1526 után a korábban szuverén Magyar Királyság két világhatalom ütközőzónájába kerülvén, szükségképpen elveszítette függetlenségét, illetve területe csaknem két évszázadra hadszíntérré vált. Közismert: az egységes középkori államalakulat három részre szakadt, a Habsburgok uralta ún. királyi Magyarországra, a török vazallus – de nem megszállt és török közigazgatás alá sem helyezett – Erdélyi Fejedelemségre, valamint az oszmán-török hódoltsági területre. A magyar politikusok minden konfliktusuk, érdekellentéteik, személyes gyűlölködéseik, Erdély és a királyi Magyarország egymás ellen vívott polgárháborús jellegű harcainak dacára, abban egyetértettek, hogy a háromfelé szabdaltságot ideiglenes állapotnak kell tekinteni, s az ország korábbi területi egységét és integritását a lehető leghamarabb és bármi áron helyre kell állítani.

Gyötrelmes és pusztító másfél század után végül az 1683 és 1699 között zajló nagy felszabadító háborúban a Habsburg-világhatalom egyértelmű harcászati és stratégiai fölényét kihasználva – a Temesköz és a Szerémség keleti része kivételével – kiszorította a történelmi magyar államterületről a török hódítókat, majd az új hatalmi viszonyokat, illetve államhatárokat az 1699. január 26-án aláírt karlócai béke szentesítette. Magyarország azonban nagy árat fizetett a török hódoltság felszámolásáért. Bécs semmisnek tekintette a magyar rendi alkotmányt, s nyílt és erőszakos abszolutisztikus kormányzást vezetett be. Az 1687-88. évi pozsonyi országgyűlésen I. Lipót (1657-1705) arra kényszerítette a rendeket, hogy hatályon kívül helyezzék a szabad királyválasztás ősi kiváltságáról szóló törvényt, s egyúttal elismerjék a Habsburgok örökös, férfiági királyságát – ezt majd az 1723. évi Pragmatica Sanctio a női ágra is kiterjeszti –, továbbá lemondjanak az Aranybulla 31. cikkelyéről, az ún. ellenállási záradékról, amely a ius resistendit garantálta a nemesség számára, miszerint az alkotmány- és törvényszegő uralkodóval szemben akár a fegyveres ellenállás is törvényes és jogilag megengedett.  Az 1690. évi Lipót-féle oklevél, azaz a Diploma Leopoldinum véget vetett az Erdélyi Fejedelemség létének is, élére Bécs által kinevezett kormányzót állítva.

Megkezdődött a visszaszerzett országrész földbirtokainak idegen, cseh, német, olasz tábornokok és nemesek részére történő adományozása. A magyar birtokos csak abban az esetben kaphatta vissza ősei földjét, amennyiben hiteles okirat bemutatásával igazolni tudta jogosultságát, továbbá a birtok értékének 10%-át kitevő illetéket, az ún. fegyverváltságot az államkincstárnak megfizette. A dokumentumok bemutatása sok nemesi famíliának jelentett gondot, tekintve, hogy a megelőző másfél évszázad állandósult harci cselekményei közepette ezek nagyrészt, elvesztek, megsemmisültek. A Habsburg-kormányzat jelentősen növelte a pénzbeli adóterheket, továbbá két új, természetbeni állami kötelezettséget is a parasztokra rótt: a porciót és a forspontot. Az előbbi a jobbágyháztartásba beszállásolt katonaság eltartását, élelmezését jelentette, az utóbbi pedig a katonák új szolgálati helyre fuvarozásának a paraszt által teljesítendő állami tehertétele volt.

A török kiűzése után I. Lipót sorra robbantatta fel a korábbi végvárakat, avégett, hogy a rebellis magyaroknak ne legyenek a birtokukban stratégiailag fontos erődítmények. A dolog természetes velejárója volt, hogy a 16-17. században önálló társadalmi csoporttá vált végvári katonákat, a kereszténység védőpajzsának tartóit, a vitézlő rendet szélnek eresztették. Tulajdonképpen az elbocsátások már a Wesselényi-féle összeesküvést (1666-1671) követő megtorlások szegmenseként elkezdődtek, s az egzisztenciájukat veszített végvári vitézekből szerveződött meg a szegénylegények, a kurucok katonai rendje, akik Thököly Imre, majd II. Rákóczi Ferenc haderejének törzsgárdáját adták. Végül a vallási sérelmek is előkészítették a talajt egy nagyobb méretű szabadságharc számára: egy protestáns többségű országban – a nemesség jórészt református, a városi polgárság főként evangélikus volt – a bécsi udvar erőszakos rekatolizációs, ellenreformációs politikába kezdett, gyakorlatilag megtiltva és lehetetlenné téve a protestánsok szabad vallásgyakorlatát.

A magyar társadalom minden egyes rendjében felgyülemlett sérelmek, az állami kifosztás addig még soha nem tapasztalt erőszakossága és intenzitása (ezt csak a jelenkori írja felül), a perspektívátlanság, a törvénytelenségek sorozata vezetett végül oda, hogy az ország leggazdagabb főura, mintegy 2 millió holdnyi uradalom birtokosa, II. Rákóczi Ferenc megindította 17-18. századi rendi-függetlenségi, küzdelmeink legnagyobbikát, a róla elnevezett, 1703–1711 között zajló szabadságharcot. Maga Rákóczi írja később Emlékirataiban és Vallomásaiban, hogy azzal a reménnyel kezdett neki a küzdelemnek, hogy Magyarország jelentős külföldi diplomáciai, katonai és pénzügyi támogatást kap majd. A 18. század elején Európában ugyanis két nagyhatalmi konfliktus zajlott: az északi háború (1700-1721), valamint a spanyol örökösödési háború (1701-1714). Rákóczi – reálpolitikusként és tisztán látva Magyarország török hódoltság utáni tényleges hatalmi, gazdasági és katonai erejét – hazájának jövőjét mindenképpen az európai nagyhatalmi átrendeződés ügyével kívánta kapcsolatba hozni.
Az északi háború alapvetően a Baltikum térségének nagyhatalmi erőviszonyait érintette. Európa északi felében a hegemón szerepet a „17. század világháborúját”, a harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai békét követően Svédország töltötte be. A zseniális svéd uralkodó, XII. Károly (1697-1718) ellenében szerveződött meg a dán–lengyel-porosz-orosz koalíció, amelynek vezető hatalmává Oroszország vált. Az ázsiai jellegű államot tűzzel-vassal, kíméletlenül, európai mintára formálni és modernizálni akaró I. (Nagy) Péter (1689-1725) a kezdeti svéd katonai sikerek után végül felülkerekedett, s az  1721.évi nystadti béke szentesítette, hogy Oroszország kijáratot szerzett a Balti-tengerre, ahol a cár felépítette a róla elnevezett új, európai jellegű barokk fővárost, Szentpétervárt (a kommunisták ezt a várost „keresztelik” majd át a bolsevik-korszakban Leningrád névre), s ezzel az orosz medve belépett az európai politika színpadára, Svédország vezető szerepének pedig végleg leáldozott a térségben.

A spanyol örökösödési háború  a nyugat-európai nagyhatalmi konfliktusokkal állott összefüggésben. Miután az utolsó spanyol Habsburg, II. Károly (1665-1700) utód nélkül halt meg, a rokoni kapcsolat okán mind a francia Bourbon, mind pedig az osztrák Habsburg-dinasztia igényt tartott Spanyolországra, s annak hatalmas gyarmatbirodalmára. (Közép-Amerika egésze és – Brazília kivételével – Dél-Amerika a spanyol korona fősége alá tartozott). Igaz, a 16. századi aranykor már rég a múlté volt, Spanyolország azonban még másodrangú hatalomként is fontos bábu volt az európai hatalmi versengés sakktábláján. XIV. Lajos (1643-1715) francia király unokáját, Anjou hercegét jelölte a spanyol trónra, s állítólag ekkor hangzott el az azóta szállóigévé vált mondat: „Nincsenek többé Pireneusok”. Az amúgy is jelentős francia hatalmi túlsúly visszaszorítására Ausztria, Anglia, Hollandia, a Német-Római Birodalom fejedelmeinek többsége – kivéve például a bajor Wittelsbachokat –szövetségre léptek egymással. A háborút végül egyfajta kompromisszumos békével zárták le a harcoló felek 1713-ban Utrechtben, illetve 1714-ben Rastattban. Spanyolország ugyan a Bourbonoké lett, annak amerikai gyarmataival együtt, a spanyol korona európai birtokai (Németalföld, Itália) viszont Ausztriának jutottak, a világtengeri hegemóniát pedig Anglia, illetve – egyre inkább teret veszítve – Hollandia gyakorolták.
Rákóczi a szabadságküzdelem megindításakor, s annak első szakaszában (1707 tájáig) mindenekelőtt XIV. Lajos segítségnyújtásában reménykedett.

Tudjuk, hogy 1700-ban barátjával, Bercsényi Miklóssal kezdte szőni a Habsburg-ellenes összeesküvés szálait, s ez évben többször is megfordult Bécsben, s ilyenkor rendszeresen folytatott bizalmas és titkos tárgyalásokat Villars márkival, a Versailles- t építtető Napkirály ottani követével. E találkozások eredményeként Rákóczi levelezésbe kezdett a francia uralkodóval. Vesztére. A közvetítő, egy bizonyos Longueval kapitány ugyanis kettős ügynök volt, tehát I. Lipót kormánya kezdettől fogva mindent tudott az összeesküvők személyéről és szándékairól. Aztán Bécs lecsapott, s 1701. április 17-én nagysárosi kastélyában őrizetbe vették, majd a bécsújhelyi börtönbe szállították a rebellis magyar főurat, épp abba a boltozatos helyiségbe, ahonnan 1671-ben anyai nagyapját, a Wesselényi-összeesküvés egyik fő szervezőjét, Zrínyi Pétert a vérpadra vitték. Szerencsére az unokának nagyobb szerencséje volt, mint mártír ősének. Feleségének és a börtön parancsnokának segítségével kalandregénybe illő módon sikerült Bécsújhelyről megszöknie1701. november 7-én. (Vagyis a magyar hazafiaknak van mit ünnepelniük ezen a jeles napon. Az idén kerek évfordulója lesz ennek az eseménynek is).

Lengyelországba menekült Brezán várába, s innen folytatta tovább a szabadságharc előkészületeinek szervezését, egyrészt nemzetközi, diplomáciai szinten, továbbra is tartva a kapcsolatot a francia udvarral, másrészt érintkezésbe lépett a hazai, a Felső-Tisza vidékén szervezkedő kurucokkal, akiknek vezetői Esze Tamás, Papp Mihály és Bige György voltak. Tette mindezt rendületlenül annak ellenére, hogy hazájában felségárulónak nyilvánították és birtokait elkobozták, fejére pedig vérdíjat tűztek ki, sőt 1703. február 18-án személyes tragédia, kettős gyász is érte. Ugyanazon a vasárnapon halt meg kisázsiai, törökországi száműzetésében hős lelkű édesanyja, Zrínyi  Ilona és l. Lipót börtönében őrülten, a csontig soványodott, félvak anyai nagybátyja, Zrínyi János, a család utolsó férfisarja. Zrínyi Ilona első férje, I. Rákóczi Ferenc 1676-ban bekövetkezett halála után, 1682-ben feleségül ment a nála 14 esztendővel fiatalabb „kuruc királyhoz”, Thököly Imréhez, akinek felvidéki fejedelemségéből 1685 őszére már csak Munkács és környéke maradt meg. Munkácsot védte a hős asszony gyermekeivel a császári hadak ellenében 1688. január közepéig, amikor is feladni kényszerült azt. Fogolyként kísérték a családot Bécsbe, s épp a kis Rákóczi 12. születésnapján, 1688. március 27-én érkeztek a császárvárosba.

Súlyos sors méretett már gyermekkorában történelmünk e tiszta és heroikus alakjára: három hónapos korában elveszítette édesapját, nem is voltak emlékei róla, tizenkét évesen pedig édesanyjától szakították el örökre, s a csehországi Neuhaus jezsuita iskolájában, illetve Bécsben egy aulikus, abszolút lojális, hazáját, anyanyelvét és dicső őseit megtagadó és elfelejtő osztrák–német arisztokratát kívántak nevelni belőle.  Édesanyja testvére, Zrínyi János Bécs 1683-as török ostroma idején a fővárosból elmenekült császár mellett teljesített szolgálatot. Fegyvere váratlanul elsült. Hiába volt az egész a véletlen műve, a Lipót elleni merénylettel vádolták meg, s börtönbe vetették. Élőhalott őrültként vegetált 20 évig a cellában, miként azt Madarász Viktor döbbenetes erejű rajzán láthatjuk.

Nos, tehát Rákóczit a családi tragédiák, a bebörtönzés, a száműzetés viszontagságai sem tudták megtörni, s az 1703. május 6-án kiadott brezáni kiáltványával harcba szólította hazánk „nemes és nemtelen országlakosait” egyaránt, s figyelmeztetett, hogy minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó keljen fel, fogjon fegyvert a képtelenül hatalmaskodó, zaklató, adóztató idegen birodalom ellen! Egyúttal zászlókat is adott az Esze Tamás vezette küldöttségnek, melyeknek egyik oldalán a Rákócziak címere volt az R.F. kezdőbetűkkel, a másikon pedig a latin nyelvű felirat: Cum Deo pro patria et libertate, azaz: Istennel a hazáért és a szabadságért. Rákóczi 1703. június 7-én szánta rá magát végleg, hogy hazatér és a szabadságharc élére áll. Nem tudhatta, hogy épp ezen a napon zajlott le a Borsava folyócska melletti máramarosi Dolhánál – Munkács közelében – az első jelentősebb ütközet a Habsburg-párti labancok és a kurucok között. Károlyi Sándor, szatmári főispán (ez év októberében csatlakozik majd Rákóczi seregeihez) saját bandériumával, a megyei nemességből és német reguláris egységekből álló haderejével legyőzte az Esze Tamás és Kis Albert vezette kuruc sereget. A magyar határhoz közeledő Rákóczit érthetően megrázta a hír. Mégsem fordult vissza, hiszen ahogyan később írja „bátorított és erősített az a szándék, hogy megérdemeljem a nép bizalmát és szeretetét”.

1703. június 16-án a Vereckei-hágónál II. Rákóczi Ferenc és kísérete átlépte a magyar határt. És elkezdődött az, amire eddig még nem volt példa történelmünkben. Egy ország legelőkelőbb, leggazdagabb, kiváltságosnak született embere – saját személyes érdekei, ambíciói és karrierje ellenében – élére állt az önként hozzásereglő legszegényebbekből rekrutálódott hadnak.

(Kuruc.info)