Az egyik az a fránya szövegértés. Miként azt az elhíresült vagy inkább hírhedtté vált PISA 2000 felmérés eredményei is jelezték már, nagy baj van hazánkban a szövegértéssel. Napi tapasztalat, hogy sok olvasó olyan tényeket kér számon a cikkírótól, amelyek nem tartoznak az írás témájához. S ebbe a „műfaji kategóriába” sorolhatók azok a kommentek is, amelyek felróják a Kuruc.infónak, hogy egyszer az arabok pártján áll, máskor pedig ellenük foglal állást, holott teljesen egyértelmű, hogy nem erről van szó. Nota bene: az egyik legutóbbi ilyen bejegyzést épp Iránnal kapcsolatban olvashattuk, csak hát ugye Irán abszolút többségben lévő, államalkotó népe már az ókortól a perzsa és nem az arab. No, de hagyjuk is.

Ám még ennél is nagyobb baj, hogy a 21. századra sikerült az egészséges történelmi öntudatot és önképet teljesen szétroncsolni Magyarországon. Fél évszázad kommunista-materialista agymosása és a nemzeti kohéziót romboló kártevése után 1990-től színre léptek a jó üzleti érzékkel megáldott szélhámosok, akik csakhamar felismerték, hogy óriási társadalmi igény van múltunk, különösen annak őstörténet névvel illetett periódusának megismerésére. Tehát nemcsak az anyagi javak privatizációjával lehet a zavarosban halászva degeszre tömni a virtuális és valóságos bukszánkat, hanem a szellemi portékák tekintetében is bőséges „piac” nyílott meg a „látók” előtt, hiszen óriási volt ott a kereslet. Így léptek színre mind nagyobb számban a különféle zavaros teóriákat hangoztató „neotáltosok”, „igehirdető látnokok”, „szent mágusok”, s kezdték meg hittérítő tevékenységüket, amely kétségkívül jó befektetésnek bizonyult, s óriási hasznot hozott -hoz a szektavezéreknek és főguruknak. (Egyébként ugyanez a folyamat – sokszor összefonódva a kettő – a vallás területén is végbement, s agyafúrt szélhámosok kihasználva a törvényi szabályozás nyújtotta lehetőségeket, teljesen legálisan kizsebelhették híveiket és hirdethették elmeháborodott tanaikat – de ez külön írás témája lehet). S amikor a hagymázos teóriáik hiteles forrásai iránt érdeklődik az ember a „prófétáktól”, efféle válaszokat kap, hogy „voltak, de elvesztek”, „ennek így kellett lennie”, vagy egyszerűen későbbi, esetleg hamisított forrásokkal hozakodnak elő.

Nos, a magyar régmúlt a szellemi kalózkodások kimeríthetetlen bőségű Óperenciás-tengerének bizonyult a kinyilatkoztatók számára. Ezen „újpogányok” tevékenysége két szempontból is nagyon káros nemzetünkre. Egyrészt teljesen hamis, valótlan képet mutatnak fel múltunkról jó szándékú híveiknek, s ezzel egyfajta szellemi zsákutcába terelik őket, másfelől a hiteles tradicionalista irányzat jeles képviselőit – a teljesség igénye nélkül: Julius Evola, René Guénon, Hamvas Béla, László András, Buji Ferenc, Baranyi Tibor Imre – is hitelteleníthetik a beavatatlanok előtt.

Nos, az általam a napokban portálunkon közzé tett történelmi témájú publicisztikákra írott nem egy – egyébként jó szándékú – olvasói hozzászóláson is jól kimutatható eme áltradicionalista iskola képviselőinek hatása. Vegyük a két népszerű témakörüket, a Szent István – Koppány kérdéskört, illetve a Habsburgok magyar történelem alakításában játszott szerepének megítélését.

Miként korábban írott cikkemben, most is leszögezem, hogy a Szent István – Koppány konfliktust illetően nem lehet a történelmi tények alapján egyértelműen állást foglalni, a többi már hit kérdése, ez pedig kivezet a történettudomány territóriumának illetékességi köréből. Tény, hogy a nyugati, latin kereszténységnek az országra történt ráerőltetésével pótolhatatlan, ősi magyar értékek pusztultak el, s ennek a világnak csak kulturális morzsái maradtak fenn napjainkra. Ámbár azért itt engedtessék meg a költői kérdés: vajon ha Szent István vagy Koppány vagy bármely uralkodó változatlan formában és minőségben fenn akarja tartani az ősi, keleti magyarságot mint népi, kulturális, szellemi és szakrális entitást, vajha folytathatnánk ma az egész Koppány – Szent István kérdéskomplexumról itt egyáltalán bármilyen vitát? Attól tartok, nem, mert a „Nyugat” mind egy szálig kiirtotta volna a magyarságot, illetve túlélő töredékeit beolvasztotta – mai szóval – asszimilálta volna. Hiszen ma is kénytelenek vagyunk az Unió és az IMF előtt meghátrálni, alkalmazkodni. Egyébként is, alapvetően hibás ezen 1000 esztendő előtti konfliktusba a tradíció és a modernizáció, a nyugatosodás összecsapását belelátnunk, hiszen egyszerűen hatalmi harc volt az Árpádok két lehetséges trónörököse között. S még nagyobb aránytévesztés a középkor vagy kora újkor társadalmi viszonyait, emberi cselekedetek mozgatórugóit mai fogalomkészletünkkel leírni. (A liberalizmus, nacionalizmus, nemzet, globalizmus és társaik modern fogalmak, s ezekre a korszakokra teljességgel alkalmazhatatlanok, vagyis színtiszta anakronizmus a használatuk. Körülbelül, mintha a „gőzparipát” vagy éppenséggel az „istálló” szó Forma–1-ben meghonosodott jelentését próbálnánk ezekbe a korokba átültetni). Azt pedig – mivel István diadalmaskodott, a szerencsétlen sorsú Koppány pedig felnégyeltetett – utólag már senki nem mondhatja meg, hogy a somogyi nagyúr győzelme esetén vajon ő nem vezette volna-e Magyarországot a ma Szent Istváninak mondott nyugatos útra. Erős a gyanúm, hogy igen. Az viszont, hogy a Koppány és István közötti összecsapásban a magyarok csaptak össze a németekkel egyszerűen badarság. Hivatkozott dolgozatomban is említettem, hogy ez az elképzelés honnan eredeztethető. A pannonhalmi alapítólevél 12. századi megtoldója a három német vezérnév láttán úgy fogalmazta meg a csata lényegét, hogy az a németek és a magyarok között dúlt, noha erről egyetlen korabeli forrás sem tud, s a somogyi törzsi településnevek is arról tanúskodnak, hogy mindkét oldalon magyarok, besenyők, kabarok harcoltak, tehát a svábok csak az udvari testőrség szűk, elit rétegét alkották István seregében.

Az az állítás sem igaz, miszerint István „elnémetesítette” udvarát, s „német érdekeket szolgált ki”, ugyanis igen csak elporolta az 1030-ban hazánkra törő II. Konrád császár seregeit, sőt Bécsnél az egész német ármádiát foglyul ejtette, s magát a várost is elfoglalta Mátyás előtt 455 esztendővel. A békekötésnek köszönhetően pedig kitolta Magyarország nyugati határait a Fischa folyóig, vagyis német területeket hódított meg. A dolog pikantériáját az adja, hogy minderről a magyarokkal szembeni elfogultsággal aligha vádolható korabeli, hiteles német forrás, az Altaichi Évkönyvek tudósít.

Áttérve a Habsburg-problémakörre, fontos megjegyeznem, hogy itt sem emocionális kérdésről van szó. Lehet szeretni, lehet nem szeretni, sőt patologikusan gyűlölni őket, de egy történeti jellegű összefoglalóban vagy elemzésben csak a tényeknek van helyük. Tény, hogy a 15. század közepe táján a magyar elit – nagyon helyesen és reálpolitikusan – rádöbbent, miszerint képtelen országa határait saját gazdasági és katonai-demográfiai erőforrásaira hagyatkozva megvédeni a töröktől, erre csak egy nagyobb államszervezeti struktúrában, egy birodalom részeként van esélye. Magyarként az én véleményem is az, hogy az lett volna nemzeti érdekeink és a magyarság jövőjét illetően is optimális, ha ez az államalakulat egy magyar dinasztia uralma alatt jön létre. A történelem azonban egy másfajta birodalmi szerveződést igazolt, hiszen hatalmasabb demográfiai, hadi, pénzügyi (Fuggerek) potenciállal rendelkezett, mint a kb. 4 milliós összlakosságú Magyar Királyság, s egy német uralkodóház, a Habsburg viselte a császári méltóságot is. Azok az összeesküvés-teóriák, hogy már a középkorban, illetve az újkorban felesküdött a Nyugat, illetve a Habsburg-dinasztia a magyarság kiirtására, egyszerűen értelmezhetetlenek. Miért is tette volna? Annak,hogy a török kiűzésének történelmi feladatát csak a 17. század végén teljesítették a Habsburgok, alapvetően három oka volt:

1. Lekötötte őket 1492-től kezdődően az Újvilág gyarmatosítása, hiszen a közép- és dél-amerikai, hihetetlen gazdagságú ezüst- és aranybányák, Eldorádó megszerzése ezerszeresen fontosabb volt számukra, mint Közép-Európa. (A Habsburgok uralkodtak Spanyolországban is, sőt 1556-ig a császári cím is a spanyol ág, nevezetesen V. Károly kezében volt, ekkor jutott a magyar királyként is uralkodó I. Ferdinánd birtokába).

2. A nyugati kereszténységet megosztó, 1517-ben kezdődött reformációt követő kegyetlen vallásháborúk állandósulása a Német Birodalomban a protestánsok és a katolikusok között, amely szétválaszthatatlanul összefonódott az európai nagyhatalmi átrendeződéssel is és súlyos konfliktusokkal is járt. Ebben német császárokként szintén érdekeltek voltak.

2. A Valois-, illetve Bourbon-Habsburg rivalizálás az európai főhatalomért Nyugat-Európában két évszázadon át, amelyben végül alulmaradtak a Habsburgok, így a 17. század végére látták be, hogy nagyhatalmi státuszuk megőrzésére, illetve kiterjesztésére kifizetődőbb, ha birodalmuk súlypontját a Duna-medencébe helyezik át.

A fentebbi események is mutatják, hogy esze ágában sem volt a Habsburgoknak a magyarság elpusztítása, hiszen amennyiben ez lett volna a céljuk, külpolitikájuk fókuszába a Duna-medence kerül már a kezdeti időszakban, nem pedig Amerika és Nyugat-Európa. Nemzeti tragédiánk éppen abból származott, hogy az Oszmán-Habsburg rivalizálásnak köszönhetően – itt sem árt egyébként globális összefüggéseiben vizsgálni a dolgot, s megállapítani, hogy a fő frontvonal a két impérium között a Mediterráneum térségében húzódott, a Kárpát-medence tehát mellékhadszíntér volt – hazánk területe két évszázadra állandósult hadszíntérré változott, következésképp elveszítettük ezen időszak természetes népszaporulatát. Innen van az, hogy a 18. századi telepítések következtében kisebbségbe kerültünk saját hazánkban, tehát nagyjából 40-45%-ot tett ki a magyarság aránya, míg 1500 táján még 80% körül volt. A török hódoltsági terület ugyanis 1700 körül fehér folt volt demográfiai szempontból, nekünk magyaroknak etnikai utánpótlásunk sajnálatos módon – a csekély számú csángóság kivételével – nem volt a Kárpát-medencén kívül, így beköltöztek a svábok, rácok, oláhok a lakatlan vagy gyéren lakott területekre. Szó sincs tehát itt semmiféle nemzetközi összeesküvésről, gyilkos szándékokról. Alapvető nemzeti érdekünk, hogy ezekkel a primitív szamárságokkal viszzahozhatatlanul leszámoljunk végre, hiszen ez nem más, mint kollektív önáltatás és hárítás.

Végezetül még annyit, hogy csupán önmagunknak, nemzetünknek ártunk, ha nem nézünk szembe őszintén, délibábos illúziók nélkül heroikus és nagyon is vállalható nemzeti történelmünkkel, mert addig nincs és nem is lesz magyar feltámadás és újjászületés, míg ez meg nem történik. Kényszerképzetes-rögeszmés ideológiák kiötlésével és továbbörökítésével csak saját magunknak ártunk, mint a súlyosan beteg ember, aki nem vesz tudomást egészségi állapotáról. No, és legfőképp, ellenségeinknek használunk.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Kapcsolódó: -Lipusz Zsolt: A trianoni országvesztés történelmi előzményei (I. rész)

-A kereszt és a félhold civilizációs törésvonalán, avagy kell-e nekünk a török EU-tagság?

-A Habsburgok és a magyar Golgota: Volt-e köze birodalmi tagságunknak Trianonhoz? (I. rész)