Mivel Staudt szerint a társadalmi vita a párton belüli vitát is jelenti, s amint nagyon helyesen megállapítja, a keresztény álláspont sem egyértelmű a kérdésben; rendkívül fontos, hogy a radikális keresztény nemzeti oldalon is nyilvános párbeszéd formájában, s minden szempontból alaposan átgondolván, tárgyaljuk meg e témát. Lehetőleg még azelőtt, mielőtt a következő választásokon – reményeink szerint – a Jobbik jut 2/3-os kormányzati többséghez az Országgyűlésben és a törvényhozásban.

Mint korábbi tanulmányaimban magam is többször utaltam rá, az emberi élet ember általi elvételének általános kérdése keresztény szempontból azért nem egységes, mert nem mindegy, hogy a szemita Ószövetség könyveit, a krisztusi Evangéliumokat, Szt. Pál apostol fél-szemita levelezését vagy a világi-politikai hatalmakkal szövetkező egyház történelmi irodalmát tartjuk mérvadónak ebből a szempontból.

Ha azonban keresztény hitünk alapvető forrásának a bennünket is társ-teremtő Krisztust fogadjuk el, akkor az Ő tanításának döntőnek kell lennie abban, hogyan gondolkodunk élet és halál kérdéséről. Ha belátjuk, hogy az Evangélium erre vonatkozó tanítása filozófiailag feloldhatatlan ellentmondásban áll a fentebb idézett összes többi forrással, akkor nem habozhatunk abban, melyiket kövessük, nem választhatunk kedvünkre az egyes álláspontok között. Az egyház maga is elismeri, hogy „a keresztény egyházak álláspontja általában az ószövetségi (szemet szemért) és az Újszövetség krisztusi megbocsátása közötti ellentét feloldására épül.” Alapvető kérdés tehát, hogy valóban fel lehet-e oldani ezt az ellentétet. Szerintünk ez épp olyan lehetetlenség, mint szabad akarata ellenére üdvözíteni valakit. Pontosan ebben áll azon hitünk alapja, mely miatt elfogadhatatlan számunkra egyfajta korcs zsidó-kereszténység, egy isteni és egy sátáni eszmerendszer ötvözése.

Természetesen nem várhatjuk el egy ezerötszáz évig hatalmi pozícióban levő kereszténységtől, hogy mindezt egy csapásra belássa. Mint ahogyan a nemzeti radikális politikum prominens szellemeitől sem várhatjuk el ugyanennek egy csapásra történő, gyors belátását, hiszen a jó szándékú idealisták alapvetően meghatározó jellemzője, hogy mindenkor hisznek az igazságos világrend önerőből és saját, emberi logikájuk alapján történő felépítésében, mely illúzió nyilvánvalóan az áteredő bűnnel született emberiség egyetemes öröksége. A történelmi kísértések általi homály leple hullt tudatunkra, de saját prófétai feladatunkról ennek ellenére sem mondhatunk le, transzcendentális megtapasztalásainkról minden élethelyzetben bizonyságot kell tennünk.

És épp mert politikai ellenfeleink jobbik szárnyával (Fidesz-KDNP) szemben egyik legfőbb vádunk, hogy ott köti meg közös, rosszabbik ellenfelünkkel (MSZP - lappangó SZDSZ) – a „modus vivendi” ürügyén – a nemzeti halálba vezető kompromisszumokat, ahol legkevésbé szabadna, kell feltennünk keresztényként a kérdést önmagunknak: mi vajon köthetünk-e halálos kompromisszumot a kísértővel? Szabad-e – a szeretetre hivatkozva – fizikális létét megszüntetni azoknak, akik a sátán eszközeként bárkivel hasonlóan cselekszenek? Jézus tanítása szerint: egyértelműen NEM. Számtalanszor bizonyítottam, ha kell, újra bizonyítom, és eddig ezt még soha senki nem tudta megcáfolni Jézus szavaival, hacsak nem tételezett fel magáról Üdvözítőnkről tudathasadást!

Legyünk tehát akkor tétlenek? Nyugodjunk bele, hogy a gonosz szolgáit nincs jogunk megfékezni? Távol álljon tőlünk! Ez még súlyosabb vétek lenne az isteni rend ellen, mintha reggeltől estig embert akasztanánk! Ezeregy módja van a gonosz elleni harcnak az emberélet kiontásán kívül is! S ha csak az erkölcsi szempontból legvégletesebb eszköztől tartózkodunk, akkor is képesek vagyunk szeretteink hatékony védelmére. Ha azt állítanám, hogy holmi liberális humanista kegyesség nevében hagyjuk, hogy a jelenleg már elviselhetetlen, és egész nemzeti létünket csírájában fenyegető, horror-terror (cigány-, zsidó- vagy általános bűnözés) tovább fokozódjék, hazaáruló lennék, és elsőként nekem lenne helyem a vérpadon!

Azonban a jézusi alapeszményekhez való radikális hűségen felül is sziklaszilárd meggyőződésem, hogy a halálbüntetés újra bevezetése semmilyen szempontból nem oldaná meg a nemzetvédelem erre vonatkozó, alapvető feladatait.

1. A statisztikák nem igazolják egyértelműen se pro, se kontra, a halálbüntetések elrettentő erejét, valós hatékonyságát. (Épp nekünk, akik teljesen tisztában vagyunk az USA társadalmának és politikai vezetésének mélysötét szellemi-erkölcsi szintjével, nem szabadna abba a hibába esnünk, hogy az ő példájukra hivatkozunk ebben a kérdésben! Ha a halálos ítéletek valóban visszatartók lennének, nem így nézne ki az Amerikai Egyesült Államok közbiztonsága, hanem ennél sokkal jobbnak kellene lennie.) De a statisztikák azért sem adhatnak e kérdésben objektív, értékelhető támpontot, mert a bűnözési mutatók számtalan egyéb társadalmi mozzanattól is függnek. A családok stabilitása, a hitoktatás minősége, a média erkölcsi nevező funkciója, a jogrend alkalmassága, hogy csak néhányat említsünk a legfontosabbak közül. Ezen kívül többnyire a radikálisabb iszlám országok, és a volt kommunista diktatúrák járnak elől a halálbüntetések alkalmazásában. Előbbiekről vallástörténetileg kimutatható, hogy jogrendszerük szankcionáló szigorát egyértelműen a zsidó mózesi Tóra törvényeiből vették át. A mai Izraelben a szigorú, ortodox, vallási kisebbség is legszívesebben az iszlám sarijához hasonló, talmudban is uralkodó jogi alapelveket alkalmazná, csak a szekularizált cionista politikai elit ezt nem engedi, mert akkor a zsidó lakosság többsége külföldre menekülne, az ő céljuk viszont épp ennek ellenkezője, hogy Izraelbe csalogassák a világzsidóságot, a palesztin szaporulat etnikai ellensúlyozására. De a cionista Izraelben sem liberalizmusból nincs halálos ítélet, hanem két prózaibb megfontolásból: egy súlyos bűnöző is hozzájárulhat az annyira vágyott népszaporulathoz, és egy börtöntöltelék gyerekei – az állam nevelő munkájával – nem fognak apjuk nyomdokaiba lépni. Másrészt az izraeli jogrendnek nincs szüksége legális halálos ítéletekre, mert azt és akkor tesznek el illegálisan a színfalak mögött, akit, és amikor akarnak… Ami pedig a volt kommunista országok – rendszerváltás híján megmaradt – szigorát illeti, arra épp mi inkább ne hivatkozzunk! Ha Gyurcsányék terrorista bandája az IMF-kölcsönökért már évtizedek óta nem nyalta volna a liberális nyugat hátsó fertályát, akkor 2006 októberében nem csak az utcán, hanem utána, a börtönökben is folyt volna a szabadságharcosok vére, éppúgy, akár 1956 -58 közti megtorlások idején. Ez mindannyiunk számára világos kell hogy legyen. (Gondoljunk csak itt Horn Gyula, Biszku Béla vagy Moldova György erre vonatkozó, arrogáns nyilatkozataira!)

2. Ezzel szemben a kommunizmus és liberalizmus elleni harc egykori kérlelhetetlen lovagja, a Római Katolikus Anyaszentegyház előző feje, a boldoggá avatásra váró II. János Pál pápa, mint legfelsőbb keresztény erkölcsi tekintély – minden emberi gyengesége ellenére – határozott egyházi kampányba kezdett a halálbüntetés eltörléséért az egész földön, amit utódja, XVI. Benedek pápa azóta is következetesen tovább folytat. Bizonyítható, hogy ők sem a liberális világ elvárásai miatti megfelelési kényszerből tették ezt, hanem magukat Krisztus egyértelmű Szeretet Evangéliumának elkötelezve.

3. Ami a halálos ítélet jogelméleti indoklását illeti, a római vagy a belőle kifejlődött modern polgári jog alapján többféle elképzelés ismeretes. A legelterjedtebb az „igazságosság elve”, mely abból indul ki, hogy a természetes emberi igazságérzetünk megköveteli a bűnök arányos büntetését a társadalomban, ez magának, a világi jogrend legitimitásának is feltétlen feltétele. Ez az elmélet – bár igen tetszetősen cseng – egyáltalában nem veszi figyelembe az isteni rend tőle eltérő törvényszerűségeit. A másik legismertebb a fentebb már említett elv, a példát statuáló elrettentésé. Ennek a szemita megtorló-bosszúálló indulatokban rejlő gyökereiről már beszéltünk. A harmadik lehetséges elmélet a bűnös nevelését, egyidejűleg a bűnök megelőzését feladatának tekintő, mégis szigorú és következetes elgondolás, melynek megvalósítását a liberális világrend még nagyobb vehemenciával utasítja el, mint az előző kettőét. Hogy miért? Mert ha bevezetnék, ezáltal tartós, belülről megroppanthatatlan és leigázhatatlan, radikális keresztény-nemzeti birodalmak jöhetnének létre.

4. Miről is van itt szó konkrétan? A bölcs, de kérlelhetetlen, szigorú prevencióval lehetne a leghatékonyabb módon megtisztítani a társadalmat a bűnözéstől. Ennek alapvető elemei: az életfogytiglani börtönbüntetéseknek minden esetben valóban a tettesek életének természetes végéig kell tartaniuk (kizárva bármiféle szabadulási lehetőséget, harmadolás, kegyelem, amnesztia). A szándékos emberölés nem minősített (első) eseteinek is valódi életfogytiglani büntetést kell vonniuk maguk után. Végezetül biztosítani kell nem csupán az önfenntartó, hanem a nemzetgazdaságnak is hasznos kényszermunkát végeztető börtönök működtetését, melyekben komoly munka folyna, a kényelem és a szórakozások teljes kizárásával. Ez a rendszer mindazonáltal lehetővé tenne két, alapvető keresztény elv biztosítását: Részben azt, hogy a bűnözők esetleg később valóban megtérhessenek, másrészt, hogy az ártatlanság utólag mégis felmerülő kétsége esetén (pl. az igazi tettes lebukása), érvényesülhessen az igazság. Természetesen ez a rendszer feltételezi az egyéb büntetési tételek drasztikus megemelését is! Ha mindez megvalósulna, abszolút semmilyen értelme nem maradna többé a halálos ítéleteknek.

5. Mellékesen említünk meg néhány egyéb, másodrangú, mégsem egészen elhanyagolható szempontot. A szellemileg sérült súlyos tettesek számára is életfogytiglani elzárás biztosítandó. Szexuálisan aberrált súlyos bűnelkövetők számára feltétlen mellékbüntetés legyen a kényszerkasztráció. Meg kell szüntetni az elévülés elvének alkalmazását. A három csapás elvét egy csapásra kell kurtítani. Ezzel szemben: amennyiben egy-egy életfogytiglani büntetésre ítélt rabról egy komoly, különleges szakmai vizsgálóbizottság (pszichiáterek, papok, jogászok) ezt egyhangúlag kimondja; kizárólag az uralkodó kezdeményezésére, az illető (természetesen az esetleg okozott károk megtérítése után) kaphatna rendkívüli kegyelmet is.

Mindezen érveket alaposan végig gondolva keresztény ember számára nem lehetetlen belátni, hogy lehetséges egy olyan hatékony jogrendszer kiépítése a társadalomban, melyben semmi szükség nincs többé emberéletek kioltására. Értelmét veszti a halálbüntetés eszméje, mert az emberi élet egyedüli mindenható ura a Szentháromság. Egy megtért és újjá született radikális vezetőkkel megáldott társadalomban tudatosulnia kell annak, hogy az abortuszhoz, eutanáziához hasonló módon a halálbüntetés is összeférhetetlen egy a Mennyországra, az üdvösségre és az örök életre orientálódott nemzetnek.