Egészen kiváló ötlet, egy revizionistának is eszébe juthatott volna: ha ugyanis tényleg folytak elgázosítások Auschwitzban, akkor a halálra rémült, és minden reményüket elveszített foglyok - akik bevésték nevüket „a barakkok falaiba, padlászugokba, zuhanyzóba, vagy a kéményekbe” -, egészen biztosan tettek volna utalást arra vonatkozóan is, miféle szörnyű halál vár rájuk. Illetve ha ők maguk egyelőre még életben is voltak – „mert szükség volt a munkaerejükre” – egy-egy rövid szóval alighanem elmondták volna, miképpen gyilkolták meg munkára alkalmatlanak ítélt hozzátartozóikat. Csakhogy, legalábbis a Szombat honlapján olvasható tájékoztató szerint, a Magyarországról Auschwitzba deportált foglyok a falakba vésett – és nyilvánvalóan az utókornak szánt – üzeneteikben még csak említést sem tettek „gázkamrákról”, „lángoló krematóriumi kéményekről”, „Mengeléről” és a „tömeges megsemmisítésről”. Következzék néhány idézet a falakon olvasható „emlékek” közül: „Teller Gábor, Nyíregyháza, 1944. VI. 11., Lázár Olga, Miskolc, 1944. VI. 13., G.K., Szeged, 1944. V. 11.,Breuer György, Nyíregyháza, Friedman Miklós, Újfehértó, 9. VI. 1944. Farkas” stb. Mindez nagyon szomorú, de hát miért nem tájékoztatták az utókort legalább egy-egy szóval az állítólag rájuk váró, illetve a hozzátartozóikkal megesett felfoghatatlan szörnyűségekről?

Pedig, ha hihetünk a kiállítás rendezőjének, akkor idejük és módjuk is lett volna rá, hogy egy kicsit többet eláruljanak a sorsukról. A láger épületeinek falaiba vésett feliratokat 2004 óta vizsgáló Rajk László ugyanis a következőket mondta: „…a merészebbek? az elkeseredettebbek? a szívósabbak? a reménykedők? - lenyomatot hagytak létükről. Nem tudjuk, mennyi időt tölthettek el ezzel, de aprólékos munkával - napsütésben? esőben? sárban? szélben? - kicsi szöggel? hajcsattal? körömmel? fémdarabbal? üvegszilánkkal? kővel? - üzenetként? fohászként? imaként? sztéléként? - bevésték nevüket a Láger Siratófalába, Auschwitz-Birkenau tégláiba, vakolatába. Írás a falban. Név, városnév, dátum, néha foglalkozás, néhol rabszám.” Csak éppen az elgázosításokról nem történik említés. Újabb holokausztos öngól.

A kiállítás megnyitójának kínos epizódja volt, hogy kiderült: a „nagy magyar író”, a folyton-folyvást a holokausztról elmélkedő Konrád György, olyannyira tájékozatlan magával a holokauszttal kapcsolatban, hogy még mindig hisz a „krematóriumok lángoló kéményeinek” és a „zuhanyrózsákból ömlő gáznak” a meséjében. A megnyitón ugyanis a szenilitás egyre több jelét mutató Konrád felolvasta Látogatás Birkenauba című – műfajilag a hologiccs kategóriájába tartozó – elképesztően unalmas és semmitmondó írását. (Amely a 2004 szeptemberében Auschwitz-Birkenauban Rajk Lászlóval együtt tett látogatásról szól, és annak idején meg is jelent az Élet és Irodalomban.) A „nagy magyar író” esszéjében felvonultatja a holomítosz legismertebb elemeit (némi haladás ugyan, hogy a lámpaernyő és a szappan nem szerepel a beszámolóban). Konrád szót ejt a „magyar zsidók hamujáról”, a lágerben mutogatott, illetve a „kiállításon kívül a cipőládákban őrzött cipőkről”, „ártatlan vértanúvá lett felebarátairól”, „bármikor kivégezhető, alsóbbrendű lényekről”, „a gázkamrából kivonszolt halottak szájából kiszaggatott aranyfogakról”, „kemencékről”, „csontdarabkáról”, a „mocsaras gödrökbe szórt hamuról”, amit a „talajvíz egybemosott a sárral”, a „birkenaui rámpáról”, ahol szétválogatták a munkára alkalmasokat és alkalmatlanokat, az elgázosítottak halálsikolyait túlharsogó „női zenekarról”, a „zuhanyrózsáról”,és még számos más, kizárólag a kétséges hitelességű tanúvallomások alapján kitalált mítoszelemről. Melyek közül a „gázt kibocsátó zuhanyrózsák” és a „női zenekar” meséjét már a hivatalos holokauszt-történészek sem terjesztik, de az „aranyfogak kihúzását” sem nagyon reklámozzák, tekintve, hogy az akár csak 1-2000 elgázosított aranyfogainak kihúzása is roppant időrabló művelet lett volna, de nem is lehetett volna végrehajtani, mert a hidrogéncianid megmérgezte volna az állítólagos „fogorvosokat” is. Ha csak nem kesztyűben, és teljes védőfelszerelésben dolgoztak, melyről azonban egyetlen szemtanú sem számolt be. (A több százezer legyilkolt fogoly irdatlan mennyiségű hamvainak eltüntetése is elképesztő időt és energiát igényelt volna az SS-őrség tagjaitól. Erre nézve lásd: EZT és EZT.)

De az eszét nemigen használó, ostoba Konrád a hülyeségeire a koronát a „lángoló krematóriumi kéményekkel” tette fel. „Az első, kezdetlegesebb gázkamra és hamvasztó kemence az anyatáborban a legfőbb irodaépületek mellé, a parancsnokság villáitól a kelleténél csekélyebb távolságban épült, lángolt és bűzölgött, és nem volt kellően hangszigetelve” – írja a világ sorsán állítólag sokat töprengő „értelmiségi”. Akinek annak ellenére, hogy cikke egy másik helyén a németek megdöbbentő precizitásáról ír, eszébe sem jut elgondolkodni az alábbi kérdésen: ha valóban ilyen gondosan tervezték meg a „nácik” az „iparszerű népirtás” minden részletét, akkor miért építették ilyen rossz helyre az első „gázkamrát”, és miért lett olyan pancser módon összerakva, hogy „lángoljon és bűzölögjön”? Egyébként pedig melyik későbbi, „jobb minőségű gázkamra” volt „hangszigetelve”? De Konrád a gondolkodással nem fárasztja magát, és rendületlenül folytatja: „A használatban lévő, modernebb és nagyobb teljesítményű hamvasztó kemence - kéménye fölött a lángkoronával - három kilométerrel odébb, Birkenauban volt látható.” Majd később: „Egyik oldalon lángol és füstöl a kémény, a másikon tódul be a friss emberanyag. Vállfán kell leadni a ruhájukat fertőtlenítésre, lelkére kötik a zuhanyba készülőknek, hogy jegyezzék meg a vállfájuk számát.” Láthatóan képtelen felfogni ez a holokauszt bűvkörében élő, magát „közép-európai értelmiséginek”, meg „írónak” reklámozó idióta, hogy a krematóriumok kemencéinek kéményei nem bocsátanak ki lángot, és még füstöt is csak igen ritkán! A koksz ugyanis, amelyet a táborban elhunyt emberek elhamvasztásához használtak egy úgynevezett rövid lángú tüzelőanyag, úgyhogy a láng nem jut ki még az égetőkamrából sem. A kemencét és a kéményt egy gázcsatorna köti össze, és csak azután következik a kémény. Rövid lángú, szilárd tüzelőanyagból nem keletkeznek a kéménybe is becsapó lángok. (További részletek: ITT és ITT, valamint hasznos információk találhatók a témával kapcsolatban a Kuruc.infón lezajlott holokauszt-viták során született cikkekben.)

Konrád arról is kifejtette véleményét, miért nem bombázta a szövetséges légierő Auschwitzot: „A szövetségeseknek megvolt a két tábor légi fényképe, de a gázkamra túlságosan közel volt a barakkokhoz, a síneket pedig kár bombázni, mert nyomban helyreállíthatók.” Nem is a síneket kellett volna bombázni (akkoriban egyébként sem lehetett volna még csak megközelítőleg sem repülőgépről ledobott bombával telibe találni egy sínpárt), hanem az Auschwitzba vezető vasúti vonalak fontosabb csomópontjait, amelyeket azonban azért nem támadott a szövetséges légierő, mert sokkal fontosabb célpontok is voltak. (Ha ténylegesen zajlottak volna elgázosítások Auschwitzban, akkor persze tényleg érdemes lett volna tönkretenni a lágerbe vezető vasúti vonalakat, de a szövetségesek vezetői tudták a különbséget a valóság és a háborús propaganda között.) Ami pedig a lágerről készített „légi fényképeket” illeti, Konrád jobban tenné, ha a témát szóba sem hozná: köztudomású ugyanis, hogy például az 1944. május 31-i, a magyar zsidók állítólagos tömeges megsemmisítésének tetőpontján készített felvételeken nyoma sincsen a krematóriumok előtt kígyózó hosszú soroknak, a nyílt színi halottégetéseknek, vagy éppen a füstölgő krematóriumoknak.

Végezetül álljon itt elrettentő példaként az egyik „legjelentősebb közép-európai gondolkodónak” kikiáltott, de az agyát immár ki tudja, mire használó Konrád leírása az auschwitzi koncentrációs tábor kiürítéséről: „A foglyokat januárban elvitték, indultak nyugat felé a halálmenetek és a vonatok, a legyengülteket, a betegeket hátrahagyták azzal, hogy az SS-parancsnok végeztesse ki őket, mintegy hétezer embert. Az ezredes talán arra gondolt, hogy a temetés túlságosan körülményes lenne, a krematórium már föl volt robbantva. Életben hagyta őket és elmenekült. Ott maradtak a foglyok jártányi erő nélkül, az előrenyomuló szovjet sereg orvosai és ápolói próbálták életben tartani őket, sokan meghaltak.”

A gaz nácik tehát, akik éveken át éppen a „legyengülteket, a betegeket” gyilkolták halálra a gázkamrákban, ezúttal életben hagyták őket, pusztán azért, mert „körülményes lett volna eltemetni őket”. De hát miért kellett volna a németeknek eltemetni őket, amikor a láger területére napokon belül megérkeztek a szovjet csapatok? Miért nem hagyhatták rájuk az „eltemetés” műveletét? Vagy akadt egy „SS-parancsnok”, aki sok-sok év öldöklés után egyszerre csak megsajnálta őket? És ha a németek a „bűncselekményeik nyomainak eltüntetése céljából” felrobbantották a krematóriumokat, és eltüntettek a láger irattárából minden kompromittáló dokumentumot, miért hagyták életben a „hétezer beteg, legyengült” szemtanút? Azért, hogy a lágerbe érkező jóságos szovjet katonáknak mindent elmondhassanak?

Perge Ottó - Kuruc.info