Berlin, 1939. október 6., 12:00 (MTI)

– Újból idekérettem önöket, hogy belepillantást engedjek önöknek a jelenbe és – amennyire lehetséges – a jövőbe.

– A német nép harangzúgás közben ünnepel egy, a történelemben páratlan győzelmet. Egy 36 millió lakosú állam, kereken 50 gyalogos és lovashadosztályt számláló hadsereg sorakozott fel ellenünk. Messzemenő szándékai voltak ennek az államnak és ennek a hadseregnek: magától értetődőnek tartották a mi német birodalmunk elpusztítását. Nyolc nappal a háború kitörése után azonban már eldőlt a háború sorsa. Bárhol ütköztek össze a lengyel csapatok a német csapatkötelékekkel, mindenütt visszavetettük vagy szétvertük őket. A Német Birodalom elleni lengyel hadászati támadás merész épülete már e hadjárat első 48 órája alatt összeomlott. A német hadosztályok, a légi és a páncélos fegyvernem, valamint a haditengerészet egységei a támadásban halált megvető bátorságot tanúsítva és páratlan menetteljesítményekkel magukhoz ragadták a haditevékenység irányítását. Ezt az irányítást egyetlen pillanatra sem tudták kicsikarni kezükből. Két hét után a lengyel hadsereg legnagyobb részét vagy szétszórták, vagy elfogták, vagy körülzárták. A német seregek azonban ez alatt az idő alatt olyan távolságokat tettek meg és olyan területeket szálltak meg, amelyek megszállásához 25 esztendővel ezelőtt több mint 14 hónapra volt szükség. 

– A túloldal különösen szellemes újsághadvezérei úgy igyekeznek ezt feltüntetni, hogy e hadjárat tempója Németország számára mégis csak csalódást hozott. Mi azonban valamennyien jól tudjuk, hogy a hadtörténelemben mindeddig alig volt még példa a legnagyobb katonai képességek ilyen teljesítményére. Az a körülmény, hogy a lengyel hadsereg utolsó maradványai Varsóban, Modlinban és Hela-félszigeten október 1-jéig tartani tudták magukat, csak következménye volt a meggondolt bölcsességünknek, és felelősségérzetünknek tulajdonítható. Megtiltottam, hogy több embert áldozzanak fel, mint amennyi feltétlenül szükséges. Más szóval ez azt jelenti: tudatosan megszabadítottam a német hadvezetést attól a még a világháborúban is uralkodó felfogástól, hogy presztízs okokból bizonyos feladatokat minden körülmények között meghatározott idő alatt kell megoldani. Ami feltétlenül szükséges, annak áldozatokra való tekintet nélkül kell megtörténnie, ami azonban elkerülhető, az elmarad. 

– Nem lett volna nehéz számunkra, hogy szeptember 10-e és 12-e között már megtörjük Varsó ellenállását, úgy, amint megtörtük szeptember 25-e és 27-e között. Én azonban először is kímélni akartam a német emberéletet, másodszor pedig abban a bár csalóka reményben ringatóztam, hogy ez egyszer talán lengyel részen is felülkerekedik a felelősség tudata és a józan ész a felelőtlen őrültség helyett. De éppen e tekintetben kisebb keretben megismétlődött ugyanaz a színjáték, amelyet nagyobb mértékben előzőleg kellett megérni. Meghiúsult az a kísérlet, hogy a felelős lengyel csapatvezetőséget – amennyiben ilyen egyáltalán volt – meggyőzzük, mennyire céltalan, sőt egyenesen őrültség az ellenállás éppen egy milliós városban. 

– Egy generalisszimusz, aki maga kevéssé dicsőséges módon elmenekült, olyan ellenállásra kényszerítette egy ország fővárosát, amely csak ennek a városnak az elpusztítására vezethetett. Belátva, hogy maguk az erődítések aligha tartóztathatják fel a német támadást, magát a várost megerősített várrá változtatta át, és az egész lakosságot felszólította, hogy vegyen részt a küzdelemben. 

– A varsói hatalmon levőknek egyszerűen az asszonyok és gyermekek iránti részvétből felajánlottam, hogy legalább a polgári lakosságot engedjék kivonulni. Fegyvernyugvást rendeltem el, biztossá tettem a szükséges kivonulási utakat, és ezek után éppen olyan hiába vártuk a hadkövetet, mint augusztus végén a lengyel tárgyalófelet. A büszke lengyel városparancsnok még csak válaszra sem méltatott bennünket. Több ízben meghosszabbíttattam a határidőket, utasítottam a bombázó repülőgépeket és a nehéztüzérséget, hogy csak feltétlen katonai pontokat támadjanak, és megismételtem felhívásomat. Megint csak hiába. Erre felajánlottam, hogy egy egész városrészt, nevezetesen Praga külvárost egyáltalán nem lövetem, hanem azt tartsák fenn a polgári lakosság számára, és ennek így meglegyen a lehetősége, hogy oda visszavonuljon. Ezt a javaslatomat is lengyel megvetéssel büntették. Azután két ízben igyekeztem, hogy legalább a nemzetközi kolóniát eltávolítsam a városból. Ez végül nagy nehézségek árán sikerült, az orosz kolónia esetében csak az utolsó percben.

– Végül szeptember 25-én elrendeltem a támadás megkezdését. Ugyanaz a védelem, amely előbb méltóságán alulinak tartotta, hogy az emberies javaslatokról akárcsak tárgyaljon is, a támadás megkezdése után mindenesetre a legnagyobb sietséggel megváltoztatta magatartását. Szeptember 25-én megkezdődött a német támadás, és szeptember 27-én a védelem megadta magát. A védelem, amelynek 120.000 ember állott rendelkezésére, nem merészelte megkockáztatni a bátor kirohanást, mint azt annak idején Litzmann német tábornok aránytalanul kisebb erőkkel megcselekedte, hanem jobbnak látta ez a védelem letenni a fegyvert. Ne akarjanak hát itt párhuzamot vonni az Alkazarral. Ott spanyol hősök heteken át hősiesen dacoltak a legkeményebb támadásokkal, és ezzel joggal örökre emlékezetessé tették nevüket! Itt azonban egy nagy várost lelkiismeretlenül kiszolgáltattak a pusztulásnak, majd 48 órai támadás után megadták magukat.

– A lengyel katona egyenként több helyen bátran harcolt, vezetőit azonban – kezdve legfelülről – csak felelőtlennek, lelkiismeretlennek és tehetségtelennek lehet nevezni.

– A Hela-félsziget előtt is elrendeltem, hogy ne áldozzanak fel egyetlen embert sem a legalaposabb előkészítés nélkül. Ott is abban a pillanatban történt az átadás, amelyben a német támadás bejelentetett és megkezdődött.

– Leszögezem ezeket a megállapításokat, hogy megelőzzem történelmi legendák képződését, mert ha ebben a hadjáratban valaki körül ilyen legenda kialakulhat, akkor az csak a német muskétás lehet, aki támadva és menetelve újabb lapot illesztett bele elmúlhatatlan és dicsőséges történelmének könyvébe. Ilyen legenda alakulhat ki páncélos haderőnk harcosai körül, akik vakmerő elszántsággal újra és újra előbbre vitték a támadást, s végül legenda képződhetik azok körül a halált megvető repülők körül, akik tántoríthatatlan szívóssággal megfigyeltek és támadtak, ahol csak parancsolták nekik, vagy ahol bármilyen cél mutatkozott, jól tudva, hogy minden lelövés, ha nem ölte meg őket már a levegőben, leugrások után borzalmas felkoncolásukkal fog járni.

(Folytatjuk)