Írtunk róla, hogy a fáraó egyik ivadéka, családi becses nevén Kolompár Imre, a Kolompár-dinasztia lovasberényi ágának bimbaja hólyagos himlőben megbetegedvén a helybeli járványkórház nem szívesen látott vendége volt.

A komoly igazság szerint azonban be kell vallani, hogy Kolompár úr szintén csak kénytelen-kelletlen élvezte ős városunk vendégszeretetét. Érdekes azonban a cigány természetre vonatkozó egy-két megfigyelés, amelyet a házigazdák tettek. Kolompár úr pl. egész idő alatt nem feküdt ágyban. Ezt a kényelmi eszközt nem ismerik a sátor alatt. Ehelyett nyakába akasztotta a takarót és a földre kuporodva szunyókált, sőt horkolt is. A szoba szokott levegőjét nem bírta ki a tüdeje, azért hogy rendet teremtsen, odakuporodott a kályha elé és addig piszkálta a parazsat, míg valahogyan olyan füstöt tudott csinálni, amely megkönnyeztette szemeit.

Mikor már a láz elmúlt és könnyebben érezte magát, fölébredt a rakoncátlan természete és az ápolók szinte alig bírtak vele. Az ellenszert azonban hamar kitalálták: rántott leves reggel, rántott leves este, egyéb semmi. Ez aztán annyira megjuhászította a csikóvért, hogy szelídebb lett a legkezesebb fehér báránynál. Mikor aztán az utolsó fürösztés purgatóriumbeli kínjain is túlesett, krajcár nagyságú sebekkel az ábrázatán szabadon bocsáttatott, hóna alá kapta lábait és úgy elnyargalt, hogy Lovasberényig meg se állott. Távozását egyébként a fehérvári elv- és bajtársak se siratták, mert megszűnt a városi hivatalos koszt: különféle rántott pecsenyék és cukrászsütemények s nem volt hozzáférhető se a deglett malac, se a deglett csirke, pedig annál finomabb és ízesebb nem kell a cigánygyomorba.

(Fejérmegyei Napló 1910. április 16., 5. o.)