Győri Nemzeti Hírlap, 1944. július 4.

A ragyogó, első júliusi vasárnapon, a Győr történetének lapjain most már gyászkeretben megörökített július 2-án délelőtt úgyszólván az egész ország légiterére bezúdultak az angolszász terrorbombázók. Az első percekben felüvöltöttek már Győrött is a szirénák, és mindenki fegyelmezetten vonult az óvóhelyekre, a városszéli lakosság pedig a szabad ég alatti töltésaljakban, árkokban keresett menedéket.

Néma várakozás hosszú félórái következtek. Végre megkönnyebbültek a lelkek: a szirénákból a felszabadító harsant fel. Az emberek reménykedve jöttek elő az óvóhelyekről, a tornyokban figyelő óvószolgálatos leventék nyugodtan néztek a tiszta égre: nincs semmi baj, az ellenség nem mutatkozott.

Hirtelen ijesztően üvöltöttek fel a szirénák, mindenki visszasietett az óvóhelyre, de már itt is volt a 25-30 gépből álló bombázó kötelék. Villámgyorsan jöttek keleti irányból, és már hullottak is a bombák a gyárak területére, majd a gépek a vasútvonalon át a Belváros fölé röpültek és halált, rombolást osztó bombáikat sűrűn dobták a feljajduló Belváros szép házaira, tereire. 11 óra 30 perckor dörrent az első bomba, három perc múlva már csend lett. A Belváros fölötti sötét porfellegben a halál madara suhant. Pár perc alatt szörnyű pusztítást végeztek.

De Győr lakosságának helyén volt a szíve. Ahogy a városház tornyában őrködő fiatal őrszemek az utolsó percig bátran jelentették a gépek közeledtét és a bombától eltalált toronyban sebet is kaptak, de délután már ott voltak a romeltakarításnál, úgy még a riadó lefúvása előtt megjelentek a porban, füstbon omladozó romoknál a hőslelkű karmelita atyák, a bátor bencés szerzetes tanárok és a protestáns lelkészek és nemcsak lelki vigaszt vittek, de a rajokban érkező tűzoltókkal, rendőri, honvéd, csendőri, levente és cserkész csoportokkal, a házakból elősiető férfiakkal, nőkkel már ott voltak és lapátot, ásót, csákányt ragadtak, tüzet oltottak, életeket mentettek.

Az első pillanatban erős és higgadt kéz, dr. Kászonyi Richárd főispán fogta össze a mentési munkák irányítását. Keller Jenő polgármester, dr. Telbisz Miklós alispán a karhatalmak vezetőivel olyan iramát diktálták a mentés mindenféle munkájának, mely érdemes a megörökítésre. Győr lakossága örömmel és megnyugvással látta, hogy vezetői nemcsak a helyükön vannak, hanem irányításuk mellett olyan fegyelmezetten dolgozik ez a város a veszély óráiban, hogy példaképül lehet állítani.

A terrortámadás fel nem robbant bombái

A porban, füstben dolgozók az első percekben már egy nemes arcélű férfit láttak maguk között. Hálás tekintetek fejezték ki azt a nagy örömöt, mit Győr lakossága érzett, mikor meglátta, hogy vitéz Imrédy Béla miniszter megjelent a fájó sebeket kapott utcákban. A Németh Andor országgyűlési képviselő társaságában érkező miniszter vigasztalta, bátorította, segítette a szenvedőket és dolgozókat.

Imrédy Béla meglátogatta a kórházban is a sebesülteket, és mindenkihez volt bátorító, vigasztaló szava. A halottak előtt néma fohásszal álló miniszter arcán ott tükrözött a drága magyar élet pusztulása felett érzett fájdalom.

Míg folyt a mentés, míg Koller Jenő polgármester és felesége is az egyik betemetett óvóhelybe szorult huszonnyolc ember megmentésén fáradozott, a város felett suhanó angolszász vadászgépekből hirtelen géppuskasorozat kopogott a mentést végzők körül, és valóban csoda, hogy maga a polgármester is nem lett áldozata a felháborító terrorcselekménynek. De nem volt megállás, nem volt félelem. Keményszavú katonák, rendőrök állították sorba munkához a járókelőket is. De kényszerrel munkába állított kevés akadt. A romoknál ott lapátoltak úriasszonyok, a szegény társadalmi osztályok asszonyaival, úri kisasszonyok, férfiak. Maga a főispánné is ásót ragadott. A bencés gimnázium cserkészei tanárukkal az élen ismét elöl jártak a mentésben.

Mikor a három tüzet eloltották, a por elszállt, rámeredt Győrre a rombolások megdöbbentő képe. A gyönyörű városháza ablakok és ajtók nélkül, repeszek és géppuskagolyók nyomával falán, lerombolt házak között a súlyosan lebombázott Royal szálló, melynek romjai alól sebesülteket és sajnos halottakat hoztak elő a bátor dolgozó kezek. Mellette a Fehérhajó bújt elő a porból megziláltan, megtépetten. A Royal étterme üvegteteje leszakadt, lépcsőháza leomlott. Győrnek nem maradt szállodája… A Nemzeti Bank épülete is halálos sebet kapott. És így tovább a legszebb főutakon rom és rom, kitépett fák, felszántott föld a szép parkban...

Még a szegény Trianoni telepen és a város határán kívül levő kis Pintnyéden is romboltak a bombák! A bombázott városrészben megsérültek a villanykábelek, sok helyen megállt a vízszolgáltatás, megnémult a telefon.

Mikor a sorokat írjuk, 37 néma halott fekszik a temetőben, várva az utolsó könnyáztatta útra. De még emelkedik halottak száma. Ötven szép ház teljesen, több mint 200 részben elpusztult, illetve megrongálódott. Katonát, polgárt, férfit és asszonyt öltek a bombák, tönkretettek rengeteg értéket. Özvegyek és árvák néma gyászától keseredik a szívünk...

De Győr él.

Győr gyászol, de az élet nem állhat meg, nem áll meg. A romok között és a romok fölött a munka lázas üteme dobog és míg halottjainkat eltemetjük, a gyászolók könnyét letöröljük, úgy érezzük melegebb és dacosabban dobog ismét a város szíve. Melegebb magyar szeretettel a szenvedők iránt és dacosabban ellenségeink felé. Letöröljük a könnyeket, kárpótoljuk a károsultakat, de ellenségeink előtt meg nem törik derekunk.

Szenvedő magyarok lettünk, de győzelmes magyarok leszünk, mert a szenvedések megedzenek, a szenvedések köteleznek. Isten és emberek előtt erkölcsileg régen elbukott ellenségeinket el fogja érni az Igazság sújtó keze.

Ma délután hősi halottakat temetünk, de halálukból fel fog ragyogni e sokat szenvedő nemzet boldog feltámadása!

 

1942. július 4.

Beszámoltunk arról a zsidócsempészetről, melynek során két rajkai lakos négy bécsi zsidót szöktetett át a határon Magyarországra. Az üggyel pénteken foglalkozott a győri büntetőtörvényszék és példás büntetéssel sújtotta a zsidószöktető két rajkai vádlottat. Igaz, hogy hazafiatlan tettükön kívül más bűncselekmény is terheli lelküket: A rájuk bízott zsidókat embertelen bánásmód után még meg is lopták.

Két fogházőr kísérte a tárgyalóterembe a vádlottakat. Elsőnek a négy zsidó vonja magára a figyelmet. Egy idősebb ember Sternhach-Fricdmann Ábrahám 63 éves ügynök, két gyermeke: a 33 éves Friedmann Ferenc, nőtlen kereskedősegéd és a 35 éves Friedmann Erna magántisztviselő-nő, továbbá a 45 éves Spieglcr Fridrichné szül. Gans Irma, aki mint fajrokon csatlakozott hozzájuk. Az előbbiek Lengyelország területén, az utóbbi pedig Csehszlovákia területen született. Magyarul egyik sem tud egy szót sem. Mind a négyen határozottan felismerik a másik két vádlottat, a határon való átszökésben segítségükre volt Leszkó István és unokaöccse, Leszkó Ferenc rajkai napszámosokat. Közülük Leszkó István már régi ismerőse a büntetőbíróságoknak, lopásért, magánlaksértésért, orgazdaságért többször volt büntetve, sőt szándékos emberölés kísérletéért is ült már három éri fegyházat.

Leszkó István kihallgatása során tapasztalt „jogászhoz” illően igyekezett védekezni. Elismerte, hogy egy bécsi ismerősének, valami Mateika Jánosnak felkérésére vállalkozott arra, hogy a zsidókat Budapestre kalauzolja, de azt tagadta, hogy átlépte volna a határt, állítása szerint a zsidókat csak Rajkán vette át. Unokaöccsének semmi része sem volt a dologban. Az unokaöcs Leszkó Ferenc mindent tagadott, még azt is, hogy valaha büntetve lett volna, azonban csakhamar kiderült, hogy tiltott határátlépésért már ült a győri fogházban.

Ezután a bíróság kihallgatta a zsidókat. Mind a négyen egyöntetűen azt adták elő, hogy nagyon rossz sorsuk volt Bécsben és egy ottani zsidó ajánlotta nekik, hogy menjenek Magyarországra, neki vannak ismerősei, akik átsegítik őket a határon.

- Ki volt az a zsidó, aki ezt ajánlotta? - kérdezte az elnök.

- Nem tudják a nevét, nem tudunk róla semmi közelebbit - válaszolták és semmi unszolásra sem voltak hajlandók a illetőt megnevezni.

- Miért nem szöktek inkább Svájcba? - kérdezte továbbá az elnök.

Az lehetetlen! - válaszolták, majd elmondták még, hogy Friedmannék 1700 márkát adtak át az ismeretlen közvetítőnél: arany értéktárgyakban, Spiegler Fridrichné pedig 750 márkát készpénzben.

Ezután a haláron való átszöktetés körülményeit mondták el. A két Lcszkó, aki Bécsben Horváth néven mutatkozott be, felült velük a vonatra, majd az egyik állomáson parasztszekérre szállottak, később pedig a határ közelében gyalog indultak útnak.

- Este 10 órától hajnali 3 óráig gyalogoltunk úttalan utakon, vizeken keresztül - mondja az öreg Friedmann - semerre egy élő lelket nem láttunk, már azt hittük, hogy a vég közeledik. Hajnalban megérkeztünk egy faluba (Rajkára), itt bezártak bennünket egy pajtába és egész napon át este 10 óráig ott tartottak, sem enni, sem inni nem kaptunk, már azt hittük, hogy meghalunk.

Este azután ugyancsak gyalog elindultunk Hegyeshalom felé, hogy felszálljunk a Pestre induló vonatra. Már 4 óra hosszat gyalogoltunk, amikor kísérőink azt mondták, hogy most nagyon veszélyes helyre érünk, mire egyszerűen megfordultak és otthagytak bennünket. Utána vettük észre, hogy bőröndünkből, melyet ők hoztak addig, eltűnt egypár cipő és több apró értéktárgy. Mi az úton tovább haladva beértünk Hegyeshalomba, ahol egy őrmester igazoltatott bennünket és átadott a rendőrségnek.

A méla szomorúsággal előadott vallomások után Fejes Ferenc dr. kir. ügyész mondotta el vádbeszédét. rámutatva arra, hogy nemzeti szempontból mennyire fontos a zsidó beszivárgás elleni védekezés.

Különösen súlyos büntetés kiszabását kérte Leszkó Istvánra és Leszkó Ferencre. A zsidókat is megfelelő büntetéssel kéri sújtani, bár ezekre még súlyosabb büntetés is vár, ha visszakerülnek Németországba.

Az utolsó szó jogán felszólalt Friedmann Ábrahám és fia, Friedmann Ferenc. Könyörgő hangon mondták az elnöknek:

- Azt kérjük, ne küldjenek vissza Németországba, inkább osszanak be minket az itteni munkatáborba!

- Ez nem a bíróság hatáskörébe tartozik! - válaszolta Weiss Andor dr. elnök, majd a tárgyalást berekesztette és a bíróság tanácskozásra vonult vissza.

A törvényszék ítéletében bűnösnek mondotta ki Leszkó Istvánt a tiltott határátlépésen kívül lopásban is 5 drb aranygyűrű eltulajdonítása miatt és ezért 2 évi börtönre, valamint 5 évi hivatali és politikai jogvesztésre ítélte, Leszkó Ferencet a tiltott határátlépésen kívül ugyancsak lopásban az egypár cipő eltulajdonításáért és 6 hónapi fogházra, valamint 3 évi hivatali és politikai jogvesztésre ítélte. A zsidók fejenként 3 heti fogházbüntetést kaptak, amit az eddigi letartóztatással kitöltöttnek vett a bíróság. Most átkerülnek a rendőrségre, ahol intézkednek további sorsuk felől.

Az ítélet ellen csak Leszkó Ferenc fellebbezett ártatlanságát hangoztatva, míg a többiek megnyugodtak.

(Kuruc.info)