Mialatt a homoszexualitás Istenre sértő, és ezáltal az emberre is, addig a pedofília kissé eltérő természetű. A pedofíliában nem annyira a szexuális gyönyör, hanem az ártatlanság megrontása az alapvető indíték. Az áldozat örökké ijedt, és csak nehézségek árán tudja a szexuális aktust mind szakrálisnak, mind pedig gyönyörűnek elfogadni. Ez sokkal rosszabb akkor, amikor az elkövető személye arra enged következtetni, hogy ő Krisztus helytartója, legyen akár a gyermek apja, vagy pedig a pap. 

A pedofil „meggyógyítására” a jelenlegi pszichológiai kezelések kevés valós reménnyel kecsegtetnek. Úgy vélem, ez nem annyira a lélek „betegsége”, hanem inkább a szívé.¹ A pedofil lehetővé tette a gonosz befészkelését a szívébe – hogyan is tudná másképpen még csak részben is megrontani az ártatlant? – és a szív egyetlen gyógymódja az igaz megtérés. A megtérés alatt nem valamilyen csoporthoz vagy társasághoz, vallásos vagy másféle való csatlakozást értek, hanem inkább a „szív átváltozását”, ahonnét a gonosz mintegy kilökődne. A pszichológiai kezelések az egyént bátoríthatják a szándékai megértésében, de általában – a kivételeket leszámítva – a gonosz problémáját hajlamos figyelmen kívül hagyni, és az igazi megtérés biztosan nem a célja. 

Ami azonban világos, hogy ha egyszer a pap rászokott erre a bűncselekmények legszörnyűbbekére, a továbbiakban már nem képes vagy alkalmas a papi szolgálatra. Ez nem jelenti azt, hogy Isten nem tud neki megbocsátani, mert Isten még Dávidnak is meg tudna bocsátani, aki ölt, és házasságtörést követett el. Nem jelenti azt, hogy egy ilyen személy el van vágva az isteni kegyelemtől (csak ő képes a kegyelmet elfogadni vagy elutasítani), vagy pedig nem érhet el magas szintű megszenteltséget. Egyszerűen azt jelenti, hogy a közösségben mint alter Christus, azaz egy másik Krisztusként nem szolgálhat. Az igazság megköveteli, hogy a papi rendből ki legyen taszítva. 

Egy pillanatra visszatérvén a homoszexualitásra, amely mind Istenre, mind pedig az emberre sértő, ahogy az előbb említve lett. Ez nem indokolja az ellenük való diszkriminációnkat a nyilvános fórumon. (A bosszú az Úré.) Azonban az embernek teljes mértékben ja van gyermekei megvédésére a befolyásuk ellen (és az iskolai programok befolyása ellen is, amelyek erősen nyomják a napirendjüket). Éppen úgy, ahogy az ember nem engedné a leprást az otthonába, a gyermekeinek homoszexuálisokkal való közeli kapcsolatokat sem támogatna. Emlékezni kell arra, hogy az Ószövetség és az Újszövetség egyértelműen elítéli a homoszexualitást. Az Ószövetségben a homoszexuális kivégezendő, az Újszövetség pedig a szodómiát azon négy bűn egyikeként említi, amelyekért Isten még az életben megbüntet, a gyilkossággal, az abortusszal és a munkást a megérdemelt béréből való kiforgatással egyetemben. Az a tény, hogy ezeket a „bűnöket” nem vesszük komolyan, teljesen lényegtelen. Hogyan is vennénk őket komolyan, amikor Istent sem vesszük komolyan? 

Az embernek óvatosnak kell lennie, hogy a pedofíliát miként határozza meg. Régebbi meghatározások, mint például a Webster szótáré vagy a pszichológia szótára úgy jellemzik, mint a gyermekekkel történő szexuális kapcsolatot. A kortárs pszichiátriai irodalom arra hajlik, hogy a pubertás előtti gyermekkel – általában a 13. éven aluli - történő szexuális kapcsolatként határozza meg, legalább öt évvel idősebb elkövető által (Ismund Rosen, Sexual Deviation Oxford, 1996). Közismert azonban, hogy a pubertáson túli fiatal férfiak gyakran összezavarodottak, és bizonytalanok a szexuális hovatartozásukban, ezért az abúzusra veszélyeztetettek. Az ilyen személyekkel való homoszexuális kapcsolatokat a pedofíliától különbözőnek tekinteni inkább a szemantika (ephebofilia) kérdése, mint a valóság. 

Felmerül a kérdés, hogy mi az oka a pedofília és a homoszexualitás jelenlegi áradatának a katolikus klérus köreiben. A fokozódó előfordulása azok között, akik Krisztus földi helytartóinak kellene hogy legyenek, nagyon megrázó, bár a bűn nem újdonság. Itt elkerülhetetlenül a vélemény birodalmába esik az ember, ami azért érdemes, és én gyanítom, hogy sok köze van a szentségi gyakorlatokban bekövetkezett változásokhoz. Az új mise - a Novus Ordo Missae - többé nem áraszt kegyelmet ex opere operato. A papnak többé nem biztosítja e kegyelmeket, amelyek önmagából a tettből áradnak, függetlenül a szónokló személy hiányosságaitól, bármilyen áhítatosan legyen is mondva. Talán éppen annyira fontos, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemében képzett papok többé nem hajlamosak látni azt, hogy az elsődleges szerepük a keresztáldozat bemutatásában fekszik, azaz misét mondjanak - egy olyan feltétel, ami azt jelenti, hogy minden erőfeszítéssel törekedjenek a Krisztus áldozatával való egyesülésre. Hogyan lehetséges annak, aki a keresztről jön, hátat fordítson, és gyermeket gyalázzon meg? A pap, ezektől a kegyektől megfosztván, akinek az élete még a legjobb esetben is nehéz, védelem nélkül kiszolgáltatott mind a megkísértéseknek, mind pedig a gonosznak.²

Nem szabad hagyni, hogy ezek az akármennyire is botrányos esetek eltérítsenek a szentségekben történt megcsonkításos változások sokkal súlyosabb problémájától, és az apostoli jogfolytonosság majdnem bizonyos lerombolásától.

 

Lábjegyzetek

1. A kezelési módszerek vagy a testi, vagy pedig a kémiai kasztráció körül csoportosulnak. A testi terápiát ritkán alkalmazzák, mivel radikálisnak tekintett. A kémiai úton történő kasztráció az egyén együttműködésétől függ. Mindenesetre az elmeállapotban nem ér el változást.

2. Vita tárgyát képezi majd, hogy a liturgikus változásokat megelőzően is voltak pedofil esetek, és ez bizonyosan igaz is – mint Rousseau idevágó esetében. Világossá kell tenni azt, hogy csak azért, mert egy pap megfelelően lett felszentelve, és az igaz misét mondja, az még semmiképpen sem garantálja az ő szellemi értelemben vett csatlakozását Krisztushoz. Akár tudatlanságból vagy a hitetlenségéből kifolyólag éppen olyan állapotban van, mint aki a hamis misét mondja - habár az, aki tőle kapja a szakramentumokat, még mindig védelem alatt áll, feltéve ha nincsen neki ezzel ellentétes benső szándéka. Az a különbség, hogy még a legjobb szándékú pap-elnök, aki a novus ordo missae-t mondja, képtelen önmagát azonosítani Krisztus áldozatához, mert a novus ordo-ban nincsen Krisztus áldozata – csak a „dicséret és a hálaadás áldozata”, de nincsen igazi áldozat, amely „itt és most” megjeleníti Krisztus igazi áldozatát. Az a tény, hogy más vallási vezetők is bűnösek a bizalom hasonló megsértésében, lényegtelen. A pap az alter Christus szolgálatára van. Részéről a bizalom megsértése (fogadalmak, kötelezettségvállalások) sokkal súlyosabb.

Fordította: Kulcsár Pál Kristóf (palkulcsar@gmail.com)