Bezár!
2020. július 10., péntek, Amália, Kenese, Alma napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
15:04 Kásler: az Árpád-házi dinasztia a mai Afganisztán északi részén alakult ki 4500 évvel ezelőtt14:55 Apa-fia kristálybiznisz folyt Gyöngyösön14:24 Az érem másik oldala13:57 Kizuhant egy négyéves kislány egy kőszegi ház második emeleti ablakából 13:50 Vádemelést javasol a rendőrség a szentendrei "palántaültetők" ellen13:23 Ismét ki lehet végezni a szövetségi bíróságok által halálra ítélt gyilkosokat az Egyesült Államokban - az Európai Unió (!) nem győz tiltakozni12:53 Molotov-koktélokat képzeltek a megszállók két sétálgató palesztin kezébe12:31 Az elvtársak sértődékenyek, ha szóba kerül az ujgurelnyomás12:11 Megérkezett a zseniális mini léghűtő a kánikula ellen (x)11:39 Motorbalesetben vesztette életét egy fideszes országgyűlési képviselő11:13 Nem jött be az Alzának a Black Friday Matter10:56 Moszkva: immunitást alakított ki az első klinikailag tesztelt orosz Covid-19-vakcina10:46 Jegybank: maradjon meg a 15 ezer forintos értékhatár a bankkártyás érintős fizetéseknél10:02 Csütörtök este már nem borogattak kukákat Szerbiában09:42 Igazi kincset talált Trump
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Extra ::

Szitnyai Zoltán: Ady Endre és a zsidók

Reklám

Szitnyai Zoltán írása először Ady Endre ismeretlen arca címmel a Hungária c. Münchenben megjelenő emigrációs lap 1953. december 23-ai és 1954. január 8-ai számaiban jelent meg két részre bontva, majd az 1957-ben kiadott Őrzők a vártán c. tanulmánykötetében is helyet kapott, mégpedig A Nyugat nem politizált cím alatt.
A Hangli mögött, a Vigadó-Kávéház egyik sarokasztalánál jöttek össze a Nyugat munkatársai. E délután különösen népes volt a hosszú asztal. A főbbek csaknem mind ott voltak. Ott volt Ady Endre is.
Ezidőben mutatták be Hatvani Lajos „Híresek“ című darabját. A konzervatív irodalmi körökkel kötött, ifjúkori kalandjának már hátat fordított, többé nem írt a Budapesti Szemlébe, ahol egyike volt azoknak, akik az Ady-ellenes támadásokat megnyitották. Gyulai Pál meghalt, a katedrája tövében töltött szellemi inaskodás ideje letelt, s a magántanári képesítésig vezető út túl hosszúnak látszott egy nagyratörő fiatalember szemében, aki rajtaütésszerűen akarta elragadni a sikert. Az Akadémia öregeire nincsenek hatással a Grassalkovich hercegek egykori kastélyából írogatott és hétágú koronával díszített levelei. Az öreg Heinrich Gusztáv fiókjában hónapok óta olvasatlanul hevernek dolgozatai, és Berzeviczy Albert sem ér rá tüzetesen megbeszélni a fiatal báróval tudósi terveit.
Különben is új szelek fújdogálnak az egyetem ódon falai között. Riedl Frigyes előadásainak anyagába bekerült Ady. A fiatal tudós, Horváth János egyetemi magántanár egy egész művét jelöli meg Ady nevével. Olyan jelenségek, amelyeket nem hagyhat figyelmen kívül egy törekvő fiatalember. A hatvani cukorgyárat, földbirtokot, bárói rangot készen kapta, valamivel neki is illő gyarapítania a család nimbuszát. A katedrához vezető út hosszú és bizonytalan, de lám, a magyar szellemi életből olyan ősforrás fakadt, amelyet jobban hasznosíthat, mint elődei a cukorrépatermelést.
Dicsőséget áraszthat nevére, politikai szerephez segítheti, és azzal egyszer a hatalomhoz is. Fürge agyveleje serényen szövi további terveit és ott látja már nevét egy nagy politikai lap élén. Főszerkesztői előszobájában bebocsátásra várakoznak a legnagyobb írók, közéleti emberek. Nem ő tehet arról, hogy az Erlich G. Gusztáv Rákóczi úti vörös bérpalotájában berendezkedő Pesti Napló főszerkesztői székéből épp akkor kellett kizuhannia, amikor a kezét már odacsúsztatta az államvezetés gyeplőjéhez. Károlyi ügyetlenkedett el mindent, az ő bűne, hogy az emigrációban unatkozott egy évtizedig, és unalmában megírt néhány cikket, amelyekért Töreky emelvénye előtt kellett meaculpáznia. Elnök úr, méltóságos Töreky elnök úr, Károlyi a bűnös, ő a felelős... És aztán 1945-ben minden előröl kezdődik, vörös drapériák alatt, vörösre mázolt katedrán...
De addig még több mint négy évtized telik el. Még épségben áll a Vár, a Szent Korona még odahaza van, és Ferenc József az apostoli király. A Vigadó-Kávéház egyik hosszú asztalát pedig körülülik a Nyugat munkatársai. Hatvanit „Laci“-nak becézik a kitüntetett kevesek, és szigorúan báró úrnak szólítják a többiek. Ha végzett az irodalmi cercle tereferéjével, gépkocsi röpíti a Várban lévő családi palotába. Ott szórakozik, emitt vállakat vereget és munkálja a dicsőséget hozó jövőt. Még fiatal férfi, de már irodalmi múltja van. „Gyulai Pál estéje“ a nagy halottal dicsekvő, nem érdektelen és nem is rosszul megírt mű címe, melyet a Nyugat Könyvtár jelentetett meg. ő az a „magyar mágnás“, aki hátat fordított a merev körnek, amelybe rangja, származása és vagyona szerint tartozik. A neve fogalom. Az érdekesség varázsa övezi nyúlánk, elegáns alakját, amely vetekedhetnék Pallavicini őrgróf eleganciájával is, ha nem hiányoznék belőle az igazi nagyúriasság, amely sokmindent megbocsáthatóvá tesz a politika porondján izgágáskodó másiknál.
Hatvani báró mindenesetre divatos ember, mindenfelé látható, és akinek nem sikerül vele összeakadnia a pesti életet számos sugarában végigpásztázó útjain, az a Váci utcai fényképésznél megbámulhatja a homlokára enyhe árnyékot vető cilinderrel, a megszállottak mélybehatoló tekintetével, az elvek emberének mosolytalanul zárt ajkaival és arcának azt a meggyőződést sugárzó kifejezésével, hogy kedvelik a nők és tisztelik az írók.

Hatvani Lajos
Családjának más tagjai is divatban vannak. Hatvani Bertalan tompa színekkel festett, hófehér aktjainak hosszú sorát mutatta be sikerrel az Ernst-múzeum. Lili bárónőről méltán mondják, hogy Budapest egyik legszebb asszonya, párducléptű, keleti zamatú, sötét rózsa, akinek szépségét a kaszinói zsűrik szerint csak a szőke Köpesdy Elemérné múlja felül.
A kávéházi asztal főhelyén ül Hatvani. A mellette levő széket Schöpflinnek sikerült megszereznie. A Vasárnapi Újság hasábjain méltatta már ugyan a Híreseket, de a fukar Hoitsy Páltól nem kapott elegendő teret ahhoz, hogy e „remekműről“ elmondhassa minden jó véleményét. Most húzza a báró fülébe, zengőbben és melegebben, mint ahogyan nyilvánosan tehetné. A báró maga elé nézően, beleegyezően hallgat.

Schöpflin Aladár
Osvát a lapokat böngészi, Ignotus a politika mezőnyére száguld Fenyő Miksával, és megegyeznek abban, hogy a balkáni háború mögött Oroszország áll, és Magyarországot csak a nemzetiségek széleskörű autonómiája mentheti meg a szétszabdalástól egy világkonfliktus esetén.

Ignotus Hugó
Gellért Oszkár Füst Milánnal töpreng, Laczkó Géza a Nyugat legújabb számát lapozgatja ideges dobolással amiatt, hogy bosszantó sajtóhibák kerültek a „Német maszlag, török áfium“ című regényének archaikus párbeszédeibe.

Füst Milán
Ady a hosszú asztal végén ült, a többiektől elkülönülten. Megszokott könyöklő mozdulatával bámult a füstbe, a messzibe, a semmibe. Mámorosnak látszott. Utolsónak érkezett, talán az Andrássy úti Három Hollóból, ahol Papp Viktorral meg a megyéjéből felruccanó komákkal szokott poharazgatni, magyar módra búsulni, Tisza Istvánt, zsidót szidni és kicifrált ködjövendőt táncoltatni a boros asztalon.

Talán nem is hallotta a kávéházi beszélgetők zsongását, talán nem is látta a körülötte ülőket. Lehet, hogy épp az öreg Hatvani-Deutsch báróval való esetét élte át újból, amit az imént nevetgélt el italozó barátainak. Azon az estélyen történt, amelyen írókat, művészeket láttak vendégül a hatvani kastélyban. Az öreg báró volt a házigazda. Bizalmatlanul nézegette a házában szokatlan gyülekezetet, amelyet a fia csődített oda. Hm, írók? De mi a foglalkozásuk? Mert élni is kell valamiből. Ezt firtatta, amint megszólításával tüntette ki a jelenlévőket. A legtöbbjüknek volt valami kenyéradó foglalkozása is, ha nem egyéb, legalább az újságírás. Míg egyikük gőgös fejvetéssel azt a hetyke választ adta, hogy csupán költő, és semmi más. Az öreg Hatvani-Deutschot elképesztette, majd méregbe hozta a felelet. Arcát ellepte az öreges harag pírja. „Also ein Niemand!“ - vágta vissza, és sarkon fordult. Ady mosolyogva nézett utána, és megveregette az öreg báró röstelkedő fiának a vállát: „Also te egy valaki vagy!“
Erre gondolt, másra... Mélyen maga elé nézett, és mosolygott. Majd lassan megemelte nehéz szemhéját, és a tekintetével célba vette Fenyő Miksát.
— Sidó! — mutatott feléje bal kezével.

Fenyő Miksa
Az asztal minden pontján csönd lett. Csodálkozó arcok fordultak Ady felé. Fenyőt egy könnyed biztonságú mondatban állította meg az ittasan elnyújtott szó. A Delcassé szerződés jelentőségét méltatta éppen. A barátian szeretett Adyra pillantott szórakozottan. Igen, ő zsidó, de ebben nincs semmi meglepő. Ezt ő mindenesetre jobban tudja Adynál, és tudják mások is. Bandi szeret kötekedni, ha beivott. Nem jelent semmit. Ismét Ignotus felé fordult, és folytatta félbeszakadt mondatát.
De az őskaján valóban évődő kedvében volt. Mosolya, lehunyt szemhéja alatt lappangott egy darabig. Aztán ismét feldugta a fejét és előbbi mozdulatával a neofita Gellért Oszkárt vette célba:
— Sidó!

Gellért Oszkár
Gellért kissé elpirult, és szivarjának füstfüggönyével rejtette el haragját.
Ady tovább könyökölt, bámult, hallgatott, s közbe pajzánul fel-felbuktatta a fejét:
— Sidó!... Sidó!...
Sorra vette Ignotust, Osvátot, Füst Milánt, Szép Ernőt.

Szép Ernő
Azok megbocsátóan vették tudomásul, hogy italosan jött, borissza garázda, akiben duhaj nóták és kötekedő hangulatok dudorásznak.
Adynak különben is többet volt szabad, mint másnak. Neve fáklya, amely fényt ad, villamosság, amely magával ragadja a Nyugatot. Írásaiban színvallóan áll zsidó barátai mellé, és versei fölé írott ajánló szavakkal tesz vallomást baráti hűségéről. Bölcsen tudták, hogy Magyarországon az efféle zsidózást nem kell komolyan venni. A magyar társadalom egésze szívből helyeselte a jogok teljességét megadó recepciós törvényt, és zsidónak lenni még csak kényelmetlen állapot sem volt azon a régi Magyarországon. A magyar ember barátsága felmelegedő hangulataiban nem kevésbé évődik a tóttal, oláh-val, svábbal. A „buta tót“, a „bocskoros oláh“, a „huncut a német“ is csupán évődő kedvének és nem bántó szándékának kifejezései. Szeretet van bennük, ártatlan rátartisága a sovén gőgnek, amely szerint teljes értékű ember csak magyar lehet. Veszélytelen hetykeség, amely után békítő koccintás, baráti ölelés következik. Játék, amelybe a zsidók maguk is beálltak, a lapok élcrovatában, a kabarék pódiumain is. A zsidó viccek legnagyobb része, épp a legcsípősebbek, zsidó agyvelőkben születtek.
A keresztény Schöpflin azonban, akit legszebb szólamaiban és Hatvanival való teljes összhangjában zavart meg Ady, komoly rosszallással mondta:
— Nézd, Bandi, mindnyájan tudjuk, hogy Hugó zsidó, Ernő, Miksa, Oszkár, meg Milán is az. ők is tudják, tehát fölösleges ezt neked külön is felfedezned.
A komolyság mérgező cseppje hullott a humorba, és a hangulat feszélyezetté vált.
Ady ajkai szélén ismét megjelent a kaján mosoly. Szemébe csapódó hajfürtjének szálai közt áttekintve, derűje italos kacsintásával a sorban utolsónak hagyott Hatvani Lajost vette célba:
— Sidó!
Hatvani nem értette a tréfát, ha ő volt a tárgya. Arca a feminin harag gyors sápadásával komorodott el. Hiszen alig néhány perce, hogy egy százas bankjegyet csúsztatott a gúnyolódó zsebébe.
Schöpflin észrevette a báró arcának színváltozását. Van egy határ, amin még Ady sem teheti túl magát. A Nyugatnál ugyan sokat döngicsélnek a krapotkini ideológia homályosan elképzelt szociális államáról, a földvagyon átrendezéséről, a bankok és nagyipari vállalatok uralmának megszüntetéséről, de a nagyiparos és nagybirtokos Hatvani tabu volt. A nyolcezer holdas Hatvani-uradalomban a béres, a gyári munkás épp oly igavonó, mint másutt, a Nyugatot azonban a báró pénzeli, és az ő mosolyából az arany imádott cseppjei hullanak a tenyerekbe. Vele szemben félre kell tenni az antikapitalista elveket, még azt is, hogy a két Schöpflin fiúnak Ady a keresztapja. Messze még az idő, amikor e komaság gyümölcse leszüretelhető. Különben is a bárónak vitathatatlanul igaza van.
— Uraim, — szólt ismét Schöpflin a többiekhez — Bandinak ma kötekedő kedve van. Hagyjuk őt magára, és menjünk a másik terembe.
Az érdekeltek vállukat vonogatták. Túlzottnak találták ezt az érzékenységet. A báró azonban felállt, mire a többiek is. Osvát Ernő bicegett a sor végén.
— Marhaság! — morogta Gellért fülébe, aki rangsort tisztelő sietséggel bocsátotta őt maga elé.
Osvát tudta, hogy az emberek ritkán nézik a lényeget, és még olyan okos, tisztánlátó agyvelők is, mint Schöpflin, a felszín alapján ítélkeznek. Szemüvegének vastag lencséjén át, a sor élére iparkodó Schöpflin után ívelt gunyoros tekintete. Azt is tudta, hogy általában iparkodó ember ez az Aladár. De vajon miként vezekel majd a magyarok Istene előtt a bűnök halmazatáért, amelyek őt terhelik a magyar nyelv és a művek eredetijével szemben, amelyeknek albérleti fordítását ifjonc egyetemi hallgatókkal végezteti? Jószemű kritikus, a helyes gondolkodás és világos stílus művésze, aki jól látja meg az írói feladat és megoldása közötti hézagokat, de miért ír újabban novellákat, regényeket, sőt színdarabokat is? Szabad-e ezt tennie annak, aki azt a küldetést kapta, hogy írói alkotások elfogulatlan bírája legyen? Osvát tudta csak igazán, mennyi önuralmat, személyes becsvágy leküzdését és szókimondó bátorságot kíván ez a küldetés. Például a mindenki által körülduruzsolt és elkényeztetett „Lacinak“ mondani meg kurtán: „Ez bizony silány“. Néha neki is embertelenül nehéz, pedig ő alázatosan megszüntette írói vágyait, hogy annál jobban szolgálhassa másokét. Fáradalmaitól megkínzottan, többször hangoztatta, hogy szívesen elhagyná a helyét. De vajon valóban őszinte volt-e ez? Lemondani arról, hogy egy eszmét szolgáljon, amely észrevétlenül működik a Nyugat fedőlapja alatt, és teljesítményük legmagasabb fokáig sarkallja azokat, akiket magába az eszme szolgálatába állított be? Lemondani a gyönyörű látványról, amint igazgyöngyöt verejtékeztet a kagylóból, és a hírnév csúcsaira emel másokat, míg ő névtelenül marad a mélyben? Gül Baba elhagyhatja-e rózsáskertjét, amelynek minden darabját maga ültette, ápolta, nyesegette és nevelte fel? Lenne-e, akinek átadhatja rózsáinak tündérkertjét, nála hívatottabb kertésznek? Tűnődő tekintete Schöpflin után ívelt. Beretvált, papos arcán gúnyos mosollyal lépett be a másik terembe.

Osvát Ernő
Eltűnt a tarka kaleidoszkóp, amely Osvát kivételével, szinte hiánytalanul együtt lesz, amikor a szellem emberei Sztálin vad hordáit köszöntik Budapest kapujában. A Nyugat nem politizált, munkatársai nem voltak politikusok, és a Nyugat nem volt politikai lap. Annál több volt: gondos előrelátással épített trójai faló, amely észrevétlenül csempészett a magyar közvéleménybe egy politikai gondolatot. Írói nem politizáltak, kifejezetten nem, de Ignotus egész lényét apai örökségként hatotta át a politika. Miként apja, az öreg Veigelsberg, az egykori országgyűlési képviselő, az idősebbik Andrássy Gyulának volt az íródeákja, úgy ő a Casinóban Duci grófként becézett ifjabb Andrássy mellett töltötte be ezt a szerepet. Osvát aszkétikus visszavonultságában a kommunizmus eszményeit szolgálta, és a vasmunkásból szalonkommunistává szelídült Kassák Lajos mögül tolta mind előbbre e világnézet eszméit a Nyugat hasábjain, míg egy ködös, téli reggelen, imádott leánya halotti ágyánál revolverlövéssel zárta le szerzetesien szerény életét. Fenyő Miksa sem volt politikus, a GYOSZ főtitkári székében sem, de a bensejében törtető politikai vágy addig próbálkozott, mire ismételt kudarcok után sikerült bejutnia a képviselőházba. Gellért Oszkár sem Ofélia térdein himbálódzott csupán, hanem amikor színt vallhatott, ő lett Károlyi Mihály sajtófőnöke. Történelmünk az emlékezés szégyenlapjára marta a nickeusi szent ligetekből kitörő Hatvani Lajos politikai szerepét és Ignotus cikkeit a kassai meg bécsi emigráció idején. Laczkó sem volt politikus, aki évtizedek múlva a Pest szerkesztőségében anekdotázta el a fenti esetet, de a hitleri háború propagandáját szolgálta szerkesztői munkájával, hogy néhány év múlva majd a „zabráló hősök“ előtt hajlongjon, és egyetemi katedrát szerezzen az őszirózsás forradalomban való részvétele jutalmául.
Az ajtó becsukódott. A hosszú asztalnál, a lehetőségek kétirányú előnyét mérlegelő, gyors döntéssel, csupán Laczkó maradt Adyval.

Laczkó Géza
Az egy darabig mosolygóan nézett maga elé, majd a hallgatás mélyéből felkapta ismét a fejét, Laczkóra hunyorított és karja kurta lendületével az üres székekre mutatott:
— Nincs már egy se sidó!
Mi volt ez az eset? Bizonnyal semmi több, mint alkoholmámorban kieszelt ugratás, duhajkodó felidézése annak, ahogyan otthoni borozgatások közben szidták Tiszát vagy a zsidót, mert a mámorhoz hozzátartozik, hogy szidni kell valakit. Az esetet ugyan feljegyezte Laczkó emlékezete, de a többiek nem tulajdonítottak annak jelentőséget. A baráti hűtlenségek miatt panaszkodó Hatvani is így vallott: „Adyban azonban nem csalódtunk“.
A lélek mélyébe senki sem lát, de minden elejtett szó elárul valamit a lélek titkaiból. Ady nem volt antiszemita, de zsidóbarát sem. Érzelmei igazi imádatával egyedül fajtáját szerette. Mámoros tréfájáért három évtized múlva népellenesnek nyilvánította volna, és súlyosan megbünteti a népbíráskodás csőcseléke, de akkor még nem vadultak el egészen a lelkek, csak gyűjtötték jövendő elvadulásuk anyagát. Láthatatlan tőröket fentek, halálos mérgeket kevertek.
A Nyugat nem volt politikai lap, de szellemi katakombáiban időzített bombák készültek az alkalmas pillanatra. A „fákat is égigröpítő forradalomra“, ahogyan a kiváló novellista Nagy Lajos jósolta egyszer az Otthon Körben.
Csak egy volt közöttük, az élő magyar költők legnagyobbika, a nemzet szerető szívétől távolkerült és mégis elszakíthatatlanul ahhoz tartozó, aki nyíltan, egész lényét kitáróan és a rajongók megszállottságával vallotta:
— Lelkemből más sohasem érdekelte fölszánt poéta-ceruzámat, csupán Politika és Szerelem.
   ***
"Ady élete a magyarság mulasztásainak példája" - Dobszay Károly utószava:
Az Ady Endre megítéléséről immár majdnem egy évszázada tartó folyamatos vita nem olyan egyszerű, ahogy sokan gondolják. Sokkal bonyolultabb, s ezért nem lehet leegyszerűsíteni arra, hogy azt mondjuk: Ady a zsidók kitartottja volt, az ő szekerüket tolta. Verseinek komoly, hozzáértő vizsgálata mellett végre ideje lenne szembenézni azzal a ténnyel, hogy miért sikerült a zsidóságnak, a zsidó mecénásoknak behálózni a magyarság soraiból jövő igazi tehetségeket, és így vagy úgy a saját céljaik érdekében felhasználni. Ez a folyamat úgy istenigazából Adyval kezdődött és még napjainkban is tart. Legfőbb oka azonban nem a zsidókban keresendő, hanem a magyarság tehetősebb rétegének a kultúrát és az irodalmat semmibe vevő, hanyag hozzáállásából következik, amire ezer bizonyíték szolgál. Ez a tehetősebb magyar réteg két kézzel szórta a pénzt talmi „értékekre", ahelyett, hogy megbecsülte és támogatta volna a magyar ugaron vegetáló saját tehetségeit. Így akarva-akaratlanul a zsidók karmaiba űzte őket, akik már korán felismerték, hogy micsoda ütőkártya a kezükben, ha maguk mellé tudják állítani a magyarság soraiból a legtehetségesebb irodalmárokat. Ady zseniális költő volt, de alkatánál fogva könnyen befolyásolható. Számtalan verséből kiolvasható, hogy egész pályafutása alatt két véglet között őrlődött és vívódott, amit Szitnyai Zoltán fenti írása is kiválóan szemléltet. Egyik kései, jobboldali méltatója - Mecseki János - ennek az őrlődésnek és vívódásnak okait a következőképpen próbálja felvázolni:
Mentségére fel kell azonban hoznunk, hogy az ő napjaiban Magyarországon csak baloldali reformmozgalom létezett. A reform, a változás és változtatás szükségességétől annyira át volt hatva, hogy türelmetlen reformvágya politikai éleslátása fölé kerekedett. Hogy a baloldalon kik ígérgetnek milyen reformot, ezzel az alapvető kérdéssel már nem is foglalkozott. Lángoló fajszeretete, tősgyökeres magyar lénye és művészete ellenére nem vette észre, hogy Magyarországot szétdarabolással, a nemzetet megfojtással fenyegető, eredetükben, szellemükben és érdekeikben idegen erők szolgálatába szegődött. Ő szegény abban a hitben volt, hogy a magyarság ügyét szolgálja, pedig a valóságban, politikai tekintetben is, „a halál rokona“ volt. Beteg idők és beteg társadalom egészség után sóvárgó beteg dalnoka.
Olvasóink egy részét talán meglepi, hogy a Jászi Oszkárok, Bölöni Györgyök, Ignotus-Veigelsberg Hugók barátjának, a Fenyő Miksák és Hatvani Lajosok pártfogoltjának, a Lédára átköltött Brüll Adélok gavallérjának, a dekadens, baloldali, marxistabarát Adynak a költészetét nagyra tartjuk, s az irodalmin túlmenő jelentőségét hangsúlyozzuk.
De miért ne tennénk? Azért, mert Ady politikai nézeteivel nem értünk egyet, baráti és pártpolitikai kapcsolatait mélységesen helytelenítjük? – Ady Endre költőzseni és politikai dilettáns volt, akinek lírai nagyságát politikai dilettantizmusa, életszemléleti dekadenciája és erkölcsi esendősége éppúgy nem csorbítja, ahogy, fordítva, irodalmi érdemei sem mentik politikai állásfoglalását, pártállását és életszemléletét. Jó költők is lehetnek igen gyarló emberek és rossz politikusok, sőt az esetek többségében, lelki alkatukból következő okokból, valóban rossz politikusok is. Nekik van ugyan a legérzékenyebb „antennájuk“ új koráramlatok, társadalmi átrétegeződések, közelgő nagy változások megérzésére és jelzésére, de észleleteikből, megérzéseikből ritkán képesek reálpolitikailag helytálló, a szükségszerűségeket és lehetőségeket józanul és szenvtelenül felmérő következtetéseket vonni és nekik megfelelően cselekedni. A hatalom és hatalmi küzdelem térségében torzít az „antennájuk“, mértéktelen szenvedélyességük vagy elefántcsonttoronyba húzódó mimózás érzékenységük politikai akarásuk, felismerésük és tetteik útjában állnak. Ez persze általánosítás, de a nélkül erről a problémáról nem lehetne beszélni. Általánosságban áll a tétel, hogy a költők semmi esetre sem jobb politikusok más hivatásbelieknél.
Ady Endrére kétségkívül áll. Bámulatosan finom érzéke, szimatja volt kora feudális, dzsentris, maradi, társadalmilag igazságtalan, romlott, halálra ítélt magyar életének kitapogatására és művészi ábrázolására. A „magyar ugar“ sivár, meddő, vigasztalan világa nemzeti tárgyú verseinek minduntalan visszatérő témája. Másokban a tiltakozás és felháborodás szóvivője, a lázadás és forradalom Dózsa Györgyöt idéző prófétája. Az akkori helyzet diagnózisában, a bajok és betegségek megállapításában egyetért vele minden magyar, akinek nemzete ügye a szívén fekszik.
Politikailag Adyval ott kerülünk szembe, ahol a társadalmi és nemzeti szimptómákból, az állapotok helyes érzékeléséből és diagnózisából orvoslásukra irányuló következtetéseket kell levonni. Mélységes elégedetlenségében és nyugtalanságában ő hamis politikai próféták, romboló programok és irányzatok szolgálatába szegődött, olyan erőkkel szövetkezett, amelyek a reformra szoruló állapotoknál még sokkal rosszabb állapotokat hoztak, 1918/19-ben éppúgy, mint 1945-től napjainkig.
Adynak csak részben önhibája, hogy nemzetidegen, őt kihasználó és hírnevével visszaélő irodalmi üzérek és menedzserek karmaiba került. Sokkal súlyosabb vád és szemrehányás jár ki kora magyar társadalmának, amelyben nem volt annyi éleslátás, nemzeti öntudat és kulturális felelősségérzet, hogy a magyar tehetségek ügyét, osztálykülönbségekre való tekintet nélkül, felkarolta volna. Rövidlátóan és részvétlenül hagyta őket elkallódni vagy „a disznófejű Nagyúr“-akat megtestesítő idegen pártfogókat, mecénásokat keresni.
Ady élete és munkássága a legjobb példa arra, milyen mulasztásokat követett el a magyarság tehetősebb része a múltban, de ebből mind a mai napig a magát nemzeti elkötelezettségűnek feltüntető réteg sem tanult. Egyszerűbb számára Adyt és még sok másokat is nemes egyszerűséggel zsidóbérenceknek feltüntetni, mint a saját bűneit és mulasztásait végre beismerni és jóvátenni. Ez egy olyan káros folyamat volt a magyarság kulturális életében, amelyben talán csak egy kivételes időszak ismerhető fel, mégpedig 1935 és 1945 között, amikor az akkori nemzeti oldal végre felismerte, és lehetőségeihez képest megpróbálta jóvátenni korábbi hibáit, és támogatni a saját tehetségeit. Aztán 1945 után minden ment tovább a régi séma szerint, és legnagyobb sajnálatunkra bizonyos értelemben ez még jelenleg is tart.
Ha Ady nem hal meg 42 évesen 1919. januárjában, és még legalább tíz évet élhetett volna, az őszirózsás forradalom, a tanácsköztársaság és Trianon tapasztalataival a háta mögött valószínűleg nála is megtörténik a nagy metamorfózis, ahogy ez később többek között Erdélyi József és Sértő Kálmán esetében is megtörtént. Nem véletlenül jegyezte meg halálos ágyán, amikor Kohn (Kun) Béla és Klein (Korvin) Ottó vezette csőcselék marxista jelszavakat kiabálva vonult el ablaka alatt: „Ez nem az én forradalmam!”
(Kuruc.info)
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready