Bezár!
2019. október 21., hétfő, Orsolya, Zsolt napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
22:44 A kurdok kivonultak egy török határ mentén fekvő városból22:19 A konnektorban hagyott zárlatos telefontöltő miatt égett le egy hétgyerekes pilisvörösvári család háza21:53 Horváth József titkosszolgálati szakértése az "újfajta antiszemitizmusról" a Kossuth Rádióban21:39 A hallei kettős gyilkosság margójára21:08 Hillary megőrült - közölte Trump20:28 A jobboldali, EU-ellenes Svájci Néppárt kapta a legtöbb voksot - sajnos a zöld vörösök is jól szerepeltek19:59 Zuhanyzóba vizelés fogmosás közben: az oslói önkormányzat agyára ment a klímarettegés19:23 A tálibokkal tárgyalna a Kabulba érkezett amerikai védelmi miniszter18:40 A kínai nagy tűzfal árnyékából szónokolt az internet nyitottságáról egy illetékes elvtárs18:06 Boris Johnson kérte is a Brexit-halasztást meg nem is17:26 Kedden tartják Naruhito császár koronázási ceremóniáját16:59 Pongrátz András: a Jobbiknak nincs többé keresnivalója a Corvin közben!16:35 Egy madár szedte le az égről az amerikai haditengerészet büszkeségét, a "leghalálosabb repülőt"15:54 Szerencsére nem sérti Morales állampolgári jogait a bolíviai elnök(újra)választás15:26 Rekordszintre emelkedett az Egyesült Államok sertéshúskivitele
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Ügynökjelentések és ami azokon túl történt (IV.) - Antallék besúgói, levelek Kádárhoz és Grószhoz

Reklám

Most a sorozat IV. része következik, melyben  a szerző levéltári kutatásainak eredményein túl, személyes élményeit is felidézi a rendszerváltás időszakából.
Elsőként közli Antall József 1988-ban Grósz Károlyhoz, az MSZMP főtitkárához írt 12 oldalas levelét, melyben a későbbi miniszterelnök felvázolja a vértelen, békés átmenet lehetőségét. Antall szerint a megtisztult MSZMP alkotó és politikai ereje a hazai reformpolitika egyik alapvető követelménye, amely biztosan szilárd szövetségeseket fog szerezni, s a nemzet érdekében létre jöhet olyan erőegyensúly, amelyben elképzelhetővé válik a történelmi kompromisszum, a politikai közmegegyezés, visszaszerezhetjük hitelességünket a világ előtt politikailag, gazdaságilag, erkölcsileg.
Elsőként közli  Ilkei – egyebek között – az MDF I. Országos Gyűlésének (1989. március 11-12.) jelölőlistáit és a kapott szavazatok számát név szerint. Először közöl fényképeket – saját felvételeiből – az MDF sorsdöntő, 1989. június 24-i választmányi üléséről, amelyen eldőlt a „párt vagy mozgalom” vita, ismerteti az álláspontokat, köztük a négy ellenszavazatot leadó választmányi tag véleményét is.
 ***
 Sorozatom III. részét két kérdéssel fejeztem be, miután hangsúlyoztam:
 A két Antall - a volt miniszter és a leendő miniszterelnök - életét megkeserítették az állambiztonsági hálózati személyek. Elsősorban az ifjú Antall volt a célpont, a III/III sokáig figyeltette, lehallgatta, zaklatta, ellenzéki tevékenységét megtorolta, állásából elbocsáttatta.

Ügynökei közül többekre gyanakodott, másokra álmában sem gondolt, csak miniszterelnökként szembesült a valósággal, amikor elé tették a róla vezetett dossziékat.
Mégsem miattuk, s nem is a retorziókért akart öngyilkos lenni. Akkor hát miért? S kik voltak környezetében azok a beszervezett besúgók - kisgazda politikusok, tanártársai, tanítványai -, akiknek sikerült kijátszani amúgy éber és gyanakvó természetét?
Kezdjük az utóbbiakkal.
 
Antall József besúgói
 
- "Kátai György", "Kovács Jenő": Kiss György
- "Budai","Buday": Pártay Tivadar
-"Egri Gyula": Mikus Gyula
- "Kerekes János": Huszár Ferenc
 - "Kiss István": Rácz Gábor
- "Vadász": Szolnoki István
- "Faragó","Roger": Frank György
- "Pásztor István": Páll Tibor
- "Róka", "Rába": Balogh György
- "Fábián József": Farkas László
- "Keleti": Kelemen Sándor
- "Erdélyi": Szentiványi József
- "Varga Sándor", "Meszlényi"(?): Dömötör László
- "Somlói": Simonyi Sándor 
- "Erdősi", "22/24": Kálmán Szilviusz György
- "Zólyom Tivadar": Zilahy Tibor
 - "Sándor Imre": Szanyi István
- "Erős János": Fischer János 
Nem azonosítható:
- „Polgár Pál”
- „Bodrogi Kálmán”
- „Földes” [ nagyon valószínű, hogy Fillér Lászlóról van szó]
 
Besúgók, akikre a miniszterelnök nem gondolt
 
"Kátai György", "Kovács Jenő": Kiss György
(1931. december 7., Budapest, Kerekes Margit)
Általános, középiskolai és főiskolai tanár, pszichológus. Ifj. Antall József gimnáziumi osztálytársa, majd tanártársa, bizalmas barátja. Csaknem 30 éven át jelentett Antallról. 1960-ban szervezte be a budapesti politikai rendőrségen Papp Imre r. százados terhelő adatok alapján. Szinte kizárólag "Árvai" célszemély ( Ifj. Antall József fedőneve) felderítésére, megfigyelésére foglalkoztatták.
Zoom
Kiss György 6-os kartonja

 Még akkor is jelentett barátjáról, amikor átmenetileg (1963-64) a BM III/IV, a katonai elhárításhoz került. 1964-től 1969-ig a BM III/III-4, a kulturális elhárítás vette át. 1969 decemberétől családi körülményei miatt 9 hónapra megszabadult az állambiztonsági köteléktől, de 1970. augusztus 21-től már ismét a BRFK politikai rendőrségének dolgozott, egészen a rendszerváltásig.
1990 májusában Antall maga mellé vette a miniszterelnökségre, ahol a sajtó- és médiaügyekért felelt. Lelepleződésekor Antall megbocsátott neki, de igazából ez viselte meg a legjobban, még abban az évben szívinfarktust kapott, s visszatért az egyetemre (BME). 1998. december 26-án hunyt el.
"Egri Gyula": Mikus Gyula
(1930. július 24., Szeged, Vasek Angéla)
Főiskolai tanár, Antall tanártársa a Toldy Ferenc Gimnáziumban, kapcsolatukat többen publikálták már. Közbiztonsági őrizetbe vétele után 1957. május 20-án terhelő adatok alapján szervezte be ügynöknek Rózsa László rendőr nyomozó százados a Kistarcsai Internálótáborban. Jelentései 7 dossziéban olvashatók az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.
Zoom
Mikus Gyula az állambiztonsági nyilvántartásban
Előbb a budapesti ifjúságvédelmi elhárítás (1958), majd a BM III/III-2 foglalkoztatta (1966), végül visszakerült a BRFK-ra (1967), amellyel azért szűnt meg a kapcsolata 1974. január 4-én, mert belépett az MSZMP-be. 2002-ben halt meg.
"Róka","Rába": Balogh György
(1919. március 19., Debrecen, Garay Mária)

Balogh György
Okleveles közgazdász, kereskedelmi középiskolai tanár, könyvvizsgáló. Az Antall család régi ismerőse. 1938-ban lépett be az FKGP-be, ahol 1945-től 1948 őszéig főállású politikus. Szervező titkár Zala megyében, ügyvezető elnök Veszprémben. 1947-48-ban Dobi István országos elnök titkára, titkárságának vezetője, majd főtitkárhelyettes. 1956 októberében a párt ideiglenes intéző bizottságának titkára. 1989-ben ügyvezető alelnök, az FKGP politikai bizottságának tagja. 1990-ben a párt budapesti listájáról, balatonfüredi leánya az országos listáról kerül a parlamentbe. A Honvédelmi Bizottság elnöke.
Mindvégig a kisgazdapárt áruló baloldalához tartozott, amely a jobboldalon maradt politikusokkal szemben a kommunisták utasításait hajtotta végre Dobi, Ortutay, Barcs, Pesta, Mihályfi, Dancs, Oltványi és Bognár útján. Még állambiztonsági kapcsolattartó tisztjei is karrierista, törtető, önérdekű, gátlástalan, jellemtelen embernek tartották.
Állambiztonsági hálózati nyilvántartása szerint 1957. augusztus 30-án szervezte be a BM Politikai Nyomozó Főosztályának II/5-a alosztályáról Zalai Emil r. nyomozó százados hazafias alapon az FKGP jobboldali szárnya ellen "Róka" fedőnéven. Ám egy fent maradt jelentés szerint a BM III/III-3 osztályának vezetője: Agócs István r. alezredes 1968-ban azt írja Baloghról, hogy, már "1956-tól 1959-ig tényleges segítséget nyújtott, mint ügynök a volt FKP jobboldali elemeinek felderítésében." Egy 1957. novemberi ügynöki jelentés még inkább leleplezi Baloghot: "...az ellenforradalom idején   nagy szolgálatokat tett a BM-hez tartozó embereknek, hogy Budapestről ki tudjanak menni vidékre... kisgazdapárti igazolványokat adott nekik, s hogy vidéken nyugodtan dolgozhassanak, pártszervezéssel bízta meg őket...de ezek az emberek nem kisgazdapártiak voltak."
Zoom
Balogh György az állambiztonsági nyilvántartásban
1960-ban átmenetileg kizárták a hálózatból, mert egyfelől "hírszerző lehetősége leszűkült karrierista jellemvonása miatt", másfelől "gyanú ébredt munkahelyén dolgozótársai között személyét illetően", tehát dekonspirálódott. 1982-ben azonban újra beszervezte a BRFK III/III-a osztálya, amelynek a rendszerváltásig dolgozott.
Balogh gyakran megfordult Antallék lakásán, felderítve a család kapcsolatait, terveit, szándékait, szervező munkáját. S noha szembe került id. Antall Józseffel és Kovács Bélával, sőt Pártay Tivadarral is ("Budai" ügynök), ennek ellenére sem gyanakodott rá ifj. Antall, aki a párt reményteljes fiatal korosztályának egyik olyan tagjaként tartotta számon, akire a jövőben fontos feladatok bízhatók.
Az ügynök az MSZMP Központi Bizottságában meglévő kapcsolataival íratta felül az állambiztonság kritikáját, s annak fegyelmező szándékát. Antall József sem tett ellene az 1990-1994-es első parlamenti ciklusban, amikor az ügynök a Honvédelmi Bizottság elnöke volt, azon belül az ifjúsági nevelési, oktatási, polgári védelmi és a hadiipari üzemek privatizációjával foglalkozó albizottság tagja.
"Kiss István": Rácz Gábor
(1940. március 24., Nyíregyháza, Lázár Josefin)

Rácz Gábor
Televíziós gyártásvezető, rendező, producer, szerkesztőségvezető az MTV-ben (1964-2001), vadászkamarai tisztségviselő 1997-től. A pályáját is meghatározó hobbija: a lepkegyűjtés, a fényképezés , a természetfilm-készítés és a vadászat.
Antall József tanítványa az Eötvös Gimnáziumban, személyes kapcsolat fűzte tanárához, a lakására is feljárt. 1956-ban fegyvert szerzett, Antall Józseffel és Tarr Pállal részt vett az Országos Levéltár lefoglalásában: a kapuban őrt állt. Tagja volt a Kisgazdapárt Semmelweis utcai épülete őrségének is.
1962. február 26-án szervezte be hazafias alapon, "Kiss István" fedőnéven a BRFK Politikai Nyomozó Osztályának a belső reakciót elhárító V/b alosztályáról Kis József r. főhadnagy. 1962 és 1974 között foglalkoztatta még a BRFK Politikai Nyomozó Osztályának III/b csoportja, Cecó Imre r. őrnagy, továbbá a III/a csoportja, Kiss Géza r. hadnagy és a BRFK III/III-B alosztálya, Szebeni Sándor r. őrnagy.
Zoom
Rácz Gábor állambiztonsági nyilvántartó kartonja
Rácz Gábor jelentési területe: volt tanára Antall József és annak környezete, kapcsolatai, a kultúra, az ifjúság és a Magyar Televízió. Teljes mértékben élvezi Antall bizalmát, így rendszeresen megfordul lakásán, feltérképezi és lerajzolja munkahelyét, a behatolás lehetséges módját hivatalába, de lerajzolja Antall egy másik közeli tanítványának: Szebellédy Gézának (fotoriporter, később az MTI vezérigazgató-helyettese) a lakását is. Jelentéseiből árnyalt, másutt nem olvasható emberi vonások is kiderülnek Antallról, nem mindig az előnyére. (ÁBTL 3.1.2. M-35302 + 1)
A Magyar Televízió munkatársairól, köztük közelebbi munkahelye: a Natura szerkesztőségében dolgozókról és a produkciókban részt vevőkről számos jelentése olvasható 1974-ig, amikor azért szakad meg együttműködése a politikai rendőrséggel , mert belép az MSZMP-be és ezzel maga mögött hagyja az állambiztonsági hálózati személyként eltöltött 12 évét.
1997-től vezető állás tölt be: az Országos Magyar Vadászkamara Fővárosi és Pest megyei területi szervének elnöke, a közeli múlttól tiszteletbeli elnöke.
 
Ifj. Antall József főbe akarta lőni magát 
 
 1960 szeptember közepén Ortutay Gyula hosszas személyes beszélgetésben azt kérte id. Antall Józseftől, hogy írjon egy cikket a Magyar Nemzetbe az ENSZ Közgyűlése által ismét napirendre tűzött „magyar kérdésről”, amelyet 1957 óta erőltetnek a nyugati nagyhatalmak, mindenkor elítélve a Szovjetuniót és a Kádár rezsimet. Ortutay nyíltan és határozottan azt várta Antalltól – akit Kovács Béla halála után egyesek a Kisgazdapárt legtekintélyesebb politikusának tartottak -, hogy foglaljon állást a „szocialista rendszer” mellett, védje meg a baráti Szovjetuniót és bírálja az amerikaiak folyamatos „mesterkedéseit.” Ortutay elhúzta a politikai mézesmadzagot a volt miniszter előtt – akinek szüntelen óvatos lavírozására, a mindkét oldalnak megfelelni akaró kényszeredett magatartására már többször utaltam -, s nyomatékosan hangsúlyozta: állásfoglalásával biztosíthatná családja nyugalmát, saját miniszteri nyugdíját és fiát sem tenné ki további zaklatásnak.

Ortutay Gyula
 Folytassuk innen az eseményekről legrészletesebben beszámoló „Egri” jelentésével. Az ügynök 1960. szeptember 22-én jelenti „Árvai” ügyében („Árvai” volt a célszemély ifj. Antall József fedőneve) a BRFK Politikai Nyomozó Osztálya V/b. csoportjának egyebek között a következőket. (ÁBTL. 3.1.5. O-11386/2)
 „Ortutay szerint Antall cikkét sokan tekintenék példának, mert Kovács Béla halála után sokan mennek utána a régi ismert tartózkodó kisgazdák közül. Ortutay kérte Antallt, hogy írja be a cikkbe azt is, hogy antifasiszta ellenálló volt és 1947-ben itthon maradt, mert a népdemokráciától várja hazájának jobb sorsát.
 Az öreg Antall hazatérve elmesélte fiának a beszélgetést és tanácsát kérte. Ifjabb Antall először kijelentette, hogy semmi esetre sem szabad megírni a cikket. Hazaárulónak, kommunista bérencnek nevezte Ortutayt és kijelentette, hogy ilyen férgekkel nem szabad kompromisszumot kötni és bemocskolni politikai biztonságukat, a makulátlan Antall nevet.

Id. Antall József
 Idősebb Antall kijött a sodrából és fiát eszelősnek, fanatikusnak nevezte, aki már többször bajba sodorta a családot. Kijelentette, hogy neki majd akkor is gondoskodnia kell két öreg anyjáról, unokáiról és beteg feleségéről, ha fiát lecsukják meggondolatlansága miatt. Kijelentette azt is, hogy a családnak szüksége van a nyugdíjára is.
 Ifj Antall erre azt válaszolta apjának, hogy csináljon amit akar, de ha kompromittálja a családot, ő főbe lövi magát.
 Én itt gyorsan megkérdeztem Antallt, hogy „Mi az Isten csudájával lövöd magad főbe?” Antall megnyugtatott, hogy többek között ezért rejti most már évek óta pisztolyát, s inkább meghal, de nem hagyja, hogy a kommunisták röhögjenek rajta.
Kijelentette még, hogy tudja, egy másik, ennél hasznosabb dologra még használni fogja a pisztolyt.
 A papa kétségbe volt esve. Ő is fenyegetőzött azzal, hogy megmérgezi magát, de végül is megegyeztek abban, hogy ifjabb Antall megírja a cikket.
Zoom
Mindkét Antall öngyilkossággal fenyegetőzött
(A tragikusnak ígérkező veszekedés akkor fordult megegyezésbe, amikor ifj Antall nővére: Edith, azaz Héjj Lászlóné, meggyőzte öccsét a cikk megírásának elkerülhetetlenségéről. Antall innen már tudta a célt: oly langyosan kell fogalmazni, hogy az kevés legyen a hatalomnak, s ezért   közlésre alkalmatlannak találják majd a cikket. Megj.: I.Cs.)
 Antall saját elmondása szerint olyan cikket írt, amely teljesen langyos volt, nem foglalt sehol sem kifejezetten állást, de aki a cikket olvassa és látja alatta az Antall nevet, szerinte megérti, hogy az komor, keserű, mert a magyar élet pusztulását és kiúttalanságát fejezi ki. A cikk élesen támadta Amerikát, amiért kihasználja és becsapja a fiatal és tehetetlen európai államokat… tehát lényegében jobbról támadta az USA-t.
A cikk első változatát elolvasta Antallék lakásán Ortutay küldötte, aki sok dolgot kifogásolt, határozottabb színvallásra hívott fel, kijelentve: Kovács Béla emléke is kötelezi erre Antallékat. Az átírt, javított cikk néhány mondatban megemlékezett arról, hogy 1945 után szép fejlődésen ment át az ország, a parasztságnak vannak problémái, de id. Antall, akárcsak még életében Kovács Béla ennek jobbra fordulásában bízik. Antall baráti köréből néhányan ott sürgölődtek tanácsaikkal az átírásnál, vitatkoztak a befejezése előtt, majd beküldték a cikket a szerkesztőségbe.
 [A cikk 9 gépelt oldalból állt, amelyet ifj. Antall átadott az ügynöknek, aki más helyütt így emlékszik tartalmára:
   „A cikk címe: „Így látom…”Az elején Antall kifejti, hogy ő nem kommunista, s ennek igazolására leírja eddigi polgári politikai pályafutását, majd áttér az 1945 utáni nemzetközi helyzet taglalására. Lényege az Egyesült Államok külpolitikájának bírálata. Külügyminisztériuma csak bujtogatta Kelet-Európa népeit a kommunizmus ellen, s utána nem tett semmit, sőt még az atombomba hegemóniáját is kiengedte a kezéből. Nem barátja a Kelet-Európai népeknek, ahogyan ezt burkolt formában Walter Lippmann, az ismert amerikai publicista is megírta Az Egyesült Államok külpolitikája című, 1946-ban megjelent művében. (Antall ezt a könyvet is kedvenc olvasmányai közé szokta sorolni.) A nemzetközi helyzet ilyetén értékelése közben eljut Európa problémáihoz is és itt De Gaulle erős Európája mellett tör lándzsát, kifejtve, hogy ő majd megoldja a problémákat… Ezután a New-York Times-i hangulatot sugárzó kritika után néhány szóban megemlékezik Antall arról, hogy 1945 óta szép fejlődésen ment át az ország. A parasztságnak vannak problémái, de ő akárcsak még életében Kovács Béla ennek jobbra fordulásában bízik. Kitér a végén arra, hogy milyen őrültség az USA részéről Hruscsov és Kádár mozgáskorlátozása és hogy gyakorlati szempontból semmi jelentősége a magyar ügy felvételének az ENSZ-be.]
Az ügynök így folytatta:
Antall szerint lehet, hogy meg sem jelenik, mert nem találják elég hatásosnak, s félnek, hogy a vártnál ellentétesebb hatást érnek el vele.
 A számítás bevált: a szerkesztőség hiányolta a kellő aktivitást, a kiállást a rendszer mellett, s ezért nem közölte a cikket. Néhányan a bábáskodó barátok közül hibáztatták Antallt a merevsége miatt, megakadályozva ezzel apja békülékeny támogatását a rendszer iránt.
Ifjabb Antall titokban örült annak, hogy a cikk nem jelenik meg, mert szerinte ez azt mutatja, hogy nem sikerül összeroppantani a gerincüket. Esetleg félnünk kell attól, mondta, hogy ezután jobban ránk szállnak és megosztják apám nyugdíját.
Megjegyeztem, hogy talán jó lett volna neki is kimenni Franciaországba, s most nyugodtan élhetne ott, mint Tar, nem volna gondja, pénzt gyűjtene.

Tar Pál
Kifejtette, hogy Tar nem egyszerűen pénzt szerezni ment Franciaországba, ennél ő jobb hazafi. Szerinte eddig is felhasználta pénzét és kapcsolatait utazásokra és munkára. Elmondta, hogy Tar azt üzente nekik a mennyasszonyával, vigyázzanak magukra, ne kövessenek el meggondolatlanságot. Soha nem fog róluk megfeledkezni.
Visszatérve a cikkre, Antall kijelentette: ez a gazember Hruscsov mindent megpróbál, hogy felforgassa a helyzetet. Nem is nagyon okosan csinálja. Csak az a kiábrándító, hogy Amerika még nála is ostobább és mindig beugrik minden útszéli verekedésbe. Kijelentette: Ortutay Gyula kérte, reagáljanak személyesen Hruscsov álláspontjára és foglaljanak állást. Antall megnyugtatott, hogy ilyen árulásra, a szovjet magasztalására sem ő, sem az apja nem lesz hajlandó.”
A jelentést vette:
Kállai Lili r. százados
Értékelés:
…idős Antall felszólításra a Magyar Nemzetnek írandó cikkével kapcsolatban jellemző az a késhegyre menő vita apa és fia között, amelyben öngyilkossággal fenyegetőznek. „Egri” helyesen használta ki az adott helyzetet, amikor visszakérdezte Antallt, hogy mivel lövi magát fejbe. Antall itt megerősítette, hogy van eldugva fegyvere, amit bármikor elővehet.
Zoom
Antall megerősítette, hogy van eldugva fegyvere, amit bármikor elővehet
Intézkedés:
Vezetőkkel történő megbeszélés után tervet készítek az Antallnál lévő pisztoly felderítésére.
Feladat:
…terelje a beszélgetést… a cikkre, megértőnek tűnjön fel Antall előtt, adjon neki igazat, hogy így felháborodott, mert biztos nem jó szemmel néznék kint Tar Paliék, ha id. Antall József aláírásával jelenne meg a nyilatkozat. Ezt a feladatot azért adtam, hogy ifj. Antall kifakadjon és felháborodásában visszatérjen az öngyilkosság tervére, s „Egri” forszírozhatná a pisztoly hollétét, pontosabb helyi ismeretét.
Az alosztályvezető h. megjegyzése:
Azt már megbeszéltük 1959-ben és az év elején is, hogy a pisztoly dolgot „Egri” nem feszegetheti, mert ez lebukáshoz vezet. „Kátai”-hoz sokkal bizalmasabb „Árvai”, mégsem mondja el a dolgot. Bökje ki „Árvai” magától, vagy ha természetes körülmény adódik kombinációra, azt kell felhasználni akkor. Így a tervet nem kell elkészíteni.
Papp Imre r. százados
 
A BM III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökségének vezetői
1962 - 1990
 
III. Főcsoportfőnökök
    - Pallagi Ferenc (1989-1990)
    - Harangozó Szilveszter (1985-1989)
    - Földesi Jenő (1982-1985)
    - Karasz Lajos (1974-1982)
    - Rácz Pál miniszterhelyettes (1970-1973/1974)
    - Rácz Sándor (1966-1970)
    - Galambos József (1958) 1962-1966
III. Főcsoportfőnök-helyettesek
    - Pallagi Ferenc (1985-1989) (függetlenített I. helyettese)
    - Harangozó Szilveszter (1977-1985) (I. helyettes)
    - Karasz Lajos (1971-1974) (I. helyettes)
    - Németi József (1971-1974) (I. helyettes)
BM ÁB.minh. Titkárságvezetők
    - Vagyóczky Béla (1983-1987)
    - Sillai Árpád (1987-1990)
III/I csoportfőnökök
    - Dercze István (1989. XI/XII.)
    - Bogye János (1977-1989)
    - Rajnai Sándor (1967-1976)
    - Komornik Vilmos (1962-1967)
III/II csoportfőnökök
    - Benkő Ferenc (1988-1990)
    - Dr. Rédei Miklós (1977-1988)
    - Havasi László (1974-1977)
    - Karasz Lajos (1962-1974)
III/III csoportfőnökök
    - Dr. Horváth József (1985-1990)
    - Harangozó Szilveszter (1970-1985)
    - Baranyai György (1967-1970)
    - Dr. Eperjesi László (1962-1967?)
    - Rácz Sándor (1962)
III/IV csoportfőnökök
    - Dr. Strényi Ferenc (1983-1990)
   - Dr. Matuska Béla (1975-1983)
    - Kucsera László (1962-1975)
III/V csoportfőnökök
    - Ágoston Tibor (1985 -1990?)
    - Pallagi Ferenc (1978-1985)
    - Peták Pál (1973-1978)
    - Markó Imre (1966-1973)
III/1 (vizsgálati) osztályvezetők
    - Dr. Wéber Gyula (1975-1989)
    - Dr. Deák József (1964-1975?)
- Köteles István (1962-1964)
 
Antall három levele 1968-ban
 
Antall 1968 februárjára megunja, hogy az állambiztonság állandó megfigyelés alatt tartja, mindenhova követi, lehallgatja, cenzúrázza. Jelentéktelen napi tennivalóira is feltűnő és rosszul konspiráló hivatásosok csapata kíváncsi, gyalog, tömegközlekedési eszközökön, "céges" járműveken. Az V. Károlyi Mihály utca 4-8. szám alatti lakását házon belül is figyelik, "fedett figyelőhelyet" létesítenek. Ez utóbbit elárulja Antallnak a zsidó származású házfelügyelő: Rédei Pál, aki nagy tisztelője édesapjának ellenállási, zsidómentő érdemei miatt.
 Antall József "ellenfigyelést" szervez ismerőseivel és lebuktatja a BM. III/6 osztályának, a Figyelő-és Környezettanulmányozó Osztály "Tóni" célszemély (ez a fedőnév Antall Józsefet takarta, másik két fedőneve: „Árvai” és „Muzeológus” volt) felderítésével kapcsolatos koordinálatlan és kellő elővigyázatosság nélküli akcióit. (A hibákat szakmai konkrétsággal megvizsgálta és elismerte a BM III/6 osztály vezetője: Földesi Jenő r. alezredes, abban a levélben, amit Dr. Tihanyi Sándor r. ezredesnek, a BRFK Politikai Osztálya vezetőjének írt 1968. március 27-én. Ebben a hibákat elkövető rendőrtisztek neve is szerepel, így például Szabó Ferenc r. századosé és Glózik János r. hadnagyé.)
 Más forrásból tudjuk, hogy Ifj. Antallnak elege lett a személye iránti bizalmatlanság más megnyilvánulásai miatt is. A beszervezés gyanújába keveredett kisgazda politikusok jelennek meg a lakásán, keresik vele és apjával a kapcsolatot, információkat igyekeznek megszerezni azóta, hogy Kovács Béla náluk lakott, Kádárral tárgyalt a Parlamentben, s oda járt minden élő és mozgó kisgazda vezető, aki csak számított abban az időben.
Elhatározását motiválja az is, amiről régi barátjával: Boross Péterrel beszélgettek már  jóval korábban a kőbányai Harmat étteremben, amikor az az üzlet új vezetője lett.
(Borosst, a Fővárosi Tanács Forradalmi Bizottságának titkárát 1957 tavaszán eltávolították a Városházáról, júniusban már a Kistarcsai Internálótábor „B” épületének II. emeletén raboskodott, ahonnan felesége összeköttetései révén szabadult – ahogyan ezt „Egri” jelentéséből is tudjuk – és a Képzőművészeti Alap képügynökeként dolgozhatott mielőtt Kőbányán étterem-vezetői állást kapott.)
"...a nemzeti erők ...szét vannak forgácsolva, rengeteg embert megfizettek, lepénzeltek, igen sokan meg vannak félemlítve, mások teljesen közömbössé váltak...Antall példaként hozta fel Fillér László régi jobboldali politikust, ...akit igyekeztek lerázni, mert nemrég szabadult 10 éves börtönbüntetéséből, nincs lakása, albérleti szobában lakik, állása sincs, mégis ebédeket, vacsorákat ad és összegyűjti volt politikus társait. Antallék szerint valószínű, hogy Fillér be van építve. Szó volt még Futó Dezső nevű ismert jobboldali politikusról, aki csodálatosképpen a Belvárosi Kávéház igazgatója lett.” (Helyesen: üzletvezető-helyettese, - I. Cs.)
 
Kállai Lili r. százados intézkedése:
 
"Agócs elvt. figyelmét felhívom, hogy Antallék gyanakszanak Fillérre és Futóra, hogy a rendőrség beépített emberei és nem állnak velük szóba. Fillér az utóbbi időben kereste idős Antallt, aki ridegen elutasította, hogy nem kíván vele szóba állni."
["Varga" ügynök 1969-ben jelenti a III/III-3-a alosztálynak:
"Pártay Tivadar szerint Futó Dezső is megőrült, mindenhova szaladgál, információkat gyűjt. A felesége az inspirátor, akiről változatlanul az a véleménye, hogy valamilyen formában kapcsolata van a BM-mel." Vette: Seres József őrnagy.]
Antall aggódva meséli Borossnak azt is a Harmat étteremben, hogy régi közös ismerősük Veres Béla volt kisgazda funkcionárius, a Bristol előző portása és forradalmi bizottságának elnöke gyanús és veszélyes helyzetbe került. Gyanús azért, mert állás nélkül van, nyomorog és Antall szerint a közeli múltban levelet írt, amelyben igyekezett másokra hárítani a felelősséget a Bristol ügyeiért. Veszélyes azért, mert mindent tud azokról a tárgyalásokról, melyeket 1957 tavaszán folytattak a Bristolban. De leginkább azért veszélyes, mert – ahogyan ezt „Egri” jelenti Kállai Lili századosnak – „Antall szerint most olyan helyzetben van, hogy ha ígérnek neki valami állást, esetleg igen fontos dolgokat köp el.”
Ezért voltak gyanúsak azok a „régi harcostársak”, aki váratlanul meglepően jó állást kaptak.
   Antall József 1968. február 10-én három azonos szövegű, három és fél oldalon gépelt levelet ad postára, a címzettek: Kádár János, „országgyűlési képviselő”, Fock Jenő miniszterelnök és Benkei András belügyminiszter.
Zoom
Antall eredeti levele Benkei belügyminiszternek 1968-ban
 Nem mulasztja el személyi adatait és édesapja ismert érdemeit közölni, s hangsúlyozza: állandó megfigyelés alatt tartják. Állításait nem az üldöztetési mánia, hanem az alapos és körültekintő viszont-megfigyelés diktálja.
 Tudja, hogy egy állam működéséhez, az államhatalom tevékenységéhez hozzátartozik az ellenőrzés. Éppen ezért nem a sérelmét terjeszti elő, nem magyarázatot kér, csak a bizalmatlanság megszüntetését, mert csak úgy lehet nyugodtan élni és eredményesen dolgozni. Nem látja annak értelmét, hogy nyilvánvaló napi munkája ellenőrzésére ilyen apparátust foglalkoztassanak.
Levele végén a leendő miniszterelnök meglepő lojalitással nyugtázza megváltozott élet-és munkakörülményeit, az ország és a magyar nép szolgálatát, amiért kéri indokolatlan zaklatásának megszüntetését: tegyék lehetővé, hogy nyugodtan végezhesse munkáját, amivel megtalálta helyét és amivel ezt az országot és a magyar népet szolgálja. Itthon maradt 1956-ban, itthon kíván élni és itthon kívánja felnevelni a gyermekeit. Azt kéri, hogy ne legyen hátrányosabb helyzetben, mint azok, akik elhagyták az országot és most háboríthatatlanul térhetnek vissza látogatóba. Semmiféle államellenes cselekedetet nem szándékozik elkövetni, egyszerűen nyugodtan szeretne élni és eredményesen dolgozni. A maga kis területén megteszi a kötelességét, amivel külföldön elismerést szerez Magyarországnak, itthon pedig tesz egy téglát a magyar művelődésügy épületéhez
 Befejezésül az illetékes vezetők remélt intézkedéséért előre is köszönetét nyilvánítja levelében, melynek teljes szövege így hangzik:
 
B e n k e i   A n d r á s  belügyminiszter
Belügyminisztérium
B u d a p e s t
 
Miniszter Úr!
 
Engedje meg, hogy nagy elfoglaltsága közepette személyes kérésemmel terheljem és közvetlen intézkedését kérjem. Ügyem azonban elválaszthatatlan attól a politikától, amelyet belügyminiszterként képvisel és amely arra késztet, hogy közvetlenül adjam elő ügyemet és kérjem a segítségét.
Az utóbbi időben, közvetlenül 1968. február 7-én, 8-án, 9-én és ma 10-én (levelem írása közben is) á l l a n d ó   m e g f i g y e l é s   
a l a t t   t a r t a n a k
. Állításomat nem az üldözési mánia, hanem az alapos és körültekintő viszont megfigyelés diktálja. Tanárként is kialakult jó arcmemóriám következtében pontosan felismertem és felismerem a gépkocsikon és gyalog (autóbuszon, villamoson) engem kísérő, tartózkodási helyeim előtt ácsorgó férfi és női alkalmazottakat. Ezen az sem változtat, ha kalapot és sapkát váltanak közben, illetve a nélkül jelennek meg.
Kétségem csak abban lehet, hogy akarták-e vagy nem működésük felismerését. Szinte lehetetlen volt nem felismernem állandó kíséretüket és figyelő szolgálatukat.
Mielőtt folytatom az ügy előadását, néhány személyi adatot közölnöm kell. Apám, dr. Antall József ny. miniszter, volt országgyűlési képviselő. A második világháború alatt a külföldi menekültekkel (lengyelek, franciák stb.) szemben tanúsított magatartását, ellenállási érdemeit és Magyarország újjáépítésében játszott szerepét külföldi és magyar kitüntetések, a különleges eljárással megállapított nyugdíj önmagában igazolja. Magamról annyit, hogy most vagyok 36 éves, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végeztem tanulmányaimat, tizenkét évi nappali és kiegészítő egyetemi hallgatóságom alatt négy diplomát szereztem. Ennek és hivatástudattal vállalt munkámnak köszönhetem, hogy a sokféle ismeretet igénylő Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (és Könyvtár) helyettes vezetőjeként, tudományos beosztásban dolgozhatom.
Úgy gondolom, hogy a tizenkét évvel ezelőtt lezajlott események (akkor 24 éves voltam), az azt követő intézkedések - az elmúlt években végzett munkám és tevékenységem tekintetbevételével - nem teszik indokolttá a velem szemben foganatosított kísérő-figyelő eljárást. 1957-ben voltam ugyan biztonsági őrizetben, többször került sor kihallgatásomra, - ellenem azonban sohasem indítottak bűnvádi eljárást és nem hoztak internálási végzést sem. Ugyanúgy nem hoztak velem kapcsolatban olyan intézkedést tanárként, aminek munkakönyvemben jogfolytonosságot stb. érintő kihatása lett volna. Három évi könyvtárosság után, 1962-ben pedig visszahelyeztek tanári pályára, ahol 1964-ig fő állásban, azóta - tudományos beosztásom következtében - óradíjasként továbbra is működöm (esti gimnáziumban).
Nyugodtan írom meg levelemet, mert tevékenységemet, az életformámat könnyű ellenőrizni. Semmiféle olyan lépést nem tettem, semmi olyat nem követtem el, ami államellenes tevékenység gyanúját ébreszthette volna velem szemben. Semmiféle illegális tevékenységet nem végzek, olyan személyekkel kapcsolatot nem tartok fenn, akik miatt ilyen gyanúba keveredhetnék. Személyes irigyeim, rosszakaróim természetesen lehetnek, ezek ellen védekezni nem lehet. Ugyanígy a puszta ismeretség alapján sem állapíthatjuk meg azt, hogy kivel állunk szemben, kinek a személye mit takar. De ez nem kapcsolat. Az igazság az, hogy munkám, irodalmi tevékenységem és családi körülményeim következtében, társadalmi érintkezésem is igen lecsökkent.
1956 óta nem voltam külföldön, évente néhány magán levelet váltok egy banktisztviselőként dolgozó volt osztálytársammal (Brüsszel), egyik unokatestvéremmel (Dánia) és egy Eötvös József munkásságát kutató amerikai magyar történésszel, akinek hivatalos akadémiai megbízással voltam segítségére itteni kutatásai során. Egyébként könyveket kérek és köszönök meg külföldről, illetve azokat kapok. Egyetlen budapesti külképviselettel sem vagyok érintkezésben, egyedül a Lengyel Kultúra vezetőit ismerem családunk lengyel kapcsolatai révén. Minden egyéb külföldi levelezésem intézeti jellegű ügyintézés, illetve a Lengyel Kultúra vezetőivel is a kelet-európai országok orvostörténeti együttműködése kialakítása tárgyában, annak keretében voltam hivatalos érintkezésben. Ez nyilvánvalóan nem kifogásolható.
Intézeti munkám, tudományos tevékenységem, múzeumi és könyvtári működésem - esztendők óta - elismerést váltott ki és megbecsülést eredményezett. Jóval többet dolgozom mint a kötelező munkaidő és a követelmény. Évek óta a munkámnak élek, egy felállítás és szervezés állapotában lévő intézmény gondjaival foglalkozom. Reggeltől késő estig végzem a napi munkámat. E mellett 1964 óta közel 30 tanulmányom és dolgozatom jelent meg nyomtatásban, hetente kétszer (korábban háromszor) pedig az esti (dolgozók) gimnáziumában tanítok (17-21 óra között). Napi tevékenységem, 7 és 4 éves kisfiam eltartása és felnevelése biztosítja az energiám lekötését.
Tudom, hogy egy állam működéséhez, az államhatalom tevékenységéhez hozzátartozik az ellenőrzés. Éppen ezért nem sérelmemet terjesztem elő, nem magyarázatot kérek, csak a bizalmatlanság megszüntetését kérem, mert csak úgy lehet nyugodtan élni és eredményesen dolgozni. Nem látom annak értelmét, hogy nyilvánvaló napi munkám ellenőrzésére ilyen apparátust foglalkoztassanak, gépkocsikat, férfiakat és nőket kelljen igénybe venni. Most is megfigyelhették, hogy elvittem reggel a fiamat iskolába, (a következő nap a „patyolatba” vittem egy bőröndöt), innen naponta bekísértek a Múzeumba, onnan egy másik részlegbe, a Könyvtárba és vissza. Két napon még az esti gimnáziumba is. Reggeltől este 8-9 óráig üldögéltek a gépkocsikban, ácsorogtak a tartózkodási helyeim előtt vagy az utca másik oldalán stb. Ma pedig elkísértek a Széchenyi Könyvtárba, a Nemzeti Múzeum épületébe, ahonnan a Szépművészeti Múzeumba szándékoztam menni a földalattival, de az idő előre haladása miatt megváltoztattam a programomat és a Könyvtárunkba, majd a Múzeumba mentem. Innen tértem délben haza. Mindezt nagy apparátussal kísérték végig.
Befejezésül összegzem kérésemet. Tegyék lehetővé, hogy nyugodtan, zaklatás nélkül végezhessem munkámat, amivel megtaláltam a helyemet és amivel az országot és a magyar népet szolgálom. Itthon maradtam 1956-ban, itthon kívánok élni és itthon kívánom felnevelni a gyermekeimet. Azt kérem, hogy ne legyek hátrányosabb helyzetben, mint azok, akik elhagyták az országot és most háborítatlanul térhetnek vissza látogatóba. Talán levelem is hozzájárul annak megmutatásához, hogy teljesen tisztában vagyok körülményeimmel és helyzetemmel, semmiféle államellenes cselekedetet nem lehet szándékom elkövetni. Nyugodtan szeretnék élni és eredményesen dolgozni. A magam kis területén megteszem a kötelességemet, amivel külföldön elismerést szerzek Magyarországnak, itthon pedig magam is teszek egy téglát a magyar művelődésügy épületéhez.
Miután személyesen nem mondhatok majd köszönetet a remélt intézkedésért, fogadja ezúton is köszönetem nyilvánítását.
                                                                                                           Tisztelettel köszönti
Budapest, 1968. február 10.      
/Antall József/
Budapest, V., Károlyi M. u. 4/8.
 Antall levelét egyik címzett sem olvasta el. Titkárságaik kezelték az ügyet. Kádár János nevében dr. Sík Ottó, az MSZMP KB Irodájának vezetője írásban kereste meg Rácz Sándort, a BM III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség vezetőjét, az állambiztonságért felelős belügyminiszter-helyettest. A Fock-titkárság közvetlenül Benkei András belügyminiszterhez fordult, aki azonban nem olvasta a levelet, csak tájékoztatta róla titkársága, amely szintén Rácz Sándorhoz továbbította azt.
[Rácz Sándor (1925) 1958-1962 között a BM II/7 (mezőgazdasági elhárítás) osztályvezetője őrnagyi rangban. 1961-től a Politikai Nyomozó Főosztály helyettes vezetője. 1962-től 1966-ig az MSZMP KB Adminisztratív Osztályának vezetője. 1966 és 1970 között BM III. főcsoportfőnök, s egyúttal az állambiztonságért felelős belügyminiszter-helyettes, majd a miniszter első helyettese, 1973-tól államtitkár. 1976-tól a Központi Bizottság Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának vezetője. 1975-től a Központi Bizottság tagja. 1983-tól a honvédelmi miniszter helyettese, altábornagy, személyügyi csoportfőnök 1986-ig, amikor nyugállományba helyezték.]
 
Rácz tovább szignálta az ügyet kivizsgálásra a III/III csoportfőnökén keresztül a III/III-3 (a társadalomra veszélyesnek tekintett „F”(Figyelő) dossziés személyek, volt politikai foglyok, röpcédulázók, falfirkálók, stb. tevékenységének ellenőrzésével foglalkozó osztály) osztályvezetőjéhez Agócs István alezredeshez, Antall ügyeinek jó ismerőjéhez, aki a BRFK illetékeseivel tisztázta a megfigyelés, a „zaklatás”, a dekonspiráció már említett körülményeit.
Agócs javasolta a főcsoportfőnöknek, hogy az operatív ellenőrzésből a jövőben hagyják ki a „külső figyelést”, s válaszolják Antallnak azt: panaszát megvizsgálták,
„…életét és munkáját az állampolgári jogok és kötelességek szem előtt tartásával nyugodtan folytassa tovább.” (Javaslatával egyetértett a III/III. csoportfőnöke is.)
Rácz az MSZMP KB Irodájának 1968. február 28-án küldött tájékoztatójában ezt a választ terjesztette elő, hozzátéve azt, hogy:
 „Intézkedtem, hogy a jövőben Antall Józsefnek hasonló jellegű panaszra ne legyen alapja.”
A párt azonban másképp látta. Ezért február 29-én Rácz Sándor újabb javaslatot kénytelen tenni a KB Iroda vezetőjének, dr. Sík Ottónak:
„…egyetértésed esetén mi válaszolnánk ifj. Antall Józsefnek. Ezzel kapcsolatban várom értesítésedet, s ezzel az ügyet lezártnak tekintenénk.”
Elvtársi üdvözlettel: Rácz Sándor.
Kézzel ráírva: Sík elvtárs egyetért a javaslattal. Kéri közölni azt is, hogy a válasz a Kádár elvtárshoz intézett beadványra is vonatkozik. 1968. III. 13. Sepsei György alez. 
 Semmi megnyugtatás, semmi biztatás, semmi megalkuvás. Semmi üzenet valami változásról egy lojalitást ígérő magyar értelmiséginek. A hivatalos választ a BM Titkárságnak kellett megadnia. Ez a levél így szólt:
 
Antall József részére,
Budapest,
V. Károlyi Mihály u.4/8. sz.
 
Az MSZMP Központi Bizottságához, a Minisztertanács elnökéhez, valamint a Belügyminisztériumba írt beadványaiban foglaltakkal kapcsolatban értesítem, hogy panaszát, mint alaptalant, lezártnak tekintjük.
 
Budapest, 1968. március 14-én.
                                                                             Kiss Lajos r. alez.
 
Az Antall-Grósz-levélváltás
 
1992-ben, amikor már független országgyűlési képviselő voltam, a T. Ház nagy formátumú hivatalos borítékjában vastag levelet találtam zuglói lakásom postaládájában. A feladó "Országgyűlési képviselő", de név nélkül, felette az országgyűlés ismert emblémája. Postai bélyegző nem volt rajta, tehát valaki bedobta. Nem a képviselőnek szólt, hanem "Tisztelt Főszerkesztő Úr!" megszólítással kezdődött. (Akkor már több mint harminc éve voltam újságíró, huszonhárom éve dolgoztam a Magyar Televíziónál.) De hamar kiderült: témája parlamenti, érinti a nemzetbiztonságot és Antall József politikai leleplezésének szánták. Az aláírók: "Európa felé baktató demokraták" (Ez akkoriban a  T. Házon belüli szóhasználatban azokat az ellenzékieket illette, akik nem voltak feltétlen hívei a demokratikus jogállamnak, a társadalmi átalakulásnak, a gyors európai felzárkózásnak, s többnyire a múlt embereit, leginkább a szocialista jogutód párt tagjait jelentette.)
 Így kezdődött:
"Tájékoztatásul és esetleges felhasználás céljából megküldjük ANTALL József miniszterelnök hűségnyilatkozatának anyagát, melyet GRÓSZ Károlynak, a volt MSZMP főtitkárának adresszált."
Azzal a közléssel folytatódott, hogy Antall 1987-ben feljelentette Gadó Ágnes történészt az MSZMP vezetőinél, mert antimarxista nézeteket hirdetett egy nemzetközi konferencián.
Majd jött a lényeg, a morális vád: hogyan fér össze az ügynökkérdéskör és a miniszterelnök "suba alatti dörgölőzése, hűségnyilatkozata" azzal, ha valakit a III/II. csoportfőnökség (kémelhárítás) "francia-vonalon foglalkoztatott, kettős ügynökként."
Ilyen leveleket abban az időben az átkeresztelt, átmentett hatalmú BM III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség némely hivatásos tagja és közreműködésükkel az első szabadon választott parlamentbe bejuttatott több mint 25 volt ügynök valamelyike küldözgetett a volt MSZMP irattári anyagai felhasználásával. Ebben az alávaló szerepben különösen aktivizálta magát a Kisgazda Párt egyik ügynöke: B., hogy elterelje a figyelmet magáról.
A levél teljes szövegét itt olvashatják.
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Tájékoztatásul és esetleges felhasználás céljából megküldjük ANTALL József miniszterelnök hűségnyilatkozatának anyagát, melyet GRÓSZ Károlynak, a volt MSZMP főtitkárának adresszált.
Hasonló jellegű lépésnek minősíthető az MSZMP illetékes vezetőinek 1987-ben eljuttatott levele is. Ebben a levélben ANTALL József elmarasztalóan jelenti GEDÓ Ágnes történészről, - akivel Lengyelországban voltak együtt egy konferencián - hogy nevezett a marxizmustól, a szocializmus eszméjétől idegen, illetve attól eltérő nézeteket fejtett ki /a dokumentum az irattárban/.
Ilyen tartalmú nézeteket tükröző és őrző dokumentumok ismeretében akaratlanul felmerül a kérdés, vajon az úgynevezett III/III-as ügyosztály kétes értékű ügynöki problémája, vagy a Miniszterelnök Úrnak a volt rendszerhez való suba alatti dörgölőzése, hűségnyilatkozata képez-e napjainkban morálisan nagyobb problémát. Az pedig már akadémikus kérdés, hogy miként kell megítélni azt a személyt, akit a III/II. Csoportfőnökség /tehát nem a III/III. Csoportfőnökség/ francia vonalon foglalkoztatott kettős ügynökként.
Ezek után csak a kérdések kérdése jöhet, mit szabad még Mohamednek, vagy csak NEKI szabad? A demokrácia csak kiváltságosoknak terem babért? Csak egyesek forgathatják a köpönyeget következmények nélkül?
Fentieket tájékoztatásul CSURKA "testvérnek" külön is megküldtük, hogy a bolsevista trükkök tárházát újabb "zöldszínű" jelzőkkel is időben kiegészíthesse.
Budapest, 1992.
Tisztelettel:
Európa felé baktató demokraták
1988. december 1-én Antall József, aki ekkor még nem az MDF elnöke (csak 1989. október 21-től), hanem a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyv- és Levéltár főigazgatója 12 oldalas levelet ír Grósz Károlynak, az MSZMP főtitkárának.
Zoom
Antall eredeti levele Grósz Károlynak 1988-ban
 Ezzel a levéllel Antall nyit, megelőzve az ellenzék más vezetőit, s felvázolja a vértelen, békés átmenet lehetőségét. Szerinte a megtisztult MSZMP alkotó és politikai ereje a hazai reformpolitika egyik alapkövetelménye, amely biztosan szilárd szövetségeseket fog szerezni, s a nemzet érdekében létre jöhet olyan erőegyensúly, amelyben elképzelhetővé válik a történelmi kompromisszum, a politikai közmegegyezés; visszaszerezhetjük hitelességünket a világ előtt politikailag, gazdaságilag, erkölcsileg. Ezt a levél legfontosabb részében így fogalmazza meg:
"Feltétlenül szükség van az MSZMP belső tisztázódására, tagjainak alkotó és politikai erejére, mert e nélkül nincs sikeres megújhodás, ez a hazai reformpolitika egyik alapkövetelménye.
  De az is szükséges, hogy feladják a mindent jobban tudás illúzióját, ne tekintsék az egyes ember „fejlődésének” csúcsát a kommunista politikai ideológia maradéktalan vállalásával azonosítva. Erre nincs okuk, ez sohasem vezet reális politikai szemlélethez, de még emberi magatartáshoz sem. Nem helyes egymás lejáratására törekedni. Arra van szükség, hogy mindazok, akiknek első a nemzet és a magyar nép sorsa, azok mindent kövessenek el egy olyan erő-egyensúly létrehozására, ami mellett az elkövetkező esztendők minden esélyével számolva javulhat pozíciónk a világban. Olyan belső és külső képünk legyen, ami hitelképessé tesz bennünket politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg. Egy hátsó gondolatok nélküli, fondorlatosság mellőzésével vallott és gyakorolt politika biztosan szilárd szövetségeseket fog szerezni az Önök pártjának és elképzelhetővé válik a nemzeti racionalizmus alapján a történelmi kompromisszum, a politikai közmegegyezés."
Levele apropójaként Antall Grósz Károly november 29-én elhangzott és a Népszabadságban december 1-én megjelent, a fehérterrorral fenyegetőző beszédét említi, s annak is három meghatározó részéhez fűz megjegyzést: a többpártrendszerhez, a Független Kisgazdapárt 1956/57. évi működéséhez és a hatalomban megtestesülő nemzeti együttműködés problémaköréhez.
A leendő miniszterelnök mindvégig udvarias, tárgyilagos, kritikájában is mértéktartó, a kényes pontokon diplomatikus. Elméleti és történelmi felkészültsége a tudós polgári politikusok iskolázottságát és emelkedettségét tükrözi, amely megkülönbözteti a népi radikalizmustól, az indulatoktól, a lejárató akcióktól, az erőszakos cselekményektől, az utcai és kocsmai politizálástól.
Bemutatkozik, szól családi környezetéről, apja érdemeiről, neveltetése szellemiségéről, a közelről megismert jeles magyar politikusokról, külön is kiemelve Kovács Bélát, aki a forradalom napjaiban náluk lakott. A magyar belpolitikai helyzet analízise a Kisgazdapárt történetéhez kapcsolódva a legkifejezőbb, különösen a párt 1956/57. évi együttműködési kísérletének tanulságairól szólva.
Mivel a levél a rendszerváltás irodalmának egyik legfontosabb üzenethordozó dokumentuma, érdemesnek tartom arra, hogy teljes terjedelmében megismerhessék. Íme:
 
Grósz Károly főtitkár úrnak,
MSZMP Központi Bizottsága
Budapest
                                                                 Budapest, 1988. december 1
Tisztelt Főtitkár Úr! 
   Engedje meg, hogy a november 29-én elhangzott és a Népszabadság mai számában közölt beszédének egy adott részéhez, a többpárt-rendszerhez, illetve a Független Kisgazdapárt 1956/57. évi működéséhez, az együttműködés érintett problémaköréhez néhány megjegyzést fűzzek. Erre kötelez az elhunytak emléke, illetve mindaz, amit e kérdésről tudok, valamint a felelősségteljes magatartás és politikai felfogás, ami nem mindig teszi lehetővé a kényelmesebb hallgatás és passzivitás metodikáját.
   A "beskatulyázás" a politikában sem egyszerű, de a könnyebbség kedvéért is elfogadom azt a besorolást, amit említett beszédében megfogalmazott. A besorolás az "elkötelezett kommunisták és a szélsőséges reakciósok között" elég tág teret nyújt és még inkább megtisztelő az a megbecsülés, ahogy azokról szól, akik "elkötelezett hazafiasságból" cselekszenek és minden lépésüket a magyarság, a nemzet szolgálata határozza meg.
   Ennek előrebocsátása után legyen szabad bemutatkoznom, aminek ismerete indokolttá teheti levelem tartalmának figyelembe vételét és talán némi hitelt is ad szavaimnak. Közel egykorúak vagyunk Főtitkár Úrral, egyre közeledve a hatvanadik esztendőhöz. Nyilvánvalóan sok tekintetben más élményekkel és tapasztalatokkal jártuk meg eddigi életutunkat, de mindketten ebben az országban éltük át a nagy történelmi sorsfordulókat, a legjelentősebb háborús élményeinket már eszmélő fővel rendezhettük el magunkban.
   Meghatározó volt számomra is a családi környezet. Apám id. dr. Antall József (1896-1974) a második világháború alatt menekültügyi kormány-megbízott volt, 1944-ben Gestapo-fogoly, a Kisgazdapárt régi tagja (1931-), országos pártigazgatója, parlamenti képviselője, az ideiglenes nemzeti kormány államtitkára, a Tildy- és Nagy Ferenc kormány újjáépítési minisztere, a Magyar Vöröskereszt elnöke, stb. Magas lengyel, francia, brit stb. kitüntetések tulajdonosa, akiről Varsóban utcát neveztek el. (Életrajza a Magyar Életrajzi Lexikon III. kötetében is szerepel.)
   Olyan szellemben nevelődtem, aminek a nemzeti elkötelezettség, a demokrácia, a humanizmus és a szociális kérdések iránti fogékonyság természetes elemét alkotta. A köz szolgálata és a politika is hozzátartozott a mindennapokhoz. Politikusokat, közéleti embereket gyermek- és ifjúkorom óta közelről láthattam és ismerhettem, kit jobban, kit kevésbé. Nem sorolom fel őket, csak hirtelen jut eszembe a magyarok közül Szinyei-Merse, Radocsay, Bajcsy-Zsilinszky, Nagy Ferenc, Kovács Béla, Farkas Ferenc, Bibó István, Varga Béla, Tildy Zoltán, Kovács Imre, Mindszenty József, Böhm Vilmos, Barankovics István, B. Szabó István, Varga István, Rácz Jenő stb.
   Természetesen ez nem érdem, hanem adottság, ami a körülményekből fakadt. De alkalmas arra, hogy ne klisékben gondolkozzék az ember. Megrázó élményeim közé tartozott a háború alatt a lengyel és erdélyi menekültek mellett szökött francia, brit, szovjet hadifoglyok megismerése, olasz badoglionista katonák társasága éppen úgy, mint Hitler-ellenes német tisztek és katonák ismerete. 1944-ben rajta volt a nevem apám elfogató parancsán (Gestapo) mint a szökése esetén helyette elviendő túszé. Átéltem a nyilas uralmat mint Hitler-ellenes (németellenesnek mondott akkor) család tagja, majd a szovjet csapatok bevonulását nem kevés megrázó élménnyel. De közelről láthattam Vorosilov marsallt mint a SZEB elnökét.
   Talán természetes, hogy mindig érzékenyebb voltam az igazság iránt az átlagnál, - ezért sok nehézségem is volt. 1956. november 1-én mint fiatal gimnáziumi tanárt a forradalmi bizottság elnökévé választottak távollétemben, mialatt a parlamentben jártam apámmal és más politikusokkal. A Kisgazdapárt újjászervezése folyt, ami természetesen sok mindent jelentett. Számtalan kihallgatás - szovjet és magyar részről -, valamint őrizetbe vétel után a tanári pályáról elbocsátottak, majd 1962-ben rehabilitáltak. Teljes erővel fogtam munkához, mint történész nemcsak szakirodalmi munkásságomhoz, hanem közgyűjteményi szervező munkához is. Számos kül- és belföldi tudományos kitüntetés, tiszteleti tagság, stb. mellett - a tudományos munkatársi beosztástól a főigazgatóságig - hivatali működésemet a Munka Érdemrend arany fokozatával (1982) ismerték el.
   Úgy vélem, hogy a politika felső szférája alatt, az infrastruktúra síkján akkor is hasznos munkát végezhetünk az ország érdekében, ha számos kérdésben alapvetően eltér a felfogásunk. Így a politikai konszolidációt (a retorziós periódus végét) jelző esztendők után, a kölcsönösségen alapuló különös magyar kompromisszum, hallgatólagos egyezség éveiben minden erőmet az építésre, a tettekre fordítottam. Nem vagyok alkalmas alkatilag a tartós retorikai oppozícióra, az alkotás, a teremtés a természetes életigényem bármilyen szűk területen is. Ezt a magyar nép jobb külföldi megítélésére fordítottam, sikeres nemzetközi kongresszusok szervezésével vagy jó kiadványok elkészítésével.
   Sajnos a válság felé menetelést, majd rohanást egyre jobban lehetett látni, beleértve - Keresztury Dezső szavaival - "az Önök pártjában" végbe ment változásokat, meghasonlást. Érthetetlennek tűnt egy eszmékkel megtámasztott pártban az a pragmatizmus, eluralkodó prakticizmus, amiben a következő nemzedék oly mértékben helyezkedett a várakozás álláspontjára, óvakodva minden rossz lépéstől, ami a váltásnál hátrányára lehetne. A döntések elodázása, a kérdésekre adott világos válaszok elmulasztása alsóbb szinten is éreztette hatását, a "pangás" eluralkodását. Ez nem egyszerűen a gazdasági kérdésekhez tartozott és tartozik. Ezért kérem Főtitkár Urat, hogy nézze el, ha a személyes bemutatkozás után, az érintett beszédrészekhez fűzött megjegyzések előtt erről is őszintén beszélek.
 Az elmúlt évtizedek gazdasági és politikai eredményeit, pozitívumait senki sem tagadhatja, főleg nem, ha a környező országokkal veti egybe és objektíven vizsgálja a világpolitikai és szövetségi politikai kötöttségeket. Ezt a történelem fogja értékelni. De nem tanulság nélküli emberileg és politikailag a most bekövetkezett válság elemzése. Az évekig tartó patriarchális népszerűség, a kedélyes "jánosbácsizás" - a Kádár-éra természetrajzának jellemzői - után mily hamar tűnt el mindez és hogyan szállt el a romló anyagi viszonyok és szellemi-politikai meghasonlás közepette. Úgy gondolom, hogy valós erkölcsi és eszmei alapok nélkül nem lehet szilárd politikát folytatni, mert kiöli az emberekből a tartást, a kisszerű és viszonylagos "jólét" altató hatása csak a legközelebbi nehézségekig tart.
   Talán furcsának fogja találni, hogy ezt én írom le. De a munkásmozgalmi hagyományok hiánya, a szociáldemokrata nevelésű munkásvezetők eltűnése tette lehetővé az utóbbi évtizedekben a káros tendenciákat. Az első generációs munkásaink - ezek vannak többségben - a gazdálkodástól megvált parasztok, kispolgárok, akik munkás-szolidaritás és öntudat helyett a többlet munkával, a "rádolgozással" egyenlítették ki a kereset csökkenést. Munkás reflexek helyett ezek paraszti reflexek. Ezt a Kádár-érában jól ki lehetett használni, látszólagos nyugalmat teremtett és még mindig hat. Ez lényeges különbség a lengyel társadalommal szemben, ahol még a valódi parasztok mellett folytonossággal nevelt munkások, munkáscsaládok fiai alkotják a nagy többséget. De nálunk hova vezetett: a relatív "jólét" eltűnésével egyszerre oda a népszerűség, az emberek szinte "leírták" az előző vezetést.
   Most térek rá Főtitkár Úr tegnapi beszédére. Nem érzem szerencsésnek a megfogalmazását, hangvételét, ahogy maró gúnnyal szólt a Kisgazdapárt, a Paraszt Párt "bejelentkezéséről". Nem azért, mert a működését most bejelentett Kisgazdapárt nevében kívánnék szólni, - erre nincs felhatalmazásom, mert fenntartásaim lévén bizonyos vonatkozásokban elhatároltam magam. (Ez nem tartozik ide, külön kérdés, ami később talán tisztázódhat.) Engem nem egy ötletszerű lépés indít erre, hanem a tények ismerete és átélése. Ezt természetesen Főtitkár Úrnak nem kötelessége ismernie, hiszen egy politikus információkra épít, ami lehet hiányos.
   Felteszi a kérdést a beszédben: "hol volt és mit csinált eddig? Mit csinált mondjuk, 1956-ban? Hiszen megvan az okmány, amikor Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt megbízásából felkérte a Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt akkori vezetőit, hogy kapcsolódjanak be az 1956 ejtette sebek gyógyításába, és vállaljanak részt a konszolidációban. És megtagadták az együttműködést. Mi történt, hogy 32 év után meggondolták magukat?" Itt még utal Főtitkár Úr a magyar népnek történő elszámolási kötelezettségre is. Megértem - és nem is keverem össze - a politikai beszéd műfaji sajátosságait, a pártgyűlésnek szánt szónoklat ismérveit a történelmi elemzés követelményeivel. De ami nem igaz történelmileg,  az hosszabb távon nem szokott hasznos lenni politikailag sem.
   Életutam néhány állomására utalva, közvetlen közelről látva ezeket az eseményeket, állíthatom, nem interpretálhatók így az események, nem felel meg a történelmi tényeknek. Csak röviden érintem a most felmerült kérdést a Kisgazdapárt "jogi helyzetéről". Az 1949. évi választások előtt - az ellenzéki pártok megszűnése után - valamennyi párt "felvételt nyert" a Népfrontba, ezek közül a lényeges a Kisgazdapárt és a Paraszt Párt volt. Csak "országos központjuk" maradt (pro forma) meg, leszűkült formális vezetéssel. A Kisgazdapárt névtáblája így függött a japán nagykövetség mai épületének bejáratán egészen 1960. január 1-ig (így szerepelt a telefonkönyvben is). Nem oszlott fel és nem oszlatták fel "jogilag".
   Természetesen egy olyan politikai rendszerben, amely az egypártrendszert deklarálja és más pártok érdemben nem működnek, ott ez elsősorban politikai kérdés és nem jogi megítélés tárgya. Helyesen szólva, ha a politikai akarat úgy dönt, akkor akceptálja a jogi, formai tényt. Ez történt 1956. október 29-én, amikor a Kisgazdapárt újjászervezésének a kimondása megtörtént a MDP és a Nagy Imre kormány kezdeményezésére. A pártok szervezésével a válság levezetését, megfelelő mederbe terelését kívánták elérni, de már ekkor bevonták a kormányba Tildy Zoltánt és Kovács Bélát. A döntés tehát értelmezés kérdése, de az igazságügyi miniszter nyilatkozata nem valós információn alapult a feloszlatást illetően.
   Főtitkár Úr a beszédében az 1956. nov. 4-et követő eseményekre, az együttműködési ajánlat visszautasítására utal. Ezért nem térek ki az okt. 30 és nov. 4 közötti eseményekre, amikor magam is jártam a parlamentben több alkalommal. Kovács Béla nov. 5-én vagy 6.-án költözött hozzánk, apám régi barátja volt. Nálunk volt utoljára 1947-ben és visszatérése után az első útjainak egyike is hozzánk vezetett. Tőlünk ment - Kádár János meghívására - két alkalommal tárgyalásra, apám kísérte el Kovács Béla külön kérésére, Dobi Istvánnál várta meg. Ugyanekkor - ahogy több hazai és külföldi visszaemlékezés utal reá - nálunk "működött" a Kisgazdapárt vezetősége (éppen Kovács Béla miatt is), de ide jött tárgyalásra Bibó István, Farkas Ferenc, Fischer József és még sokan mások a többi pártból is.
   Számos megbeszélésen vehettem részt magam is. Írásbeli megbízásokat végeztem Kovács Béla kérésére, illetve többször fordultam meg üzeneteikkel Kovács Béla és Tildy Zoltán, valamint más politikusok között, beleértve Farkas Ferencet, Bibó Istvánt, stb. Ide jött Varga István és Rácz Jenő is, akik - Kovács Béla külön megbízása alapján - láttak el tárgyalási feladatokat, többek között gazdaságpolitikai kérdésekben is (Kossa, Friss I.). Továbbá olyan gazdaságpolitikai tervező munkában vettek részt - később Bognár József is bekapcsolódott -, amelyek a gazdasági reformpolitikai alapvetések részét képezték később. A kisgazdapárti és más pártokkal folytatott megbeszéléseiről Kovács Bélától és apámtól közvetlenül hallhattam azt is, ahol nem voltam jelen személyesen. Külön sokat volt alkalmam beszélni Farkas Ferenccel és Bibó Istvánnal.
   Állíthatom, hogy Kovács Béla, Tildy zoltán és a többi párt képviselői is hajlandók lettek volna az együttműködésre. Természetesen voltak feltételeik és garanciákat igényeltek. Állásfoglalásaikról tervezetek és feljegyzések tanúskodnak. Rendkívüli önmérséklet mellett el akarták kerülni, hogy csak a válság levezetésére, a konszolidáció érdekében legyenek felhasználhatók a szalámipolitikát átélt, ravasz taktika által tönkre tett pártjaik. Az is természetes, hogy amnesztiát igényeltek a letartóztatottaknak, azoknak, akiket a tárgyalások során vettek őrizetbe. Elfogadták a demokratikus szocializmus elvét, az elmúlt időszak demokratikus és szocialista vívmányait, stb. Olyan politikai modellt kívántak az együttműködéshez, ami erkölcsileg elfogadható volt és nem állt ellentétben az egész eszmevilágukkal. Egy alkuhoz, egy kompromisszumhoz mérték igényeiket, a nehezedő körülmények közepette menve el a végsőkig a visszavonulás előtt,
   Kovács Béla novemberi tárgyalásai után Kádár János a Pécsre (Patacs) történő hazautazást ajánlotta, amit egyértelműen az együttműködés lehetőségének elhalasztásaként értékeltek. Végig kérdéses volt a pártok megközelítően egyenrangú bevonásának lehetősége a koalícióba, az egyénenként történő belépést szorgalmazta a MSZMP a kiválasztott személyekkel. Ez később is - megfelelő huzavona mellett - így folytatódott 1957 elejéig, beleértve a gyakorlati tárgyalásokat és nyilatkozatokat. (Függetlenül attól, hogy Kádár János november 15-i nyilatkozata a többpártrendszerről szólt). Itt szoros együttműködés alakult ki a két agrárpárt között.
   Úgy gondolom, hogy most nem is a tartalmi kérdések a lényegesek, még csak nem is a tényleges és a taktikai megfontolások a MSZMP részéről. Inkább az, hogy milyen kül- és belpolitikai helyzetben kellett Kádár Jánosnak ez időszakban tárgyalnia és kormányoznia. Milyen politikai mozgásszabadságot élvezett. Ezzel is tisztában voltak Kovács Béláék, nem egyszer hangoztatták. Éppen ezért az a legegyszerűbb szövegezés, ami olvasható Főtitkár Úr beszédében aligha áll közel a valós értékeléshez.
   A román és csehszlovák párt- és kormányzati körök egyértelműen szemben álltak a korai reformelképzelésekkel, a nyitás és kompromisszum lehetőségével. A szovjet vezetésben ekkor éles harcok folytak a konzervatívok (Molotov, stb.), valamint a Hruscsov-Mikojan vonal között, ami 1957 későtavaszán a leszámolásához vezetett. Ezzel összefüggésben hasonló jelenségek voltak Magyarországon is, Kádár János ellen "balos" szervezkedésre (Dögei, stb.) került sor. Zsukov marsall mentette meg Hruscsovot, majd később Zsukov eltávolítására került sor (pánszlávizmus és bonapartizmus vádjával). Olyan megjegyzéseket hallottunk a kihallgatások során Kádár Jánosról, olyan becsmérlő megállapításokat, amely messze meghaladta a másik oldal véleményét.
 Nyilvánvaló tehát, hogy a szovjet vezetés belső küzdelmei, a szomszédos népi demokráciák pártvezetése, valamint a belső bázis nem sok mozgásteret engedett a reformok irányába. Azokra támaszkodhatott Kádár János, akik hajlandók voltak az akkor érvényesülő szovjet politikával összhangban álló párt- és kormánypolitika támogatására, ahol az elvi dokumentumok mellett neosztálinista (vagy sztálinista) ambíciók érvényesültek. Vonatkozik ez a sztálinista-rákosista funkcionáriusokra, karhatalmi szolgálatot vállaló egyes személyekre egyaránt. De nem szóltunk még ekkor a kinai politika irányvonaláról, Csu En Laj 1957. év eleji európai útjáról, majd a kiéleződő szovjet-jugoszláv viszonyról, ezek hazai hatásáról.
   Igen nehéz körülmények között politizált Kádár János, amiben az önálló hangvételt és megbecsülést jelentette Hruscsov bukásakor tett nyilatkozata. Ilyen körülmények között nem egyszerűsíthető le még egy politikai szónoklatban sem a kérdés e formában: nem akartak együttműködni, illetve hol voltak az elmúlt évtizedekben? Igen sokan kerültek börtönbe, internálótáborba e pártok tagjai közül is. Az előbbi álláspont változások (Nagy Imre és körének külföldi deportálása, a letartóztatások és kivégzések, stb.), a történetileg ugyan megmagyarázható módosulások aligha tették lehetővé az együttműködést eszmei-erkölcsi szemszögből. Főleg akkor, ha ez csak az MSZMP vezető szerepének alárendeltségében merült fel, de abban is inkább pártkeretek nélkül. Ezen az sem változtat, hogy Kádár János és köre nyilvánvalóan antisztálinista reformpolitikára is gondolt, sőt az ítéletek terén is meglehetősen sok ellentmondás volt a hónapok változásai alatt. Talán nem pontosan így képzelték, ahogy történt.
 Akkor is súlyos kérdésekként merültek fel azok a dilemmák, amelyek – sokkal kedvezőbb körülmények között, a gorbacsovi reformpolitika mellett – ma is érvényesülnek. Az áthidalhatatlannak tűnő távolság a többpárt-rendszer ügyében a pártokkal végrehajtott választás kérdésében a legnagyobb. Arra nincs történelmi példa, hogy a létező szocializmus országaiban a hatalmat birtokló kommunista pártok egyike vállalta volna a hatalom esetleges átadásával járó választási és politikai vereség lehetőségét, tehát a többpárt-rendszer lényegét alkotó választási szisztémát. Éppen ezért van igazság azok felfogásában, ami szerint tisztességesebb az egypárt-rendszert kimondó politikai rend, mint a pártokat pro forma működtető, hamis többpárt-rendszer, ami 1949-ben következett be nálunk és ma is érvényesül több népi demokráciában (Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária, NDK). Az előre megállapított arányokon nyugvó népfrontos szisztéma mint állandó forma aligha kaphatja meg az erkölcsi legitimáció pecsétjét. Ez maradt a nagy kérdés! Minden útkeresés itt ért zsákutcába.
   Nem tagadom, hogy a többpárt-rendszeren alapuló parlamentáris demokrácia híve vagyok, a diktatúrával szemben egyedül ebben látom a garanciát (az ismert formula szerint: még jobbat nem találtak ki). De furcsa ennek azonnal „polgári restauráció”-ként való értékelése. Megítélésem szerint egy szocialistának hinnie kell abban, hogy a nép fenn akarja tartani a szocialista vívmányokat és nem hagyná annak felszámolását. Ha ebben nem hisznek, akkor nincs más út mint a közjó felülről elhatározott szolgálata, ez pedig a legjobb szándékkal sem minősíthető másnak mint a felvilágosult abszolutizmus modern változatának. Azt hiszem, hogy igen nagy tehertétele a létező szocializmus modelljének a múlt, hiszen olyan forradalmi, demokratikus és szocialista hagyományokból táplálkozik az eszmerendszere, amely a többség akaratából kormányzó erőket feltételez és szemben áll a diktatórikus metodikával. Ugyanakkor a hatalomra kerülésük után - a hagyományok és az ideológia megtartása mellett – egy elkötelezett és tudatos kisebbség vállalja magára a kormányzás felelősségét, ami ellentmondásokra vezet. Ez igen nagy hátrány a liberális politikai demokráciát elítélő más rendszerekkel szemben, amelyek tudatosan vállalják a fejedelem, az „elit”, stb. uralmát a „közjó” érdekében, a demokrácia nyílt lebecsülésével. Ez igen nagy ellentmondás, amit nem könnyű áthidalni, a legjobb szándék feltételezése mellett sem.
   Természetesen ehhez járult az adott ország és térség kül- és katonapolitikai pozíciója és mozgástere. A kialakult politikai és társadalmi modellek részét képezik a szövetségi rendszernek, mintegy alapkövetelményt a homogenitás érdekében. Tulajdonképpen a tényleges nemzeti közmegegyezés, a történelmi kompromisszum alapját is itt kell keresni és ennek változó függvényében megragadni. Bár a politikában is természetesek a kifakadások, a „másik oldal” retorikai lebecsülése. De ennek nem indokolt ellentétben állnia a történelmi tényekkel, a politikai etika alapkövetelményeivel. Hol voltak ezek a pártok, miért most gondolták meg magukat? Nem rendelkezem pontos információkkal a felsorolt pártok jelenlegi jelentkezéséről, tájékozottságom csak a Kisgazdapártként megalakult politikai kezdeményezésre terjed ki. Működésük lehetetlenné vált, vezetőik nagy része elhunyt, megöregedett, a szervezet pedig nem kapott teret. Előtte pedig a letartóztatások a lehetőségét is megszüntették.
   Nem „meggondolták magukat”, hanem a létező modell válsága és reformja közepette felszínre kerültek a tisztességtelen versenyben, tisztességtelen eszközökkel levert politikai formációk által hordozott hagyományok, gondolatok is. Aligha kétséges, hogy az országban végbe ment társadalmi változások, strukturális átalakulások és az európai pártformák nem kedveznek a Kisgazdapárt régi keretei újra élesztésének. De megtestesít egy olyan politikai hagyományt, politikai szisztéma-modellt, amit a történelem más formában igazolt a marxi történelmi vízió mellett. Sok politikai tévedés és magatartásbeli hiba mellett nagy értéke, hogy a parlamentáris rendszer lebecsülése, a különböző korporációs elképzelések időszakában is következetesen hű maradt a szociális elkötelezettség mellett a liberális jogállam koncepciójához, amikor pedig ez nem volt könnyű a harmincas években és a háború alatt. Nem hiszem, hogy indokolt ma a „fehér terror” rémképét felrajzolni az embereknek. Igen szomorú lenne, ha ennek táptalaja lenne Magyarországon és főleg ereje. Ugyanígy a „balos” sztálinisták is csak törpe kisebbséget alkothatnak, akiket az önérdek tart össze. Megítélésem szerint, ők is csak külső tényezők hatása alatt veszélyeztethetik az MSZMP reformpolitikai törekvéseit, aminek remélhetőleg nem kell esélyt adni. A fantomok elleni harc nem alkotja meg az igazi guvernamentális politika bázisát.
   Noha nem a jelenlegi magyar belpolitikai helyzet analízise miatt írtam e levelet, de néhol erre is utaltam az összefüggések miatt. A pluralizmus megfelelő értelmezésével, a jogállamiság, a szociális piacgazdaság programjával, az eszmei alapok tisztázásával, a kül- és belföldnek szóló retorika összhangjával, a magyar nép által vállalt és elfogadott demokratikus és szocialista vívmányok megtartásával juthatunk előbbre. Igen sok tisztességes szándékú ember van az országban, aki nem rémképekben és ábrándokban gondolkodik, hanem a helyzet valós értékelésével keresi a kiutat. A különböző független politikai csoportokról, az ellenzékinek vagy alternatívnak jelzett körökről is könnyű negatív képet festeni. De amit Benedetto Croce mondott („minden kapitalizmusnak olyan kommunizmusa van, amilyent megérdemel”) az fordítva is igaz. Az „ellenzék” mindig tükörképe a hatalomnak, ugyanazoknak a kedvezőtlen körülményeknek, az egyensúly hiányában fogant betegségeknek a szülötte és hordozója, ami összefügg a hatalom struktúrájával.
 Úgy gondolom, hogy nem a politikai életben történt megélénkülés és ennek akár a vadhajtásai jelentik a fő problémát. Ez nem jelenthet igazán veszélyt egy hatalmilag szervezett, minden eszközzel rendelkező államra és kormányzatra. Az ország általános fáradtsága, hitetlensége (mindenben), depressziója a legnagyobb baj. Depressziós országgal és néppel nem lehet nagyot alkotni, de még csak kilábalni sem a bajból. Mozgásra, közbátorságra, hitre és hitelre van szükség, a hatalom és általában a politika hitelére. A „húzd meg – ereszd meg” energia pazarló testnevelési gyakorlata nem vezet sehova, ezen az alapon nem jöhet létre közmegegyezés. A korábbi vélt közmegegyezés tulajdonképpen egy aktív nemzedék csalódottságán alapuló konszenzus volt, ami azonban nem tarthatott örökké és nem lehetett vég nélkül hasznos.
Feltétlenül szükség van az MSZMP belső tisztázódására, tagjainak alkotó és politikai erejére, mert e nélkül nincs sikeres megújhodás, ez a hazai reformpolitika egyik alapkövetelménye. De az is szükséges, hogy feladják a mindent jobban tudás illúzióját, ne tekintsék az egyes ember „fejlődésének” csúcsát a kommunista politikai ideológia maradéktalan vállalásával azonosítva. Erre nincs okuk, ez sohasem vezet reális politikai szemlélethez, de még emberi magatartáshoz sem. Nem helyes egymás lejáratására törekedni. Arra van szükség, hogy mindazok, akiknek első a nemzet és a magyar nép sorsa, azok mindent kövessenek el egy olyan erő-egyensúly létrehozására, ami mellett az elkövetkező esztendők minden esélyével számolva javulhat pozíciónk a világban. Olyan belső és külső képünk legyen, ami hitelképessé tesz bennünket politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg. Egy hátsó gondolatok nélküli, fondorlatosság mellőzésével vallott és gyakorolt politika biztosan szilárd szövetségeseket fog szerezni az Önök pártjának és elképzelhetővé válik a nemzeti racionalizmus alapján a történelmi kompromisszum, a politikai közmegegyezés.
Főtitkár Úr! Hosszú és őszinte levelem a végéhez közeledik. Ezért – az általános politikai gondolkodásból fakadó közlések után - visszatérek beszédének a Kisgazdapárttal foglalkozó részéhez, az arra adott reflexióim összegezésére:
-          a Kisgazdapárt az 1956/57. évi együttműködési kísérlet időszakában saját eszmei határain belül, sőt önmagunk határait átlépve a gyakorlati politikai kompromisszumban vállalta a Parasztpárttal (Petőfi-) együtt a koalíció lehetőségeit;
-          a kormányzás felelősségének vállalása természetesen feltétekkel, garanciákkal volt elképzelhető, de azt nem kapták meg, igazán még érdemi ajánlatokra sem került sor, legalábbis nem a pártok kereteinek garantálásával (nov. 15-én ugyan a többpárt-rendszer mellett szólt Kádár János) biztosítékok nélkül, a hatalom megosztásának mellőzésével ez csak taktikai lépésnek tűnhetett a konszolidáció érdekében, amit erkölcsi haláluk nélkül nem vállaltak;
-          ennek olyan sematikus interpretálása, ahogy elhangzott, igazságtalan, hiszen a Kisgazdapártot és a többi pártot messze meghaladó kül- és katonapolitikai kérdésekről, szorító belpolitikai, hatalmi tényezőkről volt szó az akadályok sorában, amelyek akkor érvényesültek a szovjet vezetésben, a többi szocialista ország pártvezetésében, illetve a kínai, jugoszláv, stb. kérdés, ami a hazai támogatással együtt igen nagy mértékben korlátozta Kádár János törekvéseit is;
-          a reformpolitikai elképzelések, amelyek erre az időre mentek vissza, azoknak előkészítésében részt vettek más pártok szakértői is, csak jóval később és újabb kudarccal jelentkezhetett, nem kis késést okozva az országnak, az igazsághoz csak átfogó elemzés vezethet, amihez még sok mindenkinek a megnyilatkozására lenne szükség;
-          furcsa azért is e szemlélet, mert hogyan lenne indokolható a politikai megtorlások, letartóztatások, ítéletek és internálások sora a kisgazdapárti és más pártbeli politikusoknál csak azért, mert megtagadták az együttműködést, ha egyébként komolyan gondoltak rájuk;
-          korrektebb lenne azt mondani, hogy az MSZMP és a kormány nem volt abban a helyzetben, ami lehetővé tette volna az együttműködés vállalását garanciákkal, a retorikában meghirdetett feltételek mellett és erre nem is volt akkor felkészülve a lezajlott események után, így ez kimaradt a magyar politika történetéből.
Úgy gondolom, hogy a történelmi „fehér foltok” eltüntetésekor az igaz képet kell felrajzolni, nem pedig azok számát újabbakkal szaporítani, illetve téves adatokat adni azok elfedésére. Ha ezt a valóságnak megfelelően mutatjuk be, akkor nem merül fel a kérdés, hogy hol voltak eddig a pártok?! Ezt még egy szónoki fordulat kedvéért sem indokolt megtenni, ha az előzményeket egészében vizsgáljuk. Anélkül, hogy az egykor 57 százalékos többséget kapott országos pártot különleges érdemekkel kívánnám felruházni, az 1946-os programvázlatának (A mi utunk) egy passzusát mégis idézném, mert korszerűnek tűnik a mai retorika idején is: „A közügyek intézéséből minden erőszakot, hatalmaskodást és megtévesztést ki kell zárni és a nemzet nagy ügyeit közmegegyezéssel kell intézni.”
   Elnézését kérem a hosszúra nyúlt levélért, de talán nem volt felesleges megírnom. Fogadja jókívánságaimat nehéz feladatához,
köszönti
Dr. Antall József
1112 Budapest, XI. Meredek u.4.
(Hiv.cim: 1013 Bp. I. Apród u.1-3.)
 A levélre Grósz Károlytól nem jött válasz, ezért Antall József 1988. december 27-én levélben érdeklődik ennek okáról, s egyúttal boldog új esztendőt kíván a főtitkárnak a „nem éppen könnyűnek ígérkező esztendőben”
G r ó s z K á r o l y főtitkár úrnak,
MSZMP Központi Bizottsága
B u d a p e s t
                                                          Budapest, 1988. december 27.

Tisztelt Főtitkár Úr!
 
     Engedje meg, hogy az alábbiakat - ismert és természetesnek tartott elfoglaltsága ellenére - megkérdezzem,
     1988. december 1-én hosszú, az elmúlt évtizedeket érintő történeti és politikai tartalmú levelet küldtem Főtitkár Úrnak, amiben beszédének egyik sarkalatos részével foglalkoztam. Megértem, ha nem kíván reá érdemben válaszolni, de legyen szabad annyit kérdeznem: kézhez kapta-e? Igen megtisztelne, ha erről értesítést kapnék.
     E nem éppen könnyűnek ígérkező esztendőben is boldog új esztendőt kívánva, 
köszönti
(Dr. Antall József)
1112 Budapest, Meredek u. 4.
1013 Budapest, Apród u. 1-3.
1989. január 27-én az MSZMP Központi Bizottságának Pártpolitikai Osztálya közli vele, hogy a hivatkozott december 1-i levelét nem kapták meg, nyilvántartásukban nem szerepel.
MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT
KÖZPONTI BIZOTTSÁGA
Pártpolitikai Osztály     
Budapest, 1989. január 27.
Ikt.sz: LI/58462/01/89/Dné
dr. Antall József részére
 
Budapest
Meredek u. 4.
1112
 
                                                    Kedves Antall  Elvtárs!
1988. december 27-én kelt levelét, amelyben kifogásolja, hogy december 1-én írott politikai észrevételeket tartalmazó gondolatait válasz nélkül hagytuk, megkaptuk.
Sajnáljuk, de hiába keressük korábbi írását, nyilvántartásunkban nem szerepel.
        Jókívánságait köszönjük.
Elvtársi üdvözlettel:
Lajtos István
Ezért Antall József 1989. március 4-én ismét elküldi Grósz Károlynak eredeti levelét, s így zárja kísérő sorait: „Nem könnyű feladatköréhez és tisztségéhez sok szerencsét és jó egészséget kívánva köszönti Dr. Antall József.” Lakáscím, munkahelyi cím, telefonszám.
 
GRÓSZ KÁROLY főtitkár úrnak,
MSZMP Központi Bizottsága
Budapest                                                       Budapest, 1989. március 4.

Tisztelt Főtitkár Úr!
 
     Engedje meg, hogy ismét elküldjem 1988. december 1-én kelt és a MSZMP KB központi postabontójában leadott levelem másolatát. Miután nem kaptam reá választ, újabb levelet írtam 1988. dec. 27-én, amire az ugyancsak másolatban mellékelt, 1989. január 27-én kelt levelet kaptam. Érthetetlennek tűnik, hogy a levelemnek nincs nyoma a nyilvántartásban, csak reméltem: esetleg mégis közvetlenül Főtitkár Úrhoz került.
     Sajnos a közvetlen reagálás értékét levelem már elvesztette (a sportcsarnoki beszéddel összefüggésben), de talán tartalma és szándékom kifejezésre juttatása, megfogalmazása nem vált teljesen érdektelenné. Az események és egyéb megnyilvánulások erre mutatnak. Igen örülnék, ha választ kapnék reá, de legalább a kézhez vételét igazolná Főtitkár Úr.
     Nem könnyű feladatköréhez és tisztségéhez sok szerencsét és jó egészséget kívánva,
     köszönti
 
(Dr. Antall József)
1013 Bp. Apród u. 1-3. (munkahely)
1112 Bp. Meredek u.4. (lakás)
Tel.: 753-533
1989. március 20-án egy Tóth István nevű apparátusbeli beosztott válaszolt végre Antall levelére - Grósz Károly helyett -, s mit sem törődve az előzményekkel, visszakérdezett: mit csinált a Kisgazdapárt az elmúlt évtizedekben, hol volt a vezetősége, miért nem vállalta a politikai harcot a társadalom demokratikusabbá tételéért, saját céljainak valóra váltásáért?
89. március 20.
Ikt.sz.: TI/58462/01/89/SMné
 
Dr. Antall József
részére
 
1112. Budapest
Meredek u.4.
 
                                Tisztelt Antall Úr!
     Grósz Károly elvtárshoz írt levelét megkaptuk, engedje meg, hogy ezúttal is elnézést kérjünk első anyagának elvesztése miatt.
Köszönjük, hogy értékes gondolatait eljuttatta hozzánk. Az Ön által leírt elemzésekkel nem kívánunk vitatkozni, azokban sok igazságtartalom van. Egyetlen dologra azonban szeretnénk reflektálni, a teljesség igénye nélkül.
A néppel szembeni elszámolási kötelezettség kérdése nem megkerülhető. Tagadhatatlan tény, hogy a Független Kisgazdapárt tevékenységét a hatalom sok eszközzel gátolta, de ez nem indok arra, hogy ez a párt teljesen beszüntesse tevékenységét és feladja a politikai harcot. Egyetlen ellenzéki vagy annak nevezett párt Európában ezt nem engedheti meg magának. És amikor 1988-ban egyszer csak újra megjelenik ez a párt az újraszerveződés jegyében, akkor teljesen jogosan tehetők fel a kérdések:
     - Mit csinált az elmúlt évtizedekben ez a párt, hol volt a vezetőség?
     - Miért nem vállalta a politikai harcot az elmúlt évtizedekben a társadalom demokratikusabbá tételéért, saját céljainak valóra váltásáért?
       /Erre a hatalmi elnyomás nem válasz, mert a magyar történelem is sok mártírt tud felmutatni - és nemcsak kommunistákat - akik egy  eszméért, egy pártért az életüket is feláldozták./ 
Ezen kérdésekre - de még több is felsorolható lenne - pedig választ kell adni ahhoz, hogy a párt újra elfogadtathassa magát, mint politikai tényezőt.
Grósz elvtárs erre utalt beszédében, ezt a politikai felelősséget igyekezett érzékeltetni.
Az MSZMP nem kívánja, hogy bármely párt neki számoljon el eddigi hallgatásáról, de a társadalom ilyen irányú érdeklődése nem lesz megkerülhető senki számára - legyen az párt vagy annak vezetői.
                    Segítő szándékú levelét ezúton is köszönjük.
                                                                                          Üdvözlettel:
                                                                                           Tóth István
 
Antall József és az MDF a kezdetekben
 
Antall ekkor már túl van több kudarcon is. Az újjá alakuló Kisgazdapárttól - megfáradt öregektől és gyanús ifjaktól - 1988 novemberében nem azt kapta a Pilvax kávéházban, amit múltja és apja érdemei alapján várt, csak főtitkár-helyettesi titulust ígértek neki, később a Bajcsy-Zsilinszky Társaság (Vigh Károly) a két alelnöki poszt egyikét ajánlotta fel, a Barankovits féle Demokrata Néppárt utódaként jelentkező kereszténydemokraták  (Keresztes Sándor) pedig a főtitkári tisztséget kínálták Antallnak. Egyiket sem fogadta el. Tovább állt. Az MDF-fel azonban ellentmondásosan kezdődött és alakult a viszonya.
Az indulásnál, 1987 szeptember 27-én  nem volt ott Lakitelken, Lezsák sátrában.
Zoom
Antall nem volt ott a lakitelki sátorban 1987. szeptember 27-én
Hiányzott az MDF 1988 januári vitafórumáról is a Jurta Színházban.
 Keresi a helyét, de nehezen találja. A sokszínű és zavaros ellenzéki oldalon sok minden taszítja, így a naiv illuzionisták, az üres hőbörgők, a harmadik utasok, a népfrontos beszivárgók, az alakuló pártokba beépített ügynökök, a kommunistákkal együttműködött történelmi pártok egyes áruló vezetőinek feltűnése, a mindennap nyilatkozó pecsenyesütögetők, a baloldalról megtérő, zászlólengető népiesek, a kétes szándékú volt MSZMP-tagok, helyezkedő, hatalomra éhes karrieristák, internacionalista liberálisok és vallási fanatikusok, s a devalvált deklarációk dömpingje stb.
1989 tavaszán – nem egészen pótcselekvésként – megalakítja az Emberi Jogok Magyar Ligája Párizsi Szervezetének Budapesti tagozatát az Orvostörténeti Múzeumban Szabad Györggyel, Vásárhelyi Miklóssal, Göncz Árpáddal és más szabadelvűekkel. Antall ez alkalommal állítólag kijelentette: az aktívabb politizálás időszaka következik, ami veszélyekkel is jár a hatalom részéről, ezért be kell biztosítani magunkat, ha lecsapnak ránk, franciaországi barátaink biztosan tiltakozni fognak, kiállnak majd értünk. (Elsőként valószínűleg jó barátjára: Tar Pálra gondolhatott…)
Nincs jelen Antall 1989. március 5-én az MSZMP KB székházában az informatív MSZMP-MDF konzultációs találkozón, amelyen az MDF-t Bíró Zoltán és Csurka István képviselte, az MSZMP tárgyalóit pedig Fejti György KB-titkár vezette.
Zoom
MSZMP-MDF-konzultáció 1989. március 5-én, Fejti György, Bíró Zoltán és Csurka István
A második lakitelki találkozón már ott van 1988. szeptember 3-án.  Novembertől állandó meghívottja a szerveződő MDF ideiglenes elnöksége tanácskozásainak. November 14-én előadott kezdeményezése a mozgalom párttá alakulásáról azonban időelőttinek bizonyult, a többség elutasította. Antall mégis erőlteti ezt a változtatást, s közvetlenül az MDF 1989. március 11-12-i I. Országos Gyűlése előtt írásbeli előterjesztés nyújt be az elnökségnek a pártszerű működés haladéktalan kialakításáról, s a párt hazai és külföldi szövetségeseivel kiépítendő kapcsolatokról. Az elnökség azonban nem fogadja el a tervezetet, sem az eredetit, sem annak kompromisszumos, rövidített változatát.
Ami az MDF 1989. március 11-12-i I. Országos Gyűlésén történt Antall Józseffel, azt túl tapintatosan fogalmaztam meg legutóbb, ezen sorozat III. részében. (Átvéve Antall saját szavait az 1992-ben megjelent parlamenti almanachból: „Az MDF I. Országos Gyűlésén nem fogadta el az elnökségi tagságot, így az Ellenzéki Kerekasztal ülésein, illetve az 1989. június 13. és szeptember 18. közötti tárgyalásokon párttisztség nélkül volt az MDF egyik főtárgyalója.)
Holott valójában más történt. Mikor az Országos Gyűlés első napján, március 11-én Antall látta, hogy a helyszínen, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Aulájának első sorában ott ül a budapesti amerikai nagykövet: Mark Palmer - akárcsak Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés elnöke - elsőként ugrott a színpadra, Csengey Dénest megelőzve, aki Petőfis hevülettel készült a hangadó nyitó szerepre. (Később az elnökség egyes tagjai úgy emlékeztek, hogy noha elutasították Antall említett tervezetét, az utolsó percekben hozzájárultak ahhoz, hogy szólhasson arról a küldötteknek, akár elsőként is a felszólalók közül.)
Zoom
Antall József az MDF I. Országos Gyűlésén 1989. március 11-12-én
Antallt a küldöttek többsége még nem ismerte, különösen a vidékiek nem, akik gyakran találkoztak köreikben Lezsákkal, Csurkával, Fekete Gyulával, Csengeyvel, Für Lajossal, míg a belvárosi történelemtanár inkább csak a Kisgazdapárt soraiban, apja idős ismerősei között mozgott otthonosan Budapesten, többségük a múltat jelentette.
Antall váratlanul hosszas, unalmas elméleti fejtegetésbe kezdett, történelmi okfejtése tanáros szóhasználattal, hűvös eleganciával, körmondatokban előadva akkor és ott az adott körülmények között nem illeszkedett a többségében radikális népnemzeti küldöttek forró hangulatú várakozásához. Meglehetősen gyér tapsot kapott.
 De az igazi feketeleves csak a végén következett, a választásnál. Az elnökség 15 helyére 20 személyt jelöltek, köztük Antall Józsefet. De ő kapta a legkevesebb szavazatot, 217-et, s nem került be az elnökségbe. A választmányba eleve nem jelölték. (Elnézést, de elővettem a jegyzőkönyveket, s azt látom, hogy a kiegészítő elnökségi jelölés során még én, a televíziósok MDF szervezetének elnöke is több szavazatot kaptam, mint Antall József, noha nem vágytam az elnökségbe, engem választmányi tagnak választottak tisztes arányban.)
Zoom
Ilkei Csaba felszólalása az MDF I. Országos Gyűlésén
Antall hiúsága azonban megint nem engedi a valóság tényként való elkönyvelését. Megszépítő emlékezettel arról beszélt egyik életrajzírójának, hogy „…javaslatainak elutasítása után, még a szavazás előtt visszalépett az elnökségbe való jelöléstől, de ennek ellenére kapott körülbelül 300 szavazatot.” Hát nem kapott. Csak 217-et. S azért számolták össze szavazatait, mert nem lépett vissza. De legyünk konkrétak és pontosak.
 Az MDF I. Országos Gyűlése (1989. március 11-12) által megválasztott első Elnökség 15 és az Országos Választmány 65 tagja. (A nevek után a kapott szavazatok száma, az illető foglalkozása és lakhelye.)
 
Elnökség:
 
 Bíró Zoltán, 519, irodalomtörténész, Budapest
 Bogárdi Zoltán, 426, mezőgazda, Budapest
 Csengey Dénes, 637, író, szociológus, Keszthely
 Csoóri Sándor, 613, író, Budapest
 Csurka István, 486, író, Budapest
 Fekete Gyula, 426, író, Budapest
 Furmann Imre, 510, jogász, Miskolc
 Für Lajos, 633, történész, Budapest
 Ifj. Keresztes Sándor, 400, mérnök, Győr
 Kozma Huba, 432, tanár, Kiskunmajsa
Kulin Ferenc, 472, irodalomtörténész, Budakalász
 Lezsák Sándor, 631, tanár, Lakitelek
 Sólyom László, 420, jogász, Budapest
 Szabad György, 394, történész, Budapest
 Szabó Tamás, 451, közgazdász, Veszprém
 
Választmány:
 
Bácsi József, 282, esztergályos, Budapest
Balázsi Tibor, 269, egyt. tanársegéd, Miskolc
Beke Kata, 492, tanár, író, Budapest
Bégány Attila, 265, kollégiumi ig.h. Budapest
Bilecz Endre, 309, tanár, Balassagyarmat
Bíró ferenc, 286, orvos, Pécsvárad
Czakó Imre, 321, főisk.tanár, Dunaújváros
Czotterné Ivády Zsuzsa, 215, tanár, Nagykanizsa
Csapó Tamás, 269, főisk. tanár, Szombathely
Csontos József, 519, ref. lelkész, Dabas
Debreczeni József, 257, tanár, Kecskemét,
Dénes János, 327, vegyipari munkás, Budapest
Domokos Mátyás, 334, író, szerkesztő, Budapest
Ifj. Entz Géza, 254, művészettörténész, Budapest
Fehér Csaba, 272, főorvos, Balatonfüred
Ifj. Fekete Gyula, 414, közgazdász, Budapest
Ferencz Csaba, 243, villamosmérnök, Budapest
Filó Katalin, 309, tanár, Budapest
Foltányi Árpád, 284, egyetemi hallgató, Győr
Gazsó L. Ferenc, 355, újságíró, Budapest
Glatz Árpád, 302, kosárlabda edző
Grezsa István, 271, orvos, Hódmezővásárhely
Gyurácz Ferenc, 246, szerkesztő, Szombathely
Hajdu Sándor, 240, MÁV-alkalmazott, Vác
Horváth Sándor, 477, színművész, Budapest
Horváth Lajos, 246, gépészmérnök, Dombóvár
Ilia Mihály, 400, irodalomtörténész, Szeged
Ilkei Csaba, 324, MTV-szerkesztő, Budapest
Jeszenszky Géza, 293, egyt.oktató, történész, Budapest
Joó Rudolf, 523, kutató, Budapest
Kádár György, 241, fizikus, Budapest
Kelemen András, 295, pszichiáter, Székesfehérvár
Kerényi Imre, 385, rendező, Budapest
Kiss Gy. Csaba, 535, tud. kutató, Budapest
Kálmán Attila, 253, tanár, Tata
Kindler József, 261, egyt.tanár, Dunakeszi
Kodolányi Gyula, 458, író, egyt.docens, Budapest
Komáromi János, 310, kistermelő, Nagydorog
Kövy Zsolt, 380, ref.gyüjt.vezető, Veszprém
Kulin Sándor, 254, orvos, Nagykőrös
Magas László, 323, egyt. adjunktus, Sopron
Markó Iván, 308, vállalkozó, Gyula
Merza Péter, 290, villanyszerelő, Dunaújváros
Nagy István, 243, körzeti orvos, Nyírkáta
Nagy Gáspár, 352, költő, Budakeszi
Nagy László, 207, újságíró, Genf
Nahimi Péter, 485, egyt.hallgató, Budapest
Odorics Ferenc, 269, tanár, Gödöllő
Olajos Csaba, 309, kisiparos, Budapest
Pálmány Béla, 257, történész, Budapest
Pokorny Endre, 210, gyógyszerész, Mátraháza
Raffay Ernő, 370, történész, Szeged
Rozsnyói Zoltán, 372, agronómus, Lakitelek
Schamschula György, 252, közgazdász, Budapest
Szabó Zoltán, 279, kőműves, Mány
Szavicskó László, 250, géplakatos, Miskolc
Szécsi Margit, 322, költő, Budapest
Szigethy Gábor, 382, irodalomtörténész, Budapest
Szokolay Zoltán, 249, tanár, Békéscsaba
Szűcs Ístván, 286, olajmérnök, Szászhalombatta
Tóth István, 152, népművelő, Szolnok
Turi Gábor, 213, újságíró, Debrecen
Vígh Károly, 249, történész, Törökbálint
Zelei Miklós, 259, újságíró, Budapest
Túltengő humán értelmiség, aránytalanul sok történész, irodalmár, népművelő, író, költő, műfordító, újságíró, tanár, jogász, szociológus. Kevés felkészült mérnök és közgazdász, az állami- és államigazgatási területen jártas tervező, szervező, és pénzügyi szakember, a végrehajtó hatalom egyes területeit jól ismerő nemzeti elkötelezettségű értelmiségi.
Zoom
Jelölőlisták és szavazatok 1989. március 12-én
[Egy 1971. október 13-i ügynöki jelentésből – „Keleti” jelentette a III/III -3-b alosztályon Seres József r. őrnagynak – ismerjük Antall véleményét arról, hogy: „…fontosnak tartja, hogy jól képzett szakemberekkel működjön együtt. Megjegyezte, hogy különböző szakmai alkalmakkor a Tervhivatalban, vagy a Hazafias Népfrontban igen kiváló szakembereket ismert meg, akiknél jobbakat mi sem tudnánk kiállítani, ha holnap erre lenne szükség. A jelenlegi politikai és társadalmi konszolidáltságot a körülményekhez képest kielégítőnek tartja. Megjegyezte azonban, hogy még mindig feleslegesen sokat foglalkoznak az emberek múltbeli dolgaival, ahelyett, hogy a jelenlegi tevékenységük és hozzáállásuk alapján ítélnék meg az embereket… ő maga is arra törekszik, hogy mint szakember jó munkát végezzen és ne adjon alkalmat arra, hogy kikezdjék.”
1975. június 26-án a BRFK III/III-D alosztályának egy bizalmas jelentése megállapítja, hogy Antall József „…úgy érzi, hogy egyre inkább a szakemberek kapnak szót. Több miniszter, például Schultheisz, Keserűné valamint a miniszter-helyettesek már elsősorban szakemberek, s nem politikusok. Ennek van jövője.”]
 
MSZMP-tagok és állambiztonsági ügynökök
 
Ha az Elnökség és a Választmány összetételét nézzük, az előbbinél is fájdalmasabb, hogy mindkét testületbe volt MSZMP-tagokat és funkcionáló állambiztonsági hálózati személyeket választottak meg a küldöttek.
A BM III. Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége nagy erőkkel tartotta kézben az országos gyűlés előkészítését, szervezését és lebonyolítását. Így fordulhatott elő például, hogy noha Tóth István küldött Szolnok megyéből csak 154 szavazatot kapott, mégis tagja lett az Országos Választmánynak, mert a III/III-nak érdeke fűződött ahhoz, hogy  a „Faragó János” fedőnevű volt Szolnok megyei titkos megbízottja  jelen legyen a választmányban. Tóth  Istvánt  (1944. március 20., Veszprém, Nagy Vilma) 1977-ben szervezte be a politikai rendőrség, 1989 és 1994 között az MDF  szolnoki városi szervezetének és  megyei választmányának is elnöke volt. Az 1994-es országgyűlési választásokon az MDF Jász-Nagykun-Szolnok megyei listavezetőjeként jutott a parlamentbe, ahol két bizottságnak is tagja lett, sőt, az MDF őt küldte az országgyűlés egyik jegyzői posztjára is. Senkit sem érdekelt az ügynökmúltja, senki sem nézett utána, ugyanakkor hanyag, lusta, felelőtlen és alulinformált  MDF-funkcionáriusok,  frakció-tisztségviselők és kérlelhetetlen képviselők  csapkodták szép pénzért az asztalt a parlamenti ügynökviták hajnalig tartó szócsépléseiben, hogy a javasoltnál szigorúbb szankciókat követelnek mindenféle ügynökkel szemben. (Pedig Boross Péter elég hamar, 1990-ben  lett a titkosszolgálatokat felügyelő államtitkár, majd tárca nélküli miniszter, később belügyminiszter, végül miniszterelnök. Apparátusa bármit megtudhatott, ha akart.)
Az Országos Választmány ülésein az első sorban rendre három állambiztonsági ügynök ült egymás mellett. Az MDF vezetői mindvégig annyira tájékozatlanok és felkészületlenek voltak, hogy több Tóth István-jellegű ügynököt is vidáman érvényesülni hagytak, s azok váltották ki haragjukat, akik a rendszerváltás ezen szégyenfoltját szóvá tették.
1989. március 11-én amikor a küldöttek megérkeztek a Közgazdaságtudományi Egyetem aulájába, azt láthatták, hogy a papírívekkel körbefont oszlopokon körbe-körbe, felnagyítva olvashatók voltak az Elnökségbe és a Választmányba javasoltak nevei. Néhány nevet azonban már látványosan kihúztak pirossal, másokat zölddel kipipáltak. Mielőtt reggel a rendezők megérkeztek volna, a politikai rendőrség emberei már ragasztottak, jelöltek, elvégezték feladatukat pirossal és zölddel, a rendezők pedig az „éber” tagságra gyanakodtak, a közvetlen demokrácia spontán megnyilvánulására.
1988 őszétől a politikai rendőrség fokozta bomlasztó aktivitását a megalakult MDF szervezetekben, új tagokat épített be a zavarkeltés, lejáratás, kompromittálás, elszigetelés és kiszorítás feladataival, felesleges és megosztó viták szításával. Az MDF televíziós szervezetébe például egy hónap alatt három ügynök érkezett. (Akikről akkor persze én sem tudtam, hogy az állambiztonság által beszervezett televíziós dolgozók.) Egymás után bomlott fel több alapszervezet, szakadt ketté, alkalmazva az ismert és bevált módszereket: kezdj esztelenül bírálgatni, vádaskodni, gyűjts aláírásokat, határolódj el, tiltakozz bármi ellen, lépj ki,  nyilatkozz az ellenérdekű fél sajtójának, szólítsd fel lemondásra tegnapi barátaidat, követelj etikai és más vizsgálatot, büntető szankciókat, s végül alakíts új alapszervezetet, csoportot, platformot, frakciót, pártot. (Akkor még nem ismerték, s ezért nem alkalmazhatták Saul Alinsky módszereit a hatalom utcáról történő megdöntéséről, sem Gladio nemzetközi különítményeseinek ezen belüli szerepét.)
Az MDF akkori központjának számító VI. kerületi,  Ó utcai barakképület a rosszul értelmezett „demokratikus nyitottság” jegyében átjáró házzá vált, ismeretlenek tűntek fel ellenőrizetlenül, füleltek, hallgatóztak, informálódtak, sőt fel is szólaltak. Egyszer például egy szűkebb körű választmányi ülésen megjelent egy középiskolásnak tűnő fiatalember, sokáig némán jegyzetelt, majd kéretlenül hozzászólt és bírálgatott mindent, mindenkit. De senki sem ismerte. Megkérdeztem: honnan jött? Nyeglén azt válaszolta: ő politikusnak készül, Csoóri Sándor küldte Érdről, s csak neki tartozik elszámolással, a nyitott „demokratikus viták” híve és nem a „tekintélytiszteleté”.
Zoom
Antall az MDF II. Országos Gyűlésén lett elnök, 1989. október 20-22.
Az MDF I. Országos Gyűlését követően, kudarcai nyomán Antall a maga intellektuális érzékenységével megsértődött, s egy darabig egyik választott testület üléseire sem járt. Szabad György és Sólyom László szorgalmazta meghívását a „kibővített elnökség és választmány” üléseire, részvételét a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon, s ez így volt egészen az 1989. október 20-22-i II. Országos Gyűlésig, amikor kellő előkészítés után elnökké választották az ügyvezető elnök Bíró Zoltán helyett. (Bíró nem támogatta az Ellenzéki Kerekasztal megalakítását.)
De még jóval előtte, 1989. június 24-én az Ó utcai barakképületben egy választmányi ülésen - ahol a választmányi tagok kétharmada volt jelen – végérvényesen eldőlt a „párt vagy mozgalom” vita, s az MDF hivatalosan is párttá alakult. (A választmány ezen vízválasztó eseményén egyedül e sorok írója fényképezett, mint a választmány újságíró tagja. Most teszem közzé az első képeket a nagy nyilvánosság számára.)
Zoom
Bíró Zoltán és Lezsák Sándor vezette a „párt vagy mozgalom” vitát a választmány 1989. június 24-i ülésén
A Bíró Zoltán és Lezsák Sándor által levezényelt vitában a túlnyomó többséget meggyőzték azok, akik minden áron a parlamentbe készültek, a Nyugat-Európai pluralista demokráciák pártkeretek közötti működésével példálóztak, s csak a párt formációt tudták elképzelni az MDF jövőbeni szerepéhez, abban látták az erőt, a szervezettséget, az állami és államigazgatási szervek irányításához szükséges hierarchia és tagoltság garanciáját, a politikai riválisokkal való versengés fegyelmezett bázisát. Ezért fogadták el inkább egy erős nemzeti középpárt jövőképét - benne a nemzeti demokrata, a keresztényszociális és a szabadelvű irányzatok képviselőivel -, mint a laza kötődésű szellemi mozgalom továbbvitelét a közvetlen demokrácia gyakorlásának spontán és sokszínű megnyilvánulásaival, melyekbe annyi esetlegesség és kezdeti hiba is vegyült már, amennyit a professzionális politizálás várhatóan nem bírt el. Azt viszont mindenki reményteljesen ecsetelte, hogy a tömegek mozgalma bizonyára mindenkor ott áll majd a párt harcai mögött. (Hát bizony, ez sem sikerült…)
Zoom
A választmány jelen lévő tagjai 1989. június 24-én
A döntés történeti hűségéhez hozzátartozik, hogy négyen nem szavazták meg a párttá alakulást és kitartottak a szellemi és morális arculatú nemzeti mozgalom mellett. Ezek közé tartozott e sorok írója is. Túl közel volt még a népet eláruló rossz emlékű pártok hatalomgyakorlása, az egyeduralkodó kommunista párt idegen érdekeket kiszolgáló, negyvenöt éves diktatúrája. Úgy láttam, hogy az önszerveződő nemzetnek hagyni kellett volna még egy kis időt, hogy élve a szabadság hozta lehetőségekkel, kiforrja magát a változásokban, és szabad döntésével megtalálja a legjobb közösségi együttműködés formáit az idegen érdekektől mentes,  országépítő munkához. Más, kisebbségben maradt társaim azt hangsúlyozták, hogy a magyar nemzet visszatérését önmagához egy Alkotmányozó Nemzetgyűléssel kellett volna kezdeni, s nem a pártérdekek szerinti szétforgácsoltsággal, az öncélú megosztottság frakciókhoz igazított szentesítésével. Utólag mindenki úgy mérheti igazát, ahogy az élet igazolta, vagy nem.
Zoom
Az MDF választmánya négy ellenszavazattal elfogadta a párttá alakulást. (A kép bal szélén, a második sorban: Sólyom László.)
A II. Országos Gyűlést követő hónapok története az 1990-es választásokig több hibát is feljegyzett az Antall József irányította MDF-ről, így például a leendő köztársasági elnök jelöléséről és megválasztásának módjáról, a népszavazási kezdeményezésre adott megkésett és rossz válasszal, a sikertelen bojkott felhívással, az elnökség és a választmány indokolatlan személyi átalakításával stb.
 
A Levendel–Schultheisz-szalon kiválasztottja
 
Antall októberi elnökké választása után megszaporodtak a belső viták az elnökségben és a választmányban is, polarizálódtak a tegnapi és az új erők. A Levendel-Schultheisz városmajori szabadelvű szalonból Csóri Sándor útján az MDF-be küldött Antall Józsefnek bizonyítania kellett, hogy alkalmasabb vezető egy új nemzeti párt élén, mint a volt kommunista Bíró Zoltán, aki hivatali szürkeségével elkötelezte magát a reformer Pozsgay Imre mellett - egyesek szerint – az ő hátországaként képzelte el és kezdte építeni az MDF-et egy leendő szövetség tervével. (Schultheisz Emil egészségügyi miniszter – 1974-1984 – támogatása nélkül Antall nem kaphatta volna meg  „az átkosban”, 1982-ben a Munkaérdemrend Arany Fokozata állami kitüntetést.)
Emlékeztetek arra, az intellektuális ellenzéki Antall József  sem írt mást Grósz Károlynak 1988-ban:
" Feltétlenül szükség van az MSZMP belső tisztázódására, tagjainak alkotó és politikai erejére, mert e nélkül nincs sikeres megújhodás, ez a hazai reformpolitika egyik alapkövetelménye.
  … mindazok, akiknek első a nemzet és a magyar nép sorsa, azok mindent kövessenek el egy olyan erő-egyensúly létrehozására, ami mellett az elkövetkező esztendők minden esélyével számolva javulhat pozíciónk a világban. Olyan belső és külső képünk legyen, ami hitelképessé tesz bennünket politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg. Egy hátsó gondolatok nélküli, fondorlatosság mellőzésével vallott és gyakorolt politika biztosan szilárd szövetségeseket fog szerezni az Önök pártjának és elképzelhetővé válik a nemzeti racionalizmus alapján a történelmi kompromisszum, a politikai közmegegyezés."

Schultheisz Emil (szemüveggel), tőle jobbra Aczél György, a bal szélen: Apró Antal
1989. július 3-án "A várható koalíciós kormányzásra tekintettel" a BM Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Csoportfőnökség javaslatot tett a belügyi államtitkárnak (Földesi Jenő) az állambiztonsági operatív nyilvántartás adatainak felülvizsgálatára.
Az indoklás szerint az állambiztonsági szervek bizalmas nyomozást illetve "F" figyelő dossziét vezetnek olyan személyekről is, akik a szerveződő pártok jeles képviselői.
„Javaslom Államtitkár Elvtársnak, hogy a III. Főcsoportfőnökség illetékes szervei – a várható koalíciós kormányzásra tekintettel – döntsenek abban, melyek azok a dossziék, amelyek megsemmisítése szükségessé válhat, továbbá, hogy mely személyek adatait lehetne törölni az operatív nyilvántartásból.”
Vagyóczki Béla ezredes, a BM Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Csoportfőnökség vezetője ekkor még a várható MDF-MSZP koalíciós kormányzásra gondolt.
1989 decemberében az állambiztonság vezetői már jól látják az új pártok meghatározó politikusait, vannak hazai és nemzetközi információik arról: kik lehetnek az ország leendő vezetői a legfontosabb közjogi posztokon. Ennek tulajdonítják egyesek annak a rejtélyes folyamatnak a megindulását, melynek nyomán fontos dossziékból kritikus oldalakat emelnek ki selejtezés címén és megsemmisítik azokat. Semmi sem indokolja ezt a múlt valós megismerése elleni, a történettudomány és a levéltárak alapvető érdekeit negligáló drasztikus lépést, hacsak nem a tények meghamisításának politikai szándéka.
Teljes felkészületlenség, tájékozatlanság 1990 tavaszán. Naiv, amatőr, dilettáns, de nagyhangú, túltengő önbizalommal és rátartisággal ítélkező, küldetéstudatos plakátarccal nyilatkozgató „rendszerváltók”.
A bemondásra történt nyilatkozatokat nem ellenőrzi senki, a pártok vezetői nem tudnak, de nem is nagyon akarnak tudni semmi biztosat képviselőik állambiztonsági múltjáról, nem szervezik meg hiteles önvédelmüket, a tények dokumentálható feltárása érdekében apparátusaik később sem folytatnak levéltári kutatásokat; néhány, a holdudvarukban mozgó történészre időnként kurzus jelleggel támaszkodnak, változó aktuálpolitikai érdekeik szerint.
1990 májusától már működik a polgári titkosszolgálatokat felügyelő államtitkár, majd tárca nélküli miniszter, de - mint láttuk -, még a következő ciklusban is könnyedén beszivárog egy-egy hálózati ember, sőt szigorúan titkos állományú tiszt is a parlamentbe.

Boross Péter
Semmilyen törvény, jogszabály nem állt útjában a titkosszolgálatok korábbi vagy a Nemzetbiztonsági Hivatal és az Információs Hivatal 1990. február 14-i megalakulása után is további szolgálatokat vállaló volt hálózati embereinek (ügynök, titkos megbízott, titkos munkatárs). A T. Ház átmenetileg sem állított semmilyen szűrőt, a pártok többsége pedig előzetesen a képviselőjelöltek úri becsületszavára hagyatkozott, esetlegesen moralizáló vagy etikai közhelyeket tartalmazó nyilatkozat kitöltésével is beérte arról, hogy a leendő képviselő nem volt úgymond "ávós, karhatalmista vagy besúgó."
Az aláírásoknak nem volt súlyuk, az érintettek nem alaptalanul bizakodtak múltjuk ellenőrizhetetlenségében, s abban, hogy nem lesz semmi bántódásuk.
  Amikor 1990 január 18-án Horváth István  belügyminiszter parancsára jogutód nélkül megszűnt a III/III, s szerveződik az új kémelhárítás, a február 14-én megalakuló Nemzetbiztonsági Hivatal, 1990. február 2. és 12., majd április 4. és május 15. között a BM Roosevelt téri székházának pincéjéből, az egykori banktrezorból a kémelhárítás magához veszi nemcsak saját hálózatának anyagát, hanem a III/III-asokéiból azokét, akik szemrebbenés nélkül vállalták, hogy együttműködnek az új politikai rendszerrel és tovább szolgálnak kémelhárítóként. Az NBH válogat a pincében és elvisz kb. 17-18 ezer kartont az operatív nyilvántartóból, amellyel a mai napig nem tud elszámolni. Nagy Lajos ezredes, az NBH első főigazgatója   nem véletlenül szólta el magát 2005-ben: a legfontosabb emberek anyagait eltüntették! (Amivel nem tudnak elszámolni: 12 493 un 6-os karton, tehát hálózati nyilvántartó karton; 2166 un. 6/c hálózati kutató karton, 1154 „F” (figyelő) karton, és 1405 adatlap.)

Horváth István belügyminiszter
1990 tavaszán a rendszerváltó politika átmenti és megtűri a volt állambiztonsági vezetés és hivatásos állomány 90 százalékát. Csak a legfelső vezetés távozik. De az is nagy megbecsüléssel. Az Antall-kormány több hónapig irodát tart fent Harangozó Szilveszter r. altábornagynak, volt állambiztonsági főcsoportfőnöknek, Aczél György bizalmas, közvetlen referálójának és Rédei Miklós r. vezérőrnagynak, volt III/II-es csoportfőnöknek (kémelhárítás), hogy javaslatokat dolgozzanak ki a BM III. Főcsoportfőnökség felszámolására. Ők pedig kidolgozták a békés átmentés módszertanát és menetrendjét. Jól tudták, hogy a titkosszolgálatoknak minden rendszerben az információs monopólium és a mindenütt jelen lévő ügynökhálózat ad igazi hatalmat.
1990. május 2-án délelőtt 10 órakor a BM III. Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége III/III-as csoportfőnökségének - a belső reakciót és szabotázst elhárító politikai rendőrség - volt vezetői elégedetten tekintettek végig az első szabadon választott magyar Országgyűlés képviselőinek padsorain. Igyekezetük nem volt hiábavaló: a 386 megválasztott országgyűlési képviselő között ott volt az a hirtelenjében összeszámolt, legkevesebb 25 állambiztonsági hálózati személy, akiket oda küldtek vagy akik küldés nélkül is jól érezték a hallgatólagos támogatást, nemkülönben azok, akiknek már volt valamilyen kapcsolatuk a titkosszolgálatokkal, mégis morális gátlás nélkül, veszélyérzetüket némiképp elaltatva tűntek fel a másik oldalon valamely rendszerváltó párt színeiben.
A politikai rendőrség volt vezetői persze tudták, hogy a 25-ös létszám valószínűleg nem teljes, mert kevés információjuk volt a katonai hírszerzés és elhárítás hálózatához tartozókról, a legkevesebb pedig a III/I-es hírszerző csoportfőnökség operatív és hálózati nyilvántartásáról.
Az 1990 utáni politikai elit felkészületlenségét, tájékozatlanságát csak fokozta a törvényhozás tehetetlensége, a belterjes szócséplés, az időrabló viták sokasága. A hegyek vajúdtak, és egeret szültek, nyitott kapukat hagyó átvilágítási törvényt, következmények nélkül.
   Ebből adódik, hogy akik papírt lobogtatnak: őket átvilágították, s nem találtak semmit, azok is keveset bizonyítanak! Csupán annyit, hogy nem voltak nyilasok, karhatalmisták vagy III/III-asok. De ettől még lehettek: III/I-es hírszerzők, III/II-es kémelhárítók, katonai hírszerzők és katonai elhárítók, szigorúan titkos tisztek, T (titkos találkozási ) -lakás gazdák, társadalmi kapcsolatok, fogda-ügynökök. Sőt, lehet, hogy III/III-asok voltak, de az átvilágító bíráknak akkor és ott a négy irattári bizonyítékból (6-os karton, beszervezési nyilatkozat, jelentés, pénzügyi bizonylat) nem állt rendelkezésére legalább kettő, csak egy, s a beszervező, a kapcsolattartó és a vonalvezető állambiztonsági tiszt vallomása sem volt meg vagy nem volt terhelő, (mert többségük hazudott a bíróság előtt az ügynök érdekében), ebben az esetben a bírák kénytelenek voltak érintetlenséget igazoló papírt kiállítani!
A politikai pártok pedig egyre inkább fertőzöttségük fokától függően riadtak vissza az állambiztonsági múlt teljes körű alkotmányos feltárásától. Felelősek azért, hogy máig megmaradt a tisztázatlanság, a bizalmatlanság légköre, a zsarolás, az időzített lejáratás és az aktuálpolitikai haszonszerzés lehetősége.
A vétkesek részéről hiányzik az őszinte beismerés, a nyilvános bocsánatkérés, a morális elégtételadás. Helyette folyamatos hazudozást hallunk, a történtek bagatellizálását, a lelkiismeret elhallgattatását, a társadalmi felelősségvállalás elhárítását az erkölcsi relativizmus jegyében.
Dr. Ilkei Csaba
tudományos kutató
(Folytatjuk)
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready