1964. augusztus 2-án a vietnami Tonkin-öbölben jelfelderítést végző USS Maddox romboló harcba keveredett három észak-vietnami torpedónaszáddal, melybe később amerikai vadászbombázók is bekapcsolódtak.

Két nappal később, augusztus 4-én újabb, állítólagos összecsapásra került sor, mégpedig a USS Maddox és a USS Turner Joy, valamint észak-vietnami torpedónaszádok között.

Bár amerikai kormánykörök sejtették vagy tudták, hogy ez utóbbival kapcsolatban a bizonyítékok erősen kétségesek, azt a Kongresszus elől eltitkolták. A Kongresszusa rövid időn belül elfogadta a Tonkin-öbölbeli határozatot, ami felhatalmazta Johnson elnököt, hogy bármely délkelet-ázsiai országnak segítséget nyújtson kommunista agresszió elhárítására.

2003-ban Robert S. McNamara, a vietnami háború idején amerikai védelmi miniszter beismerte, hogy a második Tonkin-öbölbeli incidens nem történt meg.

2005-ben a Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency / NSA) egyik belső történeti tanulmányának minősítését feloldották. A nyilvánosságra hozott tanulmány szerint az amerikai hajók valószínűleg „tonkini szellemekre”, azaz hamis radarképekre lőttek, mert akkor ott semmiféle észak-vietnami haditengerészeti egység nem volt jelen.

1954-ben sor került a Franciaország és Vietnam közötti, első indokínai háborút lezáró genfi megállapodás aláírására; az Egyesült Államok ugyan részt vett a tárgyalásokon, de a megállapodást nem írta alá. A megállapodás többek között ideiglenes tűzszüneti vonalról, két éven belüli választásról, valamint más országok politikai és katonai beavatkozásának tilalmáról szólt.

1961-re Diem dél-vietnami elnök a déli lakosság egyes rétegei között jelentős ellenszenvet vívott ki, beleérve néhány buddhistát, akik ellenezték Diem katolikus támogatóinak hatalmát. Miután az ígért választásokra kampányoló Vietminh-aktivistákat elnyomta, Diemnek növekvő, kommunista vezetésű felkeléssel kellett szembenéznie.

Kezdetben Kennedy amerikai elnök támogatta azt a politikát, hogy Diem részére katonai tanácsadókat küldjenek, azonban véleményét később kezdte megváltoztatni, mert úgy vélte, hogy a saigoni kormányzat képtelen és kelletlen ahhoz, hogy a szükséges reformokat megtegye; ez végül 1963. november az amerikai kormányzat által támogatott puccshoz és Diem halálához vezetett. Nem sokkal az ellene 1963 novemberében elkövetett merénylet előtt, Kennedy megkezdte az amerikai erők korlátozott hazahívását.

Lyndon B. Johnson

Az alelnökből lett elnök, Johnson nézetei szintén összetettek voltak, azonban a katonai eszkalációt - a terjeszkedő szovjet politika elleni feltartóztatás (containment) hidegháborús politikája keretében - támogatta. Ezen kívül Washingtonban tartottak az ún. Dominó-elvtől, azaz hogy Délkelet-Ázsia országai egymás után kommunistává válnak. Kennedy meggyilkolása után Johnson még több amerikai csapatot vezényelt a saigoni kormányzat támogatására.

1961-ben a Központi Hírszerző Ügynökség (Central Intelligence Agency / CIA) hozzálátott egy Észak-Vietnam elleni, szigorúan titkos fedett művelethez, az Operation Plan 34-Alpha-hoz. A művelet Észak-Vietnam elleni ügynökcsoportok bejuttatását, légifelderítést, valamint haditengerészeti szabotázsműveleteket tartalmazott, melyeket később összekapcsoltak a DESOTO-járőrökkel. Ezt a jelfelderítési járőrt eredetileg 1962 áprilisában a USS De Haven folytatta a Kínai Népköztársaság partjainál; a program innen kapta a DEHAVEN Special Operations off TsingtaO (röviden: DESOTO-járőr) nevet. A jelfelderítő járőrözés válaszlépés volt a kínai kommunista kormányzat intézkedésére, miután Peking újraértelmezte a hazai víz fogalmát, kiterjesztve azt a partjai előtt lévő szigetek és a szárazföld közötti vízfelületre is. Néhány hónappal később, 1962 decemberében hasonló járőrözés kezdődött Vietnam partjainál is.

1964-ben a programot az amerikai védelmi minisztériumhoz tették át, és azt a Katonai Segítségnyújtás Parancsnoksága - Vietnami Tanulmányok és Megfigyelések Csoportja (Military Assistance Command, Vietnam Studies and Observations Group / SOG) folytatta.

A fedett művelet haditengerészeti részének vonatkozásában, feltűnés nélkül Tjeld-osztályú gyors járőrnaszádokat vásároltak Norvégiától, és azokat Dél-Vietnamba vitték. Bár a személyzet dél-vietnami haditengerészekből állt, minden bevetés jóváhagyása a hawaii Honoluluban székelő Csendes-óceáni Parancsnokság főparancsnokától jött, aki viszont a parancsait a Fehér Házból kapta. Miután a partvonal elleni támadások megkezdődtek, Hanoi a genfi megállapodást felügyelő Nemzetközi Ellenőrzési Bizottságnál panaszt nyújtott be, azonban az USA tagadta, hogy a támadásokban részt vett volna. Négy évvel később azonban McNamara amerikai védelmi miniszter a Kongresszusnak elismerte, hogy amerikai hajók tényleg együttműködnek dél-vietnami hajókkal, amikor azok Észak-Vietnamot támadták.

A USS Maddox, bár tudott a műveletekről, azokban közvetlenül nem vett részt, ugyanis az incidens előtt az Operations Plan 34-Alpha keretében, egy másik feladatot látott el. Az észak-vietnami Hon Me- és Hon Ngu-szigeten lévő létesítmények elleni támadást megelőző éjszaka, a SOG egy hosszú időre szánt, fedett ügynökcsoportot indított Észak-Vietnamba, amit az észak-vietnamiak szinte nyomban elfogtak. Ezen kívül az már a második éjszaka volt, hogy thai zsoldosok által vezetett, a CIA által pénzelt laoszi vadászbombázók Észak-Vietnam délnyugati részén határőrőrsöket támadtak. A hanoi kormányzat valószínűleg azt feltételezte, hogy mindezek egy összehangolt terv részei, hogy az Észak-Vietnam elleni katonai akciót kiszélesítsék.

1964. július 31-én a USS Maddox (DD-731) megkezdte a jelfelderítési adatok gyűjtését a Tonkin-öbölben. A Maddoxnak parancsa volt, hogy legalább nyolc mérföldre (13 km) maradjon Észak-Vietnamtól, és legalább négy mérföldre (6 km) a Hon Nieu-szigettől. Amikor a SOG-kommandó a Hon Nieu-sziget elleni rajtaütést végrehajtotta, a Maddox a megtámadott területtől 120 mérföldre (190 km) volt.

Augusztus 2-án a Maddox rádión jelentette, hogy az észak-vietnami partoktól 28 mérföldre (45 km), nemzetközi vizeken három észak-vietnami P-4 torpedónaszád támadja. A Maddox azt állította, hogy egy torpedótámadást kikerült, és ágyútűzzel a torpedónaszádokat meghátrálásra kényszerítette. A USS Ticonderoga (CVA-14) négy F-8 Crusader sugárhajtású repülőgépet indított, melyek a visszavonuló P-4-eket megtámadták, és azt állították, hogy közülük egyet elsüllyesztettek, egyet súlyosan megrongáltak. A Maddox, melyet csak egyetlen nehézgéppuska-lövedék talált el, a dél-vietnami vizekre húzódott vissza, ahol a USS Turner Joy romboló csatlakozott hozzá. Az észak-vietnamiak azt állították, hogy a Maddoxot egy torpedó eltalálta, és hogy egy amerikai repülőgépet lelőttek.

A NSA egyik belső történeti tanulmánya szerint viszont augusztus 2-án 15:00-kor Herrick kapitány, a Maddox parancsnoka parancsot adott az ágyúkezelőknek, hogy nyissanak tüzet, ha a naszádok tízezer yardon (9100 méter) belül közelítenek. Körülbelül 15:05-kor a Maddox három lövést adott le, hogy a kommunista naszádokat elriassza. Ezt a cselekményt a Johnson-kormány sohasem jelentette, és ahhoz ragaszkodott, hogy az észak-vietnami naszádok tüzeltek elsőként.

Amikor harcba lépett, a Maddox a Hon Me-sziget felé közeledett, három-négy mérföldre (6 km) a tizenkét mérföldes (19 km) sávon belül, amit Észak-Vietnam magának igényelt; ezt a területi határt az Egyesült Államok nem ismerte el. Az összecsapás után Johnson elnök parancsot adott a Maddoxnak és a Turner Joy-nak, hogy világos nappal végezzenek befutásokat észak-vietnami vizekre, így tesztelve a tizenkét mérföldes (19 km) határt, valamint az észak-vietnamiak határozottságát. Ezek az észak-vietnami felségvizekre való befutások egybeestek a dél-vietnamiak által végrehajtott partvidéki rajtaütésekkel, és azokat Észak-Vietnam - ami az 1964. augusztus 2-i harcérintkezést hivatalosan elismerte - összehangolt műveletekként értelmezte.

Mások, mint Sharp admirális, a honolului parancsnokság parancsnoka fenntartották véleményüket, hogy az amerikai cselekvés nem provokálta ki az augusztus 2-i reakciót. Az admirális állítása szerint az észak-vietnami radar a Maddoxot folyamatosan letapogatta, ezért az észak-vietnamiak tudtak arról, hogy a romboló ténylegesen nem támadta Észak-Vietnamot, ennek ellenére Hanoi (vagy egy helyi parancsnok) mégis a Maddox megtámadása mellett döntött. Phung The Tai észak-vietnami tábornok a későbbiekben azt állította, hogy a Maddoxot július 31-e óta letapogatták, és hogy az augusztus 2-án halászhajókat támadott meg, ami arra kényszerítette az észak-vietnami haditengerészetet, hogy visszavágjon.

Sharp azt is megjegyezte, hogy a Maddoxnak parancsot adtak, hogy Észak-Vietnam partjaitól nyolc mérföldnyire (13 kilométer) maradjon, ami a hajót nemzetközi vizekre helyezte, mert Észak-Vietnam csak öt mérföldnyi (8 km) tengeri határt igényelt magának. Ezen kívül korábban sok ország, a világon mindenfelé hasonló feladatot hajtott végre; a USS John R. Craig (DD-885) például korábban hasonló körülmények között, szintén felderítési adatgyűjtő feladat után, incidens nélkül tért vissza.

Augusztus 4-én a Maddox és a Turner Joy egy újabb DESOTO-járőrt indított Észak-Vietnam partjainál azért, hogy az első incidens után a tekintélyt megőrizzék. Ezúttal azt a parancsot kapták, hogy 11 mérföldnél (18 km) ne menjenek közelebb az északi partokhoz. Este és kora reggel zord időjárási körülmények között, a viharos tengeren a rombolók radar-, szonár- és rádiójeleket fogtak, melyekről úgy hitték, hogy az északi haditengerészet egy újabb támadását jelzik. Mintegy négy órán keresztül a két romboló a radarok által jelzett célpontokra tüzelt, valamint az ellenségről szóló elektronikus és vizuális jelentések tükrében vadul manőverezett. Az amerikai haditengerészet állításaival szemben, hogy két támadó torpedónaszádot elsüllyesztettek, az állítólagos harcérintkezés helyszínén nem voltak roncsok, halott észak-vietnami tengerészek, vagy bármilyen fizikai bizonyíték.

Washingtoni idő szerint 01:27-kor Herrick kapitány sürgönyt küldött, melyben megerősítette, hogy a támadás lehet, hogy nem is történt meg, és lehet, hogy észak-vietnami járművek ténylegesen nem is voltak a területen: „A tevékenység áttekintése sok jelentett harcérintkezést és torpedóindítást kétséges színben tüntet fel. Bizarr időjárási hatások a radaron, valamint túlbuzgó szonárkezelők lehetnek sok jelentés okai. A Maddox tényleges vizuális észlelést nem tett. Teljes kiértékelést javaslok, mielőtt további cselekvés történik.”

Egy órával később Herrick újabb sürgönyt küldött, kijelentve: „Az egész akció sok kétséget ébreszt, kivéve a nyilvánvaló rajtaütést a kezdet kezdetén. Nappali, repülőgép általi, átfogó felderítést javaslok.” A megerősítéssel kapcsolatos kérésre válaszaként, washingtoni idő szerint 16:00 körül Herrick sürgönyzött: „Az akció részletei megtévesztő képről árulkodnak, habár az biztos, hogy az eredeti rajtaütés bona fide [jóhiszeműen megtörténtnek vélt] volt.”

Washingtoni idő szerint 18:00-kor Herrick megint sürgönyözött, ezúttal kijelentve: „Az első, a Maddoxhoz közelítő naszád valószínűleg torpedót indított a Maddoxra, amit hallottunk, de nem láttunk. Az összes további, Maddox elleni torpedókról szóló jelentés kétséges, és azt gyanítjuk, hogy a szonárkezelő a hajó saját propellerzaját hallotta.”

Az augusztus 4-i incidenst követően harminc percen belül Johnson elnök megtorló támadásokról döntött. Ugyanazon a napon forródróton felhívta Moszkvát, és biztosította a szovjeteket, hogy nincs szándékában szélesebb háborút nyitni Vietnamban.

Röviddel éjfél előtt Johnson elnök rádióbeszédet tartott, melyben leírta az észak-vietnami hajók támadását a két amerikai hadihajó, a USS Maddox és a USS Turner Joy ellen, és felhatalmazást kért katonai válaszadásra. Johnson beszéde megismételte azt a motívumot, ami Hanoit/Ho Chi Minht agresszorként ábrázolta, és így az USA-t elfogadhatóbb, védekező állásba helyezte. Johnson arra is utalt, hogy a támadások a nyílt tengeren, azaz nemzetközi vizeken történtek. Hangsúlyozta elkötelezettségét mind az amerikai nép, mind a dél-vietnami kormányzat felé, és arra is emlékeztette az amerikaiakat, hogy nincs benne háborús vágy. Beszéde alapos vizsgálata azonban felfedi, hogy elhallgatta a nyílt háborúskodásra tett előkészületeket, és nem tárta fel a már végrehajtott, fedett szárazföldi és légi akciók természetét és kiterjedtségét. A szavak és a tettek között tehát szakadék húzódott.

Augusztus 5-én, azaz másnap kora reggel Johnson a nyilvánosság előtt megtorló intézkedésekre adott parancsot, kijelentve: „Minden amerikai elhatározását, hogy a dél-vietnami néppel, valamint a dél-vietnami kormányzattal szembeni teljes elkötelezettségünket véghezvigyük, ez a felháborító tett [a Maddox elleni támadás] meg fogja kettőzni.” 10:40-kor amerikai repülőgép-hordozókról indított repülőgépek négy észak-vietnami torpedónaszád-bázist, valamint egy Vinhben lévő olajtároló létesítményt bombáztak.

Johnson augusztus 4-i beszéde a szerkesztők elismerését váltotta ki. A New York Times így írt: „Az elnök tegnap este komor tényekkel lépett az amerikai nép elé.” A Los Angeles Times sürgette az amerikaiakat, hogy „nézzenek szembe a ténnyel, hogy a kommunisták azzal, hogy amerikai hajókat nemzetközi vizeken megtámadtak, az ellenségeskedést maguk szélesítették ki.”

Augusztus 5-én a Washington Post főcímben hozta: „Amerikai repülőgépek Észak-Vietnamot támadták a második, rombolóink elleni támadás után; a lépést az új agresszió megállítására tették”. Ugyanezen a napon a New York Times jelentette: „Johnson elnök megtorló cselekvést rendelt el ágyúnaszád- és bizonyos támogató létesítmények ellen Észak-Vietnamban, miután a Tonkin-öbölben amerikai rombolókat újbóli támadások értek.”

Egész augusztusban különféle médiafelületek, beleértve a Time-ot, a Life-ot, valamint a Newsweeket, a Tonkin-öbölbeli incidensről cikkeztek. A Time így jelent meg: „A sötétségen át, nyugatról és délről… a behatolók vakmerően száguldottak… legalább hatan… automata fegyverekkel tüzet nyitottak a rombolókra, ezúttal egészen 2000 yard közelségből.” A Time kijelentette, hogy „Sharp [admirális] fejében nem volt kétséges, hogy az USA-nak most már válaszolnia kell erre a támadásra”, és hogy a kormányban az incidenssel kapcsolatban sem vita, sem zavarodottság nem volt.”

Miközben Johnson elnök végső határozati javaslatát fogalmazták, Wayne Morse szenátor kísérletet tett, hogy felhívja a figyelmet a USS Maddox-szal történt incidens lehetséges hamis adataira. Morse szenátor állítólag hívást kapott egy névtelen informátortól, aki arra ösztökélte, hogy a Maddox hajónaplóját vizsgálja meg - ezek a hajónaplók ugyanis nem voltak elérhetők azelőtt, mielőtt Johnson a határozati javaslatát a Kongresszus elé terjesztette. A határozattal kapcsolatban Morse vitába szállt a Kongresszussal, kijelentve, hogy az Egyesült Államok által tervezett válaszlépés az alkotmány keretein kívül esik, és az háborús tevékenység, semmint védelmi tevékenység volt.

Augusztus 7-én kevesebb, mint kilenc óra (!) bizottsági fontolgatás és törvényhozási vita után, a Kongresszus elfogadta a 1145 sz. közös határozatot (H.J. RES 1145), mely felhatalmazta az elnököt, hogy tegyen meg minden lépést, beleértve a fegyveres erők alkalmazását, hogy a Délkelet-ázsiai Kollektív Védelmi Szerződés (Southeast Asia Collective Defense Treaty / SEATO) bármely tagját vagy részesét, mely szabadsága érdekében segítségnyújtást igényel, segítségnyújtásban részesítsen. (Az 1954 és 1977 között fennállt SEATO a NATO-hoz hasonló szervezet volt). Az Képviselőházban egyhangú volt a támogatás; a Szenátusban csak két szenátor, az oregoni Wayne Morse és az alaszkai Ernest Gruening szavazott nemmel.

Még 1964. augusztus 4-e éjszakáján, amikor bizonyítékok után kutattak, és amikor Johnson szónoklatot tartott az amerikai közvéleménynek az incidensről, a feljegyzett üzenetek azt mutatták, hogy sem Johnson elnök, sem McNamara védelmi miniszter nem volt biztos, hogy támadás történt. Sőt, McNamara később úgy tanúskodott, hogy még aznap délután, a Pentagonba való visszatérése után olvasta a legújabb üzenetet a Maddox kapitányától, hogy az egész támadás bizonyítékai meglehetősen kétségesek. Ennek ellenére nem hívta fel azonnal Johnson elnököt, hogy elmondja neki azt, hogy a megtorlás alapja kérdésessé vált. Ha Johnsont pontosan tájékoztatták volna Herrick üzenetéről, talán részletesebb tájékoztatást követelt volna, mivel még korábban, alelnöksége idején négy különböző alkalommal elutasította McNamara és más tanácsadók javaslatát, hogy Észak-Vietnamot bombázzák.

Jó pár héttel a Tonkin-öbölre vonatkozó határozat elfogadása után, egy megbeszélés során McNamara Johnson elnöknek kétségét fejezte ki, hogy a támadás megtörtént-e. Ezt a beszélgetést csak 2001-ben hozták nyilvánosságra.

1965-ben Johnson egy magánbeszélgetésen megjegyezte: „Hát ahogyan én látom, haditengerészetünk arrafelé lehet, hogy bálnákra lőtt”.

1981-ben Herrick kapitány és Robert Scheer újságíró újra megvizsgálta Herrick hajónaplóját és megállapította, hogy az augusztus 4-i torpedótámadásról szóló jelentés, melyről Herrick azt állította, hogy megtörtént, valójában megalapozatlan volt.

James Stockdale repülőőrnagy az állítólagos támadás során a Maddox felett repült. 1984-ben, Love and War c. könyvében így írt: „Páholyból néztem azt az eseményt, és rombolóink csak fantomcélokra lőttek – nem voltak ott járőrhajók… Nem volt ott semmi, csak fekete víz és amerikai tűzerő.” Miután észak-vietnami fogságba esett, ez a tudás súlyos tehertétellé változott, mert attól tartott, hogy az észak-vietnamiak idővel kicsikarják belőle, hogy mit tud a második incidensről.

1995-ben Vo Nguyen Giap nyugalmazott vietnami védelmi miniszter, McNamara amerikai korábbi védelmi miniszterrel találkozva az augusztus 2-i támadást elismerte, azonban azt tagadta, hogy augusztus 4-én észak-vietnami ágyúnaszádok amerikai rombolókat támadtak meg.

1999 őszén a CIA nyugalmazott műszaki főigazgatója, S. Eugene Poteat azt írta, hogy 1964. augusztusban felkérték annak megvizsgálására, hogy a Maddox radarkezelőjének jelentése valódi torpedónaszád-támadást tartalmazott, vagy az csak képzelődés volt. Az időponttal, az időjárással és a felszíni feltételekkel kapcsolatban több információt kért, azonban több részlet nem érkezett. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a kérdéses éjszakán nem voltak torpedónaszádok, és hogy a Fehér Házat csak az érdekelte, hogy a támadás hírét megerősítésék, nem pedig az, hogy ilyen támadás nem is volt.

A 2003-as The Fog of War c. dokumentumfilmben McNamara korábbi védelmi miniszter elismerte, hogy az augusztus 4-i támadás sohasem történt meg.

2000/2001-ben Robert J. Hanyok, az NSA történésze cikket írt, melyben arra a következtetésre jutott, hogy az NSA szándékosan eltorzított hírszerzési jelentést adott át a politikai döntéshozóknak az 1964. augusztus 4-i incidensről. A cikk alapjául szolgáló jelentést azonban nem hozták nyilvánosságra, mert a politikai döntéshozók attól tartottak, hogy azt a közvélemény párhuzamba állítja azzal a hírszerzési jelentéssel, amit az 2003-as iraki háború (Operation Iraqi Freedom) megigazolására használtak.

2005-ben az NSA az Tonkin-öbölbeli incidens előzőleg minősített aktája első változatát nyilvánosságra hozta. Ezzel kapcsolatban régebbről Ray Cline CIA-tisztviselőt idézték, aki azt mondta: „Tudtuk, hogy tré tipp volt, amit a Hetedik Flottától kaptunk, de nekünk azt mondták, hogy csak tényeket közöljünk a bizonyíték természetének kivizsgálása nélkül. Mindenki tudta, hogy LBJ [Johnson] milyen lobbanékony volt. Nem szeretett bizonytalanságokkal foglalkozni.”

1. A kormányzati tisztviselők hajlamosak a hazudozásra és a tekintély mindenáron való megőrzésre még akkor is, ha időközben rájönnek, hogy tévedtek. Ezen akkor sem változtatnak, ha az például egymillió vietnami civil és ötvennyolcezer amerikai katona életébe kerül.

2. Észak-Vietnamban a kommunista rezsim kb. ötvenezer parasztot végzett ki vagy zárt börtönbe az 1950-es évek téeszesítése során, valamint győzelme után, az 1970-es és 1980-as években több százezer embert vagy kivégzett, vagy vagyonától megfosztva átnevelő- és munkatáborokba hurcolt, vagy arra kényszerített, hogy egy szál ruhában, ún. csónakos emberként meneküljön az országból. Ez viszont alapvetően vietnami belügy volt, ami az USA függetlenségét vagy területi épségét nem fenyegette - Észak-Vietnamnak sem szándéka, sem ereje nem volt ahhoz, hogy Hawaiion, vagy az amerikai nyugati parton inváziót hajtson végre. Az Észak-Vietnam közelében folytatott DESOTO-járőrök, valamint a dél-vietnami haderő részére nyújtott felderítési és kiképzési támogatás pedig közvetett haditevékenységek voltak. Nem véletlenül írta az 1930-as években az előrelátó Smedley Butler extábornok A háború egy svindli (War is a racket) c. könyvében, hogy meg kellene tiltani, hogy amerikai hadihajók az USA partjaitól 200 mérföldnél messzebbre eltávolodhassanak. Ha 200 mérföldnél messzebb nem távolodhatnának el - írta -, akkor nemzetünk nem tudna támadó háborúba kezdeni.

3. Az USA Korea után újabb hadüzenet nélküli, azaz alkotmányellenes háborút vívott. A Kongresszus ugyan a vietnami háború hatására megalkotta az 1973-as Háborús Hatáskör Törvényét (War Powers Act of 1973), ami valamelyest korlátozza az elnök önkényes háborúskodását, de nem eléggé. Figyelembe véve, hogy az amerikai haderő nem otthon állomásozik, hanem vagy másfél száz országban, a törvény „amerikai erőket ért támadás veszélye” kitétele hatvan napig lehetővé teszi, hogy az elnök kénye-kedve szerint háborúskodjon.

4. A vietnami háború hatására, annak befejeztével az USA-ban a sorkatonai szolgálati rendszert felfüggesztették, és visszatértek az angolszász országokban elterjedt rendszerhez, az önkéntességhez. Ez jó, hiszen így mindenki maga dönthet arról, hogy akarja-e kockáztatni az életét.

5. A Dominó-elv nem következett be. Délkelet-Ázsia összes országa nem lett kommunistává, ráadásul az addig egy oldalon, a közös ellenség ellen harcoló kommunista országok is egymás ellen fordultak: az 1970-es évek végén Vietnam megtámadta a kambodzsai, maoista irányultságú vörös khmereket, melyre válaszul a Kína Népköztársaság megtámadta Vietnamot, azonban nemhogy legyőzni nem tudta, hanem számára vereséggel felérő patthelyzet alakult ki.

6. A kormányzati indoktrinációs központokban – melyeket megtévesztően állami iskoláknak hívnak – biztos, hogy a Tonkin-öbölbeli incidens részleteit nem tanítják és nem is fogják tanítani, hiszen a tudással felvértezett és megfontolt polgárságot nem lehet olyan könnyen háborúba vinni, mint a tudatlan és indulatvezérelt tömeget. Ezért kérem Önt, hogy közérthetően tájékoztassa családtagjait és ismerőseit tengeren innen és túl. Ha a magyar, az amerikai, vagy más nemzetiségű következő generációval megismertetjük a valóságot, kevésbé lehet majd őket olyan hazugsággal háborúba rángatni, mint „fiaink holtteste a tenger vizében lebeg”. (Lásd: alábbi felvétel 1. perc 3. másodperctől)

Forrás:

Gulf of Tonkin incident
https://en.wikipedia.org/wiki/Gulf_of_Tonkin_incident

THE GULF OF TONKIN.
https://whatreallyhappened.com/RANCHO/CRASH/TWA/TONKIN.html