Bezár!
2020. július 10., péntek, Amália, Kenese, Alma napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
16:00 Letérdelt a kormányzat a buzilobbi előtt: felvonulásuk helyett a Mi Hazánk Mozgalom ellentüntetését tiltották be15:48 Belgiumban szombattól kötelező a maszkviselés15:04 Kásler: az Árpád-házi dinasztia a mai Afganisztán északi részén alakult ki 4500 évvel ezelőtt14:55 Apa-fia kristálybiznisz folyt Gyöngyösön14:24 Az érem másik oldala13:57 Kizuhant egy négyéves kislány egy kőszegi ház második emeleti ablakából 13:50 Vádemelést javasol a rendőrség a szentendrei "palántaültetők" ellen13:23 Ismét ki lehet végezni a szövetségi bíróságok által halálra ítélt gyilkosokat az USA-ban - az EU (!) nem győz tiltakozni12:53 Molotov-koktélokat képzeltek a megszállók két sétálgató palesztin kezébe12:31 Az elvtársak sértődékenyek, ha szóba kerül az ujgurelnyomás12:11 Megérkezett a zseniális mini léghűtő a kánikula ellen (x)11:39 Motorbalesetben vesztette életét egy fideszes országgyűlési képviselő11:13 Nem jött be az Alzának a Black Friday Matter10:56 Moszkva: immunitást alakított ki az első klinikailag tesztelt orosz Covid-19-vakcina10:46 Jegybank: maradjon meg a 15 ezer forintos értékhatár a bankkártyás érintős fizetéseknél
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Vadkan vagy orgyilkosság? Mi történt 350 éve a kursaneci erdőben?

Reklám


1664. november 18-án, egy keddi napon vendégek tartózkodtak Zrínyi Miklós csáktornyai udvarában. Akkor már napok óta délutáni vadászatokra járt a bán látogatóival és udvartartásának embereivel. Ebéd után bizalmas udvari körével e végzetes napon is elindultak a Csáktornyához közeli kursaneci erdőbe.
Azt biztosan tudjuk, hogy a tragikus véget ért vadászaton tízen tartózkodtak Zrínyi közelében, ám magának a balesetnek, a végzetes perceknek csak két szemtanúja volt, s közülük egyik sem az, aki utóbb emlékiratot vagy bármilyen más jellegű forrást hagyott volna az utókorra. A kíséret tagjai a következők voltak. Paka (Póka), a horvát vadász - róla a bécsi udvartól kapott kegydíj-histórián kívül semmit sem tudunk. Angelo, Zrínyi olasz apródja. A kor jellegzetes itáliai kalandortípusa, otthoni megélhetés híján katonai szolgálatban vagy külhoni udvarokban keresi kenyerét. Jó húsz évvel később, 1686-ban, Pozsony közelében, Hainburgban bukkan fel, azután végképp szem elől vesztjük. Guzics Miklós, Zrínyi „udvari kapitánya” és ifjú öccse, akinek nevét nem ismerjük: ősi horvát mágnáscsalád sarjai; a kapitányt Zrínyi félhivatalos diplomáciai küldetésekre is alkalmazta, közvetítőül a stájer rendek és a grazi haditanács felé; az ifjabb testvér udvari szolgálaton, „vitézi oskolán” tartózkodik a bán udvarában. Zichy Pál, a pozsonyi kamarai elnök, Zichy István gróf fia: a haláleset után Bécsbe siet, és az angol sajtót tudósítja a történtekről. Bethlen Miklós gróf, az erdélyi kancellár, Bethlen János fia, Apafi fejedelem titkos küldöttje a horvát bánnál, aki épp ekkor érkezik vissza nyugat-európai tanulmányútjáról. A következő években erdélyi összekötőként jelentős részt vállal a Habsburg-ellenes Wesselényi-összeesküvés szervezésében, amelynek éppen ekkor és itt, Csáktornyán kezdik megvetni az alapjait. (Ennek azonban Zrínyi már semmilyen formában és szerepben nem érintettje.) Vitnyédy István, soproni ügyvéd, Zrínyi Miklós bizalmasa és politikai szövetségese, a szerveződő rendi ellenzéki mozgalom egyik vezéralakja; két évvel később tisztázatlan körülmények között ő is halálát leli. Ott volt még Zrínyinek egy meg nem nevezett inasa és lovásza, valamint egy további különös figura: Ludovico Magliani savoyai lovag, foglalkozását tekintve „kéjenc és divatkalandor”.

A tragikus események rekonstruálásakor Bethlen Miklós időskori visszaemlékezése a legfontosabb forrás. Sajnos, maga Bethlen sem volt közvetlen szemtanúja a balesetnek, s a későbbi erdélyi kancellár csaknem öt évtizeddel később, 1708-1710 között írta meg visszaemlékezéseit bécsi fogságában. Bethlen tudósítása épp ezért több okból is problematikus. Egyrészt irodalmi igénnyel fogalmazott, művészi tudatossággal szerkesztett szövegről van szó. Másrészt Bethlent magát is befolyásolhatta a Zrínyi haláláról később elterjedt szóbeszéd, hiszen az Önéletírás 46 esztendővel Zrínyi halála után keletkezett. A többi vallomással összevetve úgy tűnik, jószerivel csak Magliani alább idézendő szövege tekinthető benne hiteles elemnek. A többi – az irodalmi körítés – mind a merényletre utaló ferdítés, azzal a megkötéssel, hogy csupán sejtetéssel élhet, nyíltan nem mondhat ki semmit, hiszen az Önéletírást a szerző császári fogsága idején vetette papírra. Miként az közismert annyi más történelmi esemény vonatkozásában, egy hosszú évtizedekkel az előadott történet után papírra vetett visszaemlékezésbe számos olyan motívum kerülhet, amely azonnali rögzítés esetén egészen bizonyosan mint utólagos hozzáköltés kimaradt volna belőle. A Zrínyi haláláról szóló, inkriminált rész a következő Bethlen Miklós memoárjában:
No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala; egy sabaudus (savoyai – L.Zs.), Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sűrűbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobbfelől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé eresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mellyét tartottam. Otthon hosszú, veres bársony dolmányba öltöztették, és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt búvában. Így lőn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.
Nos, Bethlen tudósításával kapcsolatban – a fentebb említetteken túl – újabb probléma, hogy a végzetes vadászattal összefüggésben elhallgat perdöntő tényeket és mozzanatokat. Nem említi meg például, hogy a Zrínyit halálra sebesítő, súlyosan sérült állat – lágyrészi lövéssel, hasában Zrínyi vadászkésével – nem jutott messzire, már másnap megtalálták, és bevitték a csáktornyai várba. Ezt a tényt egyébként Esterházy Pál, a későbbi nádor is megírta Mars Hungaricusában, hogy a Zrínyi-ölő vaddisznót „másnap megtalálták és Csáktornyára vitték”. Bethlen, az erdélyi nemesifjú ekkor még ott tartózkodott Csáktornyán – talán evett is a vadhúsból. Megemlíti viszont Önéletírásában, hogy Zrínyi „csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála”. Így működik a szelektív memória: az, hogy Zrínyi markolatig belevágta vadászkését a disznóba, köztudott és a többi forrásban gyakran említett, hitelesnek tekinthető elem a történetben. Az említett tényt külföldi források is megerősítik. „Csáktornyáról írják, hogy holtan találták Zrínyi gróf úr gyilkosát, a vadkant, méghozzá egy késsel a hasában, amit őméltósága rendszerint az övére csatolva hordott; világosan kitűnik ebből, hogy a szerencsétlenül járt lovag igen derekasan védekezett, egészen utolsó lehelletéig” – adja hírül a Gazetta Veneziana című lap 1664. december 20-ai száma.
Továbbá azt is említés nélkül hagyja Bethlen, miszerint a sebesült Zrínyit a helyszínre elsőként érkező szolgái hason fekve találták. A végzetes nyakseb mellett a fején két hasított seb, a jobb kezén felszíni hámsérülés, jobb lábszárán a térd alatt hatalmas nyílt seb volt látható (ez utóbbi könnyen lehetett akár nyílt törés is). Valamelyik szeme alatt kör alakú és mély seb éktelenkedett. Nos, Bethlen nem szól a gyanús, kerek és mély sebről szem alatt, de „elfelejti” a lábsebeket is, pedig a szóba jöhető főrangú olvasói körből szinte mindenkinek napi élménye volt a vadászat, illetve az azzal járó esetleges sebesülések nyomai az emberi testen.
Van azonban egy másik fontos magyar forrásunk is, amelyre kevésbé szokás hivatkozni, noha forrásértékét tekintve hitelesebb az erdélyi emlékiratíróénál. Forstall Márk atya, a család ír származású udvari papja 1664. november 18-án ott tartózkodott a csáktornyai várban, így az elsők közt láthatta a holttestet. Latin nyelvű Zrínyi-családtörténete, a Stemmatographia máig kiadatlan, csak hivatkozásokból ismert, idevágó fejezete a következőképpen tudósít a végzetes vadászatról:
„Fortuna azokat, akiket a legtöbb jótéteményével halmozott el, a szokottnál kegyetlenebb pusztulásra tartogatja. (…) Zrínyi november 18-án a Szigeten igen szapora vaddisznókra vadászott, s miután társai és szolgái elszéledtek mellőle, vagy inkább szándékosan maga hagyta el őket, olyan helyet foglalt el egy bozót sűrűjében, amelyet vaddisznólesre alkalmasnak ítélt. Hirtelen három lövés hallatszik; emberei odafutnak; a hőst a földre terítve találják, úgy hogy már sok vére elfolyt. Mégis, minden segítség nélkül lábra állt, és így szólt: »Nincs semmi veszély«. Később a körülötte állók figyelmeztetésére imádkozni kezdett, és komoly arccal, mellére verve, lelkét Istennek és a Boldogságos Szűznek ajánlotta; azután ereje rohamosan fogyott, s negyedóra leforgása alatt meghalt. Senki sem állítja, hogy látta volna a vadkannal való küzdelmet, vagy ami egyébként történt. Sebeiből és lábszárának elváltozásából arra következtettek, hogy miközben meghajolva arcát és tekintetét arra fordította, ahonnan a kutyaugatást hallotta, a vadkan hátulról rárohant, és széttépte a nyakát. Arcának sebe még a hozzáértőkben is gyanút keltett, hogy ólomgolyó ütötte, amely esetleg a küzdő vadra kilőve, azt a célpontot érte, amelyet a legkevésbé kellett volna. Ha mégis ez történt, kétségkívül nem bűnös szándékból történt, jóllehet, különböző nemzetbeli férfiak vének részt azon a vadászaton. (…) Alig hihető, halálát mekkora gyász követte szerte Európában; második Titus Vespasianusnak mondhatnánk, akit mindenütt megkönnyeztek. Mintha mindenki saját árvaságát gyászolta volna, az erős védelmezőjétől megfosztott kereszténységet siratva. (…) Lipót császár gyászverset íratott róla, és mikor halálának hírét vette, így szólt: »Adják az égiek, nehogy hamarosan megérezzük, mit vesztettünk vele!« Ezek után a vetélytársak és irigyek közül senki sem merészelt a császár jelenlétében rágalmazó szándékkal akár csak egyetlen kétértelmű szót is ejteni Zrínyi haláláról.”
Nos, Forstall Márk a balesetből magából nem látott kevesebbet, mint Bethlen Miklós, tehát legalább olyan hiteles tanúnak kell tekintenünk, mint őt. Sőt, Forstall, ellentétben Bethlennel, kitűnően beszélt olaszul, tehát a két közvetlen szemtanú, Magliani és Angelo kikérdezéséhez sem volt szüksége tolmácsra vagy közvetítő nyelvre. A Stemmatographia itt bemutatott részletét a vadászatot követő hetekben írta, tehát frissebb emlékek hatása alatt, mint Bethlen, aki 46 esztendővel a megtörtént események után tett pontot Önéletírása végére.
44 esztendőt élt meg a szigetvári hős dédunokája, a költő, hadvezér és államférfi Zrínyi Miklós. Hatalmas életművet hagyott hátra, kitörölhetetlenül beírva nevét a magyar história és irodalomtörténet lapjaira is. Természetesen, mint minden hasonló váratlan haláleset bekövetkeztekor, Zrínyi tragédiája kapcsán is azonnal felmerült a szándékosság, az idegenkezűség, a merénylet eshetősége is. Kitűnik mindez számos kortársi magán és hivatalos levélből. Cavaliere Giovanni Sagredo, Velence bécsi követe a következő jelentést intézte a dogéhoz november 27-én:
Le condizioni della Pace trà Imperiale e Turchi sono quelle accennate nell' ultimo dispaccio dal Sig.r Cancellier Grande, eccettuato però il punto della morte del Conte Serinio ch' egli presuppone concertato e fù casuale, com' è noto alla Ser.tä v. occasionato dal di lui coraggio, che non pauentò nè huomini nè belue, onde conuenne cedere alla fierezza d'un cignale irritato e ferito, che con sette colpi l'atterrò in un bosco, dopo di che senza articolar parola, battendosi il petto diede l'ultimo segno di contrizione... La Corte appena colla dissimulazione potè mascherare la sua allegrezza della perdita d'huomo creduto la pietra dello scandalo et il fomento della rottura co'Turchi per la fauilla che poteua riaccendere il fuoco. (Archif für Kunde österreichischer Geschichts-Quellen, Wien, 1858; XX. k. 313. l.)
Magyar fordításban: „A császáriak és a török között kötött béke dolga az, amit a nagy kancellár úr említett utolsó tudósításában; kivéve azonban a Zrínyi gróf halálát, melyet ő előre elvégzettnek feltételez, holott véletlen volt, s mint fenséged tudja, Zrínyi gróf bátorsága okozta, mely nem rettent vissza se embertől, se fene állattól, de nem bírt egy bőszült és megsebesített kan vadságával; amely hét agyarcsapással terítette le az erdőn, minek-utána a gróf nem tudott többé egy szót sem szólani, és csak mellét verve adta jelét, hogy töredelmesen készül a halálra...” A fentiekből az látszik, hogy Velencében eleinte a bécsi ármány áldozatának hitték Zrínyi Miklóst. Sagredo viszont ennek ellene mond, noha tudja, milyen szálka volt a hős az udvar szemében, viszont ebből nem következett az, hogy merénylet megszervezésével vádolja meg a bécsi udvart.
Wesselényi Ferenc nádor így tudósít a váratlan halálesetről: „Véletlen, váratlan és képtelen halállal múlt ki az az dícséretes vitéz…” Vitnyédi István ezt írja: „hirtelen-váratlan, s úgy, hogy közülünk senki sem látta”. Esterházy Pál, Zrínyi fiatal barátja és bajtársa alig néhány hónappal később ekképp tudósít: „Sokan nem hitték el, hogy halála váratlanul esett…”
Zoom
Zrínyi halálának korabeli ábrázolása
A fentebb említett Bethlenen és Forstallon túl két későbbi történetíró is foglalkozik Zrínyi halálával, leírásukban mindketten közlik a vadászbaleset-változatot, később azonban mindketten módosítják álláspontjukat.1674-ben egy olasz historikus – akinek adatközlője egyébként maga Forstall volt – Galeazzo Gualdo Priorato, I. Lipót korábbi udvari történetírója a következőket vetette papírra Historia di Leopolo Cesare című, Lipót uralkodásáról írott szintézisében: „… 1664. november 18-án, miközben vaddisznóra vadászott, balszerencsés módon, egy szeme alá érkező puskalövés végzett vele; amennyire később ki lehetett deríteni, miközben egy vaddisznóval tusakodott, vagy Angelo nevű apródja, vagy egy Nádasdy gróf által hozzáküldött vadász lőtt, a vadkant akarván megsebezni.” E változathoz szinte azonnal hozzátapadt, s a mai napig él a gyanú, hogy a lövést nem véletlenül, hanem a bécsi udvar mint felbujtó megbízásából, előre megfontolt szándékkal adta le egy bérgyilkos. Cserei Mihály, Apafi Mihály erdélyi fejedelem történetírója 1709-1712 között írott Históriájában alaposan „kiszínezve” adta elő a „vadkan-históriát”: „Vagyon olyan hír is, hogy az austriai udvar, megértvén titkon Zrínyi Miklós szándékát, hogy a magyarokat a császár ellen fel akarná lázasztani, mivel nyilván s erővel nem mernek vala belekapni, alattomba egy német jágert nagy fizetéssel fogadtanak volna meg, aki Zrínyi Miklós szolgálatára kötelezvén magát, mind keresett alkalmatosságot, hogy valahol vadászatban megölhesse, és amikor látta volna, hogy a vadkannal tusakodnék, egy sűrű helyről, mintha a vadkant akarná meglőni, úgy lőtte volna meg a bánt főben, s amiatt kellett volna meghalnia. Igaz-e, nem-e? Én bizony nem tudom, amint hallottam, úgy írtam meg.”
Történelmi tény, hogy Zrínyi halálát óriási távolság választotta el attól a végtől, melyet magának korábban elképzelt:
„Ha magamra maradnék is, legalább nem halok meg gyáva emberként, mert a vallásért és hazáért meghalni a legnagyobb dicsőség, és sokkal nagyobb szerencse, mint ágyban, orvos keze által halni meg, vagy meghűlésben és tehetetlenségben pusztulni el. Nem szokatlan az ilyen halál családunkban, hiszen ugyanígy halt meg dédapám Szigetvárt, aki a megígért segítség híján inkább akart dicsőségesen meghalni, mint gyáván megmaradni. Ilyen jól felhasznált életet nem kell sajnálni, sem megsiratni”.
Zoom
A szentgotthárdi diadal
Zrínyi életének a vasvári béke utáni utolsó periódusában meglehetősen nehéz és szinte megválaszolhatatlan kül- és belpolitikai körülmények közé került. A Porta és Bécs között 1664. augusztus 10-én, Montecuccoli világraszóló szentgotthárdi diadala után bő egy hétre létrejött vasvári béke ugyanis beláthatatlan időbeli távolságra tolta ki a törökellenes felszabadító háború ügyét. A béke szövegének alapját az 1606. évi zsitvatoroki megállapodás alkotta, amelyet a vasvári az azóta kötött szerződésekkel együtt megerősített és néhány új ponttal egészített ki. A lényege a status quo fenntartása volt a két nagyhatalom között. Zrínyiújvár nem épülhet fel soha többé, s a Habsburgok kivonják csapataikat Erdély területéről, a török pedig nem állomásoztat ott semmilyen katonaságot, ugyanakkor a korábbi, oszmánok elleni harcokat vezető II. Rákóczi György és Kemény János fiai közül nem kerülhet ki uralkodó, hanem I. Apafi Mihály marad az ország fejedelme. Lerombolják továbbá Székelyhidat, IV. Mehmed szultán kezében maradhat Érsekújvár Várad, míg Gután császári helyőrség maradhat, hasonlóan Szabolcs és Szatmár váraiban, valamint a hajdú kerületekben is. A töröké lett azonkívül Lugos, Karánsebes és Jenő vára. Egyszóval, a török hódoltság elérte legnagyobb magyarországi kiterjedését.
Zrínyi és felelősen gondolkodó magyar államférfi kortársai számára a kérdés, melyet a történelem ekkor feltett, nagyjából így hangzott: mi legyen a jövőben a teendő, amikor az adott pillanatban úgy tűnt, hogy igen kétséges értékű a Habsburgok által Magyarországnak nyújtott politikai és katonai támogatás, illetve az ő életükben semmi realitása nincsen a hőn óhajtott nagy oszmánellenes felszabadító háborúnak, amelyet Zrínyi már a Bécs nyugati lekötöttségét megszüntető 1648-as vesztfáliai béke óta oly türelmetlenül áhítozott. 1664 nehéz őszén elvileg két politikai lehetőség állott hazánk előtt. Az egyik, az éppen ekkoriban kibontakozó francia orientáció, a Napkirállyal, XIV. Lajossal kötendő szövetség. Erre az útra lép majd Zrínyi halálát követően Wesselényi nádor mozgalma, Thököly és II. Rákóczi Ferenc is. Ez az út azonban nem sok jóval kecsegtetett, s az említett Habsburg-ellenes rendi-függetlenségi mozgalmakat szervező főurak keservesen megbűnhődtek a Versailles-jal való diplomáciai flörtölés miatt. Ugyanis a francia külpolitika alapelve az volt a 17. század utolsó harmadában, hogy mindenáron meg kell gyengítenie legfőbb riválisának, az osztrák Habsburgoknak hatalmi helyzetét. Tehát alapvető francia érdek volt a török Duna-medencei jelenléte, vagyis az, hogy Isztanbul egy folytonos politikai-hadi játszmában sakkban tudja tartani Bécset. S Lipót hatalmának további gyengítéséhez nagyon is tálcán kínálkozó lehetőség volt a magyarországi „rebellis mozgalmak” támogatása Wesselényi nádorétól II. Rákóczi Ferencig. Ergo, az „ellenségem ellensége a barátom” ősi külpolitikai krédója alapján.
Zoom
Magyarországról készült francia térkép (1664)
Zrínyi azonban abszolút reálpolitikus és racionálisan gondolkodó államférfi volt. Délibábok, ábrándok, vágyak nem befolyásolták politikai döntéseiben. Ő maga írta halála előtt három esztendővel Az török áfium ellen való orvosság című munkájában: „Francuz nemzetrűl van mit mondanunk. Ez a nemzet bizonyára hadakozó, dicsőséges, hatalmas, de az is nyilván vagyon, mikor nem magának keres s nem magának hadakozik, nem igen sok jót várhatni tűle.”
A vasvári békét követően a másik külpolitikai válasz a török orientáció lett volna a királyi Magyarország számára, követve Erdély példáját. Az erdélyi út külpolitikai realitását kétségbe vonni aligha lehet, azonban nem árt tudni, hogy az erdélyiek nem szabad akaratukból választották. Kétségünk nem lehet afelől, hogy Zrínyi semmiképpen nem választotta volna ezt az utat. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy az alkotás, az életmű maga az ember, s emellett a Szigeti veszedelem és a Török Áfium őszinteségét sem vonjuk kétségbe, akkor elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a hithű katolikus és az uralkodóházhoz lojális Zrínyi valaha is engedményt tett volna a török kérdésben. Egyébként is, ami Erdély és a keleti Magyarország számára reálpolitikailag indokolt volt, semmiképpen nem volt az hazánk nyugati részein, Ausztria tőszomszédságában. Itt a Portának való behódolás nemhogy békét teremtett volna, ellenkezőleg: állandósította volna a háborús helyzetet, permanens csaták színhelyévé változtatva a királyi országrész területét, hiszen a Habsburgok és a Német-római Birodalom a török hatalom ilyetén közelségét semmiképpen nem engedhette meg magának. Mint korának kimagaslóan legbölcsebb államférfiúja, Zrínyi mindezzel tisztában volt. Már csak ezért sem kezdett bele semmiféle Lipót-ellenes összeesküvésbe, amelyre egyébként semmiféle bizonyíték, kútfő – sem hazai, sem külföldi – nem áll rendelkezésünkre. A bécsi udvarnak sem volt olyan szándéka, hogy Zrínyit politikai gyilkossággal állítsa félre az útból. S ha ez is lett volna feltett célja, nyilván másképp szervezi meg a bérgyilkosságot. Egy felbőszített, megsebzett vadkan mint súlyos kiszámíthatatlansági tényező, semmiképpen nem illik a józan ész törvényei alapján az összképbe. Léteznek ennél egyszerűbb, biztosabb és könnyebben kivitelezhető módszerek. Zrínyi igazi tragédiája az volt, hogy az adott európai politikai-hatalmi patthelyzetben minden zsenialitása ellenére is, aligha tudott volna a magyarság számára bármilyen, kedvező fordulatot, fejleményt kieszközölni és kiharcolni.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready