A vesszőnyalábba burkolt bárdot a lictor nevű tisztviselő hordozta, akinek – kissé leegyszerűsítve – testőrfunkciója volt. Mussolini tehát jelkép szinten is folytonosságot vállalt az ókori Rómával, s jó okkal tette ezt. Az egykori birodalom a császárkor első bő 150 évében mutatta a legnagyobb erőt, ekkor virágzott a legjobban. S, hogy sok minden más mellett mi a közös ebben az időszakban, illetőleg a fasiszta Olaszországban? Egyik sem „demokratikus” alapokra épült, annak ellenére, hogy korunk „haladói” szerint minden, ami nem demokratikus, az csak valami romlásra ítélt ördögi konstrukció lehet. A nem demokratikus (a mai kaotikus, modern demokráciát szerencséjükre nem is ismerték), ugyanakkor valódi eredményeket és fejlődést felmutató császárkor egyik ikonikus alakja pedig nem más, mint Marcus Ulpius Traianus.

Traianus 53-ban született a hispániai Italica városában. A terület ekkor már római fennhatóság alá tartozott, Traianus ősei pedig vélhetőleg a második pun háború (Kr. e 218-201) idején költöztek át Hispániába. Traianus édesapja magas katonai és politikai karriert futott be (egészen a consuli méltóságig vitte), fia pedig Domitianus császár idején lépkedett előre a képzeletbeli ranglétrán. 91-ben consuli rangot kapott, amiért Germániában a Domitianus uralma ellen lázadók ellen harcolt (pontosabban harcolt volna, ha a felkelést nem verik le még azelőtt, hogy odaér csapataival). 96-ban összeesküvők meggyilkolták Domitianust, a helyére lépő Nerva császár pedig fogadott fiává tette a töretlen népszerűségnek örvendő Traianust. Ezzel egyszerre tudhatott maga mellett az idős uralkodó egy tapasztalt katonát, és nyerte meg a hadsereg támogatását, hiszen Traianus a katonák körében is kedvelt személyiség volt. 98-ban eltávozott az idős Nerva, Traianus pedig minden komplikáció nélkül trónra lépett, amely nem volt túlságosan gyakori a császárkor történetében.

Ahogyan az sem, hogy az adott uralkodó egyszerre legyen tehetséges hadvezér, a belső konszolidáció mozgatórugója és belső reformer. Traianus egy volt ezen kevesek közül, a csillagok tehát kedvezően álltak egy külső-belső megerősödésre. Tanult korábbi elődje, Domitianus hibáiból, és a nyílt zsarnokság helyett visszaadta az alkotmányosságot, legalábbis annak látszatát. Az ősi intézményeket tiszteletben tartva személyesen üdvözölte a csekély valós hatalommal bíró senatus tagjait. A nép nagy részének bizalmát is elnyerte az adócsökkentéssel, római polgároknak szánt kedvezményekkel, a jogrend visszaállításával, a plebs számára pedig növelte az adománygabona mennyiségét.

Természetesen a hagyománytisztelet mellett ettől függetlenül Traianus egyeduralkodó volt, nem demokrata. Megerősítette a hadsereget, megbízható emberekből szervezett testőrséget, katonai titkosszolgálatot alakított ki, ügynökei segítségével ellenőrizte a birodalmi útvonalakat is. Mindemellett több provincia felügyeletét kivette a szenátus kezéből, a helyi elöljárók ellenőrzését pedig saját bizalmasaira bízta (ún. rendkívüli megbízottakra, correctorokra), hogy így fogják vissza a tékozlást.

A belső reformer nagy hangsúlyt fektetett a tehetséges alattvalók foglalkoztatására. Az arra érdemeseket kitüntette, a szegény sorsú gyermekek oktatását pedig nagy összegekkel támogatta, segítve ezzel a nincstelen, de tehetséges fiatalok felemelkedését. Ez a támogatás egy ellátási díj, az úgynevezett alimentatio rendszere volt, melyet még Domitianus és Nerva talált ki, de Traianus fejlesztett tovább. Ez dióhéjban annyit jelentett, hogy az elszegényedő kisbirtokosok földjük értékének 1/12-ed részének erejéig kedvező kamatozásra kölcsönt kaphattak a császári kincstárból. A kamatokat az illetékes közigazgatási egységnek kellett visszafizetni, amit aztán a településeknek árva és/vagy szegény gyerekek ellátására, taníttatására kellett fordítaniuk. Később további pénzeket helyeztek az ellátási láncba, biztosítva ezzel a felemelkedés lehetőségét, a tehetséges fiatalok taníttatását pedig a városoknak külön is kötelező volt támogatni.

A „szociális háló” megerősítése mellett Traianus alatt nagy építkezésekbe, közmunkákba fogtak. Utak és hidak hálózatát építették ki szerte a birodalomban, új kikötőket építettek, restauráltak korábban megépült utakat. 109-ben Rómában modern vízvezetékrendszer épült a jobb vízellátás kedvéért, amelyet Aqua Traianának neveztek el, s amely kb. 50-60 kilométer (!) távolságból szállította a vizet a főváros számára. Ekkor készült el Traianus fürdőinek épületegyüttese is, mely a város legnagyobb fürdőkomplexuma volt. A gyönyörű Traianus Fóruma, amely a damaszkuszi Apollodórosz munkája, részben még ma is áll, a szintén itt található Traianus-oszloppal együtt, amely a második dák hadjárat emlékeit őrzi. A fórum északi oszlopsoránál kapott helyet a szintén nagyméretű Traianus Vásártere.

Traianus a belső reformok és építkezések mellett tehetséges hadvezér és hódító is volt. 101-102-ben a dákok ellen harcolt, akiket le is győzött, ám a békét megszegve amazok tovább folytatták a határ menti provinciák zaklatását, így három évvel később büntetőhadjáratra került sor Traianus részéről. Ebben ismét tönkreverte a dákokat és királyukat, Decebált, 106-ban pedig Dacia néven provinciát szervezett a meghódított területből. Ennek emlékére épült a korábban már említett Traianus-oszlop, domborműveken megörökítve a hódítás pillanatait. Ezzel egy időben keleten annektálta a mai Jordánia déli részét, mert az elhunyt szövetséges uralkodó trónutódlása kérdéses volt. 114-ben erővel elfoglalta a Kaukázusban található Armeniát, mert a Párthus Birodalom uralkodója a Rómával kötött szerződést megszegve a saját emberét ültette az ütközőállam vezetői székébe. Egy évvel később térdre kényszerítette magát a Párthus Birodalmat, magyarul egész Mezopotámiát is. Ekkor érte el a Római Birodalom a legnagyobb kiterjedését, ám ezt az óriásállamot már nem lehetett egyben tartani. Már a kezdetekkor állandósultak a párthus betörések, amelyeket visszavertek ugyan, de hogy, hogy nem, a diaszpórában élő zsidóság is ekkor robbantott ki felkeléseket szerte a birodalomban a magas adóterhek, a korábban lerombolt jeruzsálemi templomuk miatt, valamint a félelemtől, hogy a Párthus Birodalom meghódítása miatt csökkennek kereskedelmi lehetőségeik. A betöréseket és felkeléseket többé-kevésbé leverték ugyan, de az utánpótlástól elszakadt császári hadsereg egy része – köztük a császár is – visszaindult Rómába, ahová sajnálatos módon az uralkodó már sosem jutott el. 117. augusztus 8-án hunyt el a kis-ázsiai Szelinusz városában.

Traianus egyike volt a legtehetségesebb és legjobb római császároknak. Egyaránt volt hódító és belső reformer, aki mindemellett törekedett a birodalom belső békéjének megteremtésére is. A szegény gyermekek taníttatása, a tehetségesek kiemelése, a provinciák adóterheinek csökkentése, a létrehozott ellátási lánc, a császárnak járó kötelező ajándékozás megszüntetése (melyet a tartományoknak inkább saját magukra kellett költeni) mind-mind egy kiváló uralkodó képét adják, aki a belső béke kedvéért még a keresztényekkel sem bánt olyan szigorúan, mint számos elődje vagy utódja. Végül a szemléltetés kedvéért pedig vegyünk egy pillantást arra, miként ábrázolta az ókori római történetíró, Cassius Dio az uralkodót.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info