(Az első rész itt olvasható.)

Először. A 2020. tavaszi Great Lockdown, majd pedig a globális inflációs nyomás drámaian tárta elénk Magyarország szélsőséges kiszolgáltatottságát a nagy globális ellátóláncok felé. A magyar export döntő hányada importterméket tartalmaz. Alapvető nemzeti érdekünk lenne, hogy oldjuk ezt a szélsőséges kiszolgáltatottságot. A kormány által kinézett konnektorszerep azonban ezzel szöges ellentétben tovább növeli kitettségünket. Ha ugyanis bejön a kabinet számítása, a magyar nemzetgazdaság húzóágazata tőlünk távoli nyersanyag-beszállítók kapacitásaitól és áraitól, geopolitikai konfliktusoktól, szállítási útvonalak változékonyságától fog függeni. Tehát az Orbán-kormány valójában ugyanazt a kifulladt paradigmát erőlteti, mint valamennyi elődje a rendszerváltás óta, s amelynek eredményeképpen a magyar gazdaság teljesítménye szinte teljes egészében külső, Magyarországon kívüli tényezők függvénye. Félreértés ne essék, Magyarország továbbra sem fejleszt akkumulátort, nem hazai kutatáson alapul a debreceni beruházás sem, pusztán arról van szó, hogy kelet-ázsiai országok idetelepítik az akkumulátorgyártásukat, miközben a globális értékláncokban mindig a gyártási folyamatoknak van a legkisebb hozzáadott értéke, a haszon általában a kutatás-fejlesztésben és az értékesítésben összpontosul.

Csath Magdolna tanulmányában a nemzetközi szakirodalomból idézi, hogy azok az egyébként demokratizálódott országok, amelyekben az értékláncok összeszerelő egységei vannak csak jelen, könnyen csapdahelyzetbe kerülhetnek, ha nem lépnek feljebb az értékláncon a nagyobb hozzáadott értéket teremtő tevékenységek felé, az összeszerelő műveletek ugyanis a fejlődés „természetes korlátai”. Csath fontos figyelmeztetésre bukkant rá a kortárs elemzésekben: „A piaci liberalizációval, a külföldi tőkebefektetésekkel el lehet érni egy közepes jövedelmi szintet, de a magasabb szintre lépéshez a humán tőke folyamatos fejlesztését biztosító rendszer kiépítésére van szükség. A tudást nem elég importálni, helyi tudásteremtésre van szükség. A csapdahelyzet […] akkor következik be, amikor a kezdeti előnyök – legyenek azok ásványkincsek vagy egyéb természeti erőforrások, illetve a befektetőknek kedvező olcsó munkaerő – kimerülnek, és közben nem sikerül új, nagy hozzáadott értéket létrehozó, tudáson alapuló gazdasági szerkezetet, illetve olyan intézményrendszert kialakítani, amely ösztönzi a helyi tudásteremtést.”

Másodszor. A magyar nemzetgazdaság termelőágazataiban a multinacionális tőke túlsúlya a NER tizenharmadik évében is rezdületlen. Az Orbán-kormány a 2020-as gazdaságvédelmi akciótervet sem használta fel arra, hogy legalább megkezdje a rendszerváltás során ledózerolt hazai – és versenyképessé tehető – termelőkapacitások (pl. élelmiszeripar) újjáépítését. A davosi bejelentésből az következik: a kabinetnek esze ágában sincsen ezen a helyzeten változtatni. Nem csak az a gond ezzel, hogy olyan gazdasági szerkezetet hurcolunk magunkkal, amelyik a betelepülő tőke igényeihez igazodik, a honi gazdaság szükségletei, a magyar termelési kultúra helyett és a központi büdzsé továbbra is a multik zsebét tömi sok pénzzel, miközben a hazai vagyonfelhalmozó nábobok nem állítanak elő magasabb hozzáadott értéket. Érdemes ezen a ponton elmerengeni azon a veszélyen is, amit Artner Annamária a globális nagyvállalatok profitszivattyújában azonosít. A transznacionális vállalatok értékláncaikon keresztül ma a világkereskedelem 80 százalékát ellenőrzik. A vállalaton belüli transzferárak révén lehetőségük van „láthatatlanul” is értékeket kivonni a telephelyországokból. A nyereség kétharmadát szivattyúzzák ki (repatriálják vagy harmadik országokban forgatják meg), míg a fogadó országban hagyott profitrészt csak részben fektetik be újra. A centrum a profitrepatriálás, a transzferárak és a cserearányok révén, valamint az elavult technológiáknak az alacsony bérű perifériákra telepítésével is extra erőforrásokra tesz szert, miközben állandósítja a periféria és bizony a félperiféria technológiai lépéshátrányát.

Harmadszor. A NER tizenhárom esztendő alatt komolyan nem bővítette az ország K+F-kapacitásait sem. Ami történt, arra a legjellemzőbb a ZalaZone-tesztpálya esete: a külföldi autóipar igényeihez igazodva, külföldiek fejlesztenek. Az akkumulátor-nagyhatalmi ambíciók azt vetítik előre, hogy ezen a téren sem várhatunk alapvető fordulatot. Csath Magdolna ugyanakkor arra mutat rá, hogy a közepes jövedelmi csapda elkerüléséhez nem szabad megmaradni a sikeres termelőgazdasági pozícióban, hanem növelni kell a tudásalapú innovatív gazdaság arányát. A nemzetközi elemzések példaként Dél-Koreát említik, amelynek gazdasága akkor indult gyors növekedésnek, amikor a hazai, nagy hozzáadott értéket termelő, nemzetközi piacokon versenyképes ágazatok megteremtésére és az ehhez szükséges innovációba és tudásba jelentős összegeket kezdtek befektetni. Ez a neoklasszikus növekedési modellről az új endogén növekedési modellre való áttérést jelentette, amely szerint

Negyedszer. A több tucat akkumulátorgyár óhatatlanul túlterheli a hazai vízbázisokat és csökkenti a jó minőségű, értékes termőföldek összterületét is. Ez akkor is így van, ha a környezetvédelmi előírásokat amúgy maradéktalanul betartják, a kutakban a mérések nem igazolnak szennyezést stb. Miről van szó? Magyarország számára nemzetstratégiai kérdéssé vált a vízvisszatartás. Magyarország az éghajlatváltozás szempontjából az egyik legsérülékenyebb ország Európában – állapítja meg Kajner Péter. Szerinte vízgazdálkodásunk az árvizek, belvizek gyors elvezetésére van berendezkedve, a megtartás, hasznosítás nem prioritás a gyakorlatban. Többek között ennek a következménye Kajner szerint, hogy az ország hatalmas mennyiségű vizet veszít évente, s így lassan kiszárad. Ezzel durván szembesülhettünk 2022 forró nyarán. A hazánkból kilépő folyók az ideszállított mennyiségnél összesen 6 km³-rel többet visznek ki az országból. Magyarország azzal, hogy a beérkező többletvizeket a lehető leggyorsabban igyekszik kivezetni határain túlra, a vízönrendelkezéséről mond le. Vízgazdálkodásunk számára már nem lehet mindent felülíró prioritás a vizek minél gyorsabb kivezetése az országból – szögezi le Kajner, majd kifejti: „A jelenlegi területhasználati és vízgazdálkodási rendszer a jövő kihívásaival, az egyre szélsőségesebb aszályokkal, árvizekkel már nem tud megbirkózni, paradigmaváltásra van szükség. Több teret kell adni a folyóknak, és a jövő vízgazdálkodásában kulcsszerepet kell játsszon a talaj, az erdők, gyepek, vizes élőhelyek vízmegtartó képessége.”

Szakértők a debreceni beruházás kapcsán három tényezőt jelölnek meg, ahol az akkumulátorgyártásnak vízre lesz szüksége:

A Tata–Komárom vízvezetékrendszerrel kapcsolatban pont az a helyiek legnagyobb félelme, hogy megnöveli a térségi karsztvíz kiemelését, s ezzel kiszáradással fenyegeti a környék forrásait, közvetve pedig az általuk táplált felszíni vizeket és vizes élőhelyeket. Ellehetetlenítheti továbbá a helyi kis léptékű, fenntartható vízhasználatot és az erre alapozó fejlesztéseket. A térségben látható ipari fejlesztési folyamatok egyébként is abba az irányba mutatnak, hogy a tatai víz elcsatornázása csak az első lépcső a karsztvizek ipari célú felhasználásának eggyel nagyobb fokozatra tekerésében. Ezen a vidéken korábban is minden típusú gazdasági tevékenység a karsztvíz használatára épült rá a bányászattól elkezdve a kis volumenű magánfelhasználásig. Az okok viszonylag egyszerűek: a tőke nem érdekelt abban, hogy jelentős összeget víztisztításba és víz visszaforgatásokba ölve alacsonyabb rendű vizet használjon, hanem továbbra is az olcsón felhasználható és kitermelhető, tiszta karsztvizet használja. A klímaváltozás miatt az aszályok egyre gyakoribbak lesznek, s a vízfelhasználás kapcsán választani kell, hogy maradék vizeinket – s itt nem feltétlenül az ivóvízről van szó – akkumulátorgyártásra vagy inkább visszatartva a tájban, esetleg öntözésre, a kiszáradó tavak rehabilitálására fordítjuk. Lehet, hogy Debrecenben most még van víz, mutat rá Győrffy Dóra, de ha északi szomszédaink víztározókat építenek, mert ők is készülnek a klímaváltozásra, akkor sokkal kevesebb is érkezik majd be az országba.

Ötödször. Magyarország energiafüggőségét első lépésben az energiahatékonyság növelésével lehetne csökkenteni. Ehhez képest az akkumulátorgyártás energiafaló ágazat: a hiányzó energiát importálni kell. A debreceni beruházás kapcsán most kezd körvonalazódni: „egyharmad paksnyi” erőművet kellene ahhoz felépíteni, hogy a CATL energiaigényét fedezni tudják (a jelenlegi elektromos hálózat közben pedig állítólag már a lakossági napelemrátöltést sem bírja). A Nemzeti Akkumulátor Stratégia szerint 30 százalékkal növekszik az épülő akkumulátorgyárak miatt Magyarország energiaszükséglete 2030-ra, tehát ezzel egyenes arányban nő a kiszolgáltatottságunk az orosz vezetékek vagy éppen az LNG-terminálok felé.

Hatodszor. Éppen tavaly decemberben hoztak egy olyan uniós jogszabályt, amely alapján az akkumulátor visszagyűjtése és feldolgozása egyértelműen az első forgalomba hozó felelőssége lesz, tehát azé a cégé, amely legyártja és az unió területén működő autógyáraknak átadja, vagy bármilyen más formában értékesíti az akkumulátorokat. Az első forgalomba hozó – a magyarországi gyárak vonatkozásában – értelemszerűen nem a dél-koreai Samsung vagy a kínai CATL anyacége, hanem a nálunk alapított leánycégek, amelyek az itteni gyárat működtetik. Nekik kell ingyenesen visszavenniük az elektromos járművek elhasznált akkumulátorait, továbbá könnyen elérhető gyűjtőpontokat kell létrehozniuk, illetve finanszírozniuk. A hulladék feldolgozása a forgalomban lévő akkumulátorok egyes alkotóelemeinél (mint a réz vagy a kobalt) technológiailag megoldottnak tekinthető, a lítiumnál viszont egyelőre gyerekcipőben jár: az új szabályozásról szóló háttérdokumentum szerint „a lítiumion-akkumulátorok begyűjtési aránya alacsony, az újrahasznosítás technológiailag kihívást jelent és költséges”. Így lesz Magyarország a globális autóipar hulladéklerakata.

Hetedszer. Az új – és még újabb – akkumulátorgyárakban döntően nem magyarok fognak dolgozni. A kormány folyamatosan lazítja azokat a szabályokat, hogy honnan jöhetnek Magyarországra dolgozni vendégmunkások. Zömük Ázsiából érkezik, jellemzően Vietnámból, Indiából, Kínából, Törökországból, Mongóliából, a Fülöp-szigetekről, és a kormány az ő foglalkoztatásukhoz nyújt elképesztő mértékű munkahelyteremtő támogatást. Hozzáteszem: a munkajogi védelmet tökéletesen megkerülő munkaerő-kölcsönzés kormányzati favorizálása is ebbe a tendenciába illeszkedik. A kormánypropaganda nyelvén úgy is fogalmazhatunk: Orbán a „Soros-tervet” valósítja meg. A spekulatív tőke tudniillik valóban érdekelt a globális migrációban, a szabad munkaerő-áramlás előtt álló akadályok lebontásában. Miért probléma ez? A globális migráció korántsem csak kulturális kérdés. A teljesen szabaddá tett munkaerő-áramlás globális méretekben törheti le a munkások bérét, fokozhatja a kizsákmányolást, s így növelheti a globális nagytőke – elsősorban: a spekulatív tőke – extraprofitját. Az orbáni politika – minden fajkeveredési eszmefuttatás és provinciális zsákmányszerzés mellett – pontosan ezeket az érdekeket szolgálja ki. A Debrecenbe érkező filippínó, indonéz vagy vietnámi munkás bérigénye bőven alulmarad a magyar melós bérigényével szemben. A kelet-ázsiai vendégmunkás még hírből sem ismeri azokat a munkajogi szabályokat, amiket a magyar dolgozó legalább ismer, csak nem áll ki mellettük. Ha a magyar gazdaságban megnő a perifériáról érkező vendégmunkások aránya, az bedöntheti a magyar munkások béralku-pozícióját, és kísértést jelenthet a kormány számára, hogy tovább gyengítse a munkajogi védelmet.

A miniszterelnök olvasatában a szuverenista politika egyet jelent az idegen – német, kínai, koreai, japán, orosz, amerikai – tőkeérdekekkel való szemfüles zsonglőrködéssel. Azt állítom, hogy ez a mutatvány következményeiben éppúgy az ország gazdasági szuverenitását számolja fel, mint a szolgai mintakövetés.

Nem lehet független ugyanis egy olyan ország, amelyik teljes mértékben kiszolgáltatott a nagy globális ellátóláncoknak, amelynek termelőkapacitásai felett döntő részben a multinacionális tőke diszponál, amelyik nem rendelkezik komoly és saját K+F-tudásbázissal, amelyiknek nincsen energiafüggetlensége, víz- és élelmiszer-önrendelkezése, ahová mások járnak szemetelni, és ahol a munkásoknak nincsen lehetőségük megvívni a bérharcot. Az orbáni politika éppúgy belesimul abba a világrendbe, ahol a profit előzi az embert, mint ahogyan azt a megelőző két évtized kormányai tették, vagy a vele szemben 2022-ben fellépő ellenzéki pártszövetség tette volna. A különbség annyi, hogy amíg Orbán a saját játéktere bővítése érdekében hajlamos furfangosan kijátszani a globális „nagyok” játékszabályait, addig progresszív ellenfelei azokat lelkesen követnék. Az akkumulátor-nagyhatalmi igénybejelentésből egyértelműen kiolvasható, hogy a kormány nem kér a gazdaság relokalizációjából, Orbán számára nem opció a helyi gazdaság, a hazai termelőkapacitások és tudásbázisok megerősítése. A NER félperifériális felhalmozó kapitalizmusában a stratégiai ágazatokat kézben tartó, vagyonfelhalmozó hűbérurak és a multinacionális termelőtőke mellett egyszerűen nincsen tere egy virágzó hazai kkv-szektornak. A davosi vízióval szembeni alternatíva ott kezdődik, ahol el merjük képzelni, hogy lehet más a világ, benne egy független Magyarországgal.

(Forrás és hivatkozások: Index)