4. Megerősítjük elkötelezettségünket az [ENSZ] harmadik Fejlesztésfinanszírozási Konferenciájának Addisz Abeba-i Akcióterve mellett, amellyel támogattuk a vakcinák és gyógyszerek kutatás-fejlesztését, valamint a fertőző és nem fertőző betegségek megelőzését és kezelését, különösen azokét, amelyek aránytalanul nagy mértékben érintik a fejlődő országokat;

SEATTLE - A nyugat-afrikai Ebola járvány több mint 10 000 ember halálát okozta. Ha valami jó származhat ebből a folyamatos tragédiából, akkor az az, hogy az Ebola ráébresztheti a világot egy kijózanító tényre: egyszerűen nem vagyunk felkészülve egy globális járvány kezelésére.

Az összes olyan dolog közül, amely az elkövetkező években világszerte több mint 10 millió ember halálát okozhatja, messze a legvalószínűbb, hogy egy járvány lesz az. De ez szinte biztosan nem az Ebola lesz. Bármilyen szörnyű is, az ebola csak fizikai érintkezés útján terjed, és mire a betegek megfertőzhetnek más embereket, már a betegség tüneteit mutatják, ami viszonylag könnyűvé teszi az azonosításukat.

Az Ebola-járvány középpontjában az a rejtély áll, hogy az 1995-ös Zaire (ZEBOV) vírustörzs, amely Közép-Afrikából, mintegy 4000 kilométerre keletre, Közép-Afrika kongói (Zaire-i) tartományaiból származik, hogyan tudott egy évtizeddel később hirtelen megjelenni Guineában, Nyugat-Afrikában. Mivel a repülőtereken, kikötőkben vagy autópályákon nem mutattak ki tranzit Ebola-fertőzésre utaló nyomokat, a kezdeti fertőzéseknek a két alternatív útvonal egyikéből kellett származniuk. Az ok, amiért az egyes hordozók helyett oltáskampányra gyanakszunk, az a tény, hogy az Ebola-fertőzés nem egyetlen földrajzi központban kezdődött, majd kifelé terjedt az utak mentén. Ehelyett a vidéki Guinea egymástól nagyon elkülönült részein több esetből álló egyidejű kitörések történtek, ami azt jelzi, hogy rendkívül szervezett erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy ugyanabban az időkeretben megfertőzzék a különböző helyeken lakókat. A március eleji Ebola-járvány országszerte három különböző oltási kampánnyal esett egybe: a Medicins Sans Frontieres kolera elleni orális vakcina kampányával a WHO irányítása alatt, és az UNICEF által finanszírozott megelőzési programokkal az agyhártya -gyulladás és a gyermekbénulás ellen.

Úgy gondolom, hogy ezek a kórokozók valószínűleg évezredek óta megtalálhatók az afrikaiakban, és egészen addig nem volt probléma, amíg nem tettünk valamit, amivel megzavartuk a kontinens népeinek immunrendszeri egyensúlyát. Ez a hipotézis Brazíliában és Kolumbiában a patogén Zika-vírus közelmúltbeli megjelenését is alátámasztja. A védőoltással azt okozzuk, hogy ideiglenesen ésszerűtlenül leterheljük az immunrendszer egy részét, amivel az erőforrásokat eltérítjük a más vírusok elleni védelemtől, hogy semlegesíteni tudják a vakcinával beadott vírust. Többszöri oltással egyszerre bénítjuk meg az immunrendszer több részét, és nem teszünk semmit a rendszer egyensúlyának helyreállításáért. Nem tudjuk, milyen betegségeket terjesztünk azáltal, hogy a legyengült immunrendszert fogékonnyá tesszük másokra. A legjobb szándékú emberek, mint a keresztény misszionáriusok és az önkéntes orvosok, elmennek az afrikai országokba és megteremtik a szörnyű járványkitörések feltételeit. A legjobb embereinket küldik, hogy akaratlanul is a legrosszabb dolgokat tegyék az emberiség egészségéért.

Más betegségek – például az influenza – a levegőn keresztül terjednek, és az emberek már azelőtt fertőzőképesek lehetnek, hogy rosszul éreznék magukat, ami azt jelenti, hogy egy ember sok másikat megfertőzhet, ha csak egy nyilvános helyre is elmegy. Láttunk már ilyet korábban is, szörnyű eredményekkel: a spanyolnátha 1918-ban több mint 30 millió emberrel végzett. Képzeljük el, mit okozhatna ez a mai, rendkívül mobilis világban.

Az Ebolára adott világméretű válaszlépésekről szóló nyilvános viták nagy része arra irányult, hogy az Egészségügyi Világszervezet, a Betegségellenőrzési és Megelőzési Központok és más csoportok hatékonyabban is reagálhattak volna. Ezek fontos kérdések, de a lényeget figyelmen kívül hagyják. A probléma nem annyira az, hogy a rendszer nem működött elég jól. A probléma az, hogy alig van rendszerünk.

Először is, a legtöbb szegény országban, ahol a legnagyobb a valószínűsége, hogy egy természetes járvány kialakul, nincs szisztematikus betegségfelügyeleti rendszer. Még amikor tavaly felismerték az ebolaválságot, akkor sem álltak rendelkezésre olyan erőforrások, amelyekkel hatékonyan fel lehetett volna térképezni, hogy hol fordulnak elő megbetegedések, vagy amelyek segítségével az emberek utazási szokásai alapján meg lehetett volna jósolni, hogy a betegség hová terjedhet legközelebb.

Aztán, amikor világossá vált, hogy súlyos vészhelyzet van kialakulóban, a képzett személyzetnek napokon belül el kellett volna árasztania az érintett országokat. Ehelyett ez hónapokba telt. Az Orvosok Határok Nélkül nagy dicséretet érdemel, amiért gyorsabban mozgósította az önkénteseket, mint bármelyik kormány. De nem szabad a nonprofit csoportokra hagyatkoznunk a globális válaszlépések szervezésében.

Még ha azonnal rengeteg szakértőt és önkéntest szerződtetnénk is, nem világos, hogyan tudnánk őket gyorsan bevetni az érintett területen, vagy hogyan szállítanánk a betegeket. Kevés szervezet képes arra, hogy több ezer embert, köztük néhány ezer fertőzöttet egy hét leforgása alatt a világ különböző pontjaira szállítson.

Az Ebola járvány sokkal rosszabbul alakulhatott volna, ha az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és más kormányok nem használnak katonai erőforrásokat arra, hogy embereket és felszerelést repítsenek az érintett területekre és onnan ki. De nem szabad azt feltételeznünk, hogy a következő járvány a nyugati csapatokat befogadó országokra fog korlátozódni.

Az adatok jelentik a másik döntő problémát. Az ebolajárvány során az eseteket nyilvántartó adatbázis nem mindig volt pontos. Ez részben azért van, mert a helyzet ennyire kaotikus, de azért is, mert az esetek nagy részét papíron jelentették, majd egy központi helyre küldték adatbevitelre.

Aztán ott van az is, hogy nem fektetünk be hatékony orvosi eszközökbe, például diagnosztikai tesztekbe, gyógyszerekbe és vakcinákba. Átlagosan egy-három napot kellett várni az ebola-tesztek eredményére - ez egy örökkévalóság, amikor karanténba kell zárni az embereket, amíg nem derül ki, hogy fertőzöttek-e. Azokat a gyógyszereket, amelyek segíthetnek az ebola megállításában, csak a járvány tetőzése után tesztelték a betegeken, részben azért, mert a világon nincs egyértelmű eljárás a gyógyszerek jóváhagyásának felgyorsítására.

Hasonlítsuk össze mindezt azzal a felkészültséggel, amelyet a nemzetek a védelemre fordítanak. A hadseregeknek van rendszerük a katonák toborzására, kiképzésére és felszerelésére. A NATO-nak van egy mobil egysége, amely készen áll a gyors bevetésre. Bár a rendszer nem tökéletes, a NATO-tagok közös gyakorlatokat tartanak, ahol kidolgozzák a logisztikát, például azt, hogy a csapatok hogyan jutnak élelemhez, és milyen nyelven kommunikálnak majd.

Kevés ilyen megközelítés létezik a járványokra való reagálás kapcsán, ha egyáltalán létezik ilyen. A világ nem finanszíroz semmilyen szervezetet (még a WHO-t sem), amely koordinálná a járvány megállításához szükséges összes tevékenységet. Röviden: ez olyan, mintha egy súlyos járvány elleni harcban kést vetnénk be egy páncélököllel szembeni küzdelemben.

Hiszem, hogy ezt a problémát is meg tudjuk oldani, ahogyan sok más problémát is megoldottunk - leleményességgel és innovációval.

Szükségünk van egy globális figyelmeztető és reagáló rendszerre a járványok kitörése esetén. Ez a szegény országok egészségügyi rendszereinek megerősítésével kezdődne. Amikor például egy klinikát építünk az egészségügyi alapellátás biztosítására, akkor a járványok elleni küzdelem infrastruktúrájának egy részét is megteremtjük. A képzett egészségügyi dolgozók nem csak oltóanyagokat adnak ki, hanem a betegségeket is figyelemmel kísérhetik, és a korai előrejelző rendszerek részeként figyelmeztethetik a világot a lehetséges járványok kitörésére. A gyermekbénulás elleni küzdelemben Nigériában dolgozó személyzet egy részét átcsoportosították az Ebola elleni munkára – és ez az ország nagyon gyorsan meg tudta fékezni a betegséget.

A betegségfelügyeletbe is be kell fektetnünk. Olyan eset-adatbázisra van szükségünk, amely azonnal hozzáférhető az érintett szervezetek számára, és amely szabályokkal kötelezi az országokat az információ megosztására. Szükségünk van listákra a képzett személyzetről, a helyi vezetőktől a globális szakértőkig, akik készen állnak arra, hogy egy járványt azonnal kezelni tudjanak. Kiképzett katonai erőforrásokra van szükségünk, amelyek készen állnak a reagálásra, és egy olyan listára, amely tartalmazza a vészhelyzetben felhalmozható vagy elkobozható készleteket.

Végül pedig sokkal többet kell befektetnünk a gyógyszerek, vakcinák és diagnosztikai tesztek kutatásába, és lehetővé kell tennünk, hogy válság idején felgyorsítsuk az új megközelítések jóváhagyását.

Az ENSZ-nek fel kellene hatalmaznia és finanszíroznia kellene egy globális intézményt, amely koordinálná ezeket az erőfeszítéseket. Az ENSZ és a WHO tanulmányozza a járvány tanulságait; értékeléseik jó kiindulópontot jelentenének a WHO megerősítésének módjáról és a rendszer azon részeiről folytatott megbeszélésekhez, amelyeket a szervezetnek kellene vezetnie.

Nem láttam szigorú előrejelzést arról, hogy mennyibe kerülne egy ilyen rendszer. De tudjuk, mennyibe kerül, ha nem cselekszünk. A Világbank szerint egy világméretű influenzajárvány 3 billió dollárral csökkentené a globális vagyont, nem is beszélve a több millió haláleset okozta mérhetetlen nyomorúságról. Egy ilyen katasztrófa megelőzésére érdemes a világnak időt és figyelmet fordítania.