A különböző katolikus egyházi méltóságok fontoskodva kapkodják ki egymás kezéből a nyilvánosság mikrofonját, hogy idejében elhatárolódjanak, bizonyítva „politically correct” kóserságukat. Nemrég Christoph Schönborn, Ausztria kardinálisa emelkedett szólásra. Nemcsak elítélte Williamson nézeteit, hanem kijelentette, hogy egy katolikus egyházi vezető nem kételkedhet a holocaustban! Sőt, még ennél is tovább ment: mint magas egyházi méltóság, elsőként bírálta magát a Vatikánt, értelemszerűen a Szentatyát!

Szerinte nem lett volna szabad rehabilitálni a holokamut tagadó püspököt! (Schönborn egyébként művelt, kegyes-beszédű és emberközeli vezető. De – barátjához, a hasonló adottságú Erdő Péterhez hasonlóan – mindketten félzsidók.

Az osztrák sajtó évekkel ezelőtt még azt is megírta, hogy Schönborn tagja egy szabadkőműves páholynak. Sok katolikus hívő felhördült a „rágalom” hírére, melyet az – egyébként médiabuzgó egyházfő – a mai napig nem cáfolt! Ám a bíboros korábban baráti kapcsolatokat ápolt Ratzingerrel is, aki akkor a Hittani Kongregáció (az inkvizíció jogutódja) vezetőjeként élet-halál urának számított az Egyházban. Viszont az előző pápaválasztáskor kvázi vetélytársak voltak, hiszen az osztrák prímást is esélyesként emlegette a szaksajtó. (Középkori jövendölések szerint a XVI. Benedeket követő pápa lesz az utolsó az Egyházban. „Második Péter”, aki állítólag zsidó származású lesz, Dán törzséből. Talán Schönborn lenne, vagy még inkább Erdő Péter?)

XVI. Benedek pápa azonban megmutatta Schönbornnak, ki az úr a háznál! Ugyanis épp most kellett kineveznie valakit a nemrég megüresedett Linzi Püspökség élére. Ahogy ilyenkor lenni szokott, Schönbornék 3 személyre tettek javaslatot, akik közül a Szentszék választ ki egyet. Ám a pápa azzal „tette helyre”, a shoácáfolás felett sopánkodó, okvetetlenkedő prímását, hogy egy negyedik papot nevezett ki püspökké, mégpedig egy ultra-konzervatívként számon tartott személyt, Gerhard Wagnert. Mikor a Kathrina hurrikán szökőárral pusztította el New Orleans-t, Wagner tisztelendő úr úgy kommentálta az esetet, hogy az Isten büntetése volt a városban tomboló erkölcsi fertő miatt. (Tegnap ezért már Egon Kapellari, Graz püspöke is csatlakozott Schönbornhoz, s bírálta a pápát! (Kezd omladozni az Egyház belső egysége? Mikor Lefébvre bíboros a II. Vatikáni zsinatot bírálta, fontos érve volt, hogy a modernisták a „kollegialistásra” hivatkozva ássák alá a pápai tekintélyt!)

Azután megérhettük azt is, hogy politikusok, például Merkel anyó is belekotyogott a vitába, s kiderült, hogy Angéla sem angyalka! Ugyanis kivillant lópatája, midőn jó mélyen benyalt Izraelnek azzal, hogy a Vatikántól magyarázatot követelt (!) Williamson püspök úr visszafogadásával kapcsolatban. Mintha bármi köze lenne a katolikus Egyház belügyeihez, s mintha joga lenne kérdőre vonni egy világegyház fejét! (Még ha annak német állampolgársága is van.) Csak nem akarják a németek börtönbe csukni a pápát, mint Ausztria David Irvinget? Szent Pál apostol évében mindjárt az ő szavai jutnak eszébe az embernek Merkelről: „Az asszonyok hallgassanak a gyülekezetben!”

Pár napja sajnos a pápa is engedett a rá nehezedő nyomásnak, s felszólította Williamson püspököt shoácáfoló tanai visszavonására (mintha a Vatikánnak bármi köze is lenne bárki történelmi magánvéleményéhez). Ám e csodálatra méltó ember egy Spiegel interjúban kifejtette, hogy „kész történelmi bizonyítékok megvizsgálására, de ehhez időre van szüksége. S ha ilyen bizonyítékra talál helyesbíteni fog véleményén.” Leleményes válasz.

Miután szemezgettünk az események közt, lássuk, mi áll mindennek ideológiai hátterében:

Egyeseknek hihetetlennek tűnhet, de 2000 év keresztény egyháztörténelmének egyik legfontosabb szellemi meghatározója a zsidósághoz, annak tanításához való viszonya!

Az Isten Fia ugyan minden emberi lény üdvösségére lett testté, de az egyetemes megváltás folyamatának első, elkerülhetetlen fázisaként az egyistenhitű zsidóság mózesi törvényeit kellett „beteljesítenie”. Alapvető fontosságú, mit értünk ezen a fogalmon. Már maga az Ószövetség is leszögezi, hogy Isten változatlan, és törvényei is azok. Ha tehát az emberiség üdvtörténete során „fejlődést” tapasztalunk az általa sugalmazott (kinyilatkoztatott) törvényekben, annak egyetlen magyarázata az lehet, hogy ezek nem Isten örök szándékát tükrözik, legfeljebb ideiglenesen eltűri őket, mint gyarló, emberi rendelkezéseket. (Éppúgy, mint a szabad akaratú ember vétkeit). Jézus maga például így fogalmaz: Mózes (nem Isten!) „az ősök keményszívűségére való tekintettel engedte meg a válást, de kezdetben nem így volt”. Ez azt jelenti, hogy a természeti, lelkiismereti törvényt Isten már a paradicsomban az emberek szívébe írta (Rom, 1; 20), de mivel Mózes korára a zsidó nép szíve túlságosan megkeményedett, a próféta kvázi kompromisszumot könyörgött ki Jáhvénál számára, ahogyan ez máskor is előfordult.

Természetes, hogy – emberi korlátjai miatt – még egy Istentől sugalmazott próféta sem képes felfogni és közvetíteni a sugalmazást a maga isteni tisztaságában. Erre csak Isten Fia képes, az idő kezdete előtt óta születő Logosz, aki egy az Atyával, s maga is részt vett a teremtésben. (Jézus számtalanszor utal a maga isteni időtlenségére: Csak azt mondom, amit Atyámnál láttam. Mielőtt még Ábrahám lett volna, én vagyok. Nagyobb van itt Mózesnél, Illésnél. Ki bizonyíthat rám közületek vétket? Hallottátok a törvényt…, én azonban azt mondom nektek…) Az ellenérvként helytelenül, de sokat citált idézetek, melyben Jézus arról beszélt, hogy egy „í” betűcske sem veszhet el a Tórából, meg hogy a legkisebb törvény megrontójának is szörnyű sorsa lesz, nyilvánvalóan Jézus örök Tórájára, és nem a több száz, folyamatosan alakuló, aprólékos mózesi jogszabályra vonatkoznak. Mindezeket megértve lesz nyilvánvaló, hogy a zsidó vallás csak akkor lehetett volna a föld minden népe számára az igaz hit forrása, ha megtisztul mindattól, ami benne tökéletlen. Jézusnak tehát korrigálnia kellett a törvényt. Mint ismeretes, egyes törvények esetében ez enyhítést, másokban viszont szigorítást jelentett.

Miben foglalható össze hát a Mózes Tórája, és Krisztus Tórája közti különbség lényege? Az Evangéliumok egészen tömören megfogalmazzák ezt: szeresd Istent és felebarátodat (embertársadat), mint önmagadat. (Ez még az Ószövetségben is benne van.) Ám Jézus hozzáfűzi a lényeget, ami végtelen többlet: „Ebben áll az egész Törvény és a Próféták!” A szentírás-magyarázatok rendszerint teljesen félreértik e mondat jelentését: ugyanis a szöveg értelme nem az, hogy a törvény és a prófétai tanítások csak szeretet tartalmaznak, hanem épp ellenkezőleg: csak az nevezhető a mózesi szövegekből isteni eredetű törvénynek, és prófétai tanításnak, ami a krisztusi szeretet tanítja, annak része!

Jézus – Atyjánál látott – szeretete csak végtelen, tehát korlátlan és radikális lehet! Szükségszerűen elvezet az emberi viszonyok közt a végső pontig, az ellenségszeretetig! Ezért jézusi logika nem fogadhatja el a „jogos önvédelem” fogalmát! Az erőszakmentesség keresztjét minden Krisztus-követőnek naponta vállára kell vennie, földi sorsában készségesnek kell lennie rá, hogy kövesse urát ebben, akár a Golgotára is! Mert e világ fejedelme, a Sátán, egyedül „kezdettől embergyilkos”, aki „nem a testet akarja megölni, hanem a lelket is”, és csak azokban „nincs semmije”, akik Jézushoz hasonló, erőszakmentes módon adják életüket másokért. Megtanítva őket is a szeretet igazi természetére, csak így juthat be az ember Isten (Mennyek) Országába. A feltámadás és az örök élet tehát Jézus szerint következménye az ellenségszeretetig elmenő, belső tisztaságnak.

Az első keresztények lelkében, a Szentlélek pünkösdi kiáradásának hatására még visszhangzottak Jézus szavai, ezért törekedtek az ellenségszeretetre. Szöveghagyományok, fennmaradt levelek bizonyítják, hogy üldözöttként nem gyakoroltak önvédelmet. Ilyenképpen írtak azoknak, akik életükre törtek: bár már lenne elég erőnk, hogy megvédjük magunkat, családunkat és gyülekezetünket, de nem tesszük, mert a názáreti Jézus a szelídséget tanította! Ez a magatartás nem tűnt fel a világnak, hiszen amíg még alacsony volt a keresztények száma és befolyása (s így az önvédelemre esélyük sem lett volna), nem figyeltek fel az erőszakról való lemondásra. A hit azonban rendkívüli módon kezdett terjedni, és pár száz éven belül a Római Birodalom területén többségi vallássá lett a kereszténység.

A Konstantini fordulat (313) megszüntette a keresztények üldözését. Ez sajnos kezdete lett egy romlási folyamatnak, melynek során nemsokára már ők rombolták le erőszakosan a „pogányok” templomait. A keresztények vezetői egyre nagyobb vagyonra, politikai-világi hatalomra tehettek szert, melyről lemondani nem akarván, azt csakis erőszakkal védhették meg, ellenfeleik támadásakor. Ekkor kezdik háttérbe szorítani a hegyi beszéd tanítását, és Szent Pál apostol, a világi uralkodást Isten akaratával legitimáló nézetei megteremtik a visszatérés lehetőségét, az Ószövetség Jézus által ostorozott skizofrén szemita erkölcsiségéhez. A kora középkorban tehát megkezdődik a kereszténység újraszemitizálása, mely a „jogos önvédelem” elvét gumiszabályként alkalmazza a legiszonyúbb vérbosszúra vagy népirtásra. (Lásd Józsué Jerikó elleni hadjáratának és a Gázai hadjáratnak párhuzamát, Szt. István vagy más első keresztény királyok erőszakos térítéseivel.) Megjelenik a káini testvér-gyilkosság isteni legitimációja, mint „megelőző csapás”.) Mikor Mohamed Kr .u. 600 körül fellép, a két forrás-vallásban már csak az erőszak modelljét láthatja, s ő is csak a mózesi magatartást folytatja.

Isten Szentlelke azonban mind a mai napig megóvta a katolikus Egyházat attól, hogy megkérdőjelezhetetlen dogmába foglalja a „jogos önvédelem tanát”. Igaz, az áteredő bűn által megromlott hívek tömegének könnyű volt hinni benne, ezért csak nagyon kevesek kérdőjelezték meg. (Ellenpélda Szent Márton vagy Szent Ferenc.) Ha valahol mégis fellépett egy-egy „eretnek szekta”, általában sok egyéb kérdésben voltak tévedéseik, amikért el lehetett őket ítélni. Ám sohasem közösítették ki azzal az indokkal őket, hogy lemondtak az önvédelemről.

Újabb fordulatot jelentett a „felvilágosodás”, a szemita szellem trójai falova, mely folyamatosan megfosztotta a kereszténységet anyagi javaitól, világi uralmától, hadseregeitől, politikai befolyásától, s mára már alapvető emberi méltóságától és jogaitól is.(Lásd: szabad vélemény-nyilvánítás joga!) Eleinte még megpróbálták a keresztény államok erőszakkal menteni hatalmukat, ami végül a két világháborúig vezetett. Maga az egyházi vezetés természetesen ennek már csak szemlélője lehetett. De erkölcsi tekintélyénél fogva egyre fontosabbá vált, hogyan alakul – erőszakkal kapcsolatos – állásfoglalása. Az európai kereszténység válságos állapotba került: első fázisként kiüresedett hagyománnyá vált a népi vallásosság. Második fázisban megkezdődött a szekularizáció fölgyorsulása: keleten a vörös, nyugaton a polgári materializmus ürítette ki a templomokat. (Minkét eszme szemita eredetű!)

A II. Vatikáni Zsinat új reményeket teremtett az Egyház számára. Azonban a szövegek sok helyen homályosak, kétértelműek, számtalan kérdést nyitva hagynak. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy az Egyházon belüli irányzatok mindegyike a maga szája íze szerint értelmezze. (Ennek eredménye lett a lefebvre-i, s a küngi szakadás is.) A zsinat nem fogalmaz meg dogmákat, mégis kötelező érvényű tanítás. Ám mit ér mindez, ha téziseit az értelmezések során gyurmaként lehet formálni? Az erőszak kérdésében is ez a helyzet: a szöveg alternatív tanításként értelmezhető a keresztény katonai szolgálatmegtagadás kérdésében. Utóbbit ugyanúgy elfogadhatónak nevezi, mint a fegyveres szolgálatot. De nem a lényegről beszél, hogy vajon mindkettő összeegyeztethető-e az Evangélium erkölcsiségével? Csak arról, hogy bármelyiket is gyakorolja valaki, azt meg lehet érteni, illetve nem szabad ítéletet mondani felette. (Hát persze! Keresztény szempontból nem lehet még egy gyilkos felett sem ítéletet mondani!) Csakhogy kötelező ítéletet mondani magáról a gyilkos tettről! Ha ezt nem teszi meg egy Egyház tanítóhivatala, bűnös mulasztást követ el!

Az idők felgyorsulásával egyre sürgetőbbé válik, hogy az Egyház végre világosan állást foglaljon az erőszakról szóló evangéliumi tanítás felől! (Pozitív jelként értékelhető az, hogy határozottan ellene van a halálbüntetésnek.) Azért vonakodik mégis ettől, mert akkor egyértelmű, és súlyos ítéletet kellene kimondania saját múltjának tettei felett. Ehhez pedig túl büszke még. Másrészt egy, az egész emberiség kipusztulásával járó III. világháború fenyegető árnyékában nem teheti meg, hogy hallgat! Ha kimondaná újra Jézus szavait dogmaként, talán nem menthetné meg avval sem a világbékét, de megmenthetné vele mindazon a hívek lelki üdvét, akik elfogadnák e tanítást. Mert félelmüknek az is oka lehet, hogy egy ilyen nyílt kiállás Jézus békéje mellett, feltehetően egyházszakadáshoz vezetne, és valószínűleg a Vatikán oldalán maradnának kevesebben.

Ám térjünk vissza alapkérdésünkhöz, az antiszemitizmushoz. Egy titkos zsidó csoport világhatalomra tör, s ez már félig-meddig a markában is van. Jelenünk minden politikai-gazdasági-társadalmi eseménye ezt igazolja. Az egész holocaust-történet lényege, hogy ez a zsidóság szellemi önvédelme, mely támadhatatlanná teszi, míg ő – Jehova ígéreteire hivatkozva – azt irthat ki, akit akar! Nagyon sokan látják már ezt, de félnek kimondani az antiszemitizmus vádjától rettegve. A szemita szellem (és ez az iszlámra éppúgy vonatkozik) számára elfogadhatatlan az önvédelemről való lemondás, hiszen földi hatalmát végső soron csak erőszakkal biztosíthatja. Ami a tiszta, jézusi keresztényeket erkölcsi szempontból döntően a szemita vallások fölé emeli, az – mint fentebb igazoltuk – az ellenségszeretet. Csakhogy ez nem jelentheti azt, hogy nem határolódunk el ellenségünk sátáni ideológiájától! Sőt, éppen ez a feladatunk: felszólítani minden embert, elsősorban a szemitákat, hogy térjenek meg Krisztushoz, az erőszakról való lemondás által. (Ez természetesen csak akkor lehet hiteles, ha magunk már megtettük.) Jézus, halála előtt, a János Evangélium szerint így tanította követőit: „Az én békémet adom nektek, s nem úgy adom, ahogy a világ adja!… Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak!… Eljön az óra, amikor az aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele Istennek… Tegyetek tanúságot rólam!” Szembe kell hát fordulnunk az egyetemes szemita szellemmel! Felelősek vagyunk ugyanis az ő lelki üdvükért is! Mivel eddig a zsidóság (és az iszlám) elutasította Krisztust megváltójának elismerni, jelenleg még a Sátán oldalán állnak mindketten. Ahogyan mi is, ha hagyjuk, hogy megfertőzze gondolkodásunkat a szemita szellem! Senki sem szolgálhat két úrnak! Ez az igazi antiszemitizmus, mely nélkül nem tartozhatunk Krisztushoz!

Végkövetkeztetésként elmondhatjuk, hogy mellébeszél mindazon egyházi vezető, aki ezekben a válságos időkben elítéli az antiszemitizmust: tessék végre világosan beszélni! Lehet-e antiszemita egy keresztény?
Ez egyedül attól függ, mit értünk az antiszemitizmus fogalmán:

Ha antiszemitizmus: rágalmazni, megütni, megölni egy szemitát; vagy másokat erre biztatni, akkor egy igaz keresztény soha nem lehet antiszemita!

Ha antiszemitizmus: felfedni a szemiták ördögi erőszak-szellemét, világuralmi terveit, nyílt és burkolt népirtását; és megtérésre szólítani fel őket, akkor minden igaz keresztény elengedhetetlen erkölcsi, lelkiismereti kötelessége az antiszemitizmus!