Valóban párját ritkító eset a magyar történelemben: egy többé-kevésbé demokratikusan megválasztott parlamenti pártnak (az 1945-ös választójogi törvény kizárta a választásokból a  volt jobboldali pártok vezetőit, az internáltakat, az ún. népbírósági eljárás alatt állókat, stb.), amely akkor, a második világháború utáni újjáépítés első esztendeiben más párt  híján (az ún. szélsőjobboldali pártokat már törvényen kívül helyezték) szinte valamennyi nemzeti elkötelezettségű konzervatív-keresztény gondolkodású állampolgárt képviselt, s amely párt az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon abszolút többséget szerzett, és így a kormánykoalíció legerősebb pártja lett, nos, tehát ennek a pártnak a főtitkárát, aki nemzetgyűlési képviselői minőségében mentelmi joggal is rendelkezett, egy idegen, megszálló hatalom képviselői egyszerűen elhurcolták, s idegen országba deportálták.

Mindezt azért, mert ő és pártja útjában állt a kommunisták azon törekvésének, hogy totális diktatúrát vezessenek be, likvidálva és törvényen kívül helyezve minden más politikai pártot és civil szervezetet, s ezáltal Magyarországon is – akárcsak a Szovjetunióban – azt kívánták megvalósítani, hogy csupán egyféle módon lehessen gondolkodni: a mindenható marxizmus-leninizmus új vallási tanításainak megfelelően. Kovács Béla elhurcolásának ürügye az a koholt vád volt, hogy állítólag részt vett a Magyar Közösség nevű szervezet köztársaság-ellenes  összeesküvésében, vagyis ezen abszurd logika szerint saját kormánya és köztársasági elnöke ellen esküdött volna össze, hiszen a kormányfő is, meg a köztársasági elnök is kisgazda párti volt.

1947. február 25-e tehát korszakforduló volt a magyar történelemben: bár formálisan még alkotmányos köztársaság volt Magyarországon, valamint többpárti demokrácia, valójában kezdetét vette a nyílt kommunista terroruralom időszaka, amelyet megerősített az 1947. szeptemberében lebonyolított, alkotmányjogi szempontból érvénytelen választási csalás („kékcédulás hadművelet”).

Egy 2000. évi országgyűlési határozat eredményeképpen február 25. lett a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja hazánkban, mely végzést  az akkori kormánypárti többség, a Fidesz, az FKGP és az MDF, a MIÉP támogatásával, az MSZP-frakció nagy részének tartózkodása, és a sok más emléknap iránt olyannyira érzékeny SZDSZ-es képviselők nem szavazatai mellett fogadta el a parlament. A szerencsétlen áldozatok előtt rójuk le tehát kegyeletünket  a mai napon.

Szerencsére a mai nemzedékek többsége számára már semmit sem jelent ez a szó: kommunizmus, s mindazok az asszociációk, képzetfelidézések, amelyek hozzá köthetők, mint például Marx, Engels és Lenin, vagy Sztálin, Rákosi és Kádár, az elvtárs megszólítás a köznapi érintkezésben, a szocialista munkaverseny,  a szovjet és a magyar nép örök és megbonthatatlan barátsága és a többi hasonló primitív esztelenség csupán.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a huszadik század legnagyobb katasztrófája - amely bolygónkat érte a bibliai özönvíz és az 1347-es pestisjárvány óta - a kommunizmus volt. A  földkerekségen a kommunista ideológia nevében egy állítólagos népboldogító eszmét követve 100 millió ártatlan embert gyilkoltak meg. A kommunizmus így köztörvényes bűntettek elkövetésének tömkelegén alapuló politikai rendszer, tehát kriminalisztikai jelenség, s az, ami szülőhazájában, Oroszországban 1917-től 1991-ig, illetve nálunk, Magyarországon 1919-ben, majd 1947 és 1989 között történt csak büntetőjogi szempontból értelmezhető.

Sajnos gyakran elhangzanak olyan vélemények is, hogy a kommunizmus mint eszme magasztos, humanista, emberközpontú gondolat, s csupán az olyan gonosz diktátorok torzították el a valóságban, mint Sztálin vagy Magyarországon Rákosi Mátyás. Nos, a valóság ezt nem igazolja, hiszen ezt az eszmét meglehetősen kétes figurák és zavaros elmék alkották meg. Marxról, az alapítóról pl. közismert, hogy egész életében utált dolgozni, és lehetőleg járadékokból, gazdag rokonaitól, pl. hollandiai nagybátyjától, a híres cégalapító Lion Philips-től kikönyörgött anyagi juttatásokból élt. Marxot eszmerendszerének megalkotásában az őrült de Sade márki bizonyos gondolatai ösztönözték: „Gyűlölöm a természetet. Szeretném miszlikbe aprítani ezt a bolygót, eltéríteni a pályájáról, megállítani a csillagköröket, szétrobbantani a világmindenség égitesteit, szétrombolni mindazt, ami a természet, s védelmezni azt, ami ellensége – egyszóval gyalázni akarom minden tettemmel. Talán egyszer a napot is megkaparintjuk, hogy kiszakíthassuk az univerzumból, vagy arra használjuk, hogy lángba borítsuk a világot. Ezek igazi bűntettek lennének.”

Marx sátánimádó volt, számos fiatalkori verse tanúsítja ezt, ezek történeti tények. Egyik fiatalkori állítása szerint: „Szeretnék bosszút állni azon, aki ott fenn uralkodik.” Másutt ezt olvashatjuk: „Trónt akarok emelni magamnak, csúcsa hideg és hatalmas legyen, védőbástyája az ember feletti borzalom és tábornagya a sötét kín!” Nos, ezen „nemes” eszmét a mester tanítványai, Lenin és Sztálin Oroszországban, Mao-ce-Tung Kínában, Pol-Pot Kambodzsában,  és sok kis miniatűr diktátor  számos más helyen a világban, pl. Rákosi Mátyás és Kádár János Magyarországon megvalósította..

A kommunizmus ideológusai polgár-, paraszt-, papság- és értelmiségellenesek voltak, hiszen nyilvánvaló volt, hogy e társadalmi csoportok tagjai a legfőbb értéknek tekintették az egyéni, önálló gondolkodást és ítéletalkotást, a hagyományokhoz való ragaszkodást, s ezen értékek összeegyeztethetetlenek voltak azzal a cselédmentalitással, amelyet a kommunista rendszer urai,  pontosabban elvtársai elvártak az alattvalókkal szemben. Tanulságos idéznünk Leninnek egy Gorkijhoz írott 1919-es leveléből, melyben kifejti, hogy az értelmiség a burzsoázia szekértolója és a tőke lakája, és az a bizonyos szürkeállomány, amire Gorkij hivatkozik „valójában nem is agy, hanem egy darab szar”. E metaforikus nyelvet megismétli egy másik írásában, melyben lakonikus tömörséggel az áll, hogy „az értelmiség a társadalom ganéja.” Nem meglepő tehát, hogy a kommunista országokban úgy bántak a társadalom-fenntartó értelmiséggel, ahogy bántak.

Ha a kommunista rendszerek által elkövetett gaztetteket megpróbálnánk felsorolni, akkor a Kuruc.info hírportál éveken keresztül más híreket nem is közölhetne.  Csupán hazánkat tekintve a kommunizmus, mint politikai rendszer két ízben valósult meg: először 1919-ben – szerencsére viszonylag rövid időre, 133 dicstelen napra –, amikor is vörös terroristák mindenféle törvényes út mellőzésével, jogerős bírósági ítélet nélkül 590 embert gyilkoltak meg,  s ezek a halálesetek csupán utóbb, az alkotmányos rend visszaállítása után, a Horthy-rendszer kezdetén a bírói úton kivizsgált eseteket jelentik, amelyeket hivatalosan dokumentálni tudtak. Dr. Váry Albert koronaügyész-helyettes a vizsgálati anyagot  könyv formájában meg is jelentette. A gyilkosságok elkövetésének módját illetően a vörös terroristák hihetetlenül találékonynak bizonyultak: az akasztástól és az agyonlövetéstől az élve történő eltemetésig és a legbrutálisabb kínzásfajtákig terjedt a skála.

Például Szamuely Tibor, akit antiszociális magatartása miatt már diákkorában eltanácsoltak az egyik nyíregyházi középiskolából, Dunapatajon áldozatait az útszéli fákra akasztatta fel, s arra kényszerítette őket, hogy rúgják ki maguk alól a széket. Ha ezt a szerencsétlenek nem akarták megcselekedni, addig ütötték őket, amíg végre kénytelenek voltak a parancsot végrehajtani. Solton Szamuely a helyi jegyzőt és három társát a községháza előtti fákra akasztatta fel. A jegyző felesége  kilenc hónapos másállapotban volt, és könyörgött Szamuelynek, hogy kegyelmezzen urának. Szamuely azt ígérte, hogy levéteti urát a kötélről, ha a felesége kihúzza alóla a zsámolyt. A szegény asszony hitt neki, kihúzta férje alól a zsámolyt, s könyörgött, hogy vágják le férjét a kötélről. Szamuely kinevette, mire az asszony csaknem őrülten összeesett.

Mindezek csak ízelítők voltak a kommunizmus rémségeiből, az igazi megpróbáltatások a magyar társadalom számára 1944-45-ben érkeztek el, amikor a szovjet Vörös Hadsereg hordái elözönlötték Magyarországot. Egy nemrégiben múlt másik februári dátum is szomorú emlékeket idéz: 1945. február 13-án a szovjet katonák elfoglalták Budapestet, rettenetes megpróbáltatásnak téve ki mind az ostrom idején, mind utána a katonai és a polgári lakosságot egyaránt. Például a szovjet csürhe a harcok közben nem kegyelmezett a sebesülteknek, de a nőket és civileket sem kímélték. Egy ápolónővért, miután belső-ázsiai katonák közül vagy 15-en megerőszakolták, lovakkal széttépették. Perbál határában egy magyar főhadnagyot, pár német katonát és a helyszínen meggyalázott két német ápolónőt karóba húztak, akik szörnyű kínhalált szenvedtek. A rémtett helyét ma egy táblával ellátott kihegyezett karó jelzi. Az ostrom idején a volt Honvédelmi Minisztérium épületeiben és pincéiben mintegy háromezer sebesült katona égett el vagy fulladt meg a szörnyű füstben. E szerencsétlenek földi maradványait a harcok után kihordták a szabad területekre, és tankokkal átgázolva rajtuk a csonttörmelékeket a Vérmezőn, a Gellérthegy oldalában földelték el – a kommunista kegyeleti szokásokkal összhangban. A szovjetek összességében 750 ezer embert hurcoltak el szovjetunióbeli Gulág-lágerekbe, ahol rabszolgamunkát végeztettek velük, és legalább 300 ezren pusztultak el közülük betegségben, sebesülésben, az éhezés miatt, vagy a dermesztő fagytól.

Az 1947-es kommunista hatalomátvétel után az ÁVH, a politikai rendőrség figyelte az állampolgárok minden lépését, és jaj volt azoknak, akik e testület székházába, Budapesten az Andrássy út 60 szám alá, vagy más vidéki laktanyáiba, központjaiba kerültek, vagy a szintén az ÁVH által működtetett hírhedt koncentrációs táborokba, Recskre vagy Kistarcsára. Az '50-es években kb. 650 ezer ember ellen folyt eljárás, s ebből több mint 390 ezret el is ítéltek. Ezen kívül több mint 800 ezer embert sújtottak rendőrségi büntetéssel. Szinte nem volt olyan család az országban, amelynek valamelyik tagja ne került volna az ÁVH látókörébe.

A példátlan elnyomás 1956-ban forradalomhoz és szabadságharchoz vezetett, amelyet az akkori világ legerősebb ármádiája, a Vörös Hadsereg eltiport Kádár Jánosnak és más hazaárulóknak a közreműködésével. Az egyesek emlékezetében még ma is olyan szépnek látszó Kádár-kor kezdetét olyan megtorlás kísérte, amely legalább 100 ezer embert érintett közvetlenül. Több 10 ezer embert deportáltak büntetőtáborokba, 35 ezer ember ellen indítottak bűnpert, bebörtönöztek 30 ezret, több ezret deportáltak a Szovjetunióba, mintegy 400 felkelőt kivégeztek. Ezen kívül 200-250 ezer magyar ment száműzetésbe az Egyesült Államoktól Nyugat-Európán át Ausztráliáig és Új-Zélandig a szabad világ számos országába. Jórészt tehetséges fiatalok, akik majd később új, választott hazájukban lesznek egyetemi tanárok, kutatók, híres írók, újságírók, stb.

Egyszóval a kommunizmus össznemzeti katasztrófa volt: a halálos áldozatokon túl, a bebörtönzötteken valamint a lelkileg és fizikailag megrokkant honfitársainkon túl az állásukból eltávolítottakon keresztül valamennyi direkt büntetésben vagy atrocitásban nem részesülő magyar állampolgár, tehát még  a ma élő generációk is a kommunizmus áldozatainak tekinthetik magukat. 

Valójában a kommunizmus egyetlen vívmánya az volt, hogy minden lépésével egyre mélyebben vezette a magyar népet az anyagi és a szellemi-lelki nyomorúságba. Persze a magyar társdalom tisztességes többsége hiába is várta sokáig naivan teljes joggal azt, hogy az egykori hóhérai, akik közül sokan még ma is itt élnek közöttünk – sőt, az utódpárt, az MSZP soraiban vagy értelmiségi holdudvarában bizonygatják, hogy ez a párt már nem az a párt –, legalább megkövessék, s bocsánatot kérjenek tőle. Ez nem történt meg a mai napig, és a kommunista mentalitást ismerve nem is fog soha.

Az elvtársakat nagyon jól ismerő 1956-os halálraítélt, majd kegyelemből életfogytiglanra bebörtönzött Wittner Mária mondotta a parlament 2001. évi emlékülésén a következőket: „Megidézem az áldozatokat, az élőket, a halottakat, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújtatott hóhérokat. Vádoljuk őket, mert a nemzet kiváló polgárait küldték bitófára, és gyalázták meg őket halálukban.” Wittner Mária a deportáltak, a recski munkatáborba, a munkaszolgálatra, a Gulágra küldöttek, az ÁVH által megkínzottak, megnyomorítottak, a sortüzek áldozatainak nevében vádolta azokat, akik kifosztották az országot. Véleménye szerint ezek az emberek sohasem lesznek képesek magyar politikusként a nemzet felemelkedéséért harcolni. Beszédét így fejezte be: „Milyen morál alapján ülnek a magyar Parlamentben és alkotnak törvényeket egy általuk megalázott, kifosztott nemzet számára? A Szent Korona-tan és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullának nyilvánítom őket.”

Ma is aktuális szavak…