Bezár!
2020. február 28., péntek, Elemér napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
17:02 Dehogy akart Demeter Márta bárkit is lejáratni...16:58 Gaudi-Nagy Tamás fóruma a felvidéki Medvesalján16:23 Már megint15:55 "Beni Ganz nem meri megtámadni Iránt" - mondja egy kiszivárogtatott hangfölvételen a saját főtanácsadója15:38 A Volánbusz soron kívüli higiéniai intézkedésekkel védi utasait és munkavállalóit15:20 Súlyos veszteség érte a török haderőt Szírában15:08 Ketten hazamehettek a budapesti kórházi karanténból14:44 Késsel rabolt ki egy férfi egy ékszerboltot Nagykanizsán14:18 Nem azt kérdezi a NATO, mit keres Törökország Szíriában, inkább felszólítják Aszadot, hogy tegye le a fegyvert14:05 Hétfőn megkezdik a kerti zöldhulladék elszállítását Budapesten13:23 Erdogan megnyitotta a határt az Európába irányuló migránsáradat előtt - íme az első sáskák13:01 Dr. Ilkei Csaba: az első 3 év a 32-ből: 1988-1990 - Lakitelek, Magyar Televízió, MDF12:55 Történelmi mélyponton a forint12:32 A facebookos zsidók is félnek a koronavírustól11:57 Toroczkai a Horthy-megemlékezésről az ATV-ben - 3 percet kellett várni, amíg előkerültek a "halálvonatok"
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Elhazudott történelmünk - Vázlat népünk eredetének fő kérdéseiről (I. rész)

Reklám


Minden közösség, nemzet normális létezése és fennmaradása szempontjából alapvető fontosságú az a kérdés, hogy az illető közösség hogyan tekint saját múltjára, a közösség tagjai mennyire vannak tisztában hagyományaikkal, illetve az ősök tetteivel, hadi, politikai, kulturális és egyéb törekvéseivel. Más szavakkal mindezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy egy nemzet fogalmába beleértendő az ősök, a ma élő generációk és a majdan megszületendő nemzedékek közösségének összessége. E hosszú-hosszú leszármazási „családfa” egyedei, tagjai között a közös nyelv, a vallás és a hagyományok mellett a legfőbb kohéziós erőt a nemzeti történelem jelenti.  
Nem véletlen az, hogy a világtörténelem során oly sok megszálló, idegen hatalom fő célkitűzése volt, hogy a leigázottakat megfossza történelmi tudatuktól, illetve tisztánlátásuktól, s egy olyan históriát alkosson számukra, amely leginkább megfelel saját uralmi törekvéseinek, a függetlenségét elveszített népet pedig könnyen terelhető, emberi és közösségi tartásnak egyaránt híján lévő emberi nyájjá, tömeggé degradálja. Ősi bölcsesség: ha meg akarsz hódítani egy népet, először a múltját kell tőle elvenned, vagy átírnod azt. Hiszen közismert: a történelmet mindig a győztesek írják.
Nem volt ez másképpen a mi nemzeti történelmünk során sem. Magyarország tartósan 1526 után került idegen hatalmi központ uralma alá, amikor a Habsburg Birodalom része lett, az uralkodói székhely pedig - Buda török általi elfoglalásának köszönhetően is - Bécsbe került. (Az igazság kedvéért feltétlenül meg kell említenünk, hogy ez a hatalmi függés korántsem volt a nemzet szempontjából oly kedvezőtlen és tudatroncsoló, mint a jóval későbbi szovjet, illetve a mai, globális céghálózatoknak való gyarmati alávetésünk, s az agymosásnak messze nem volt olyan kifinomultan rafinált tárháza, mint manapság, de a teljes állami függetlenségünket mégis csak elveszítettük az első világháború végéig, 1918-ig. Megint más kérdés, hogy amikor visszanyertük 1918-ban, abban sem volt sok köszönet.)
A Habsburgok nemzeti és rendi-nemesi politikai érdekeket sértő törekvései ellen a magyarok több szabadságharcot is indítottak, az elsőt Bocskai István vezetésével 1604-ben, ezt követően 1711-ig szinte folyamatosan zajlottak a rendi-függetlenségi harcok Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, a Wesselényi-összeesküvés résztvevői, Thököly Imre és végül II. Rákóczi Ferenc vezetésével.
Kétségtelen, hogy a politikai alávetésen túl a kezdeti időszakban nem voltak a Habsburg-hatalomnak olyan törekvései, amelyek arra irányultak volna, hogy átírják nemzeti históriánkat, ez a szándék határozottá majd csak a 18-19. század fordulójától, a mai értelemben vett modern nemzettudat, a nacionalizmus megszületésétől kezdődő időszakban válik. Ekkor lettünk ugyanis máig hatóan finnugorok. Ez korábban hazánkban senkinek nem ötlött fel az elméjében, a magyar krónikás hagyomány szerint mi, magyarok egy turáni, hun-szkíta-avar eredetű, és ebbe a kultúrkörbe tartozó nép vagyunk.
Nem tekintve most II. Piusz (1458-1464) közlését, tulajdonképpen először az 1520-as években I. Miksa (1493-1519) császár moszkvai követe, Sigmund Herberstein fogalmazza meg – minden tudományos alap nélkül – azt a tételt, miszerint az északi Jeges-tenger irányában található Juhra vagy Jugria tartomány lakói egy nyelvet beszélnek a magyarokkal, és ez a vogulok (manysik) ősi földje. A 18. század végéig azonban ez az észrevétel nem okozott különösebb zavart nemzettudatunkban, sőt, semmilyen hatást nem gyakorolt idehaza, inkább csak azért említhető, mert egy későbbi, sajnos nagy „karriert” befutó tézis előfutáraként tarthatjuk számon. 
Amikor azonban a 18. század közepén megjelent Párizsban Deguignes francia tudós műve a hunok történetéről, majd szinte vele egy időben a kiváló tudós jezsuita, Pray György udvari történetíró hunokról, avarokról és magyarokról írott hatalmas műve Bécsben, ez egy csapásra kiváltotta a német kutatók dühét és reakcióját.
Az első nagy támadást Fischer (1697-1771) intézte a magyar őstörténet ellen, 1768-ban, Szentpétervárott megjelentetett Szibéria története című könyvében. E műben található az a megállapítás, hogy a Volga-Káma vidékén éltek a jugrik, azaz a vogulok, s a szerző úgy véli, hogy az ő nyelvük - sok más mellett - az észttel, a finnel, a lappal és a magyarral együtt közös nyelv. A rokonságot bizonyítandó, a szerző felsorol 13, azaz tizenhárom (!) szót, összesen megvizsgál nyolcvanat (ez sem elírás: tehát 80 szót!), majd ezt követően kinyilatkoztatja: a magyar, továbbá a manysi (vogul) és a chanti (osztják) nyelv egyezése vitán felül áll. Nem mellesleg „tudós” szerzőnk mindezt úgy teszi, hogy még csak nem is tud magyarul!
Fischer munkáját Schlözer (1735-1809) tette két könyvével szélesebb körben is ismertté. Róla azt kell tudnunk - azon túl, hogy természetesen ő sem ismerte nyelvünket -, hogy gyűlölte a magyarokat, szerinte nekünk saját történelmünk sincs, mindig is szomszédaink martalékai voltunk. Az 1795-ben megjelent A németek története Erdélyben című művében például arra a megállapításra ragadtatja magát, miszerint „ a magyar hordák keleten a besenyőktől rettegtek, nyugaton pedig hosszú éveken át a hatalmas Germániát fenyegették, ámbár az az igazság, hogy ennek nem az erejük, nem a sokaságuk és legkevésbé a hadművészetben mutatott vitézségük volt az oka.”
Az egész történetben az a legsajnálatosabb, hogy ez a két „tudós” ötlötte ki a finnugor nyelvrokonság elméletét, amelyet aztán a  magyar Sajnovics János (1733-1785) és Gyarmathy Sámuel (1751-1830) is kritika nélkül átvettek.
Sajnovics jezsuita papként került 1768-ban Dániába, majd Vardő szigetére utazott, és itt  figyelt fel a lapp és a magyar nyelv állítólagos nagyfokú hasonlóságára. Gyarmathy Sámuel a híres göttingai (Göttingen) egyetemen barátkozott össze Schlözerrel 1795-ben, és annak hatására a finnugor elmélet lelkes hirdetőjévé vált. 1799-ben megjelent Affinitas című munkájában a már említett jeles tudós, Pray és Deguignes nézeteit rémesnek és szörnyűnek titulálja.
Ezek az emberek alapozták meg tehát a 18. század végén a finnugor elméletet, és nekik köszönhetően válhattak aztán őseink a 19. század közepétől teljes egészében finnugorokká., olyannyira, hogy a legutóbbi időkig (vélhetően ma is, de erről nincsenek személyes tapasztalataim) mint fontos szaktekintélyeket emlegették őket a felsőoktatásban a magyar szakos hallgatók számára mint a magyarság eredeztetésének tudományos megalapozóit.
Lipusz Zsolt
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready