2020. április 6., hétfő, Vilmos, Boglárka napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:12 A marokkói király amnesztiával harcol a koronavírus ellen22:53 Kórházba szállították a brit miniszterelnököt22:48 Tónus IX: öld meg a bankot!22:28 Az Egyesült Államok tisztifőorvosa szerint "ez lesz a mi Pearl Harbourunk, a szeptember 11-énk"22:07 Dániel Péter antifasizmusától Donáth Anna rasszizmusáig - Heti progresszió (XXII.rész)21:26 Törökországban ismét mintegy háromezer új fertőzöttet diagnosztizáltak20:53 Egy nap alatt csaknem 11 ezren tértek haza Ukrajnába20:21 Ausztriában a 12 ezret is meghaladta a koronavírussal fertőzöttek száma20:04 Megölte egyéves kislányát egy budapesti nő19:45 Csehország francia betegeket gyógyít19:21 Kevesebb halott egy nap alatt, de ismét emelkedett a diagnosztizált fertőzöttek száma Olaszországban 18:58 Meghalt 108 éves korában "az allergia nagyapja"18:46 Toroczkai: koronavírus és a propagandaháború - fontos, hogy ne üljünk fel sem az orosz, sem a kínai, sem az amerikai propagandának17:59 Otthoni tornával bővül az M5 kulturális csatorna oktatási sávja17:37 Könyveket, folyóiratokat tett elérhetővé online a Történettudományi Intézet
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

1944. október 15. – Az utolsó kísérlet Magyarország megmentésére

Reklám


1944 folyamán két alapvető fontosságú hadtörténeti tény határozta meg, illetve döntötte el hazánk további sorsát, jövőjét: az egyik a szövetséges angolszász koalíció által június 6-án, a D-napon megkezdett Overlord-hadművelet, azaz a normandiai partraszállás megkezdése volt, a másik pedig a román árulás, tehát a korábban német szövetségesként harcoló Románia átállása a szovjetek oldalára 1944. augusztus 23-án.
Ezen események kritikus helyzetbe hozták a hazánk területét védő magyar és német szövetséges katonai alakulatokat, mert egyfelől a nyugat-európai, második front megnyitása miatt a Harmadik Birodalom vezetői arra kényszerültek, hogy haderejük egy részét kivonják Magyarország területéről, másfelől váratlanul a Kárpát-medencére zúdult a vörös horda áradata.

Ebben a helyzetben a 76 esztendős, betegségtől és családi tragédiáktól megtört kormányzó elszánta magát az ún. „kiugrásra”, vagyis delegációt menesztett a vörös cárhoz Moszkvába abból a célból, hogy Magyarország fegyverszünetet kössön a Szovjetunióval. Sajnálatos módon ennek a diplomáciai-katonai kísérletnek nem sok értelme volt, tekintettel arra, hogy a hivatalos delegáció útnak indulásakor, 1944. szeptember 28-án a szovjet-román csapatok már három napja a trianoni Magyarország területét dúlták és pusztították. Végül október 11-én megszületett a moszkvai fegyverszüneti megállapodás, s a kormányzó október 15-én, délután egy órakor jelentette be a nevezetes proklamációját a rádióban, miszerint „fegyverszünetet kérünk ellenfeleinktől és megszüntetjük az ellenségeskedést velük szemben”. Rádiószózatában Horthy nem utalt a moszkvai tárgyalásokra, és a vezérkar sem küldte ki a csapatokhoz a kormányzó hadparancsát az átállásról, melyet eleve hitszegésnek, a szövetséges bajtársak elárulásának tekintett, ráadásul azzal is tisztában volt, hogy a szovjetekhez történő átállástól hazánk semmi jót nem várhat.
Ilyen kül- és katonapolitikai viszonyok között vette át a hatalmat a Szálasi Ferenc vezetése alatt álló

Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom 1944. október 15-én. Tény, hogy a németek támogatták a nyilaskeresztes hatalomátvételt, Otto Skorzeny és Bach-Zelewski SS-tábornokok azzal a küldetéssel érkeztek Budapestre, hogy minden áron akadályozzák meg a kiugrási kísérletet, s támogassák Szálasit, azonban a hatalomátvétel fő bázisa és háttere az egész magyar hadsereg volt, amely semmi szín alatt nem lett volna hajlandó harcolni a vörös bolsevisták oldalán, különösen nem a tegnapi bajtársai, a német katonák ellen.



Végül is Horthy mint államfő 1944. október 16-án visszavonta 15-ei proklamációját, kinevezte miniszterelnökké Szálasi Ferencet, s egyúttal lemondott az államfői tisztségről, maga pedig családjával együtt német oltalom alá helyezkedett.




Az új miniszterelnök még ezen a napon letette a Szent Koronára az esküt (e cselekedetét azóta nem követte egyetlen utóda sem). A kormányzó lemondásával megüresedett államfői posztot az ország legfőbb közjogi méltóságaiból összetevődő Országtanács 1944. október 27-én szintén Szálasira mint nemzetvezetőre ruházta.

Az új kormányzat legsürgetőbb feladata a honvédelem lehető leghatékonyabb megszervezése volt.

Szálasi miniszterelnökségének kezdetén a szovjet-román haderő (s itt fontos hangsúlyoznunk, hogy 1944-1945 folyamán hazánk területén román-magyar háború is dúlt) már csaknem az egész Tiszántúlt megszállta, s Debrecen térségében, a Hortobágyon zajlott október 9-e óta a háború – az 1943. évi, kurszki utáni – egyik legnagyobb páncélos összecsapása.



Miután a második világháború győztesei a szövetségesek lettek, a történelemkönyveket is az ő látószögükből és érdekeiknek megfelelően írták-írják minden egyes európai országban, így a hivatalos történettudomány részéről elfogulatlan, objektív, a kötelezően elvárt intellektuális „náciellenes” őrjöngéseket és érzelmi kitöréseket nélkülöző értékelés még nem született e korról, mint ahogyan a nemzetiszocializmusról, a hungarizmusról, illetve annak egyes prominens képviselőiről sem. A dolog természetéből adódóan, a még ma is titkosított forrásanyag ismeretének híján és terjedelmi okok miatt sem kísérelhetünk meg egy mégoly hevenyészett összegzést sem adni, néhány kérdés felvetése azonban talán nem teljesen haszontalan vállalkozás e nagyon fontos történelmi korszak és annak főszereplői vonatkozásában.



A kommunista „történetírás” tudatroncsoló tevékenységének köszönhetően közvéleményünkben a mai napig általánosan elterjedt nézet, hogy a Nyilaskeresztes Párt bázisát és szavazóit a lecsúszott egzisztenciák, a roncstársadalom, büntetett előéletű személyek s más hasonló társadalmi csoportok alkották. A téma egyik elismert, tudós kutatójának – a „szélsőjobboldali” szimpátiával a legkevésbé sem illethető –, Ungváry Krisztiánnak a véleménye szerint azonban teljesen más a helyzet. Egy Népszabadság-interjúban, 2003. június 4-én  a következőket nyilatkozta: „…a fénykorában 300 000 fős taglétszámú párt soraiban néhány ezer büntetett előéletű található. (Megj.: S itt külön kutatás és vizsgálat tárgya lehetne, hogy ebből vajon mennyi volt az erőszakos bűnelkövető, s mennyi a gondatlanságból elkövetett vétség, illetve az államrend erőszakos megváltoztatására irányuló szervezkedés miatt rács mögé kerültek aránya. Például Kovarcz Emil magyar királyi őrnagyot, a párt országos szervezés-vezetőjét, október 15-e egyik főszereplőjét a Dohány utcai zsinagóga ellen elkövetett merénylet miatt ítélték korábban két év börtönre. L. Zs.) Szálasi első pártalakulatának budapesti tagnévsorában 1938 legelején 466 budapesti párttagot tartottak nyilván. Közülük 99 (Megj.: Vagyis több, mint 20 százalék! L. Zs.) rendelkezett doktori fokozattal! A nyilas párt indulásakor tehát jellegzetesen értelmiségi rétegpárt volt.”
A másik közkeletű tévhit, hogy amennyiben Horthy kiugrási kísérlete sikerül, s átáll a magyar haderő a szovjetek oldalára, akkor megmenekül az ország a háborús dúlásoktól és szenvedésektől, s nem pusztul el Budapest sem. Ezen elmélet hirdetői valószínűleg nem tudják, mit beszélnek.



Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy a Wehrmacht és a Waffen SS tovább folytatta volna a harcot a hazánkra törő bolsevista vörösök és román csatlósaik ellen, miképpen az is, hogy a szovjet-román hadsereg ugyanúgy végigpusztította volna a „szövetségessé” vált ország területét, amint tette ezt a „kiugrás” végrehajtása nélkül is. Vagyis a román példa követése kétszeres pusztulást és szenvedéseket hozott volna az amúgy is halálra gyötört országra és népére egyaránt. Arról az „apróságról” se feledkezzünk meg, hogy ebben a korban – ellentétben a mai kicsinyes, nyomorult, nyerészkedő, haszonelvű, Aranyborjú-imádó érával – még élt a katonai erény, tisztesség és bajtársiasság fogalma. Elképzelhetetlen volt egy magyar királyi honvédtiszt számára az, hogy becstelen módon elárulja bajtársait tőrt döfve a hátukba.
Másrészt a kérdés önmagában való puszta felvetése is eleve anakronisztikus és történelmietlen, hiszen azoktól a magyar katonáktól, akik a kommunizmus iránti gyűlölet légkörében (nem mellesleg: nagyon helyesen) nevelkedtek és nőttek fel, különösen, ha megtapasztalták személyesen is 1919 borzalmait és terrorját, elképzelhetetlen volt azt várni, hogy a hazánkra csak pusztulást és gyarmati alávetést hozó szovjet terrorállam zsoldosaivá szegődjenek. (E fonák logika alapján ma el kellene ítélnünk 16-17. századi hőseinket is, hiszen nem álltak török szolgálatba, hanem inkább életüket áldozták hazájukért, noha például az egri, 1552. évi ostrom idején úgy látszott, a török hatalom legyőzhetetlen, tehát Dobóék és a magyarság előtt praktikus okok folytán nincs más lehetőség, mint a behódolás. S valóban, a török megszállás ezt követően még csaknem 150 évig tartott, ezzel szemben a szovjet szűk fél évszázadig. Vö. mindezt Kovács Lászlónak a NATO-hoz történt csatlakozásunk után tett, mély értelmű bölcsességről tanúskodó kijelentésével: „Most végre a jó oldalra álltunk.”)
1944. október 15-én tehát eldőlt, hogy Magyarország harcolni fog tovább a szovjet-román koalíció ellen. Szálasi Ferencnek, továbbá a hazánk földjén életüket is feláldozó magyar és német katonáknak egyébként csak a háláját róhatja le a „Nyugat”. Szemernyi kétségünk nem lehet afelől, hogy amennyiben a német-magyar haderő nem vív mintegy féléves heroikus küzdelmet Magyarország megvédéséért (ebből csaknem két hónapot tett ki a főváros ostroma), abban az esetben a vörös söpredék nem áll meg az Elbánál, hanem jó eséllyel a Rajnáig masírozik előre. Ne feledjük, hogy a szövetségesek csak 1944 karácsonya táján jutnak be a Reich területére, viszont a Vörös Hadsereg már augusztus végén átlépi a magyar határt, egy hónappal később pedig már a trianoni határokon belül áll!

A nyilaskeresztes hatalomátvétel 65. évfordulójának napján Szálasi Ferenc és Kovarcz Emil nevének említése mellett nem hagyhatjuk el Hindy Iván tábornokét sem. E nap eseményeinek egyik fő alakítója volt ugyanis, s ő védte később hősiesen Budapestet csaknem két hónapon keresztül a szovjet-román túlerővel szemben. A modern brit történetírás legtiszteletreméltóbb alakja, C. A. Macartney professzor kétkötetes Október tizenötödike – A modern Magyarország története 1929-1945 című hatalmas, több mint 1200 oldalas munkájának első oldalán az alábbi ajánlást olvashatjuk: „To the honoured memory of Ivan Hindy general + August, 26 th, 1946”, azaz „Hindy Iván tábornok tisztelettel őrzött emlékének + 1946. augusztus 26.” (Jellemző honi közállapotainkra, hogy ezt a 20. századi magyar történelem objektív tanulmányozásához nélkülözhetetlen alapművet 50 évig nem fordították le magyar nyelvre!!! 2006 óta olvasható anyanyelvünkön, természetesen nem az MTA, hanem a Gede Testvérek Bt. kiadásának jóvoltából.) A kiváló magyar katona és hazafi egyébként a következő, lényegretörő, lakonikus meghatározását adta a vörös rezsimnek: „A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette.” Prófétai szavak, nem véletlenül akasztották fel az elvtársak egy ún. népbírósági, jogi tragikomédia után sok más kiváló magyarral együtt 1946-ban, hogy aztán hazánkra szabaduljon a judeobolsevik csürhe rémuralma.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy hazánk előtt 65 esztendeje nem állott más járható út, mint az, amelyen Szálasi Ferenc és kormánya elindult. Minden más politikai vagy katonai megoldás nagyobb szenvedéseket és megpróbáltatásokat hozott volna a nemzetre és szülőföldünkre. Természetesen az 1944-1945-ös események vizsgálatakor is ragaszkodnunk kell ahhoz a történettudományi alapelvhez, mely szerint egyetlen korszak történéseit és szereplőit sem szabad egy másik kor értékrendje, mentalitása és elvárásai alapján megítélnünk.
Különösen érvényes ez napjainkra, amikor hazánkat egy, a globalista hatalmak, a NATO és az Európai Unió előtt feltétlen szervilizmussal hajbókoló szolgahad rángatja a szakadék felé, ellenben Horthy és Szálasi Hitlerrel is kemény vitákat folytattak, valamint számos német, politikai és katonai természetű kérés teljesítését – a magyar érdekek szem előtt tartásával – egyszerűen megtagadták. A nemzetvezető például a Führer többszöri, határozott felszólítása ellenére sem járult hozzá a budapesti zsidók deportálásához a német megszállás alatt lévő lengyelországi koncentrációs táborokba. A jelenlegi tolvajrezsim viszont nem visszautasít külső hatalmi és gazdasági elvárásokat, hanem egyenesen elébe megy azok végrehajtásának. S végső soron a ma uralkodó nyamvadék, kasztrált hangú és mentalitású bankár-pénzügyes selyemfiúcskák semmit nem érthetnek abból a korból, amikor – velük ellentétben – még férfiak irányították a nemzet és az ország kormányzatát, s amikor még élt az az archaikus életelv, melynek magasztos és egyben tragikus fennköltségét így összegzi a Kárpátia együttes egyik dalában: 

„Ezer meg ezer év edzett apát és fiát,
Elfogadni, ha kell, a hősies halált.
Ezer meg ezer év tanított anyát és leányt,
Szívében viselni fekete gyászruhát.”

      
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready