2018. december 16., vasárnap, Etelka, Aletta, Tihamér napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
21:39 Sábeszkor nincs tüntike, vasárnap folytatják20:42 Don Quijote ébredése Nürnbergben 20:16 Ezek a cigányok a 909-es éjszakai buszon túlóráztak20:00 A kijevi patriarkátus metropolitáját választották meg a Moszkvától független ukrán egyház vezetőjének19:35 Trump a Twitteren kötött útilaput belügyminisztere lába alá19:09 A Mi Hazánk által vezetett településeken nem alkalmazzák a túlóratörvényt - Toroczkaiék a Tesco Központi Raktáránál kezdik a nyomásgyakorlást18:22 Gyurcsány: aljas diktatúrák erőszakszervezetei engedik meg maguknak azt a brutalitást, amit a magyar rendőrség tett17:51 Megölte élettársát, majd öngyilkos akart lenni egy városföldi férfi17:39 Máglyatűz és Új föld, új szerencse: karácsonyi ajándékötletek (x)17:02 Sárgamellényesek: az igazi ellenség a zsidók, Macron pedig a bábjuk - be is zárt a zsinagóga a Champs-Élysées-n16:53 Gyurcsányék ügyvédje is hazamehet: a Szegedi Törvényszék megszüntette Czeglédy Csaba letartóztatását15:59 Lezuhant egy ukrán Szu-27-es vadászrepülőgép - ez már a második baleset két hónapon belül15:48 Új föld, új szerencse: szerelem, telepesek, uzsora és botrány a régi Magyarországon (x)15:27 Egyre súlyosabb szegény Juncker isiásza14:50 Századvég: "a nyugati demokráciákban súlyosan büntetik a képviselői rendbontást"
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Holokamu ::

Karsai László: Válasz Perge Ottóéknak, jegyzetekkel és példákkal

Reklám


Karsai László
Amikor kiderült, hogy a kuruc.info-n vitázok a holokauszt-tagadókkal, egy ismerősöm figyelmeztetett: Perge Ottó nem is létezik, „fedőnév”, többen írnak e név alatt. Ezt először nem akartam elhinni, de „Perge” válaszai meggyőztek az információ valóság-tartalmáról.
Előzmények (időrendi sorrendben):
Az nem lehet, hogy egy ember önmagának homlokegyenest ellentmondó állításokat írjon le néhány napon belül, bizony itt több olyan ember próbálja bebizonyítani, hogy a nácik és cinkosaik nem gyilkoltak meg a második világháború idején kb. 6 millió zsidót, akik még egymás írásműveit sem olvassák el. Az egyik „Perge” azt állítja, hogy az SS különleges gyilkoló különítményei, az Einsatzgruppék csak partizánokat öltek meg, a másik „Perge” elismeri, hogy százezrével öltek zsidó nőket, öregeket, gyerekeket is. Az egyik „Perge” azt hiszi, hogy vannak olyan komoly demográfiai statisztikai kiadványok, népszámlálások amelyekből megállapítható, hogy a zsidóság száma a „háború következtében” nem csökkent jelentősen. A másik „Perge” elismeri, hogy száz- és százezrével pusztultak el a zsidók.
Kérem és javaslom, hogy mielőtt még teljesen belebolondulnának „a nem volt holokauszt, a nácik nem öltek meg hatmillió zsidót” tudománytalan és aljas ostobaság bizonygatásába, nézzék át az alábbi műveket:
U. O. Schmelz: The demographic impact of the Holocaust on the Jewish people. Institute of Contemporary Jewry, Hebrew University of Jerusalem, Jerusalem, 1991.
R. Bachi: Population Trends of World Jewry. The Institute of Contemporary Jewry. 1976.
W. Benz (ed.): Dimension des Volkermords, Oldenbourg, Munich, 1991.
D. Kirk: Europe's Population in the Interwar Years. London: Routledge, 1969.
Piotr Eberhardt: Ethnic groups and population changes in twentieth-century
Central-Eastern Europe: History, Data, and Analysis. M. E. Sharpe, 2003.
Pergéék még soha nem jártak Lengyelországban, de még olyan magyar falvakban, városokban sem, ahol 1939 előtt nagylétszámú, virágzó zsidó közösségek éltek. Ma mutatóban is alig találni vidéken Lengyelországban, vagy Magyarországon zsidókat, vagy olyan nagyvárosokban, mint Varsó, Lemberg, Lodz stb. ahol a háború előtt több százezren éltek. Szalonikit hajdanán a „Balkán Jeruzsálemének” nevezték. Az itt élő zsidók zömét Auschwitzba és Treblinkába deportálták, ahol, bár ezt Pergéék nem hiszik el (a történettudományban a hitnek csekély szerepe van), többségüket meggyilkolták. Pergéék nem értik, nem tudják, nem akarják felfogni, hogy nem valamiféle zsidó „világösszeesküvés” következménye az, hogy nincs a világon olyan komoly történész, aki elfogadná a holokauszt-tagadók állításait. Nincs a világon olyan egyetem, ahol sületlenségeiket bárki tanítaná. Pergéék egy kérdésre semmiképpen sem tudnak válaszolni: hol vannak 1945-ben azok a zsidók, akik 1939-ben még éltek, de szerencsétlenségükre a második világháború idején náci megszállás, vagy befolyás alatt lévő országban éltek? Több millió emberről van szó, nem Treblinka környékén kivágott, vagy nem kivágott fákról, a koksz és a fa égéshője közötti különbségről. Próbáljanak csak egyszer megállni egy elhagyatott, düledező zsinagóga előtt, és gondolkodjanak el azon, hová lettek azok, akik ezt a zsinagógát építették, akik itt imádkoztak?
Pergéék nem ismerik a nácizmus történetét, a II. világháború történetét, a holokauszt történetét és ráadásul figyelmetlenek is. Antiszemiták is, bár ezt tagadni próbálják. Csak antiszemita írhat le olyasmit, hogy Hitler „a történelmi tapasztalatok” alapján jutott arra a következtetésre, hogy a zsidóság „túlhatalma és világuralmi törekvései” teszik lehetetlenné Németország felemelkedését. Németország az I. világháború előtt dinamikusan fejlődő, még gyarmatokat is szerző hatalmas ország volt. Az első világháború kirobbantásában komoly, bár távolról sem kizárólagos szerepe volt. Az első világháborúból vesztesként került ki, a győztesek megalázó békefeltételeket kényszerítettek a vesztes államokra. A rasszista, szociáldarwinista, antiszemita Hitler a háborús vereségért, a versaillesi békéért a zsidókat tartotta felelősnek, tévesen. Csak igen elfogult antiszemiták hitték és hiszik, hogy „a” zsidóknak valamiféle túlhatalmuk és világuralmi törekvéseik vannak.
2. sz. kérdésemre Pergéék nem válaszoltak, tehát ha komolyan veszi cipőevési fogadalmukat, jó lesz, ha mielőbb nekilátnak bőrcipőik főzésének (tőlem süthetik is). Én azt kérdeztem, hogy miért ismételgette, ráadásul rendszeresen „próféciának”, vagyis beteljesülő jóslatnak nevezve 1939. január 30-i ünnepi beszédének azt a részletét, amelyben az európai zsidó faj megsemmisítését említi. Pergéék hosszadalmas válaszukban sok mindenről beszélnek, csak arról nem, hogy miért idézte újra és újra, a nyilvánosság előtt és szűk bizalmasai körében is Hitler ezt a „jóslatát”? Mire véljem ezt, trehányságnak, vagy annak, hogy ők is tudják: erre a kérdésre csak egyféle válasz lehetséges: Hitler önmagát is, Himmlert, Heydrichet, Goebbelst (utóbbi nevét Pergéék tévesen Göbbelsnek írják) is meg akarta győzni, bátorítani: ő megjósoltak a zsidók pusztulását, megsemmisítését, most csak az következik be, amit megjósolt. Nem véletlenül idézték propagandistái, köztük Goebbels is többször 1941-1942-ben ezt a próféciát újságcikkekben, rádió-beszédekben.
Pergéék tévednek: 1940-ben a brit vezetők, élükön Churchill-lel nem határozták el a német lakosság jelentős részének elpusztítását, nem kezdtek hozzá a polgári lakosság kíméletlen bombázásához. Ilyesmit csak a nagyon rossz történész, David Irving állít, akinek „Hitler’s War” c. művét szaktörténészek, pl. Martin Broszat, meggyőzően cáfolták már a hetvenes évek végén. Ebben a művében Irving, nagyon kétes források alapján azt állította, hogy Hitler nem is tudott arról, hogy Himmler, Heydrich és társaik parancsár százezerszámra mészárolják a zsidókat. Irving gyűlöli Churchillt, ami egy történész részéről hiba, elfogultság, ezért olyasmiket is neki tulajdonít, amit el sem követett a derék brit miniszterelnök. Pergééknek el kellene olvasniuk néhány komoly hadtörténeti munkát, pl. kezdhetnék ismereteik bővítését Sir A. B. Liddell Hart műveivel, azokból megtudhatnák, hogy ki, mit, mikor bombázott 1940-ben.
3. sz. kérdésemre sem tudtak Pergéék válaszolni, ennek fő oka az, hogy fogalmuk sincs a náci eutanázia-program történetéről. Az eutanázia-program „jogalapját” Hitler aláírását viselő, 1939 októberében keletkezett, de 1939. szeptember 1-re antedatált gépelt papír-fecni jelentette. Felhatalmazta Bouhlert és Brandtot, hogy „...az egyes orvosok hatáskörét oly módon megnöveljék, hogy a gyógyíthatatlan betegeket, állapotuk leggondosabb vizsgálata után a KEGYES HALÁLBAN (Gnadentod) részesítsék.”1 Az első, nagyszabású tömeggyilkos akciót Hitler nem Himmlerre, hanem egyik titkárára, Kancelláriáján belül pedig arra a részlegre bízta, amely a beérkező kérvényekkel foglalkozott.2
Pergéék rosszul tudják, nem vizsgálták meg gondosan azokat, akiket legyilkoltak és nem fájdalmaktól szenvedő, gyógyíthatatlan betegeket öltek meg. A Belügyminisztérium jelentéstételre szólította föl az elmegyógyintézeteket, minden egyes ápoltjukról kérdőívet kellett kitölteni, megjelölve az illető származását (faját), egészségi állapotát, különös hangsúllyal munkaképességére. Egy-egy szakértő átlagosan 150 dossziét kapott, a háborús veteránokat, front-kitüntetések birtokosait mentesítették. Általában nem vizsgálták meg az elmebetegeket, dossziék alapján öltek, néha az ápolókat meghallgatták, de a kezelő orvosokat nem. Pergéék nem tudják, vagy nem akarják megérteni azt, amit XII. Pius pápától az egyszerű németek száz és százezrei tudtak, megértettek: óriási különbség van aközött, hogy valaki, aki önmagát súlyos, gyógyíthatatlan betegnek tudja, vagy hiszi, iszonyatos fájdalmai vannak, és kéri kezelőorvosait, hogy vessenek véget szenvedéseinek, és aközött, hogy ezrével, tízezrével gyilkolnak meg gyógyíthatatlannak és főleg munkaképtelennek minősített embereket. 1939 szeptember végén Lengyelországban Bromberg környékén egy SS-egység több ezer elmebeteget agyonlőtt, az év végén az SS egy másik egysége 1.558 lengyel elmebeteget ölt meg olyan módon, hogy az előre megásott tömegsírokhoz teherautókon szállították őket, a légmentesen szigetelt raktérbe vezetve a kipufogó-gázt, nem feledkezve el 10 RM/meggyilkolt fő költség-elszámolásról sem.
Megpróbálták a programot titokban tartani, külön vállalatot alapítottak „Községi Alkalmazottakat Szállító Szolgálat” - néven, ez bérelte azokat a teherautókat, amelyek az egyes elmegyógyintézetekből a gyilkolásra kijelölt kórházakba szállították az elmebetegeket. Gondosan válogatták ki a programban résztvevő orvosokat, ápolókat, akiket külön foglalkozásokon „edzettek” tömeggyilkos tevékenységükre. A halálra ítélt elmebetegeket fürdőteremnek álcázott gázkamrákban ölték meg, ezekbe általában teherautó-motorok kipufogó-gázát vezették, a hullákat pedig krematóriumokban égették el, miután - ha voltak ilyenek - kitépték az aranyfogaikat.3 A gyilkoló személyzet jó része nem egyszerűen hozzászokott „munkájához”, hanem egy idő múlva kifejezett örömmel gyilkolt. A hadamari és grafenecki elmegyógyintézetben is megünnepelték a 10.000-ik hullát.4 Pergéék rosszul tudják, nem kb. 50-100.000 elmebeteget öltek meg a nácik. Hitler 1941. augusztus 24-én leállította az eutanázia programot. Döntésének legalább két oka lehetett. Hatott rá a széleskörű hazai és nemzetközi tiltakozás. Nem sokkal korábban az egyik bajor vasútállomáson, amikor vonatát félreállították, mert elmebeteg gyermekeket szállító szerelvény haladt át, az eseményről értesülő rokonok dühödt tömege vette körül a vezéri szerelvényt. Fontosabb lehetett számára az a tény, hogy az eredetileg meggyilkolni tervezett 65-70.000 főt már „túlteljesítették”, az egykorú hivatalos összesítő jelentés szerint 70.273 elmebeteget „fertőtlenítettek” 22.978 főt pedig más módon „intéztek el”, összesen tehát 93.351 elmebeteget öltek meg.5
Pergéék hol azt hiszik, hogy a náci rendszer olyan diktatúra volt, ahol a Gestapo mindenkit ellenőrizni tudott, hol meg szinte demokráciának vélik. Jócskán maradtak fenn fényképek a hatalmas kéményükből fekete füstöt okádó krematóriumokról (Hadamar), a betegeket szállító teherautókról stb. Semmi bizonyosat nem tudunk arról, hogy 1941-1945 között mi történt az elmebetegekkel Németországban. 1939-ben körülbelül 300.000 elmebeteget tartottak számon, 1946-ban számuk 40.000 volt. Sokan közülük elpusztulhattak a bombázások során, másokat szabadon is engedhettek, vagy megszöktek. A nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék számára készített becslés szerint 275.000 német elmebeteg halt meg a második világháború idején. Az egyes kórházak iratanyagában eddig elvégzett kutatások sem adtak azonban pontos választ arra, hogy valójában hányat öltek meg közülük a nácik és orvos cinkosaik.6
Az eutanázia-program hivatalos leállítása előtt majd utána is gyilkoltak meg betegeket, elmebetegeket a koncentrációs táborokban. A koncentrációs táborokba áthelyezett T-4-es (az elegáns Tiergarten út 4. sz. alatt volt a program központja, innen a fedőnév) orvosok gyakran írtak le ilyesféle diagnózisokat, akár egyetlen egy emberről is: a páciens zsidó, üzletember, fanatikus németgyűlölő, aszociális, pszichopata, megbízhatatlan és kommunista. Egyes források szerint 1943 áprilisáig 30.000 foglyot szállítottak koncentrációs táborokból az eutanázia-program elmegyógyintézeteibe, „különleges kezelésre” (Sonderbehandlung).
A T-4-programban résztvevők közül 94-en nem maradtak munka nélkül az eutanázia-program leállítása után. A belzeci haláltábor első parancsnoka Christian Wirth, Franz Stangl és még sok “kollégájuk” Treblinkában, Chelmnóban zsidók tömeges legyilkolásában kamatoztatta tapasztalatait.
Ha Pergééknek problémájuk lenne bőrcipőjük ehetővé tételével kapcsolatban, szívesen ajánlok figyelmükbe jó szakácskönyveket.
4. Pergéék szerint nem lehet tudni, hogy hányan pusztultak el a német fogságba esett szovjet hadifoglyok közül. Szerintük ezt éppen annyira nem lehet tudni, mint azt, hogy hány zsidó halt meg. A holokauszt és a második világháború történetét nem csak színvonaltalan holokauszt-tagadó művekből, hanem eredeti levéltári források alapján ismerők tudtak volna 4. sz. kérdésemre válaszolni. E kérdéssel kapcsolatban csak friss szakirodalmat kértem kollégámtól, Ungváry Krisztián történésztől, ő egész levéllel válaszolt. Engedélyével közlöm sorait, tanulságos olvasmány még a holokauszt-tagadók számára is.
„Nem szándékoztam volna bekapcsolódni a Kuruc-info nevű hírportál álvitájába. Egyetlen okból teszem ezt, éspedig azért, mert nem értek egyet azzal, hogy törvényileg szabályozzák bármilyen tudományos kérdés tárgyalását.
Perge Ottó bizonyítékokat kér arra vonatkozóak, hogy hány szovjet hadifogoly pusztult el. Sajnálatos, hogy még az alapvető szakirodalmat sem olvassa, ezért kénytelen vagyok én szembesíteni őt azokkal a tényekkel, amelyek a kérdésről már az 1950-es évek óta közismertek. Alexander Dallin 1958-ban publikálta German Rule in Russia 1941-1945. A Study of Occupation Policies című művét, amelyben az első statisztikák is megjelentek. Azóta Christian Streit: Keine Kameraden. Die Wehrmacht und die sowjetischen Kriegsgefangenen. 1941–1945. Stuttgart 1978, Christian Gerlach: Krieg, Ernährung, Völkermord. Hamburg 1998 és mások jóvoltából meglehetősen pontos képet kaphatunk a szovjet hadifoglyok tervszerű éhen halasztásának folyamatáról. Ehhez itt csak néhány adatot idézek.
A hadifogolyügyek intézésével megbízott tábornok (Chef des Kriegsgefangenenwesens) 1944. december 1-én a szovjet hadifoglyok összlétszámát 5,6 millió főre becsülte (forrás Bundesarchiv-Militärarchiv Freiburg Wi VI. 82.)
A Wehrmacht 1944. május 5-i kimutatásai szerint 1.981.364 szovjet hadifogoly pusztult el az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) és az OKH (Oberkommando des Heeres) hadifogolytáboraiban. A szám azonban nem tartalmazza az SS és az SD számára leadott foglyok számát, akiknek egy részét (nem állapítható meg, mennyit) kivégeztek, másokat viszont az önkéntes vlaszovista alakulatokba soroltak be. „Kivégzés” rovatban további 473.000 személy szerepel, 273.000 hadifogoly megszökött, vagy a szállítás során elpusztult illetve eltűnt. A Wehrmacht 1945. január 1-i kimutatása szerint ekkor még 930.287 szovjet hadifogoly volt életben, kb. 500.000 személy megszökött vagy a Vörös Hadseregnek köszönhetően kiszabadult. Ennyi maradt (leszámítva a kollaboránsként kiengedetteket) a kb. 5,6 millióból!
A szovjet hadifoglyok túlnyomó többsége, összesen 3,350.000 fő 1941 folyamán esett fogságba. 1942 februárjában 60%-uk már nem volt életben. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy az I. világháborúban a Németországba került orosz hadifoglyok 5%-a pusztult el, holott az ellátási helyzet akkor sem volt rózsás, sőt 1916-tól a német társadalom egy része már éhezett. Ez az 5% áll szemben a második világháborúban elpusztult kb. 45-55%-al!
Egyes „revizionista” történészek, akik Pergénél okosabbak, nem tagadják a szovjet hadifoglyok tömeges pusztulását, de azzal érvelnek, hogy haláluk elkerülhetetlen volt, mert a III. Birodalomnak „objektív okokból” nem volt lehetősége arra, hogy biztosítsa a hadifogolytáborok megfelelő ellátását. Ennek az érvnek – amelyek nevetségességét önmagában az is minősíti, hogy „objektív okokból” nem lehet milliókat halálra ítélni - azonban ellentmond az előbbiekben említett I. világháborús adat, valamint az is, hogy a német legfelsőbb vezetés 1939-től fogva tudatosan az értéktelennek tekintett emberek millióinak kiirtását tervezte – mivel számításaik szerint Kelet-Európa népességfelesleggel rendelkezik. Az 1940-től tervezett „Generalplan Ost” kapcsán különféle tervek születtek Kelet-Európa átrendezésére, tömeges deportálás és megsemmisítés által (amelynek módszere ekkor még természetesen nem a gázkamra vagy a gázautó lett volna, hanem csupán az éhenhalatás). 1941. május 23-án a Wirtschaftstab Ost megbeszélésén a Volgáig tartó német telepítési tervek megvalósítása esetén már 30 millió (!) halálos áldozattal számoltak. A Hermann Göring által kiadott és Wilhelm Keitel vezérezredes által1941. május 2-án aláírt ún. „zöld mappa” ezeket a terveket fogadtatta el és ezek nyomán mondta Himmler egy Wewelsburgban megtartott konferencián 1941. júniusában, hogy a jövendő háború mintegy 30 millió fővel fogja csökkenteni a lakosság létszámát a Szovjetunióban. Hogy ezeket a terveket tényleg komolyan vették, arra álljon itt néhány idézet:
"Selbst wenn man die sämtlichen übrigen Einwohner ernähren wollte, so könnte man es im neubesetzten Ostgebieten nicht" – „még ha az összes egyéb lakost is élelmezni akarnánk, akkor sem lenne erre lehetőség az újonnan elfoglalt keleti területeken” mondta Göringa Generalplan Ost tervezése kapcsán.7 "diesem Kriege werde das größte Sterben seit dem dreißigjährigen Kriege sein" – „ebben a háborúban fog történni a legnagyobb pusztulás a harmincéves háború óta”8, mondta ugyanő 1941. november 8-án. Minden jel szerint a tömeges éheztetés kedvenc témái közé tartozhatott, mivel 1941 novemberében Ciano olasz külügyminiszternek is beszámolt arról, hogy egy éven belül Oroszországban 20-30 millió ember fog éhen pusztulni.9 Eduard Wagner tábornok, az OKH főszállásmestere november 13-án csak annyit mondott, hogy"nichtarbeitende Kriegsgefangene in den Gefangenenlagern haben zu verhungern" („nem dolgozó hadifoglyoknak éhen kell halniuk”), és a helyzetre tekintettel a dolgozó hadifoglyok sem láthatóak el a hadsereg készleteiből „bár ez sajnálatos” "obwohl dies bedauerlich sei"10 Bár a Wehrmacht tábornokai közül az effajta tervekkel sokan nem értettek egyet és voltak hadifogolytáborok, amelyeknek parancsnokai igyekeztek emberségesek maradni, ténykérdés, hogy a szovjet hadifoglyok kb. fele az éheztetés és egyéb módszerek miatt elpusztult. Félreértés ne essék: meggyilkolásuk nem gázkamrában történt. Ez azonban nem változtat semmit sem azon, hogy halálukat a náci vezetés kezdettől fogva tervezte. Csak azért nem pusztult el az összes szovjet hadifogoly, mert 1942-től munkaerejük és kollaborálásra való hajlandóságuk felértékelődött. Bár zsidók tömeges kivégzésére már 1939 szeptemberétől sor került, csak 1942 elejétől tértek át az európai zsidóság teljes és szisztematikus megsemmisítésére.”
Ezek után csak azt kérdezem Pergééktől: ki nem tud semmit? Ki nem ismeri a témakörével kapcsolatos legfontosabb forrásokat és szakirodalmat? Ugye már látják, hogy a nácik igenis tervezték több millió ember éhen-halasztását?
Pergéék Faurissont „professzornak” nevezik, nem árulva el, hogy nem történészről van szó, csak dekonstrukcionista irodalmárról. Azt talán még Pergéék sem gondolják komolyan, hogy Teheránban színvonalas holokauszt-konferenciát lehetne tartani, ahová komoly szaktörténészeket is meghívnak. Ennek esélye kb. annyi, mintha Észak-Koreában rendeznének konferenciát a „kapitalista társadalmi rend fölénye a szocialistával szemben”-témakörben.
Pergéék nem tudják, hogy egyedül Patrick Desbois katolikus pap több mint 600 tömegsírt tárt föl az elmúlt években Ukrajnában. Desbois atya tudja, amit Pergéék nem, hogy a zsidó vallási előírások tiltják a holttestek kihantolását, ő csak feltárja, azonosítja, megjelöli ezeket a tömegsírokat.
Mivel 2,5 millió szovjet hadifogoly elpusztításával kapcsolatos kérdésemre sem válaszoltak, aminek fő oka ismereteik hiányos volta, kérem, hogy jelöljék meg azt az időpontot, amikor a Dohány utcai zsinagóga előtt hozzálátnak cipőik elfogyasztásához, nem szeretnék az eseményről lemaradni.
5. Pergééknek, mint a viccbeli Mórickának, mindenről „az”, vagyis esetükben a gázkamrák jutnak eszükbe. Még mindig azt hiszik, hogy komoly történész ma is azt állítja, hogy a nácik és cinkosaik gázkamrákban öltek meg kb. hatmillió zsidót. Ilyesmit komoly történésztől az elmúlt jó negyven évben már nem hallhattak. Himmler beszéde természetesen nem arra bizonyíték, hogy voltak gázkamrák (voltak), hanem arra, hogy milliószám hagyták a nácik elpusztulni még az értékes munkaerőt is. Pergéék rosszul tudják: nem 1944 nyarán, hanem május 15-én (egyes források szerint 14-én) kezdődött meg a magyar zsidók tömeges deportálása, és nem munkatáborokba, hanem döntő többségüket Auschwitz-Birkenauba, a haláltáborba vitték.
6. Pergéék nem tudnak, mert nem akarnak szembenézni a valósággal, megint egyszer nem a kérdésemre válaszolnak: én azt kérdeztem, hogy mi történt azzal a sok százezer emberrel, akiket egy-egy futball-pályánál nem nagyobb területű táborba szállítottak, mint Treblinka, Belzec, Chelmno, Sobibor? Segítettem is, megírtam, hogy Treblinkától még jó húsz kilométerre is lehetett érezni, szagolni a rosszul eltemetett holttestek bűzét. Amikor erre a komoly kérdésre kellene válaszolni, belátva, hogy ezek a táborok haláltáborok voltak, akkor nem kellene megint egyszer mellébeszélni, és arra hivatkozni, hogy a visszaemlékezésekben sok az ellentmondás. Megismétlem a bevezetőben feltett kérdést: hol vannak a lengyel, szlovák, magyar, görög stb. zsidók? Mármint azok, akiket 1939-1945 között a nácik és cinkosaik előbb megfosztottak jogaiktól, majd vagyonuktól, értéktárgyaiktól, végül szabadságuktól és életüktől is?
Pergéék nem válaszoltak a kérdésemre: hogyan lehet kb. hatvanezer zsidót egy kis táborban, Belzecben elhelyezni? Sehogy, ott legyilkolták őket. Holttesteiket tömegsírokba temették, majd később az „Aktion 1005”-fedőnevű akció keretében Ukrajna-szerte megsemmisítették a holttesteket. Paul Blobel nevét hiába vártam Pergééktől, pedig ő már az egyik Perge által elismert Babij-Jar-i tömegmészárlás egyik irányítója volt. Ő volt az Aktion 1005 parancsnoka, embereivel feltárta a legnagyobb tömegsírokat, kiásták a hullákat, ezeket hatalmas máglyákba rendezték. A holttesteket általában vasúti síndarabokra rakták, egy sor hulla, egy sor vasúti sín, rongyokat, tűzifát tömködtek a hullák mellé, alá, majd az egészet leöntötték benzinnel, olajjal és meggyújtották. Az égő holttestekből kicsorgó emberi zsír is táplálta a tüzet. A megsemmisítő folyamat végén megmaradt csontokat külön csontzúzó készülékkel törték ízzé-porrá, majd ezt is meggyújtották. A csontzúzóról a janowskai koncentrációs tábornál kép is készült.
Nem „címjegyzést”, hanem címjegyzéket írtam, bár hajlandó vagyok föltételezni, hogy nincs olyan Perge, aki ne tudná, hogy címjegyzés nincs, csak címjegyzék, elütésről lehet szó.
Pergéék rosszul tudják, az európai zsidók Madagaszkárra telepítésének tervét 1940 végén a náci vezetés már elvetette.
Az antiszemiták szerint „mennyi rengeteg ember” élte túl az auschwitzi tábort, a Belzecbe deportált kb. 600.000 zsidóból meg alig néhány. A normális emberek, a nem-antiszemiták szerint a zsidók is emberek, minden egyes ember élete érték. Auschwitz „vegyes”, vagyis munka- és haláltábor volt, Belzec, Treblinka, Sobibor és Chelmno haláltábor. Utóbbiakban nem volt szelektálás, akit ide deportáltak, azt megölték. A treblinkai haláltáborról Richard Glazar hiteles emlékirataiból sokat megtudhatnának Pergéék, ha elolvasnák ezt a vékony kis könyvet. Auschwitz-Birkenauban 1942 júniusában kezdték építeni a négy krematóriumot, (az I. sz. krematórium a régi, Auschwitz-I. táborban működött). Ezeket a krematóriumokat 1943. március 22. és június 25. között helyezték üzembe. A II. és III. sz. krematóriumnak szerves tartozéka volt az alagsorukban előre beépített gázkamra. A IV. és V. számú egyemeletes épületben volt. Itt a gázkamrák a földszint alatt voltak, a földszinten a kemencéket helyezték el. A Sonderkommando tagjai kezdetben az auschwitzi főtábor 11. blokkjának alagsorában laktak, később átköltöztették őket a birkenaui tábor egyik külön blokkjába. 1944 júniusában, amikor az SS tudomására jutott, hogy a Sonderkommando lázadásra készül, három részre osztották tagjait. Egy részüket a II. és III. krematórium padlásterében helyezték el, a harmadik csoport pedig a IV. krematórium előterében, a vetkőző helyiségében aludt.11 Höss szerint a két legnagyobb létesítményben (II. és III. krematórium) egyszerre 2-3.000 embert tudtak megölni, a csúcsteljesítmény 4.576 halott volt 24 óra alatt. A két kisebb, IV. és V. krematórium az SS hivatalos adatai szerint 24 óra alatt 1.440-1.440 embert volt képes “földolgozni”.12
A halott nők haját lenyírták, Bajorországba szállították. A halottakat a krematóriumokban elégették, a hamvakat a föld trágyázására, valamint haleledel készítésére használták.13
A krematóriumok teljesítménye állandóan hullámzott, az évszakonként változó hőmérséklet, vagy a gázkamrákban megöltek és elégetésre szántak számától is nagymértékben függött. Gyakori volt az üzemzavar, a nagy hőséget a krematóriumok kéményei és maguk az égető kemencék is nehezen bírták, gyakran kellett cserélni a kémények és kemencék belső bélését. 1944 nyarán, amikor a magyar zsidók százezreinek hulláit kellett elégetni, ezért helyezték üzembe a régi, jól bevált hullaégető gödröket. Ha a krematóriumok jól működtek és a kémények is bírták a terhelést, akkor a napi kapacitás elérhette a 8.000 főt is. 1944-ben, a magyar akció alatt a krematóriumok és hullaégető gödrök együttes “termelékenysége” elérhette a napi 10-20.000 hullát is.
A II. és III. sz. krematóriumok alatt, a gázkamrák előtt 2.000 fő befogadására alkalmas, fürdőcsarnokhoz hasonlító terem volt. Az ide beterelt embereknek le kellett vetkőzniük, szappant, törülközőt kaptak. Innen, a vetkőzőből két ajtó vezetett a szűk gázkamrákba, melyek falain egyes, nem teljesen megbízható leírások szerint tusolók voltak. Az álcázás, a megtévesztés itt ért véget, az embereket valósággal bepréselték a helyiségbe, meztelenül, egymáshoz tapadva álltak. Miután a légmentesen szigetelt ajtókat bezárták, a gyilkosok vártak egy ideig, hogy a gázkamrában a hőmérséklet a testek melegétől emelkedjen. A gázkamrák tetején 3, szeleppel ellátott kéményszerű nyílás volt, gázálarcot viselő SS emberek ezeken keresztül szórták le az addig légmentesen lezárt pléhdobozokban tárolt Ciklon-B szemcséket. Eredetileg ezt a szert tetves ruhák fertőtlenítésére használták („Cyklon zur Schädlingsbekämpfung”). A méreg, mely magasabb hőmérsékleten (27-28 fokon) a levegővel elkeveredik, gázzá alakul, belélegezve néhány percen belül fulladásos halált okoz.14
A gázkamrákból a zsidó Sonderkommando tagjai cipelték ki a hullákat, a gyűrűket, ékszereket, arany és platina fogakat külön “szakemberek” gyűjtötték össze. Nehéz fölbecsülni, hogy Auschwitzból végül is hány tonna nemesfémet, értéket, pénzérmét szállítottak Németországba. Globocnik 1944. január 5-i jelentése szerint Treblinkából 2.910 kg. aranyat, 18.734 kg. ezüstöt, 16.000 karát értékű gyémántot és 7 millió amerikai dollár értékű készpénzt szállítottak Németországba. Franz Stangl jelentése szerint ezen kívül 25 vagon női hajat, 248 vagon női ruhát, 100 vagon cipőt, 400.000 aranyórát és 145.000 arany jegygyűrűt vittek hivatalosan Németországba.15 Treblinkából 14 hónapi működése alatt ezek szerint havonta átlagosan 208 kg aranyat vittek Németországba (természetesen voltak hetek, amikor egy transzport sem érkezett ide.). Auschwitzba ráadásul nem a már előzőleg, 1939-1942 között gettókba zárt, folyamatosan éheztetett, fosztogatott lengyel zsidókat deportálták, hanem ide irányították 1942-1943-ban Nyugat-Európából, majd 1944-ben Magyarországról a deportált zsidók tömegeit. A magyar csendőrök természetesen mindent elkövettek, hogy minél kevesebb készpénz, ékszer kerüljön a németek kezére, de az aranyfogak kitördelésére ők nem gondoltak. Nyiszli Miklós becslése szerint a magyar transzportokból naponta 8-10 kg aranyat tudtak a Sonderkommando tagjai összeszedni, hulláik álkapcsából kitördelni.16 A haláltáborok őrszemélyzete ezeket a szállítmányokat is rendszeresen fosztogatta, a hullarablók meglopták a Nagynémet Birodalom polgárait. Maga Globocnik igen meg volt elégedve embereivel. 1943 őszén készült összefoglaló jelentésében azt írta Himmlernek, hogy alárendeltjei „becsületessége és tisztessége” volt a garancia arra, hogy a zsidóktól elszedett értékek épségben Németországba kerültek.17 Greiser Gauleiter Himmlernek 1943. március 19-én írott jelentésében a chelmnói haláltáborban “dolgozó SS-tömeggyilkosokról azt írta, hogy: „Az emberek nem csak hűségesen, bátran és minden tekintetben megfelelően hajtották végre a rájuk bízott nehéz feladatot, hanem katonás viselkedésük is példás volt.”18
7. Pergéék erre a kérdésemre sem tudtak válaszolni. Én azt kérdeztem, hogy: 1941. október 23-án miért tiltották meg a zsidók kivándorlását a németek által megszállt területekről? Október 13-án Martin Luther, a német Külügyminisztérium államtitkár-helyettese mintegy 2000, Franciaországban internált spanyol állampolgárságú zsidó Marokkóba történő kitelepítéséről akart tárgyalni a spanyol hatóságokkal. Korábban hasonló ügyekben a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) is azon az állásponton volt, hogy a lehető legtöbb zsidót el kell távolítani a németek által megszállt területekről. Most viszont az RSHA vezetője, Reinhard Heydrich közölte Lutherrel, hogy a spanyol hatóságoknak nincs elég gyakorlatuk ilyen tömegű zsidó megfelelő ellenőrzésében, de erre nem is fognak valószínűleg törekedni. Luther megértette, hogy a zsidókérdés Végső Megoldása most már nem azt jelenti, hogy a háború után kitelepítik a zsidókat Európából, például Madagaszkár szigetére. Heydrichtől megtudta, hogy a szóban forgó 2000 spanyol zsidót azért sem engedheti Spanyol-Marokkóba, mert így nem lennének elérhetők a zsidókérdés háború utánra tervezett „alapvető megoldása” számára. Megismétlem a kérdésemet: mi a háború utánra tervezett alapvető megoldása a zsidókérdésnek? Miért nem engedik kivándorolni a zsidó gyerekeket, öregeket, betegeket? Himmler még 1943 októberében is azon sajnálkozik, hogy korábban nem vették figyelembe az értékes emberi munkaerőt. Mint láttuk, milliószámra hagyták éhen halni még a szovjet hadifoglyokat is. Pergéék tévednek: a német Külügyminisztérium egyik fő zsidóügyi szakértőjének igenis bátran megírhatta egy ismerőse, hogy meg fogják semmisíteni az európai zsidókat. Nem azon kéne „humorizálni”, hogy ilyesmire egy terrorista rendőrállamban bizonyára nem vetemedne egy náci, hanem el kellene fáradni a náci Külügyminisztérium levéltárába és ellenőrizni, hogy létezik-e, hiteles-e ez a levél. Megnyugtatom Pergééket, hiteles, létezik, még ha eddig ők nem is tudtak e levél létezéséről (sem). Ha nem tudják bebizonyítani, hogy ez a levél hamisítvány, vagy nem is létezik, akkor kénytelenek lesznek hozzálátni cipőik elfogyasztásához. Egyébként 1941 késő őszén Rademacher Belgrádban járt, onnan írt Adolf Eichmann-nak, és megkérdezte tőle, hogy lehetséges lenne-e a szerbiai zsidókat valahová keletre áttelepíteni. Eichmann tömör levélben tájékoztatta Rademachert, hogy nem lehetséges, és javasolta neki, hogy inkább lőjék agyon a szerbiai zsidókat. Megnyugtatom Pergééket, ez az Eichmann-levél sem hamisítvány, Eichmann teljesen nyíltan, bátran, a Gestapoval sem törődve írta meg ezt a levelét is.
8. A Goebbels-naplóval kapcsolatos okfejtésen jót derültem. Természetesen nem igaz, hogy többféle változatban létezne a náci propaganda-miniszter naplója. Az igaz, hogy még a hetvenes években nem állt a kutatók rendelkezésére a teljes napló. Ezt 1993 és 2005 között nem David Irving, hanem Elke Fröhlich az Institut für Zeitgeschichte tudományos kutatója rendezte sajtó alá és publikálta 29 kötetben. Pergéék szánalmas próbálkozása, hogy megpróbálják átértelmezni Goebbels teljesen egyértelmű, világos mondatait inkább mulatságos, mint érdekes. Valószínűleg egyik Perge sem tud angolul, mert erőlködésük közben olyasmit is idéztek Goebbels naplójából, ami, sporthasonlattal élve, hatalmas „öngól”. Én eredetileg nem idéztem a volt bécsi Gauleiterrel, vagyis Odilo Globocnikkal kapcsolatos mondatokat. Goebbels itt egyértelműen azt írja, hogy a zsidók 60 %-ának lemészárlását, amelyről még ő is azt írja, hogy „pretty barbaric” módon hajtják végre és még a saját naplójában sem lehet, nem meri a részleteket leírni, ezt Globocnik parancsnoksága alatt hajtják végre. Globocnikról írja, hogy óvatosan, körültekintéssel („circumspection”) végzi „munkáját”, olyan módon, hogy nem kelt túl nagy feltűnést. Bár ezt Pergéék nem tudják, a Reinhard Akcióról ír itt Goebbels, amelynek során 1942 végéig a lengyelországi zsidók többségét lemészárolták, gázkamrákban megölték, vagy agyonlőtték őket. Goebbels idézett naplórészletében nem arról ír, hogy deportálják a zsidókat és ennek következtében halnak meg, hanem arról, hogy Globocnik óvatos, körültekintő, feltűnést nem keltő módszereivel (agyonlövés, gázkamra) gyilkolják le a zsidókat.
Mivel Pergéék szánalmas „szövegmagyarázata” egyértelmű kudarc, ráadásul olyasmit is idéztek Goebbels naplójából, ami egyértelműen cáfolja saját holokauszt-tagadó álláspontjukat, javaslom, hogy kezdjenek el gondolkozni azon, mikor, hogyan fogják megfőzni cipőiket.
9-10. Ezekre a kérdéseimre sem válaszoltak Pergéék. A munkaképtelen zsidókat százezerszámra mészárolták le a nácik és cinkosaik már 1942 tavaszától kezdve. Ne kérdezősködjenek, hogy mit történt 1942-ben az alig futballpálya nagyságú treblinkai táborba deportált több mint 300.000 zsidóval. Ott ilyen tömegű embert elhelyezni nem lehetett, ezeket az embereket lemészárolták. Az „udvari” zsidók (Hofjuden) Treblinkában mintegy 600-700-an voltak, szakmunkásokként ők építették a tábort, ők tartották karban a gépeket. A „piaci” zsidók (Platzjuden) végezték a vasúti szerelvények kiürítését, tisztítását, ők vágták le a női foglyok haját, a „fogászok” tördelték ki a hullák aranyfogait, ők voltak a gyűrűk, ékszerek begyűjtői is. Az ő feladatuk volt a halottak elégetése is. Treblinkában - nem építettek krematóriumot, nagy gödrökben, tömegsírokban égették el a hullákat.19 Mindez a rend, szervezettség csak hosszú hónapok alatt formálódott ki. Kezdetben - és ez is arra mutat, hogy még a lengyel zsidók legyilkolására sem dolgoztak ki pontos tervet 1942 első félévében - a treblinkai haláltáborban valóságos káosz uralkodott. A deportáltakat válogatás nélkül öldösték, csak fokozatosan jöttek rá arra, hogy ki kell emelni a szakembereket, kereskedőket. Eleinte nem válogatták ki a szabókat, ruhakereskedőket, a különféle karbantartási szakmunkásokat, építőmunkásokat, aranyműveseket, ékszerészeket. Miután különválasztották a tábor működtetéséhez szükséges szakembereket, szakmunkásokat, ruhájukra külön jelzést varrtak, nehogy véletlenül megöljék őket.20 Samuel Willenberg is azon szerencsések egyike volt, akit Treblinkában munkára - életre ítéltek. Egy SS beszédet intézett hozzájuk, ebből megértették, hogy életben maradnak, hiszen: „Ahogy az a kutya, amelyik ugat, nem harap, az az SS, amelyik beszél, nem lő.”21
A treblinkai tábor első parancsnoka, dr. Irmfried Eberl SS-Untersturmführer 1942 nyarán képtelen volt megbirkózni a deportáltak megsemmisítésének hatalmas feladatával. Dr. Eberl az eutanázia-programban Brandenburgban és Bernburgban is gyilkoló-központot irányított, most nagyságrendekkel több embert kellett volna hatékonyan megölnie. A gázkamráknál alkalmazott diesel-motorok (ezeket zsákmányolt szovjet tankokból szerelték ki) gyakran elromlottak, sokszor hosszú ideig tartott, míg „Rettenetes Iván”, a treblinkai haláltábor rettegett őre meg tudta javítani ezeket. Samuel Willenberg úgy emlékezett, hogy a táborban összesen 13 gázkamra volt, ezekben egyenként 400 embert tudtak elgázosítani, kb. 40 perc alatt.22 Az első hónapokban a treblinkai tábor területén mindenfelé holttestek hevertek, még az elkobzott iratokat sem szállították el. Egy idő múltán dr. Eberl kérte, hogy ne szállítsanak több zsidót Treblinkába, az úton lévő, veszteglésre kényszerített vonatszerelvények viszont fennakadásokat okoztak a vasúti közlekedésben. Dr. Eberlt leváltották, helyére az eutanázia programban már nagy tapasztalatokat szerzett és jó szervező, Christian Wirth került. Wirth végrehajtotta a legszükségesebb átszervezéseket, majd átadta a tábor parancsnokságát Franz Stanglnak, aki Sobibórban előzőleg már “bizonyított”.23
A holokauszt lényegéhez tartozott a titok, a megtévesztés, európai méretekben. Ami nem volt titok, az a deportálás ténye. Amit viszont minden áron megpróbáltak titokban tartani az a célállomás és a deportálás célja volt. Csak nagyon kevés zsidó tette fel a kérdést: „Mondd, Te hiszel a marhavagon utáni életben?”24 Feljegyezték, hogy egy német nő tévedésből került a treblinkai táborba. Wehrmacht tiszt felesége volt, valahol Nyugat-Európában gyerekével együtt véletlenül szállt fel a Treblinkába tartó vonatra. Az SS őrök tudták, hogy tévedésről volt szó, mégis megölték a nőt és gyermekét, hogy a tábor titkát megőrizzék.25 Amikor 1943 őszén felszámolták a treblinkai, sobibóri és belzeci tábort, a berlini utasítás egyértelmű volt: nyoma sem maradhat annak, hogy itt mit műveltek. A treblinkai tábor helyére mezőgazdasági farmot szerveztek, egy ukrán gazdát pedig meghívtak, hogy dolgozzon itt. A belzeci tábor helyére fenyőfákat ültettek, de a környéken lakó lengyelek felásták a földet, ékszerek után kutatva, de csak csontokat találtak.26
11. Pergéék tévednek, 1942 őszéről szólt a kérdésem, nem 1944-1945-ről. Én azt kérdeztem: Hogyan lehetséges, hogy a lengyelországi német katonai parancsnok Oberquartiermeistere 1942. október 10-én a Hadinaplóba a következőket jegyezte föl: „OK Ostrow jelenti, hogy Treblinkában a zsidókat nem megfelelően temetik el és ennek következtében a holttestek kibírhatatlan bűze fertőzi a levegőt.” Ostrow körülbelül húsz kilométerre található Treblinkától.
12. Göring szavai igenis azt bizonyítják, hogy a nácik a zsidókérdésben követett politikájukkal fölégették maguk mögött a hidakat. Nem azzal, hogy deportálták, kitelepítették a zsidókat, hanem azzal, hogy milliószámra lemészároltak ártatlan embereket, nőket, gyerekeket, öregeket. A holokauszt-szaktörténészek körében élénk viták voltak és vannak arról, hogy végül is miért döntött Hitler úgy, hogy lemészároltatja a zsidókat. Egy lehetséges magyarázat szerint azért, hogy bűnrészessé, cinkossá tegye a hadsereget, az államapparátus jó részét, orvosokat és hivatalnokokat, vasutasokat és rendőröket, mindenkit, aki csak tudott a tömegmészárlásról, de nem próbált ellene tenni valamit. Ezt ismerte föl Göring, erről beszélt Goebbelsnek.
13. Nagy előrelépésnek kell tekintenem, hogy Pergéék belátták, az Einsatzgruppék igenis százezerszámra mészároltak le zsidókat. Nem „a németek” vélték úgy, hogy minden egyes zsidó partizán, vagy legalább is a partizánokkal rokonszenvezik, hanem a náci vezetők. A holokauszt szakértő történészei már hosszú évtizedek óta ismerik és idézik az Einsatzgruppék jelentéseit. Ezek a jelentések nem voltak „szupertitkosak”, széles körben terjesztették már 1941-1942 folyamán ezeket Berlinben. 1941 novemberében Heydrich az egyik összefoglaló jelentést száz példányban küldte szét a különféle náci vezetőknek. Pergéék tévednek, a jelentésekből is kiderül, hogy az Einsatzgruppék kezdetben, vagyis 1941 júniusában-júliusában még nem öldökölték válogatás nélkül a zsidókat. Hitler a Szovjetunió elleni háborút nem pusztán területhódító, veszélyes katonai ellenfelet kiiktató hadjáratnak tekintette. Véleménye szerint ideológiai, világnézeti harcról volt szó, nem csak a judeo-bolsevizmus ellen, nem csak az élettérért, hanem azért is, hogy a Lebensraum-ban élő szlávok a németek szolgái, rabszolgái legyenek. A meghódítandó területnek pedig zsidómentesnek kellett lennie, ez Hitler közvetlen alárendeltjei számára az első pillanattól kezdve világos volt.27
Heydrich 1941. július 2-án az Einsatzgruppék parancsnokaihoz intézett levelében meghatározta feladataikat: a front mögötti területek pacifikálása, a szovjet archívumok megszerzése, a hírszerző és kémelhárító rendszer kiépítése. Heydrich azt is megjelölte, hogy kiket kell megölni: a szovjet funkcionáriusokat, az SZKP tagjait, a „radikális elemeket” és azokat a zsidókat, akik párt, vagy állami pozíciókban vannak. Heydrich külön felhívta alárendeltjei figyelmét a pogromok szervezésére, illetve arra, hogy ha a helyi lakosság pogromokat szervez, azokat minden eszközzel támogassák.28 Július 17-én Heydrich újabb utasítása értelmében a hadifogoly-táborokból ki kellett válogatni a zsidókat és őket is meg kellett ölni. Még ez a parancs is beilleszthető a radikalizálódó, de még “hagyományos” antiszemita politika keretébe: a nácik ellen fegyverrel harcoló zsidó férfiak likvidálása ebben a gondolati körben logikusnak és jogosnak tűnhetett.
Valószínű, hogy valamennyi szovjet zsidó lemészárlására csak 1941 augusztusában kaphattak parancsot az SS és rendőri egységek. Erre mutat az is, hogy pl. a Polizei Regiment Mitte 1941 július végéig csak zsidó férfiakat gyilkolt.29
Az 1941 augusztus előtti, központi, Hitlertől származó parancs, vagy akár világos útmutatás hiányára leginkább a pogromok szervezése, támogatása mutat. Emlékezetes, hogy Hitler már 1919-ben megfogalmazta, hogy az érzelmi alapú antiszemitizmus „csak” pogromokhoz vezet, a zsidókérdés gyökeres megoldását nem segíti elő.30 A „végső megoldás” lényegéhez tartozik, hogy a lehető legtöbb zsidót akarják a lehető leghatékonyabb eszközökkel megölni. Nem lehet cél a potenciális áldozatokat például pogromokkal menekülésre bírni. A megtévesztés, a szervezettség, a titok az Endlösung lényegéhez tartoznak.31
Eleinte minden egyes kivégzésre ítélt ember mögé egy fegyverest rendeltek, a kivégzéseket jelentéseikben megindokolták, a hadiállapotra, szabotázs-akciókra hivatkoztak. Az első hetekben a zsidók ellen leggyakrabban hangoztatott vád a rablás, fosztogatás (Plünder) volt. Ezért a „hadiszokásokra” való hivatkozással ítéltek halálra ezreket, köztük gyerekeket és nőket is. A hullákat ruhástul dobálták a hevenyészve megásott gödrökbe. Nem gondoskodtak a gyűrűk, ékszerek, aranyfogak „biztonságba helyezéséről” sem. Később alakult csak ki a kivégzések rutinszerű, szervezett, anyagtakarékos, sőt „hasznot hajtó” módja. A zsidókat arra kényszerítették, hogy megássák saját (tömeg)sírjaikat, majd rájuk parancsoltak, hogy vetkőzzenek le, utána pisztollyal, vagy gépfegyverrel, általában tarkón-lövéssel végeztek velük.32
Az Einsatzgruppe-D 11/a kommandója csak augusztus 1. után kezd kisgyermekeket is öldökölni. Az egyik alegység-parancsnok, amikor személyesen lőtt agyon egy kétéves kislányt, azt mondta: „Meg kell halnod, hogy mi élhessünk.”33 Ugyanezt az „érvet” legalább is Höss szerint - Himmler is hangoztatta. Valamikor 1941 júniusában-júliusában34Himmler Berlinbe hivatta és tájékoztatta az európai zsidóság kiirtásának tervéről, azzal indokolva meg a hitleri döntést, hogy „ha időben nem végzik ki a zsidóságot, akkor a zsidók eliminálják a német népet.”35
A háború után, a bíróság elé állított Einsatzgruppe-parancsnokok általában azt vallották, hogy egészen 1941 augusztusáig, némely esetekben még későbbi időpontig, nem öltek zsidó nőket és gyerekeket.36
1941. augusztus 14-én az RSHA berlini központjában készült összesítő jelentés szerint az ukrajnai zsidókérdés rendezése során a gazdasági szempontokat is figyelembe kell venni. Amíg az egész kontinensen meg nem oldjuk a zsidókérdést - fogalmaz az összesítés - addig a zsidókat föl lehetne használni a Pripjaty-mocsarak lecsapolására, a Dnyeper és a Volga szabályozására.37 Heydrich bizonyára olvasta ezt a jelentést és 1942. január 20-án Wannseeben (és nem Wanseeben, mint a trehány Pergék egy helyen írják) talán ezért is beszélt a zsidók kiirtása, elpusztítása egyik lehetséges módszereként halálra dolgoztatásukról.
Litvániában, Ukrajnában a zsidók tömeges lemészárlását a Wehrmacht egyes helyi parancsnokai nem nézték jó szemmel. Ők azzal érveltek, hogy legalább a hadigazdálkodás számára létfontosságú szakembereket mentesíteni kéne, amivel természetesen az SS helyi illetékesei nem értettek egyet. Mindenesetre 1941. szeptember 17-én a “C” csoport parancsnoka maga is megjegyezte: Nyugat és Közép-Ukrajnában a zsidók általában városi munkások, kézművesek, kereskedők, nélkülük az ukrán ipar rekonstrukciója lehetetlen. „Inkább kiterjedt kényszermunka vezethet a zsidók fokozatos likvidálásához” - írja a „C”csoport parancsnoka, megint egyszer Heydrichnek adva ötletet.38
Visszatérve az Einsatzgruppék 1941 nyári történetéhez, megállapítható, hogy módszereik radikalizálódására utal az is, hogy eleinte, ha egy-egy német katonát partizánok megöltek, megtorlásul „csak” néhány száz embert végeztek ki. 1941. augusztus 20-án Pinszkben, egyetlen kollaboráns milicista meggyilkolásáért 4.500 zsidót likvidáltak.39 Két nappal később a „C”-csoport parancsnoka azt jelentette, hogy körzetében a zsidók aktívan támogatják a partizánokat, rabolnak, kémkednek, gyújtogatnak, ezért „néhány faluban” az összes zsidót megölték.40
1941. szeptember 23-án Janovicsiból jelentették, hogy mivel a helyi gettóban járványveszély alakult ki, 1.025 zsidót „különleges elbánásban” (Sonderbehandlung) részesítettek.41 Mivel eddig a jelentésekben nyíltan „likvidálást”, „agyonlövést” írtak, jó okunk van föltételezni, hogy a keleti zsidópolitika új szakaszát jelzi a hivatalos nyelvezet megváltozása. Bár nem minden esetben ügyeltek a kódnyelv használatára. 1942 júniusában Rigában az egyik jelentés beszámolt arról, hogy hetente három zsidószállítmány érkezik, amelyet „különleges elbánásban” kell részesíteni. A jelentést tévő, arra hivatkozva, hogy a körzetében található három „elgázosító autó”42 nem elegendő, egy 5 tonnás elgázosító teherautó kiutalását kérte.43
Daniel J. Goldhagen amerikai történész érdeme, hogy az Einsatzgruppékról a kutatók figyelmét azokra a közrendőrökre irányította, akik a tömeggyilkosságok java részét végrehajtották. Kurt Daluege, az Ordungs-Polizei parancsnoka 1941 decemberében 30.000, egy évvel később már 300.000 fős „segéderőnek” (Schutzmannschaften) adhatott utasításokat. A litván, belorusz, ukrán önkéntesek 1942 nyarától ugyanazt művelték, mint a német tartalékos rendőri zászlóaljak tagjai: nem deportáltak, hanem vadásztak a zsidókra és öldökölték őket. Kisebb falvak, gettók, városok zsidótlanítását ők végezték.44
A Lengyelország elleni német támadás megindulása után Daluege 12 zászlóaljnyi emberrel (egy-egy zászlóaljban 500 rendőr szolgált) követte a hadsereget és az Einsatzgruppékat. Akkor, 1939-1940-ben Lengyelországban zsinagógákat gyújtottak föl, zsidók ezreit mészárolták le.45
A szakirodalomban elsőként Christopher R. Browning amerikai történész hívta föl a figyelmet a közrendőr-gyilkosokra,46 kb. 6.000 főre becsülve az Einsatzgruppék mellé beosztott tartalékos rendőrök számát. Az újabb kutatások szerint legalább kétszer ennyien voltak.47 Furcsa, hogy hosszú évtizedeknek kellett eltelni addig, amíg a szakemberek ismét „fölfedezték”, hogy nem csak az SS tagjai öldökölték a zsidókat Lengyelországban és a megszállt szovjet területeken. Már a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék elé tárt dokumentumokban nagy terjedelemben esik ugyanis szó a nem-SS tömeggyilkosokról. 1941. október 30-án egy belarusz kisvárosból, Sluzkból jelentette a helyi német hatóságok vezetője Heinrich Carl, Hinrich Kube belarusz főkomisszárnak, hogy a 11. sz. rendőr-zászlóalj, (két német és két litván századból állt) amely Litvániából érkezett, a legbrutálisabb módon lemészárolta a kisváros zsidóit. Carl hiába hivatkozott arra, hogy a Wehrmachtnak szüksége van a zsidó szakmunkásokra, hiába kérte, hogy legalább őket és családtagjaikat kíméljék meg. A rendőrök parancsnoka a jelentés szerint őszinte meglepetésének adott hangot, hiszen mint elmondta, már számos gettót, kisvárost zsidótlanított. A zsidókkal „politikai megfontolások” alapján, kivétel nélkül mindenütt végeztek, a „gazdasági szempontok” eddig sehol sem játszottak szerepet.
Carl jelentése nem a hivatalos érintkezésben megszokott stílusban íródott. Nyilván még az átélt borzalmak hatására őszintén feltárta, hogy a Sluzkba érkezett német és litván rendőrök „leírhatatlan brutalitással” kezdték öldökölni a zsidókat. A beloruszok is meg voltak döbbenve, hogy a németek és főleg a litvánok, micsoda embertelen vadsággal láttak hozzá Sluzk zsidótlanításához. Még Kubét is felháborította az, hogy a gyilkosok nem csak válogatás nélkül, az utcákon, a műhelyekben is agyonlődözték a zsidókat, de annyira siettek (két napjuk volt erre a kisvárosra), hogy a hevenyészve megásott sírokba belelőtt emberek egy részét csak megsebesítették. A sebesülteket élve temették el, többen közülük képesek voltak magukat a sírokból kiásni. A német rendőrök és litván cinkosaik áldozataik gyűrűit, óráit letépték, betörtek a házakba is és minden értéket elraboltak. Egy zsidó kislánynak azt mondták, hogy 5.000 rubelért szabadon engedik édesapját. Carl úgy hallotta, hogy a szerencsétlen kislány az egész várost bejárta, hogy megszerezze a pénzt. Kubét annyira felháborította ez a jelentés, hogy felettesének, Heinrich Lohsénak javasolta: a felelős rendőrtiszteket, elsősorban a 11. zászlóalj parancsnokát büntessék meg, a történtekről pedig tájékoztassák Hitlert és Göringet.48
A szadista tömeggyilkosok egyike volt Max Täubner SS-Untersturmführer is. Őt 1943. május 24-én egy SS-hadbíróság elítélte. Az ítélet indoklása szerint Täubner emberei eleinte a zsidók tömeges kivégzését „többé-kevésbé rendezetten” hajtották végre, de később rendkívüli módon elfajultak. „A vádlottat nem azért kell megbüntetni, mert a zsidók elleni akciókban részt vett. A zsidókat ki kell irtani, és egyetlen egy meggyilkolt zsidó sem nagy veszteség… De nem német magatartás bolsevik módszereket alkalmazni népünk legrosszabb ellenségeinek kivégzésekor. Vádlott engedélyezte, hogy emberei aljas brutalitással járjanak el, parancsnoksága alatt vad hordaként viselkedtek.”- hangzott a verdikt indoklása. Súlyosan esett latba az a tény is, hogy Täubner, bár tisztában volt azzal, hogy tilos, mégis fényképfelvételeket készített a kivégzésekről, ezt másoknak is megengedte, a filmeket közönséges fotóüzletben hivatta elő, így ezek a képek Dél-Németországból könnyen Svájcba kerülhettek volna. Ezt pedig az ellenséges propaganda felhasználhatta volna. Végeredményben Täubner 10 éves börtönbüntetést kapott. 5 évet azért, mert hagyta, hogy emberei brutálisan öldököljék a zsidókat, 3 évet a fényképek készítéséért, 2 évet pedig azért, mert puszta gyanú alapján meggyilkolt egy kollaboráns ukrán milicistát, amivel azt igazolta, hogy nem képes mérsékelten, önfegyelemmel eljárni.49
A tömeggyilkosok kímélése érdekében megpróbálkoztak más módszerekkel is. Az Einsatzgruppék kaptak néhány elgázosító teherautót. Ezekkel úgy ölték meg a zsidókat, hogy a raktérbe vezették a kipufogógázt, és mialatt a jó előre megásott tömegsírokhoz értek, az „utasok” már meg is haltak. A gáz-teherautókat már használták az eutanázia-program során is, de tömeges bevetésükre a keleti fronton és Szerbiában került sor. A tömeggyilkos kommandók tagjait ugyanis eleinte nagyon megviselte a gyermekek és nők agyonlövése, az ő idegeiket akarták megkímélni a gáz-teherautókkal.50 Az új típusú gáz-teherautókat 1941 októberében a sachsenhauseni lágerben próbálták ki, szovjet hadifoglyokon. 1942 tavaszára 20 darab ilyen teherautó készült el.51 A gáz-teherautók működése annyira közismert volt a keleti fronton, hogy nem csak a katonák, hanem a lakosság is „halálkocsiknak” nevezte ezeket. Több, egykorú és a nürnbergi katonai törvényszék bizonyító anyagai közé is bekerült dokumentum tanúskodik arról, hogy ezekkel a teherautókkal több probléma volt. A rossz szovjet utakon gyakran elromlottak, az alkatrész-utánpótlás pedig akadozott. Sok üzemanyagot fogyasztottak, hideg időben a motorok gyakran csődöt mondtak stb.
Minderről, vagyis az Einsatzgruppék tevékenységéről jelentős mennyiségű eredeti iratanyag maradt fenn. Ezekről Pergéék is tudnak, de nem képesek, nem is akarják a holokauszt történetébe illeszteni. Eljárásuk érthető: ha elismernék, hogy a náci vezetők rasszista, eliminációs antiszemitizmustól áthatott tömeggyilkosok voltak, akkor egész elméletük kártyavárként omlana össze. Ezért próbálkoznak azzal, hogy ésszerű „magyarázatot” adjanak arra, hogy miért mészárolnak le tízezrével zsidókat. Próbálkozásuk ebben az esetben is eredménytelen, és őszintén remélem, hogy jobb szakácsok, mint amilyen amatőr történészek.
14-15. Pergéék szerint ha Himmler 1942. december 31-én 363.211 zsidó meggyilkolását jelenti Hitlernek, akkor a keleti fronton (pontosabban a front mögötti, megszállt területeken) alig ölhettek meg félmilliónál több zsidót. Ilyen logikával azt is mondhatták volna, hogy 1941-ben egyáltalán nem öltek meg zsidót a nácik. Legalább a saját maguk által leírt mondatok értelmén el kellene néha gondolkodniuk…
16. Carlo Mattogno nagyszerű történész lehet, ha olyasmit is be tud bizonyítani, ami bizonyosan nem igaz. Még 1990-ben a Kritika c. folyóiratban (1990/9. sz.) írtam egy cikket „Kerényi Grácia Auschwitzban” – címmel. Kerényi Gráciát antifasiszta tevékenysége miatt, bár „árja” volt, Auschwitzba deportálták 1944 tavaszán. Világhírű tudós édesapja német barátai mindent elkövettek, hogy kiszabadítsák, de Eichmann személyesen tiltotta meg, hogy szabadon engedjék, mert a fiatal lány olyasmiket láthatott Auschwitzban, aminek nem volt szabad kiderülnie. Hogyan lehet olyan ostobaságot elhinni, hogy ebből a táborból éppen 1944-ben sok foglyot szabadon engednek? Hogy mi mindent nem tud az, aki ilyesmit elhisz, azt nehéz még csak elképzelni is.
17. Pergéék szerint volt Auschwitzban szelektálás, a munkaképeseket különválasztották a munkaképtelenektől. Ebben egyet tudunk érteni. Szerintük viszont semmi bizonyíték nincs arra, hogy a munkaképteleneket gázkamrákba küldték. Tévednek. Hilberg is idézi azokat az adatokat, amelyek szerint ebbe a táborba hatalmas mennyiségben szállítottak, rendszeres időközönként Ciklon-B-t. Sokkal, de sokkal többet, mint ami ruhák fertőtlenítéséhez, tetvetlenítéséhez kellhetett volna. Jean-Claude Pressac, aki rendes, becsületes holokauszt-tagadóként kezdte pályafutását, moszkvai kutatásai során megtalálta a gázkamrákkal, a krematóriumokkal kapcsolatos legfontosabb náci iratokat. Könyvéről csak holokauszt-tagadók írtak ellenséges hangvételű bírálatot. Azért azt el lehetne fogadni, hogy az apácák életmódjáról ne hivatásos prostituáltak mondjanak „objektív” véleményt. Pergéék megint egyszer nem válaszolnak a legfontosabb kérdésre: mi lett a munkaképtelenekkel, az öregekkel, betegekkel, kisgyerekekkel? Ők hova lettek? A normális emberek, a holokauszt történetét ismerők tudják, mert számtalan levéltári dokumentum, visszaemlékezés, tanúvallomás szól sorsukról, őket gyászoló rokonaik, barátaik, a holokauszt túlélői köztünk élnek, ha naponta fogyatkozó számban is. Nem ők hazudnak, Pergéék nem ismerik a holokauszt történetét.
Fred Leuchter önjelölt kivégzési-technika szakértő kutatásait a holokauszt-tagadók finanszírozták. Auschwitzban és Majdanekben mintákat vett, és nem talált hidrocianid-sav maradványokat. 1988-ban, és ezt (is) gondosan elhallgatják Pergéék, Torontóban Ernst Zündel német-kanadai holokauszt tagadó perében Leuchter „bizonyítékairól” kiderült, hogy hamisak. Leuchter tudatlansága, hozzá nem értése széles körben ismertté vált. Még azt sem tudta, hogy szabad levegőn, széllel, esővel rendszeresen kapcsolatba kerülve a hidrocianid néhány év alatt lebomlik, pedig ezt még kezdő vegyészmérnök hallgatók is tudják.
Végezetül csak három bizonyítékot szeretnék a „vitánkat” követők elé tárni. Ezekkel sem fognak tudni mit kezdeni Pergéék.
1. Sztójay Döme berlini magyar követ a legmagasabb német körökbe is bejáratos volt. Ha valaki jól informált volt például azzal kapcsolatban, hogy mit művelnek a nácik a zsidókkal, akkor az ő volt. Viszonylagos pontossággal meg tudjuk állapítani, hogy Budapesten a „jól értesültek” mikor tudták már, hogy a nácik a hatalmukba került zsidókat legyilkolják. A kormányhoz közel álló, német nyelvű napilap, a Pester Lloyd főszerkesztője, Ottlik György 1942. augusztus 18. és szeptember 28. között körutat tett Nyugat-Európában. Olaszországban, Svájcban, Vichy-Franciaországban, és Németországban folytatott tárgyalásokat. Berlinben felkereste Sztójay követet is aki, Ottlik október 10-én kelt jelentése szerint: „… helyesnek találná, ha Magyarország nem várná meg a [zsidó]kérdés éles felvetését, hanem meggyorsítaná az őrségváltás tempóját és zsidó lakosságunk tekintélyes részét kitelepítené a megszállt Oroszországba. Követünk előbb 300.000-ről beszélt, azután lealkudta önmagát 100.000-re. Közbevető megjegyzésemre nem titkolta, hogy ez nem kitelepítést, hanem kivégzést jelentene.”52 Ottlik jelentése azt bizonyítja, hogy legkésőbb 1942 augusztusában már pesti újságíró körökben is ismert volt: ha kitelepítenék/deportálnák a magyar zsidókat, ez egyenlő lenne kivégzésükkel.
2. Az 1943. áprilisi klessheimi, Hitlerrel és Ribbentrop külügyminiszterrel tervezett tárgyalásra készülve Horthy többek között „ismeretlen forrásból”, valószínűleg magától Kállay Miklós miniszterelnöktől, vagy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztertől kapott egy feljegyzést. Ebben a szerző megpróbálta felkészíteni Horthyt azokra a vádakra és szemrehányásokra, amelyekkel német tárgyalópartnerei fogadhatják. A feljegyzésben többek között a következőket olvashatjuk: „A zsidókérdés Magyarország egyik legnehezebb problémája. Sehol olyan számarányú zsidóság Európában nincs, mint nálunk, ahol az ország színmagyar lakosságának legalább 10 %-át teszi ki…” A feljegyzés írója ezek szerint tudta, hogy pl. Lengyelországban 1943 márciusában már nem él annyi zsidó, hogy az ország lakosságának 10 %-át (kb. 3 millió fő) kitegye. 1939-ben Lengyelországban kb. 30 millió ember élt, kb. 3, 3 millió volt az izraelita vallású. 1942 végén többségük már nem volt életben, ezt ezek szerint Keresztes-Fischer Ferenc is tudta.
3. Biztos, hogy Horthy Miklós nem mondott igazat, amikor emlékirataiban azt állította, hogy csak 1944 július első napjaiban tudta meg a szörnyű valóságot a haláltáborokról.53 Egyik hivatalos levelével is cáfolni lehet állítását. 1943 májusában Klessheimből visszatérve Horthy hosszú levélben fogalmazta meg válaszát a tárgyalásokon elhangzott vádakra. A végül elküldött változatból kimaradt a következő mondat: „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan az a többi országban is kívánatosnak látszik.”54
Ezzel a magam részéről a „vitát” befejeztem Pergéékkel. A kuruc.info szerkesztősége ugyan értesített arról, hogy „Perge” még újabb kérdéseket intézett hozzám, de bevallom, ezekre én már nem vagyok kíváncsi. Az általam föltett kérdésekre adott „válaszaiból” világosan látszik, hogy nem tudja, nem hajlandó elismerni, hogy a náci Németország rasszista, fajüldöző, szociáldarwinista állam volt. Pergéék nem tudják, hogy Hitler a világcivilizáció ellenségének tartotta a zsidókat, önmagát gyakran nevezte az emberiség fő „betegségének”, a zsidó „bacilus” felfedezőjének, új „Robert Kochnak”. 1945. április 29-én kelt politikai végrendeletében Hitler világosan fogalmazott: „Semmi kétségem sincs atekintetben, hogy ezúttal Európa árja népeinek gyermekei nem halnak éhen, felnőtt emberek nem pusztulnak el, százezrével nőket és gyerekeket nem égetnek és bombáznak halálra anélkül, hogy azok a valódi bűnözők [t. i. a zsidók-KL], akik mindezért felelősek, ne bűnhődnének meg, még ha jóval humánusabb módokon is.”
A „jóval humánusabb módokon”, ez teljesen nyilvánvaló, Hitler az agyonlövést és a gázkamrákat értette, még ha ezt Pergéék nem is tudják, talán nem is akarják fölfogni. Véleményem nem változott írásműveik elolvasása után sem. Rendkívül tájékozatlan, elfogult antiszemiták ők, akikkel vitázni nem lehet, mert érveik nincsenek, csak indulataik. Ha tisztességes, értelmes emberek lennének, akkor legalább megpróbálnának elgondolkodni mindazon, amit leírtam.
Lábjegyzetek:
[1] PS-630
[2]Burrin, 1989, 68.
[3] Burrin, 1989, 69.
[4] Birn, 1998, 138.
[5] Noakes-Pridham, 1995, 1041-1043.
[6] Gallagher, 1998, 327-330.
[7] Der Prozeß vor dem Internationalen Gerichtshof (IMT), 36. kötet, 107. o.
[8] Uo. Aufzeichnungen des Chefs des Stabes des Wirtschafts-Rücstungsamtes 13.11.1941, idézi Christian Gerlach, Krieg, 41.o.
[9] Galeazzo Ciano: Tagebücher, 374.o.
[10] Bundesarchiv-Militärarchiv Freiburg, Kriegstagebuch der Heeresgruppe Mitte 15.11.1941. RH 19 II/387, 66.o.
[11] Kádár-Vági, 1999, 96-97, 8. j.
[12] Kádár-Vági, 1999, 97, 9.j.
[13] Langbein, 1980, 276.
[14] Munkácsi, 1947, 97-98.
[15] Bartoszewski, 1989, 24-25.
[16] Nyiszli, 1946, 38.
[17] PS-4.024. Idézi: Hilberg, 1985, 951.
[18] Klee-Dressen-Riess, 1991, 222.
[19] Arad, 1980, 360.
[20] Glazar, 1995, 55.
[21] Willenberg, 1989, 86.
[22] Willenberg, 1989, 59. Richard Glazar emlékiratainak előszavában Benz professzor azt írta, hogy a “termekbe” ezrével terelték az embereket. (Glazar, 1996, VII.)
[23] Bartoszewski, 1989, 12-13. Hilberg Eberl rangját SS-Obersturmführerként adja meg, Eberl utódjaként pedig Schemmerl SS-Obersturmführert jelöli meg. (Hilberg, 1985, 897.)
[24] Donat, 1978, 106. A zsidó akasztófa-humor klasszikus példáját Czerniaków 1942. június 22-én, pontosan egy hónappal a varsói gettó felszámolásának megkezdése előtt jegyezte föl naplójába: “Két zsidót visznek kivégezni. ‘Minden rendben’ - mondja az egyik - ‘nincs elég lőszerük’.” (Czerniaków, 1996, 255.)
[25] Bartoszewski, 1989, 30, 4. j. Wiernik 1944-es emlékirataiban úgy emlékezett, hogy a nő Németországból érkezett, két kisfiával és bár kifogástalan iratokat mutatott fel és fiai sem voltak körülmetélve, mégis megölték őket, mert már látta a tábort belülről. (Wiernik, 1944, 22-23.)
[26] Hilberg, 1985, 979-990.
[27] Burrin, 1989, 104.
[28] Burrin, 1989, 107.
[29] Birn, 1998, 117.
[30] Erről lásd Mayr századoshoz írott levelét, III. f. 46. j.
[31] Burrin, 1989, 108.
[32] Burrin, 1989, 116-117.
[33] Angrik, 1998, 210.
[34] Höss 1946. április 1-jén, amerikai kihallgatóinak először azt mondta, hogy 1941 júliusában hivatta őt Berlinbe Himmler, majd hozzáfűzte, hogy ez még a Szovjetunió megtámadása előtti napokban volt.
[35] Mendelsohn, 1982, Vol. XII, 81.
[36] Breitman, 1998, 44.
[37] Arad-Krakowski-Spector, 1989, 87.
[38] Arad-Krakowski-Spector, 1989, 137.
[39] Arad-Krakowski-Spector, 1989, 94.
[40] Arad-Krakowski-Spector, 1989, 102-103.
[41] Arad-Krakowski-Spector, 1989, 152.
[42] Az elgázosítást végző teherautókról lásd alább.
[43] Arad-Krakowski-Spector, 1989, 106-110.
[44] Browning, 1998, 49, 53.
[45] Breitman, 1998, 31.
[46] Browning, 1993.
[47] Breitman, 1998, 248. 4. j.
[48] PS-1104.
[49] Klee-Dressen-Riess, 1991, 201-204. Himmler 1945. január 16-án megkegyelmezett Täubnernak.
[50] Browning, 1983, 75-76.
[51] Browning, 1983, 76.
[52] OL-K64-Külügyminisztérium politikai osztályának reservált i.-1942-41.-437. Ottlik György jelentése Kállay Miklósnak. Idézi: Karsai Elek szerk.: Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. 3. k. Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, Budapest, 1967, 64. E helyen más jelzet (Küm. pol. 1942-21/7-437.) szerepel. Köszönöm Szemkeő Csabának, a Magyar Országos Levéltár munkatársának, hogy kiderítette az irat pontos jelzetét.
[53] Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa-História, Budapest, 1990. 291.
[54] HMTI, 398. A levelet 1943. május 7-i dátummal küldte el Horthy Hitlernek.

Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Ajánló
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Humoros kép 
Dossziék
Ajánlott videó 

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2018 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready