Tanulmányom
első részében igyekeztem méltó képet festeni a magyar történelem legnagyobb politikai gyászvitézéről, Nagy Ferenc volt miniszterelnökről. Szükséges megjegyezni, hogy Nagyferenc bűnlajstromát az Alföldi Géza szerkesztésében megjelenő Hídverők című emigrációs lap már 1948-ban nyilvánosságra hozta, így ez bejárta a világot, felvilágosítva a nyugati magyarságot, sőt, eljutott magának Nagy Ferencnek kezébe is, aki azt cáfolni: meg sem kísérelte. Egyetlen megjegyzés hangzott el részéről a dokumentumokkal bizonyított vádak ellen, hogy az „goromba, útszéli hangú nyilas propaganda”. (Meg sem közelítette azt, amit ez a politikai képződmény megérdemelt volna, s ami méltóan jellemezhette volna, a jellemezhetetlenséget: Nagy Ferenc jellemét.)

Azóta azt várta minden értelmes ember, hogy Nagy Ferenc, ha nem cáfol, legalább eltűnik a farmján berendezett és fényképekben bemutatott istállója valamelyik sarkában, s megelégszik a fejéssel, a tehenek vakarásával és az istálló rendben tartásával. Nem ez történt. Azután is szorgalmasan nyüzsög, nyilatkozik, hangoskodik. Ez talán érthető is, hiszen akinek nem adott az Isten józanságot és észt miniszterelnök korában, akkor miért adna akkor, miután onnan, a bársonyszékből kiebrudalták. De hogy az 1948 karácsonyán letartóztatott Mindszenty hercegprímás tragédiája kapcsán még Nagy Ferenc nyilatkozgasson, az már több volt mint felháborító. Ő hullat jól hangszerelt krokodilkönnyeket Mindszenty tragédiája miatt, holott Mindszenty és ezer meg ezer mártírtársa szörnyű végéért legfelső fokon Nagy Ferenc és legfőképpen Nagy Ferenc felelős. Mintha a gyilkos mondatna misét az áldozata lelki üdvéért!
Szomorú jelensége volt a huszadik század ezen évtizedének, hogy a hazátlan magyarok közül akadtak olyanok, akik nem láttak tisztán, akik Nagy Ferencben hős láttak, antibolsevistát, s akadt olyan nagyhatalom, mely eltűrte, hogy korábbi legnagyobb gyalázója, a demokratikus elvek legnagyobb hangoztatója – valójában legsötétebb árulója – nyilatkozgathasson minden normális ember dühére és a szovjet legnagyobb mulatságára. Mert végzetesen tragikus és komikus, hogy a szovjet szálláscsinálója, minden mártír magyar és Mindszenty kínzóinak bűnsegédje jogról, igazságról és becsületről prédikálhasson!
Mondotta pedig Nagyferenc, hogy ő mindig „szemben állt a bolsevizmussal“!
Feltétlen patologikus feltűnési viszketegsége szükségessé teszi, hogy őszinte rossz közérzettel még egyszer megvilágítsuk alakját. Lássuk teljesen tárgyilagosan Nagy Ferenc politikai pályafutását. Fojtsuk el az érzelmeinket, melyek szavak helyett úgyis csak egy összeszorított ökölben volnának legjobban kifejezhetők, s nézzük Nagy úr múltját.

A Kis Képes Újság címlapja:
Akik az ország sorsát intézik: Nagy, Tildy, Szakasits, Rákosi

Az ismeretlen semmiből felakarnokoskodó Nagy Ferenc politikai karrierje akkor kezdődik, 1941 tavaszán, amikor Eckhardt Tibor, a kisgazdapárt főtitkára elhagyja Magyarországot és helyére lép. 1945 őszén, a „felszabadulás“ után ugyanannak a pártnak ügyvezető elnöke (elnök az ebben az időben még csak miniszterelnök Tildy), 1945. november 7-én házelnök, 1946. február 2-án miniszterelnök. Karrierjét tehát kifejezetten a szovjet megszállás alatt futja be. Elhiszi valaki, hogy a szovjet olyan bolond volt, hogy egy „ellenállót“ hagyott volna így emelkedni? Jelentkezzen, aki ezt komolyan gondolja!


1946 elején Nagy Ferenc vezetésével indul meg a harc az államforma kérdésében, s Nagy Ferenc népszavazás nélkül, a demokratikus jog arculcsapásával keresztülkényszeríti a parlamentben az államformaváltozást, hogy ezzel előkészítse a talajt Tildyn keresztül Szakasitsnak az elnöki „trónig“, s ezzel Magyarország teljes bolsevizálásának biztosítását.
1946 májusában hódoló küldöttséget vezet Moszkvába. Ekkor állapodik meg – „kifejezett ellenállási és szembenállási szándékkal“ – úgy az oroszokkal, hogy a magyar értékes nagyipar 51%-a minden ellenszolgáltatás nélkül szovjet kézbe kerül. Sztálin azon kérdésére, hogy mi legyen a szovjet fogságában lévő Bethlen István korábbi magyar miniszterelnök sorsa, azt válaszolta, hogy tartsák meg, csináljanak vele, amit akarnak. (Tanácsát megfogadták!) Ekkor írta alá azt a szerződést is Nagy Ferenc, hogy a Vörös Hadsereg megszállási költségeinek és az okozott károknak megtérítéséről a szovjet javára lemond, sőt: örömmel látja vendégül az orosz megszálló hadsereg tagjainak családtagjait is, akik a „magyar nép vendégei lesznek“!
A beszolgáltatásokat és a jóvátételek óriási méretű teljesítését Nagy Ferenc szorgalmazta a legnagyobb „szembenállással“, s ekkor valóban szembeállott az oroszokkal, mert azok nem egyszer már engedni is hajlandók voltak a beszolgáltatás mérvét illetőleg, de ilyenkor mindig Nagy Ferenc utasította vissza a könnyítéseket!

Pártközi konferencia Tildy Zoltán lakásán. Balról: Veres Péter, Erdei Ferenc, Szakasits Árpád, mögötte Kovács Imre, Tildy Zoltán, Bán Antal, Nagy Ferenc, Révai József, Varga Béla, Rákosi Mátyás

A Párizsban tartott Európa Élelmezési Konferencián Nagy Ferenc jelentette ki, hogy Magyarországnak nincs szüksége a nyugati hatalmak segítségére, mert „nem hagyjuk magunkat kizsákmányolni“! Mikor hazaérkezett, ezért a kijelentéséért még saját minisztertanácsa is „útszéli hangon“ megtámadta, s a parlamentben egyenesen – röviden és találóan – hazaárulónak becézte, mégpedig nem más, mint a népügyész Nagy Vince, aki később – mint „emigráns“ – nyugaton már természetesen újra baráti köréhez tartozott.
Moszkvai útja után kint járt nyugaton, s a világsajtó képviselői előtt, Washingtonban, Londonban és Párizsban egyaránt, kijelentette, hogy „a vasfüggöny kitalált hazugság! Magyarország a tiszta demokrácia és népuralom példaképe“. Ugyancsak ő volt, aki az olasz-jugoszláv trieszti vitában – a nyugati hatalmakkal szemben – a kikötő szerb kézbe kerülését a legélesebben követelte s minősíthetetlen hangon támadta a nyugati nagyhatalmakat más állásfoglalásuk miatt.

Truman amerikai elnök fogadja a Nagy Ferenc vezette kormányküldöttséget. Jobbra Rákosi Mátyás

A párizsi béketárgyalások anyagának előkészítését majdnem teljesen a kommunistákra bízta, s amikor az országban egy mozgalom indult meg, hogy „Igazságot Magyarországnak!“, a legsürgősebben beutazta az országot, leintette, sőt „félreállította“ a mozgalom vezetőit, s kijelentette, hogy minden szomszédunkkal békében kell élnünk, bűnösök vagyunk, tehát súlyosan bűnhődnünk kell! A békekonferenciára maga is kiutazott, de csak ült és ivott a szállodai szobájában. Mindent a kommunista Gerő Ernőre bízott. S a békekonferencia után nem hogy megmondotta volna az országban az igazat, hogy a szovjet akadályozott meg minden könnyítést a békeszerződésben, hanem a leghuligánabb stílusban egekig dicsérte a szovjetet minden gyűlésen, s azt hazudta, hogy minden könnyítést (melyiket?) a szovjetnek köszönhet az ország, s a legalávalóbban gyalázta azokat a nyugati hatalmakat, amelyek pillanatnyi politikai nehézségeit később olyan galádul kihasználta.
De hogy ellenállása és szembenállása a kommunizmussal teljes legyen, elősegítette sőt, erőszakolta a kommunista párt térfoglalását az állami állásokban is, ahol a szavazati számarányt felülmúlva (13%) – Nagy Ferenc „szembenállásának“ jóvoltából – a kommunisták ő alatta érték el a több mint 50%-os szerepet!
Egyik legnagyobb „ellenállása“ volt a szovjettel szemben, hogy elismerte, hogy a MÁV teljesen orosz hadizsákmány, így az oroszok tulajdona. Így később a magyar állam bérli Nagy Ferenc jóvoltából a saját vasúti parkját a szovjettől s ezért naponta gondosan titokban tartott, de feltétlen emberfeletti összeget fizet!
A Nagy Ferenc elnöklete alatt tartott minisztertanácson és javaslatára, helyeslése mellett jelent meg a B-lista rendelet, amelynek egyszerű, de végzetes eredménye az lett, hogy a régi tisztviselők 80%-át elbocsátották, s helyükre még a kommunista párt tagjainak is csak söpredékét ültették. Eltűrte, sőt, helyeselte, hogy a bélistázó bizottságokban a kisgazdapárt többsége ellenére a kommunisták kerüljenek döntő fölénybe. A középosztály borzalmas tragédiájáért Nagy Ferenc a legfőbb felelős, mert egyedül az ő kezében volt a vétójog az igazságtalanságok ellen! De úgy látszik, buzgó ellenállása annyira elfoglalta, hogy közbelépni nem maradt ideje! Százezrek nyomoráért felelős Nagy Ferenc! De felelős a szovjetbe való elhurcolásokért, mert moszkvai útján ugyancsak ő állapodott meg abban, hogy kifelé bizonyos könnyítéseket ad a szovjet, de ezért cserébe több százezer magyar munkás megy dolgozni a szovjetbe, akikről „Magyarország jóvátételben lemond“!
Nagy Ferenc svájci útja előre kitervelt megállapodás volt a szovjet és közte. A lemondás drámai kicsikarása nem volt egyéb, mint megjátszott színház. S hogy emigrációjának valóban a szovjettel való szembenállás volt-e a célja, vagy egyéb más megállapodás a szovjet és közte, azt a későbbi történetírás dönti majd el, ha megvizsgálja Nagy Ferenc amerikai szerepléseiről rendelkezésre álló bizonyítékokat.
És most lássuk a maga meztelenségében a magyar történelem legjellemtelenebb parasztja, Nagy Ferenc – aki e jellemtelensége miatt már nem is paraszt, mert az jellemes, hanem egyszerűen csak jellemtelen – emigrációs működését. Mint nagy szovjetellenes „ellenálló“, első dolga volt, hogy összeszűrje a levet a hétpróbás probolsevista Gombos-Grün Zoltán elvtárs Szabadság című lapjával, hogy a maga tehénfaránál kiagyalt eget nyaldosó ökörségeit a politikáról és a demokráciáról elmondhassa. A cikksorozat „Menekült Magyarország“ cím alatt jelenik meg a Szabadságban. Hogy mindjárt e cím hibás, azt a gyerek is tudja, hiszen a műparaszt Nagy Ferenc nem jelenti Magyarországot, legfeljebb annak egy részét, amit úgy lehet nevezni: politikai alvilág! De e politikai alvilágnak sem a nívósabb része, hanem az az alvilág, amelyben még betyárbecsület, tisztesség sincsen, s akik egymástól is lopnak. A kefebajszú, saját ostobasága és politikai analfabetizmusa miatt szovjeték kegyelméből egykor miniszterelnök volt Nagy Ferenc minden héten úgy kiadja a maga politikai bölcseleteit, mint a kutya a bolondgombát. Nem tudja az ember, amikor ezeket az eget verdeső, talán még desztillált hülyeségnek, koncentrált szamárságnak sem nevezhető szellemi nyomorék-sorokat olvassa, hogy orvos után kiabáljon, vagy a rossebet hívja rövid megbeszélésre Nagyék Ferkéjének lakására.
A 20. század és Amerika tökéletes szellemi és politikai csődjét jelenti, hogy ez a politikai eunuchba oltott szellemi vagány még találhat újságot, ami hajlandó magát lejáratni böfögéseivel. Sőt: ez a rakás szerencsétlenség még előadásokat is tarthat. Például létezett valahol Amerikában egy társaság, amely Eastern European Institute elnevezésre hallgatott, ahol a mi Ferkénk Jövőbeni tervek címen kiböfögött magából egy előadásnak nevezett – inkább nem mondom meg, mit, mert ez már túl goromba lenne. Az egész előadás a szociáldemokrácia védelme és szerecsenmosdatása, de olyan, csak a volt miniszterelnök szellemi rokkantságára valló bornírtsággal, hogy a kétéves gyerek a hasát fogja nevettében. Világos, hogy Nagy Ferke szerint a szociáldemokrata párt ártatlan bárány, jótétlélek, a magyarság megmentője – Peyer Károllyal, ezzel a munkásáruló gazemberrel az élen. Ugyanakkor nem veszi észre Ferke, hogy elszólja magát. Elmondja, hogy ők hogy egyeztek meg a szocikkal 1943-ban közös akciókban. Viszont a saját meneküléséről írott háryádában ugyancsak ez a Ferke meséli el, hogy mint dolgozott a szocdem párt és a kommunista párt a háború alatt együtt. Vagyis Nagyferenc írásban és előadásban szóban bizonyítékát adja annak, amit minden épeszű ember már amúgy is tudott, hogy Nagy Ferke, Varga Béla, Bajcsy-Zsilinszky – Áchim András gyilkosa! – és Tildy Zoltán már a háború alatt nyílt megállapodásban a kommunistákkal készítették elő Magyarország szovjet megszállását. Emberi mértékkel nem mérhető butaság volt később arra hivatkozni, hogy ők csak a nácik ellen akartak védekezni. De hogyan? Úgy, mintha az orvos a nátha veszélyének kitett emberbe tüdőbacilusokat olt be, hogy ne legyen a beteg náthás, de ha már beteg, legalább legyen tüdőbajos! Az csak természetes, hogy Nagyferencnek még Amerikában is „keletről jött a felszabadítás“. Ennek a politikai kasztráltnak még Amerikában is felszabadulás a szovjet megszállás! És mindezt 1953 decemberében elmondhatja abban az Amerikában, amelynek Koreában több, mint 100.000 fia vérzett el vagy lett nyomorékká a szovjet „felszabadítás“ elleni küzdelemben. Ha ez az egész világ nem bolond, akkor igazán nem tudom, minek lehet nevezni azt a magatartást, amely egyrészről antibolsevizmust hirdet, másrészről Lehmann úron keresztül milliókkal dotál egy Free Europa rádió propagandaadót és a különféle kiebrudalt niemandokból álló „nemzeti bizottmányokat“, hogy azok prokommunista propagandát folytassanak, s ha már a bolsevizmus – esetleg! – nem menthető meg, illetve valósítható meg azonnal, legalább a szociáldemokrata párt maradhasson, hogy azon keresztül mégiscsak a bolsevizmusba hajthassák bele a világot. És ehhez a zs. vitaminos propagandához ez a szánalmas eunuch is hozzájárul azzal, hogy kirugdalják megfelelő fizetségért propagandázni probolsevista eszméket.

Fogadás Tildy Zoltánnál. Az asztal mellett Szviridov tábornok, Szakasits Árpád, Nagy Ferenc, Rákosi Mátyás

Arról persze Nagyferenc hallgat, vagy nem is érti a kérdés lényegét, hogy a parasztság és munkásság együttműködése a szocdem-kisgazdapárti összeölelkezésen belül megoldhatatlan, mert mindkét párt osztályharcos alapon áll. Hazudik tehát a szoci, amikor a parasztnak hízeleg, mert maga akar uralkodni, harci célja a munkás-osztály uralma, és hazudik a kisgazdapárt is, mert az ő uralma is kizárólag a parasztság vezetőszerepét kívánja. Ha egymással szemben barátságot is színlelnek, azt komolyan legfeljebb néhány jóhiszemű paraszt és munkás gondolja, de Nagyferenc éppen úgy tudta, mint a vén csaló Peyer, hogy mikor egymásnak hűséget és szüzességet ígérgettek, az egész maszlag célja nem volt egyéb, mint paralizálni a másikat addig, amíg egymaga vagy a szocdem, vagy a kisgazdapárt nem lesz elég erős, hogy a felesleges másikat megfojtsa. Egy kisgazdapárti és szocdem ölelkezés nem egyéb, mint politikai prostitúció, de nem is az öt pengős, hanem a „pokróccal 50 fillér, pokróc nélkül 20 fillér“-es fajtájából. Avagy a szocdem-kisgazdapárti szerelmi üzlet az a prostitúció, amelynek az ára 101 pengő – 1 pengő a nő, és száz pengő az orvosi költség. Csakhogy ezek a politikai szélhámosok nem a saját zsebükből akarták kifizetni az orvosi költségeket, de a betegséggel együtt a 100 pengőt is, aszerint, ki marad felül: vagy a magyar parasztságra, vagy a magyar gyári munkásságra kívánják ráhárítani. Nagyferenc tehát annyira korlátolt, hogy a kisgazda párt célkitűzéseit sem ismeri, hiszen ha a szocikkal megállapodik a közös kormányzásban, az a kisgazdapárt programjának pregnáns árulása. De ugyanez a helyzet Peyer esetében is, aki viszont a kisgazdapárt-szocdem együtt szerelmeskedés hangoztatásával a saját pártját árulja el. Peyer azonban tudja, hogy ő hazudik, amikor a saját ostobaságában zseni Nagyferencnek szerelmet ígér, mert ő akkor már régen a kert alatt a Vörös Joszippal járogatja a tilos szerelem lihegéses útjait.

Tildy Zoltán és Vorosilov a Gundel étteremben

Nagyferenc azonban tovább megy a szocimosdatásban. Többek között azt mondja: „Az első világháború után egy rövid kommunista uralom volt Magyarországon. Sok parasztot is üldöztek akkor. Ez a körülmény jó ürügyül szolgált a kommunizmust követő kormányoknak annak bizonyítására, hogy a szociáldemokrácia az első lépés a kommunizmushoz.“
– Nos, itt lenne egy kérdésem. Ugye, ez a Nagy Ferke ikergyerek? Mert egymagában lehetetlen, hogy valaki ennyire ostoba legyen. Vagy olyan címeres gazember, amilyen legfeljebb az a Varga Béla, aki a maga politikai becstelenségét és hígvelejűségét papi csuha mögé rejtette. Tudniillik: minden magyar ember tudja, hogy a kommunistáknak 1919-ben a szociáldemokrata párt játszotta kezére az uralmat az úgynevezett egységokmány alapján, s hogy a kommunista vérfürdőkben a szocdem-párt tevőlegesen is részt vállalt. De Nagy Ferke ezt nagyon jól tudta. Akkor miért hazudott, hogy a kommunista-szocdem egyeztetés csak „sok paraszt“ üldöztetése miatt a kormányok kitalált ürügye volt? Hogy a jóságos Isten segítette volna ezt a bissei szellemi roncsot ahhoz, hogy őt is „üldözték“ volna a kommunisták? Ezeket a parasztokat nem üldözték, Nagyferenc, hanem felaggatták, de úgy, Ferkém, hogy nemegyszer a paraszt felesége vagy gyereke kellett kirúgja az apja lába alól a kisszéket. De mást is elárul ezzel a mondattal Ferke. Ugyanis – mendacem esse opportet memorem! – Ferke azt hazudta egyszer az egyik füzetében, hogy ő nem tudta, mi a bolsevizmus, és ezért nem is félt tőle. Nos, akkor hazudott, mert tudta, mit jelent a bolsevizmus! Maga mondja el ebben az előadásában, hogy a kommunisták üldözték a parasztságot. Tudta, hogy a bolsevizmus rémuralom volt. Tudta, nagyon is jól tudta, de ez a beképzelt bissei birka inkább kiszolgálta a bolsevizmust, inkább elősegítette saját anyja legyilkolását, a magyarság irtását, csak azért, hogy akkor politikai senkiből szovjet szolga-hajcsár lehessen, mint hogy becsülettel, tisztességgel a magyar parasztság védelmére kelt volna.
Valamikor Nagyferencről a Hídverők című lap hasábjain Alföldi Géza mondta el 1948-ban először az igazat, amit erről a nemzetárulóról tudott. Akkor azonban még ő is azt hitte, hogy ez a figura csak egy mérhetetlenül, korlátlanul ostoba, buta fráter. Ma már tudjuk és ezt maga Nagyferenc bizonyította, hogy a 20. század legjellemtelenebb nemzetárulója, aki tudva és akarva szolgáltatta ki népét és a magyar parasztságot, az egész országot a szovjet terroruralomnak s ezért nyugodtan felvette a miniszterelnöki fizetést. Ez az ember a lelke mélyéig züllött politikai s emberi moral insanity, aki még büszkélkedik is a maga jellemtelenségével. Ez az ember már 1943-ban a szovjet megszállásra alapozott, mert látta, kitűnően látta, hogy egy tisztességes Magyarországon ennek a szellemi eunuchnak nevetségességen kívül semmi egyéb szerepe nem lehetett volna. Eladta tehát saját népét, hogy valaki lehessen.
De megcáfoljuk azt a hazugságát is, hogy ő a nácik ellen küzdött. Kezemben van Alföldi Géza emlékirataiból annak a rövid epizódnak a leírása, amely így hangzik: „Véletlenül Bécsben voltam, amikor Hitler bevonult az osztrák fővárosba (1938 márciusa). Mikes Ferenc újságíró kollégánk jóvoltából közvetlen közelről néztem végig Hitler bevonulását. Élményeimről nagy beszámolót írtam annak a lapnak, amelynek akkor dolgoztam. A cikket részben a fővárosi lapok is átvették. Két nappal a cikkem megjelenése után táviratilag kérték a cikk közlési jogát és a távirat alatt „Nagy Ferenc“ aláírás szerepelt. Nagy Ferenccel kétszer váltottam azon időben levelet, amely levelek csepegtek a náci-csodálattól és további Németországot ismertető anyagot kért tőlem“.
Eckhardt Tibor, a Kisgazdapárt 1941-ben Amerikába távozott korábbi politikusa, akit aztán nem nagyon lehet lenyilasozni, 1954-ben interjút adott a Nyugati Magyarság című emigrációs lapnak (megjelent az 1954. március-április-i számban), amelyben elmondja a következő, szinte hihetetlennek tűnő történetet: „Bajcsy-Zsilinszky Endre 1942-ben megírta nekem részletesen, hogy a Kisgazdapárt akkori vezetői, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Dinnyés Lajos stb. titokban felajánlották „földalatti“ szervező és kémkedő szolgálataikat Hitlernek. Bajcsy-Zsilinszky erre való hivatkozással bejelentette kilépését a Kisgazdapártból. Úgy látszik, Hitler nem volt hajlandó luxusautót ajándékozni nekik s ekkor pártoltak át Sztálinhoz, ahol terített asztal várta őket. De ez közönséges politikai prostitúció“. Így Eckhardt Tibor.
Ahogy már tanulmányom első részében is utaltam rá, ez a „tántoríthatatlan antifasiszta“ és egyben „elkötelezett antibolsevista“ Nagyferenc, aki Amerikában úton-útfélen kifejtette a „totális diktatúrák elleni érzelmeit“ és felemelte szavát „minden faji és felekezeti megkülönböztetés ellen“, a negyvenes évek elején – valószínűleg csak taktikai okokból – egészen másképp viszonyult a náci Németországhoz és a zsidókérdéshez, ahogy ezt az egykori parlamenti napló megörökítette.
De beszélgessünk csak egy kicsit a „faji megkülönböztetés“ ügyében is. Gondolom, hogy a régi szóhasználat szerint itt a zsidó fajról s az antiszemitizmusról lesz szó. Hát ez szép! Tényleg keresztényi, tényleg csodálatos, tényleg elragadó, ha az antiszemitizmus ellen Nagy Ferenc és társai beszélnek. Nem először beszélnek ugyanis a zsidókérdésről! S ha elfelejtették volna, mit mondtak valamikor a zsidóságról, szívesen a feledékeny emlékezetükbe idézzük egykori kijelentésüket. Kezdjük!
Nagy Ferenc 1940. november 27-én a zsidótörvény tárgyalása során a következőket mondotta: „Nem előzött meg bennünket senki e téren, most már könnyű ezeket elmondani, de nem volt senki, aki az ingó nagytőke, a kartell uralma, tehát a nagyzsidó kérdésének megoldásában előttünk járt volna és ezt előbb hirdette volna.“ – Bissén, tudniillik, szegény apja alumínium sétapálcával zavarta az asztal körül nagyreményű fiát, ha nem eléggé hangosan zsidózott. Hamar el kellett tehát mindenkitől vitatni az elsőséget a zsidók elleni hajsza megkezdéséért a saját javára. Nagy Ferenc későbbi zsidó mecénásai Amerikában büszkék lehettek pártfogolt csemetéjükre. Áldásom rajtuk!
De nézzük meg Nagy Ferenc egyik legfőbb tettestársát, a szintén „antifasiszta“ és „zsidómentő“ Varga Bélát, aki – mint később még látni fogjuk – Göncz Árpád és Antall József legnagyobb példaképe és barátja volt, hogy miképpen viszonyult a zsidókérdéshez. Varga Béla 1941. július 1-én a fajvédelmi törvényjavaslat tárgyalása során a következőket honatyáskodta:
„Nem tudok elképzelni elég szigorú törvényt arra, hogy zsidó és nem zsidó magyar házasságon kívüli viszonyát megszüntessük! Magyarországon a zsidókérdést nem lehet másképpen véglegesen rendezni, csak úgy, ha kitelepítik a zsidóságot!“
A későbbiek során ostorozta a somogyi hatóságokat, hogy, noha háromszor írták már össze az igénylőket a zsidó földekre, azokat még mindig nem vették el! Éljen a faji megkülönböztetés és éljen Varga Béla! Élt is, zsidók részére kiadott és búsásan megfizettetett keresztlevelekből. Amerikában már az anti-antiszemitizmusból tengette életét. Ki tudja, ha valamikor más szelek fújtak volna, vajon lett volna nála nagyobb hírdetője az anti-anti-antiszemitizmusnak? Nem lett volna, mert Varga Béla nem hagyta magát. S üzenhette neki rosszallását akár Mindszenty hercegprímás, Varga nem volt egy befolyásolható egyéniség. 1945-1947-ben nyugodt papi lelkiismerettel nézett félre, ha olyanokat akasztottak, akik életükben nem ejtettek ki egyetlen zsidózást a szájukon. Varga mindig tudta, mi a divat, tudta, hogy mikor kell váltani vagy fékezni a kanyarban.


Az 1941. július 1-i beszéde során is megérezte, hogy most nem szabad fékezni, csak gázt bele. Bele is gázolt:
„Nehogy azt gondolja valaki, hogy nem ismerem el az antiszemitizmus jogosultságát! Hiszen láttam fiatalkoromban és látom most is, hogy a gazdasági életnek úgyszólván minden pozícióját megszállták. Ismerem természetüket, anyagiasságukat (biztos nem akartak eleget fizetni még akkor a papírokért!). Ők maguk is egymás között tisztára az anyagiak szerint becsülik és értékelik egymást! (Vajon mit szólt ehhez az öreg Göndör?) Tehát teljesen távol áll az én lelkületemtől (akkor még volt?) és a kereszténységnek, a keresztény magyarságnak a lelkületétől a zsidó materializmus.“
Hát igen, a materializmus távol áll a magyar lélektől, legalább olyan távol, mint Varga Béla attól, hogy magyar lelkiségére hivatkozhasson. Csak úgy csendesen kérdjük meg Varga Bélát, a pokol fenekén, nem érzett semmi szégyent, amikor papi hivatása közben ott állt szemben a megfeszített Krisztus testével, s gépiesen elmondta az „Uram nem vagyok méltó Hozzád“ örök érvényű szavait, vagy a tízparancsolatról prédikált, s talán már ő sem tudta megmondani, van-e még egy is, amit addig nem hágott át, sőt, egyeseket üzletszerűen? Valószínűleg nem érzett! Mert ha érzett volna, tudta volna, mi a kötelessége. Varga Béla! Isten és ember előtt kérdezzük, nem kísértett fel éjszakákon Kovács Béla megkínzott arca, hogy számon kérje, ki írta alá, ki hamisította arra a bizonyos fontos nyilatkozatra az ő nevét, amit Kovács Béla sohasem látott? Vajon meg merte nézni, a megkínzott, ronccsá gyötört s élőhalottá aktedronozott Mindszenty hercegprímás fényképét, aki sokat beszélhetne arról, kicsoda volt Varga Béla, akiben egyszer hittel bízott? S ha a pokolról prédikált, nem tűnt szeme elé a sátán trónusa, ahol már készen várta a Hamisság ördögének széke mellett a hűséges hódolónak kijáró díszhely? S ha Varga Béla nem érezte néha léha életének súlyát, mert tény, hogy nem érezte, akkor keresztényi hittel kérem az Egek Urát, hogy legalább mai híveinek adjon erőt a magába szállásra!
Szükséges volt megemlíteni mindezt, hogy tisztán lássuk: hazudtak tehát Nagyferencék akkor is, amikor azt állították, hogy a nácik ellen harcoltak, mert ők csak azután fordultak a nácik ellen, amikor egyetlen magyar jobboldali párt sem akarta a nevetségességet magára szabadítani azzal, hogy Nagy Ferkééket tagjai sorába felvegye. Bizonyíték van arra is, hogy Veres Péter és Nagyferenc 1944. október 15-e után a Szálasi-kormánynak is felajánlkoztak. Mindegy, hogy ki vezetése alatt, ez az ember érvényesülni akart. És mert más módja nem volt, a hazáját is eladta.
Nagyferenc már idézett előadása során még a következőket is elmondotta: „Az egyezmény értelmében nemcsak a nácizmus elleni harcra szövetkeztünk, hanem elhatároztuk az újjáépítés idejére is az együttműködést.“ E mondattal napnál világosabban igazolja Nagyferenc, hogy tudatosan vette ki részét Magyarország szovjetizálásából, mert erre még 1943-ban kötelezettséget vállalt. Azt ugyanis mondja a sátoraljaújhelyi kóbinak Ferke, hogy nem tudott a szocdem-kommunista együttműködésről. Igenis tudott, tudta azt is, hogy a szocdemék eleve elismerték a kommunisták vezetését és mindezek ellenére is együttműködött pártjával.
Amerikában az FBI 1953 körül nagyítóüveggel s lasszóval vadászik a probolsevisták elleni bizonyítékokra. Nos, eddig egyetlen bolsevista szálláscsináló nem volt olyan ostoba, hogy saját maga ellen bizonyítékokat adott volna, sőt, valósággal fitogtassa a maga kommunista barátságára és probolsevista magatartására vonatkozó súlyos terhelő adatokat! Nagyferenc maga mondotta el egy előadás keretében, hogy igenis, kommunista ágens volt, és ezt a voltát még 1953-ban sem tagadja meg, mert erre végtelenül büszke.
Ugyanebben az előadásában még azt mondja Nagyferenc: „A parasztság és munkásság közé éket vertek, köztük ellentéteket szítottak.“ Természetesen az első bolsevizmus utáni kormányok! Ez a kifejezés arra céloz, hogy még a Bethlen-kormány is mindent megtett, hogy a magyar parasztságot a szocdem-kommunista maszlagtól megóvja. Az a tény tehát, hogy a kormányok elzárták a józan magyar paraszti osztályt a marxista maszlag elől, Nagy Ferke szemében „ékverés“ és „ellentét-szítás“ volt. Nagy Ferke tajtékzó gyűlölettel támadja a volt magyar kormányokat, mert megakadályozták a parasztság bolsevizálását vagy legalábbis a bolsevizálás szellemi előkészítését. Ritkán mondottak ennyire buta probolsevista beszédet antibolsevista álarcban, mint ez a bissei politikai tehenes-legény. Az csak természetes, hogy Gombos-Grün elvtárs siet a lapjában helyet adni Ferke probolsevista kiszólásainak. Hogy azonban az FBI ezt szótlanul tűri, az a világ nyolcadik csodája. Nevetségesség, hogy Amerika védekezik a bolsevizmus ellen, néhány megszédített szamarat elfognak vagy kiutasítanak, ugyanakkor azonban az álcázott kommunista bérenceket és probolsevistákat államköltségen tartják az USA-ban, sőt, módot adnak nekik, hogy beszélhessenek és fertőzhessék Amerikát. Mi a fészkes fenének hirdetett Amerika antibolsevizmust, ha a probolsevizmust maga finanszírozta? Amerikában az ötvenes évek elején a prokommunisták és bolsevista ügynökök ezreit leplezték le, persze nagy óvatosan csak azután, amikor már kitűzött feladataikat sikeresen megoldották. De egyetlen lépést sem tettek a különböző „nemzeti bizottmányok“ tagjai ellen, sőt, védték, óvták, tutujgatták és fizették őket, hogy valahogy ki ne vesszen a probolsevisták magja is Amerikában. Egyik oldalról nagy hűhóval kidobtak néhány, mint már mondottam, használhatatlan kommunista gazembert, a másik oldalon azonban valósággal melegágyban tenyésztették az utánpótlást! S ennek a melegágyban tenyésztett bolsevista dudvának egy tökvirágja, íme, teleillatozhatta az „Eastern European Institute“ helyiségeit a bolsevizmus bűzével és mindehhez bizonyára egynéhány FBI-ügynök még melegen meg is rázta a „nagy náci-ellenálló“ Ferke kezét. Van egy régi mondás, hogyha az Isten egy népet el akar veszíteni, vaksággal veri meg! Amerikát is megverte, sőt, a vakság olyan fokával, hogy Amerika egy része valósággal kéjelgett abban a gyönyörűségben, hogy Nagy Ferencek, Varga Bélák és egyéb „nemzeti bizottmányos“ politikai partizánok mint bicskázzák ki a szemét, s ebben a kéjelgésben odáig ment, hogy még búsásan meg is fizette azokat, akik megvakítják.
Amerikában már régi hagyománynak számított, hogy itt húzhatták meg magukat azon egykori bolsevista terroristák, akik, miután kigyilkolászták magukat például 1919-ben Magyarországon, a jogos igazságszolgáltatás elől kereket tudtak oldani. Így került Amerikába a harmincas években Krausz Náthán (alias Göndör Ferenc), a judeobolsevista sajtóalvilág első számú útonállója, hogy az agyalágyult amerikai demokrácia vakságának köszönhetően ott folytassa garázdálkodásait, ahol kényszerből Magyarországon abbahagyta. De így került és így lett „világhírű“ Amerikában egy másik korábbi Lenin-fiú, a Drakula-filmek főszerepében ismertté vált Lugosi (eredeti nevét még keressük) Béla is, akiről mind a mai napig senki sem tudja, hogy mit művelt 1919-ben Magyarországon, mert ezek a gazemberek természetesen múltjukat elhallgatva, fajtestvéreik ajánlásával kaphatták csak meg a beutazási engedélyt.
De a második világháború után néhány évvel szintén így kerültek Amerikába – mint „antibolsevista hősök“ – azok a cégéres gazemberek is, akik 1945-ben még tárt karokkal várták a „felszabadító Krisztus-arcú szovjet katonát“, mint Zilahy Lajos, Márai Sándor és Fenyő-Fleischmann Miksa, vagy később Klár Zoltán és Karády Katalin (aztán 1956 végén Kéthly Anna és Király Béla), és akik a valóságban mind a magyarországi bolsevizmus szálláscsinálói voltak.
Ez a hazaáruló, muszkavezető jellemtelen társaság nevezte aztán magát Nagy Ferenc vezetésével, de Amerika elmebetegségének és anyagi támogatásának köszönhetően az „antibolsevista emigráció elitjének“, ezek alakíthattak „nemzeti bizottmányokat“, „emigrációs árnyék-kormányokat“ és, ami a legszomorúbb s egyben felfoghatatlan, hogy még a hazai magyarság nemzeti érzelmű része sem lát tisztán abban a kérdésben, hogy kik voltak ezek az emberek valójában.
De szenteljünk még néhány sort az „antibolsevista“ Nagy Ferencnek, és nézegessünk még a Szabadságban megjelent cikkeiből néhányat. Az 1953. december 14-i számban a kommunista önkritikáról ír a mi Ferencünk. Elmondja, hogy az milyen rossz. „Az önkritika arra való, hogy a gazdasági és politikai önállóságtól megfosztott embertől elrabolják még az emberi önérzetét is.“
– Először is, ezen emberek önállóságának elvételéhez éppen ő törte legjobban az utat! Az, aki a gyilkost bevezette az áldozat szobájába, ne háborogjon, ha a gyilkos mészárol a lakásban. Másodszor: aki Magyarországon az ötvenes években olyan szerepet vállalt, hogy önkritikára kényszeríthették rossz vezetés miatt, azt ne védje Nagy Ferke, mert vezetőszerephez Magyarországon akkor csakis megbízható és kimondottan kommunista juthatott. Miért sajnálta Ferke a lebukott kommunistákat? Csak önkritizálják egymást halálra! Csak vesézzék ki egymást jó szívvel, aki önkritikára kényszerült, valamennyi egykor büszkén és boldogan állott be a bolsevista szekér hajcsárjai közé. Semmi sajnálatot és kíméletet ezek az emberek nem érdemeltek, és ha a bolsevisták nem sajnálták őket, akkor mit akar sajnálkozni rajtuk a bissei eunuch? Megérdemelték ezek a sorsukat, s legfeljebb annyiban voltak sajnálatosak, hogy amíg a nagy önkritika elől Nagyferenc Sztálin gépkocsiján, ebben a vérdíjba kapott luxus-autóban „lelépett a porondról“, hogy Amerikában folytassa addigi szálláscsinálói ténykedését, ezek az egykor a maguk butaságában a bolsevizmus szolgálatába szegődött jellemtelen munkás-hajcsárok nem tudtak „meglépni“. Hogy mi ebben a sajnálatos? Az, hogy a kis kommunista, a kis szovjet-szálláscsinálló súlyosan bűnhődik, ha hibát követ el, vagy életével fizet azért, ha feladatát elvégezte és a „mór mehet“, míg Nagy Ferkének módot adtak nemcsak a sztálini autó kihozatalára, hanem a svájci milliók elsikkasztására is!
A Szabadság 1953. október 21-i száma beszámol arról az ünnepségről, amelyet Ferke barátai rendeztek ötvenedik születésnapja alkalmából. „Peyer Károly, Béky Zoltán, Pfeiffer Zoltán, Balogh E. István, Déry Imre, Lengyel (Lefkovics) Menyhért és Göndör Ferenc (Krausz Náthán) üdvözölték Nagy Ferencet.“ – Salom! Az első ünnepi köszöntőt Varga Béla mondotta. Többek között így zengedezett, áradozott a balatonboglári kém: „Nagy Ferenc kormányzata a tragikus befejezés ellenére is sikeres volt, mert két évi haladékot szerzett a nemzetnek. Ezalatt erőre kapott, vért szerzett és könnyebben bírta elviselni azt, ami később rászakadt. Ez Nagy Ferenc érdeme – mondotta a szónok –, más két hónapig sem bírta volna feltartóztatni a vörösöket.“ Varga Béla, aki főleg költemények átírásával tette magát híressé – például ő magyarította saját magukra vonatkoztatva a Szózat első sorát a következőképpen: Hazudnak rendületlenül! (már mint hogy ők, Vargáék) – ebben a mesemondásában sem tagadta meg önmagát. Bár lehet, hogy igazat mondott, csak a Gombosék közölték rosszul a beszédét. Mert van ennek a beszédnek egy igen értelmes része, de nem úgy, ahogy a Szabadság leírta, hanem ahogy az valóban megtörtént: Nagy Ferenc kormányzata a tragikomikus befejezés ellenére is sikeres volt, mert két évi haladékot szerzett a kommunistáknak. Ez alatt a nemzet erőre kapott, vért szerzett és könnyebben bírta elviselni azt (már a Nagy-kormányt!). Ami később rászakadt, az Nagy Ferenc érdeme.
Az 1953. augusztus 24-i számban Ferke a megbékélést hirdeti és nagyon hazabeszél. Eleve védelmet kér a bolsevistáknak és nagyon örül annak, hogy a „hazafelé irányuló fenyegetések elhalkulóban vannak“. Hogy érti ezt a Ferke? Kiket fenyegettek onnan az emigrációból? A kommunista gyilkosokat, bérenceiket és az ország nyúzóit! „Az egymás ellen irányuló emigrációs fenyegetések nem érdekesek, ezzel nem érdemes törődni. De a hazafelé irányuló izgatásnak egészen meg kell szűnnie. Különösen meg kell szűnnie az antiszemita izgatásnak. A kommunizmus utáni jó hírnevünk s az igazi demokrácia kezdetének sikere függ a polgári egyenlőség elvének tisztán tartásán vagy megtörésén.“ – Érdekes mondat! Először is a nemzeti emigráció tagjai közül senki a bizottmányék felé nem fenyegetett! Mert az nem fenyegetés, ha kijelentették, hogy Nagy Ferencék és cimborái ellen utolsó leheletükig harcolni fognak, és mindent megtesznek, hogy ez a hazaáruló, gyilkos söpredék független magyar bíróság elé kerüljön. Vádolták ezt a társaságot negyedmillió magyar elhurcolásában, félmillió magyar asszony megbecstelenítésében, az ország kirablásában, legalább százezer nemzethű magyar mártír meggyilkolásában való bűnsegédi bűnrészességgel, a bolsevista megszállás előkészítésével, folyamatosan elkövetett, minősített hazaárulással és kémkedéssel, az állami szuverenitás feladásával és Európa teljes kirablása, a magyar intelligencia kiirtására irányuló törekvések előkészítésében mint tettestársat! Ez nem fenyegetés, ez a tények világos felismerése és állampolgári kötelességük teljesítése volt, ha e bűnökben bűnös bűnözőket a magyar bíróság elé kívánták juttatni és a magyar bíróság munkáját bizonyító anyagok s dokumentumok beszerzésével támogatni!
De aztán egész csorda lóláb bújik elő a következő mondatban: „Meg kell szűnnie az antiszemita izgatásnak“! Egyszóval mi fájt a mi Ferencünknek? Hogy „izgatnak“ a bolsevizmus ellen és itt-ott meg merik mondani, hogy a bolsevizmus nem volt más az akkori Magyarországon, mint zsidó terroruralom! Ez nem antiszemitizmus, hanem a tények egyszerű felismerése. Mióta néger-ellenesség az, ha valaki megállapítja, hogy 100 gyilkos közül 99 néger, ha ez a tényeknek megfelel? Mióta izgatás az, ha valaki megállapítja, hogy Magyarország akkori urainak több, mint 80%-a zsidó volt? Mi ebben az izgatás és antiszemitizmus: az, hogy nevezettek bolsevista terroristák, vagy az, hogy egy fajhoz tartoztak, s ez a faj történetesen a zsidó volt? Ha megállapítják az újságok, hogy a bolgár bolsevista-párt 80%-a bolgár, ez miért nem antibolgárizmus? Ha megállapítják, hogy 100 párizsi betörő közül 45 külföldi s nem francia, ez miért nem anti-külföldizmus? Miért csak az bűn és megbélyegző, ha valaki megállapítja, hogy akkor Európa legvéresebb kezű terroristái, a Sztálin út 60. legszadistább vadállatai, az ÁVH majdnem teljes vezetősége, az internálótáborok halálparancsnokai zsidók voltak!? Mert ez a tény, Nagyferenc! Az olyan jellemsilány nyomorék magyarok, mint Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Imre, Pfeiffer Zoltán és a többiek csak ennek a társaságnak a lábkapcái voltak, melyek ha bepiszkolódtak, elrongyolódtak a kommunista vezér lábán, undorral levetette és áthajította a határon a szomszédba. Amerika végzetes politikai tévedése, hogy ezeket a levetett és nem is szagtalan ruházati cikkeket gyűjtötte és valóságos politikai múzeumot rendezett be számukra.
Alföldi Géza ekkor írja egy Nagy Ferencnek címzett nyílt levelében:
„A bolsevizmus elleni harc pedig csak bolsevistának vagy a bolsevizmus szálláscsinálóinak izgatás, minden tisztességes kereszténynek köteles harc a nyugati civilizáció védelmében. Az pedig, ha valaki a kommunizmus vezetőiről megállapítja, hogy azok többségben zsidók, hogy a bolsevizmus zsidó világforradalom a kereszténységgel szemben: csak történelmi tény és az antiszemitizmushoz semmi néven nevezhető köze nincs. A kommunizmus utáni jó hírnevünk feltételeit pontosan ne az a Nagy Ferenc szabja meg, aki a magyarságot a bolsevizmus rossz hírébe belekergette, aki ezt az országot 1943 óta már szisztematikusan a szovjet karmai felé hajtotta. Ha pedig a polgári egyenlőség elve alatt azt érti Nagy Ferenc, hogy most azután keblemre addig kommunista zsidók és nem zsidók, itt a demokrácia, most folytassátok eddigi üzleteiteket a demokrácia nevében tovább, akkor Nagy Ferenc azonosítja a maga szellemi képességeit a magyar parasztságéval, amiben súlyosan téved. Sem a hazai magyarság, sem az emigráció vérfürdőt, bosszút nem akar, csak igazságot, de ennek az igazságnak sújtó kezét nem hagyja megkötni semmiféle probolsevista ágens még oly kenetes demokrácia és polgári egyenlőség elve című maszlagjának emlegetésétől sem. A polgári jogegyenlőség elve számunkra a jövőben azt jelenti, hogy mindenkit, aki vétkezett, el kell érje a törvények sújtó keze, még akkor is, ha az történetesen Isten (rombolásra) kiválasztott népének beltagja is. Egyetlen zsidónak azért, mert zsidó, nem görbülhet meg odahaza a hajszála, de egyetlen zsidó, aki tolvaj és gyilkos volt, sem menekülhet meg a törvényben előírt bűntettétől, ha ezer New-Yorki Lehmann szórná is átkait a magyar nemzetre. Jegyezze meg a levitézlett kiebrudalt szovjet-szolga, hogy a magyarságnak elege volt, határozottan elege abból, hogy belső életét külföld tetszésének megfelelően rendezze be. Egyszer már úgy akarunk élni otthon, ahogy az úri magyar felfogásunknak megfelel. Elegünk volt a Habsburg-bábáskodásból, a monarchiából ránk szabadult szoldateszka szellem Horthy-féle kiteljesedéséből: magyarul akarunk élni, gondolkodni és mi mondjuk meg, hogy a mi portánkra mályvát ültetünk-e vagy szarkalábat. S ha valakinek jobban illene az udvarunkban a lótusz vagy a pálma, az rendezze be saját udvarát a lótusszal és pálmával, de hagyjon békét a mi mályvás, muskátlis, szarkalábas kis kertjeinknek. A demokrácia alapfeltétele, hogy a nép akarata érvényesül, mégpedig Magyarországon a magyar népé, Németországban a német népé, Amerikában az amerikai népé, s ha az amerikai nép eltűri, hogy belső életét tőle idegen elemek szabják meg, ez az ő demokratikus joga, ahogy a magyarság demokratikus joga, hogy saját ízlése szerint rendezze, építse fel a maga belső állami életét. A polgári jogegyenlőségről pedig pontosan az a Nagy Ferenc ne adjon nekünk útbaigazítást, aki, hogy a kommunistákat uralomra segítse, százezer számra fosztotta meg a magyarokat a szavazati joguktól, ami pedig minden polgár joga. Ennek a Nagynak a miniszterelnöksége alatt törvényellenesen, a védekezés minden lehetősége nélkül futószalagon végeztették ki a magyar intelligencia legjobbjait, de most ez a nyúlfarknyi emlékezőtehetségű politikai szegénylegény egyszerre jogegyenlőségről dadarász. Hát ha mása nincs is Nagy úrnak, de bőr aztán az van az arcán. Egy tisztességes korban az ilyen alakok régen felkötötték magukat vagy fejest ugrottak a trágyalébe, ma azonban jól fizetett állásban polgári becsületről és jogról hazudoznak. Semmi más nem hiányzik még, mint hogy a jövő magyar közbiztonsági törvényeket és a rendőrség, a csendőrség szervezeti szabályait kupciherek, tolvajok, betörők, útonállók és bérgyilkosok írják elő.“
Ha valaki Alföldi Géza 1953-as megnyilvánulását esetleg ma is aktuálisnak gondolná, az nem a véletlen műve. A Nagy Ferenc táborát képező Krausz Náthán-féle sajtóbetyárok a Hídverők szerkesztőjét nemes egyszerűséggel természetesen lenyilasozták, lenácizták, sőt, tömeggyilkos banditának nevezték, ugyanúgy, ahogy mindenki mást, aki emlékeztetni merte a kiebrudalt miniszterelnököt és hasonszőrű társait aljasságaik részleteire.
A Szabadság 1953. augusztus 31-i számában a felszabaduló magyarság, illetve Magyarország politikai és államberendezési kérdéseivel foglalkozik a bissei politikai tehenész. Még a Nagy Ferenctől megszokott üres és terhelt okfűzés világrekordját is felülmúlja ez a csak butaságot és csak összefüggéstelenséget tartalmazó 2/3 hasáb. Van azonban ebben is valami, amiben Ferencünk elszólja magát. Megállapítja, hogy a bolsevistákat a szovjet haderő mennyire támogatta 1944-1945-ben. „És mégis, amíg a nép kezében ott volt az önrendelkezés lehetősége, nem tudott a kommunista párt abszolút hatalommá válni. Évekig tartó összejátszásra volt szükség a szovjet hadsereg és a kommunista párt között, hogy a kommunisták kizárólagosan átvehessék a hatalmat.“ – Vagyis: amíg a magyar nép beszélni és cselekedni tudott, beszélt, szavazott és cselekedett. Abban a reményben, hogy Nagy Ferenc tisztességes, becsületes magyar, a Kisgazdapártra adta a magyarság a szavazatát. Kormányra is került a Kisgazdapárt. Nos, ha elvették a magyar nép önrendelkezési lehetőségét, akkor azt csak a kormány vehette el. A kormány, amelynek akkor Nagy Ferenc és Peyer Károly tagjai voltak! Ha tehát Nagyferenc megállapítja, hogy a magyar népet önrendelkezési jogától megfosztották, akkor beismeri, hogy ezt ő és kormánya tette. Mert sem nyilasok, sem nácik ezt nem tehették a halálbörtönökből és az akasztófák alól! Hiába jött a szovjet hadsereg, amíg a magyar népet meg nem fosztották önrendelkezésétől, a kommunizmus nem tudott előretörni. De nem Nagyék miatt, hanem mert a magyar népet még nem sikerült Nagyéknak letiporni a bolsevizmus lábai elé. Ez a mondat kommunista önkritika. A hiba beismerése. Csakhogy ez több, mint hiba, ez a magyar nemzet ellen elkövetett genocídium volt! Igen! Faj- és nemzetgyilkosság! Állítom, hogy Rákosi, Gerő és bandájuk soha nem tudták volna a magyarságot oly gyorsan megtörni, hogyha Nagy, Varga, Tildy, Peyer és a többiek nem árulják el ezt a szerencsétlen népet és dobják oda a pusztulásnak. A magyarság, amelyben felébredt az életösztön, a hatalmat ezeknek a később nyugatra szökött politikai strébereknek adta a kezébe, abban a szent hitben, hogy most minden rendben van s ő maga nyugodtan folytathatja munkáját, a nemzet és a nép érdekeit becsületes kezek képviselik. Ezt az átmeneti lanyhulást az ellenállásban, a felépítő munkával járó elfoglaltságot, a magyar nép bizalomból fakadó, elővigyázatlan „pihenő-állását“ használta ki a kommunista párt, megegyezés szerint szépen átpasszírozta a határon a nem kommunistának mondott pártok vezetőit, e pártokat megszüntette, és a párt nélkül maradt magyarság, a vezetőiben csalódott tömegek azután keserű kézlegyintéssel, „hát akkor utánunk az özönvíz“ felkiáltással átadták magukat a politikai letargiának. A házában nyugodtan dolgozó magyar azt hitte akkor, hogy a háza elé becsületes kutyákat állított, akik elriasztják a betörőt, a tolvajt, de tévedett, mert görényeket dédelgetett a háza muskátlis kis kertjében, akik bevezették a tolvajokat, a betörőket, a gyilkosokat! Ilyen becstelenül még nem árulták el a magyarságot, mint a bissei politikai eunuch és bizottmánya egykori „kormányférfiai“, tisztelet a kevés kivételnek. Akasztófára való himpellér népáruló volt egytől egyig.
És hogy a kommunisták teljesen átvehessék a hatalmat, ahhoz nem volt elég a párt és a szovjet évekig tartó összejátszása egyedül. De nem ám! Valami nagyon, döntően fontosat szerényen elhallgat Nagy Ferenc. Elhallgatja, hogy ezt az összjátékot ő és kormánya tette lehetővé és fedezte le a magyar nép felé. Ezt az uralomátvételt Nagy Ferenc és cimboráiból alkotott színfalak mögött a magyar nép tudta nélkül intézték el! Mert hiába a szovjet, hiába a párt, ha a magyarságot meg nem fosztják önrendelkezési jogától, nem győz sem a bolsevista párt, sem a szovjet! Kettőjüknek sem volt elég ereje, hogy a magyarságot megtörjék, ehhez Nagyék árulása kellett! S a kommunista párt jól számított, amikor Nagyék féktelen jellemtelenségére, butaságára és politikai analfabetizmusára számított. Aki az emberi becstelenségre és butaságra épít, kősziklára épít az. S ezek a kősziklák 1945-1946-ban a következő nevekre hallgattak: Nagy Ferenc, Varga Béla, Tildy Zoltán, Pfeiffer Zoltán, Peyer Károly, Kovács Imre és még vagy néhány száz egyéb jellemtelen figura nevére.
Nagy Ferenc cikke mellett a kommunista kapcsolatairól híres Gombos-Grün Zoltán karikaturistája egy bornírtul elképzelt nyilast rajzoltatott, füstölgő revolverrel a kezében s alá ezt írta: „Majd mi újból bevezetjük az igazi demokráciát Magyarországon!“ – Nos, a nyilasok a revolvert tisztességes s derék magyar ellen nem használták! A nyilasok fegyvert csakis a kommunisták és szovjet szálláscsinálók ellen fordítottak. S ha arról van szó, hogy ki volt demokratikusabb: Nagy Ferenc vagy Szálasi Ferenc –, akitől lélekben eleve is bocsánatot kérek ezért a számára nem megtisztelő párhuzamért –, biztosíthatom a demokráciáért aggódó széplelkeket, hogy Szálasi Ferenc, aki fehér lapot adott mindenkinek, aki a Hazáért harcolni és a bolsevizmus ellen küzdeni hajlandó volt. Szálasi kis ujjában több volt a nemes, keresztényi demokratizmus, mint az egész nyugati demokrácia mai vezetősége fejében és szívében. Hogy a kommunista Gombosok, Göndörök és szovjetbérenc Nagyok gyűlölték Szálasit és igyekeztek a nyilasokat diszkreditálni, ezt minden nyilas csak a legnagyobb megtiszteltetésnek tartotta a maga részéről, mert tudta, eljön egyszer az idő, amikor a magyarság felébred, és akkor elgondolásaik becsületessége mellett pontosan azok a karikatúrák bizonyítanak majd és az a tény, hogy őket és Szálasit a nagyok, a göndörök, gombosok és bandájuk támadta.
Istenem, most veszem észre, hogy 17 oldalt fordítottam ennek a politikai himpellérnek a megismertetésére. Nem elég lett volna ennyit írni: elolvastam Nagy Ferenc politikai nyöszörgéseit és köptem? De, elég lett volna. Ebben maradunk!
Epilógus
Mielőtt elmerült volna ez a két lábon járó jellemtelenség az érdektelenség homályában, volt még egy utolsó nagy húzása. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt – szinte már elmebetegségig fokozott önteltségében – azt beszélte be magának, hogy a magyar népnek most rá van újra szüksége. Megkísérelt Magyarországra utazni, de Ausztria – semlegességére hivatkozva – megakadályozta ebben. November 2-án telefonon ajánlotta fel szolgálatait az immár újra államminiszteri poszton lévő (!) Tildy Zoltánnak – korábbi tettestársának –, aki azonban, valószínűleg emlékezve Nagy egykori vele szembeni árulására, visszautasította azt. (Mikor idáig értem az írásban, őszintén szólva megvallom, hogy sok kétkedés után be kellett látnom: mégis van Isten! Amit az is bizonyít, hogy a nagyferenci szellemben újjáéledt Kisgazdapárt időközben szintén oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára!)
Nagy Ferenc nem élhette meg a „dicsőséges rendszerváltást“, de az árulásban és hazudozásban legjobb barátja, Varga Béla igen, akit aztán a végre újra „felszabadult“ Magyarország két nagy demokrata egyénisége, Göncz Árpád és Antall József tárt karokkal és hajbókolva együtt fogadott 1990-ben.






Talán nem árt tudni, hogy míg Göncz Árpád – saját bevallása szerint – a második világháború végén orvul magyar csendőrökre lövöldözgetett, addig Antall József édesapja (id. Antall József) Varga Bélával éppen lengyeleket, zsidókat, sőt hazánkat bombázó, majd lelőtt nyugati pilótákat mentett és bújtatott. Arról nem tudunk, hogy magyarokat is mentettek volna. Varga Bélát még 1945-ben a „Náci és nyilas rémtettek kivizsgálására alakult bizottság“ elnökévé választják. „Fényt derítenek a nyilas rémuralom négy hónapos garázdálkodásaira, a feltárt anyagot átadják a bíróságnak“. 1945-47-ben a Nemzetgyűlés elnöke. Erről a tisztségéről – saját állítása szerint – soha nem mondott le (mintha ez valakit is érdekelt volna valaha). „Nagyon nagy örömmel fogadta az 1990. áprilisi választás eredményét, a demokratikus erők győzelmét. Élete nagy pillanatának tartotta, amikor a szabadon választott országgyűlésnek 1990 májusában visszaadhatta tisztségét, mintegy képviselve a történelmi folytonosságot.“. Hogy ez a „történelmi folytonosság“ mit jelentett, annak megítélését a kedves olvasókra bízom. 1991-ben hazatelepült, és megválasztották a Magyar Nemzeti Ellenállási Szövetség díszelnökének. 1991-ben tért haza végleg Magyarországra. Antall József miniszterelnök 1993. február 18-án személyesen köszöntötte 90. születésnapján. A miniszterelnök méltatta Varga Béla „nagyívű pályafutását meg hitéből fakadó emberi magatartását, a menekültek érdekében végzett munkáját és a demokráciáért töretlenül harcoló politikai tevékenységét“. Budapesten érte a halál 1995-ben. „Hatalma nem volt sohasem. De szemben állt minden könyörtelen hatalommal“, mondta Göncz Árpád atyai jó barátja a ravatalnál tisztelegve. Varga Béla koporsóján az a zászló, amely Kossuth Lajos koporsóját borította 1894-ben, és amelyet ő őrzött életében. A ravatalnál a balatonbogláriak díszőrsége. „Van-e még férfi e hazában, akinek koporsójára őszinte szívvel rátehetnénk Kossuth lobogóját? Nincs, felebarátaim! Varga Béla volt az utolsó.“ (Új Magyarország)
És nem szakadt le az ég!


Nem tudok róla, de fogadnék, sőt, a nyakamat teszem rá, hogy a baranyai Bisse községben, Nagy Ferenc szülőhelyén, legalább egy emléktábla – ha nem szobor – biztosan hirdeti nagy fiának emlékét, miközben a szintén bissei születésű parasztköltő, Sértő Kálmán forog a sírjában.
Gyurcsány Ferenc írta nemrégen egyik eget rengető „tanulmányában“, hogy „csak az lehet jó demokrata, aki nem csak antifasiszta, hanem egyben antikommunista is“! Amint láttuk, Nagy Ferenc és Varga Béla ennek a kitételnek tökéletesen megfelelt s így minden igaz demokrata példaképeként vonulhat be a magyar történelembe.
Aki nem tanul a történelemből, arra kárhoztatik, hogy újra átélje azt. A magyarság nem tanult a második világháború utáni történelméből, így arra kárhoztatott, hogy 1989-től napjainkig újra átélje azt. És ha valaki azt gondolná, hogy ez a tanulmány csupán a múltról szól, az nagyon téved. A mindenkori politikai eunuchok, a mai moral insanity-k itt élnek közöttünk és a „történelmi folytonosság“ jegyében „intézik az ország sorsát“"
(Kuruc.info; a logóval el nem látott képek a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárából származnak)