2019. szeptember 19., csütörtök, Vilhelmina, Szabolcs napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
08:04 21 milliárdos forgalmat bonyolított a mobilfizetési rendszer07:30 85-88 éves magyarokat fosztott ki a dagadt cigány - ránézésre jól bírná az életfogytig tartó kényszermunkát is06:54 Japáné a legtöbb amerikai állampapír21:55 Netanjahu idén nem mer elmenni az ENSZ közgyűlésére, hogy a karnyújtásnyira lévő iráni atomról beszéljen21:31 Rend és virágzás - 1966 éve született Traianus római császár21:04 Trump kinevezte a legújabb nemzetbiztonsági tanácsadóját20:45 A székházbevétel évfordulójára: mégsem kell börtönbe vonulnia egy tüntetőnek20:21 Új cigány zsarolási forma ütötte fel a fejét, magyar vállalkozásokat tehetnek így tönkre20:07 Hét és félezer polgármesterjelölt indul októberben, négyötödük függetlenként19:42 Snowden azt állítja, az oroszok megpróbálták beszervezni19:18 Fegyveres cigány rabolt ki kábítószerárus "fiatalt" - nehéz bárkit is sajnálni ebben a történetben18:45 Megint tanú: már fel is bontották a burkolatot a fideszes képviselő által ünnepélyesen átadott parkolóban18:12 Bódult nőt erőszakoltak meg Miskolcon17:51 A székházostromtól a székházi paródiáig17:07 Kiderült, hogy az egész emberiség jövőjét elárulták ma a fideszesek
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

A nemzeti megújulás és polgárosodás programadója: gróf Széchenyi István (II. rész)

Reklám


A "legnagyobb magyar"-ról szóló írásom
első részében kísérletet tettem arra, hogy röviden összefoglaljam, hogy milyen európai és hazai kihívások, intellektuális "kalandok" és élmények révén jutott el a kozmopolita arisztokrata, Széchenyi István magyarságának és a rá váró élethivatás vállalásának önfeláldozó megéléséhez, amelyet később egyfajta jelmondatként így fogalmazott meg: "Ha lenyesik szárnyamat, gyalogolni fogok, ha levágják lábamat, kezemen járok, ha ezeket is kiszakítják, hason csúszom, csak használhassak nemzetemnek."
Széchenyi hármas piramisában, a Hitel, Világ és Stádium című munkáiban az ország megújításának, illetve modernizálásának teljes és komplex programját fogalmazta meg, s az általa felvetett javaslatok, kezdeményezések a reformkori (1830-1848) országgyűlések mindegyikén kiemelten fontos szerepet kaptak. Reformelképzeléseinek kiindulópontja az volt, hogy Magyarországot a kor követelményeinek megfelelően modernizálnunk kell, gazdasági fejlettség tekintetében fel kell zárkóztatnunk Nyugat-Európához, mégpedig önerőből, saját tehetségünk és szorgalmunk által. Ezt a reformkori alapeszmét nemzeti imánk szerzője, Kölcsey ekképpen fogalmazta meg epigrammatikus tömörséggel Huszt című versében: "Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derűl". Amennyiben a megújítás és a változtatás célkitűzését nem sikerül valóra váltanunk, úgy a nemzet elpusztul és nem töltheti be történelmi küldetését. A "haza és haladás" programjának megvalósítását azonban Széchenyi lehetségesnek tartotta, mivel töretlenül hitt nemzete életerejében, valamint az emberiség tökéletesedésében, a lehető legnagyobb rész lehető legnagyobb boldogságában, alapvetően jóindulatú, pozitív folyamatként értelmezve a világtörténelmet. Meggyőződése szerint az emberiség egyetemes előrehaladását az egyes nemzetek valósítják meg oly módon, hogy történelmük felfelé ívelő szakaszában - azaz ifjú- és felnőttkorukban - gyarapítják az emberiség kultúrkincsét, majd, elhalván, átadják helyüket az ifjabb, életerős, feltörekvő nációknak. Széchenyit kegyetlen vívódások gyötörték, hogy vajon saját nemzetét melyik kategóriába sorolja. Végül arra a meggyőződésre jutott, hogy a magyarság még fiatal, életerős és fejlődő, illetve megújulásra képes nemzet. A legfontosabb feladatunk tehát "az emberiségnek egy nemzetet megtartani", ami Széchenyi politikai hitvallása szerint csak a polgárosodás és a modernizáció útján lehetséges a 19. század első felében. A korszerű (ma is az) nacionalizmus szellemében tehát a polgári nemzetnek kell felváltania a rendi-nemesi nemzetet, vagyis az országlakosok közül a 800 ezer kiváltságos helyett 10 milliót kell állampolgári jogokkal felruházni a privilégiumok kiterjesztése útján, s ha majd ez bekövetkezik, akkor kezdhet hozzá az immáron szabadságon és tulajdonon alapuló közösség igazi küldetésének, feladatának megvalósításához, kultúrájának és nemzeti lényegének kibontakoztatásához.
Széchenyi eszmerendszerének egyik fő tartópillére, hogy hite szerint a múltunkban - minden dicsőséges fejezete ellenére sem - értük még el azt a nagyságot, amely megilletné népünket, így valójában nem voltunk a szó legnemesebb értelmében vett "nagy nemzet" még a középkorban sem. Jövőnk alakítása, illetve annak mineműsége, történelmi hivatásunk betöltése azonban kizárólag tőlünk, magyaroktól függ. Széchenyi programjának nagyszerűsége talán éppen abban rejlik, hogy az "itt és most és miáltalunk" feladatát tűzte ki célul kortársai elé, vagyis tudatosította azt, hogy problémáinkat, nemzeti sorskérdéseinket senki nem fogja helyettünk megoldani Európában, csak és kizárólag önmagunkra vagyunk utalva. (Érdekes párhuzam állítható e ponton "a Nyugat majd úgyis segít", a magyar politikai közgondolkodásban Mohácstól napjainkig makacsul élő, önveszélyes hagyományával).
Az elmondottakból adódóan Széchenyi politikai krédója egyértelműen szakít a 16-18. századi történelmünket végigkísérő ún. gravamenális, vagyis sérelmi politikával, amely elmaradottságunk és problémáink legfőbb okát külső tényezőkben , mindenekelőtt a Habsburgok (akiket egyébként a "legnagyobb magyar" finoman szólva, nem igen kedvelt) magyarellenes politikájában vélte megtalálni. A saját kora legműveltebb és világlátottabb elméi közé sorolható Széchenyi véleménye szerint egyszerűen nem igaz az, hogy Magyarország azért áll távolabb sok európai országnál - mindenekelőtt gazdasági fejlettség tekintetében -, mert Bécs kiviteli vámokkal sújtja külkereskedelmét, s így annak hasznát lefölözi, következésképp gazdaságilag kizsákmányolja hazánkat. A magyar nemzet csak abban az esetben lesz naggyá, s foglalhatja el az őt megillető helyet az európai országok sorában, ha felismeri, hogy előrejutásának , illetve felemelkedésének legfőbb biztosítéka önmagában rejlik, vagyis belső anyagi, s mindenekelőtt szellemi erőforrásait kell mozgósítania és kihasználnia, ennek pedig nélkülözhetetlen előfeltétele "a nép beemelése az alkotmány sáncai közé" oly módon, hogy a nemesség saját előjogait megosztja a jobbágysággal, megvalósítva ezzel a polgári jogegyenlőséget, ami egyúttal a jobbágytelek polgári tulajdonként való elismerését is jelentené. Ez utóbbi megléte ösztönzi ugyanis tulajdonosát minőségi munkára, tőkebefektetésre, szorgalomra, végső soron vagyonosodásra és polgárosodásra. Ennek azért is van rendkívüli jelentősége, mert Széchenyi közgazdasági elmélete szerint a nemzetgazdaságok fő hajtóereje a belső forgalom, valamint a fogyasztás kellő mértékű volumene, illetve ennek folyamatos növekedése. Egy ország gazdasági fejlettségét ugyanis nem a külkereskedelem, az export mértéke, s a nemzeti jövedelmen belüli aránya határozza meg alapvetően, hanem a belkereskedelmi forgalom részesedése. Tehát vásárlóerő, azaz piaci kereslet nélkül nincsen belső piac, enélkül pedig nincsen modern gazdaság. Széchenyi mintaországa, az akkori világ legnagyobb gyarmattartója, a korabeli Anglia, a "világ műhelye" is termékeinek 75%-át a hazai piacon értékesítette, s csupán 25%-át exportálta. Széchenyi egész reformrendszerének alapja azonban eszmei alapzaton nyugszik . Mivel "egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik", hazánk gazdaságának fejlődése és polgárainak anyagi gyarapodása a nevelés és a megfelelő műveltséganyag elsajátítása által mozgásba hozott szellemi energiák révén lehetséges. Csak ezen az alapon mehet végbe az országgyűlésben a szükséges és elkerülhetetlen reformtörvények megalkotása is, amelyek kijelölik a nemzeti polgárosodás jövendőbeli útját és mikéntjét, megadják "a közerőműnek az impulsust".
Ami a "rendszerváltoztató" törvények megalkotását illeti, a legátfogóbb és kifejtett formában Széchenyi ezt a Stádium (1833) című alapművében körvonalazta. Az itt javasolt artikulusok megalkotása, elfogadása és szentesítése a szükséges reformok első szakaszát, állomását, stádiumát jelentik. Tulajdonképpen e mű gondolatainak zömét már megtaláljuk a Hitel (1830) című könyvében is, eltekintve néhány olyan javaslattól, amelyeket a Hitelre újkonzervatív válaszképpen íródott Taglalatból vett át, magáévá téve a szerző, Dessewffy József javaslatainak egy részét (a vizek, utak, belső vámok ügye országgyűlési tárgyak legyenek, ezek fenntartásához a nemességnek is fizetnie kellene, miként a vármegyei, ún. házi adót is).
A Stádium szerzője javaslatainak csomópontját a hiteltörvény, a birtokjog kiterjesztése és a részleges (a későbbiekben teljessé teendő) közteherviselés képezi. Ezen belül az első négy törvény a föld felszabadítását követeli, az 5-9. jogszabályi javaslatok a polgári jogokból és kötelességekből minden állampolgárnak azonos mértékű részesítését, végül a 10-12. törvény a közéleti nyilvánosságot, valamint a magyar hivatalos nyelv bevezetését, s hazánk Habsburg Birodalmon belüli önrendelkezését javasolja.
A hitel fogalmát Széchenyi a lehető legtágabb értelemben használja. A magyar nemesség ugyanis nem jutott gazdasága modernizálása végett pénzbeli hitelhez, de a szerző szimbolikus értelemben, az emberi kapcsolatokra vonatkoztatva is használja a kifejezést az általános bizalmatlanság, az erkölcsi hiteltelenség megfelelőjeként. Magyarországon ugyanis a 19. század elején az volt a helyzet, hogy "a magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene", s ennek fő oka a pénzszerzés nehézségében rejlett. Ennek oka viszont a fennálló jogrendszer elavultságában meg a korszerűtlen oktatási rendszerben, amelynek keretében a modern, gyakorlati tudományok megismertetésére kevés figyelmet fordítottak. A Stádium szerzője tehát úgy látja, hogy a hitel hiánya a legfőbb kerékkötője a modern gazdaság létrejöttének Magyarországon. Ezek után önkéntelenül is felvetődik a kérdés: mi volt a hitel körül a probléma a rendi-feudális Magyarországon? Alapvetően az, hogy a hitelt adó pénzintézet nem tudott jelzálogjogot bejegyeztetni a hitelt felvevő nemes birtokára. Az 1351. évi ősiség törvénye szerint ugyanis a nemesi birtok tulajdonosa maga a nemzetség, s az öröklés mindig a család férfi tagjai között történt egyenes-, majd oldalágon. A családfő halálával tehát a vagyon a fiaira szállott, mégpedig egyenlő arányban, majd unokáira stb. Amennyiben valamelyik testvérnek nem maradt fiúutódja, akkor öröksége a többi testvérre hagyatékozódott szintén egyenlő arányban, s ez az elv nemzedékek múlva is érvényesült. Gyakorlatilag minden nemesi família addig állott fenn, ameddig a vagyona egyenes ágon, azaz apáról fiúra szállhatott. Ha a leszármazási sor megszakadt, azaz a nemzetség szóban forgó ága kihalt, akkor annak ingó- és ingatlanvagyonát az apa testvéreinek utódai, azaz a legközelebbi oldalági rokonok, az atyafiak örökölték, és annyifelé osztották, ahány águk volt a nemzetség családfáján. Amennyiben a nemzetség férfiágon kihalt, birtoka a kincstárra háramlott. Igaz, hitel létezett 1848 előtt is Magyarországon. Egyrészt becsületszóra - amennyiben ez a bank számára elegendő fedezet volt -, másrészt a nemesi birtok legfeljebb 32 esztendőre elzálogosítható volt, ám azt az elidegenítő vagy leszármazottai bármikor visszaválthatták, amennyiben pénzhez jutván, az eredeti zálogösszeget visszafizették hitelezőjüknek. Mindez a rendi jogalkotás szerint magától értetődő dolog volt, hiszen a nemesség a földbirtokhoz kötődött, a nemesi privilégiumok így nem is személyhez, hanem a földbirtokhoz kapcsolódtak, ennek következtében a nemesi famíliát nem lehetett a korabeli jog alapján a földtől elválasztani, mert az egyúttal a nemesség elveszítését is jelentette volna.

Széchenyi tehát a hiteltörvényhez köti a föld szabad, piaci adásvételét gátló ősiség , valamint a kincstár örökösödési jogának eltörlését, mivel racionálisan, nagy tőkebefektetéssel csak valódi magántulajdonon lehet gazdálkodni, illetve megfelelő hitelezési rendszert kiépíteni. A "legnagyobb magyar" hangsúlyozza az említett törvényekkel kapcsolatban, hogy azoknak egyetlen kárvallottja sem lesz, sőt a nemesség profitálni fog abból, hiszen a magyarországi hitelezések és tőkebefektetések száma megnövekedne, s mivel a kölcsönadó biztos lehet abban, hogy a jelzálogként lekötött ingatlant a hitel kamatostól történő visszafizetéséig polgári tulajdonként jogosan a birtokában tarthatja, a hitelezések száma növekedni fog, a nemes pedig modernizálhatja gazdaságát. Sőt, birtoka egy részét szabadon el is adhatná, s ezáltal újabb tőkeforrásra tehetne szert, amelyből korszerűsíthetné gazdaságát, s befektetéseket teremthetne. A kincstár háramlási joga helyett az 1%-os örökösödési illeték bevezetését ajánlja. Tekintettel arra, hogy egy nemesi család kihalására jóval ritkábban kerül sor, mint az egymást váltó nemzedékek közötti örökösödésre, az új rendszer az állam számára is jövedelmezőbb lenne a réginél. Végső soron az újítások azt eredményeznék, hogy nemzeti tőkeállományunk gyarapodna, amelynek óriási fontosságot tulajdonít Széchenyi, minthogy a "lenyomatott nemzeti tőke szegénységet, ez pedig erőtlenséget, s ez végképp szolgaságot szül". Tehát, amilyen mértékben növekszik nemzeti erőnk, ezzel arányosan csökken kihasználhatóságunk, illetve idegen hatalmi és pénzügyi központoktól való függőségünk, azaz egy gazdag, kiművelt, akaratában egységes ország polgárait nem lehet tartósan kiuzsorázni és politikai-gazdasági függésben tartani, mert képes hosszú távra szóló nemzeti érdekérvényesítő politikát folytatni.
A szabad hitelezés és földkereskedelem megteremtése együtt kell hogy járjon a magántulajdon szerzési jogának nem nemesekre történő kiterjesztésével is. Széchenyi e javaslata mellett azt hozza fel fő érvként, hogy amennyiben a földtulajdonosok körét kiterjesztjük, úgy a földpiaci kereslet is jelentős mértékben növekedni fog. Mivel hazánkban 1848 előtt a nemesség az összlakosság 8-10%-át tette ki, ez azt is jelentette, hogy az országlakosok mintegy 10%-a rendelkezett földtulajdon-joggal (nem számítva a más jogi kategóriába eső egyházi, illetve a szabad királyi városok polgárságának ingatlanvagyonát). A birtokbírhatási jog kiterjesztésével a termőföldföld iránti kereslet megsokszorozódna, ami a föld piaci árának emelkedését idézné elő. (Ez a tény egyébként jól megfigyelhető a 19. század első felében az ún. megváltakozott, vagyis a földesúri joghatóság alól felszabadult mezővárosok földbirtokai és a nemesi földek árának egymáshoz való viszonyában: míg a nemesi kézen lévő birtok holdankénti ára 80-150 forint között mozgott, addig a szabad mezővárosok földjeiért holdanként akár 500 forintot is fizettek vevőik). A birtokjog kiterjesztése ösztönzőleg hatna továbbá a paraszti munkaerő hatékonyabb kihasználására is, mert Széchenyi meggyőződése szerint "felette nagy energia s elevenség van azon lassu testben", melyet a nemesi közvélekedés "roboti vagy vármegyei munka után" ítél meg, csak érdekeltté kell tenni a termelésben. Ezen elképzelés lényege tehát az, hogy törvényileg lehetővé kell tenni a jobbágy számára, hogy amerikai típusú bérlővé vagy szabad paraszttá, farmerré váljon. Ezt nem csupán közgazdasági szempontok indokolják, hanem az igazságosság elve is "a magyarság utolsó záloga"-ként, fenntartójaként emlegetett jobbágyságnak "az emberiség közös jussaiba juttatását követeli". Ugyanakkor - miként arra dolgozatom első részében már utaltam - súlyos belpolitikai megfontolások is szóltak a parasztság helyzetének rendezése mellett, hiszen az 1831. évi felvidéki kolerafelkelést már a saját bőrén érezte a nemesség, Berzsenyi leveleiből tudjuk, hogy még a kellően biztonságos távolban fekvő Somogyban is megerősített helyekre menekültek a helyi kiváltságosok, 1514 megismétlődésétől tartva. Széchenyi - jó taktikai érzékkel - e pánikhangulatból is megpróbált tőkét kovácsolni reformkoncepciója elfogadtatásához. Nem is sikertelenül. Elitünk részéről a polgári átalakulás igenlésének 1831 után a társadalmi forradalomtól való félelem lett az egyik legfontosabb, pszichológiai motívuma. Természetesen a Stádium szerzője is borzalommal gondolt a felvidéki eseményekre. Több Wesselényinek címzett levele maradt fenn ebből az időből. Ezekben arról ír, hogy "ha a mostani veszély s némi cséplő zuhanása nem nyitá fel némi született vaknak szemét, akkor valóban rossz világot élünk", s immár halaszthatatlan a jobbágyság helyzetének rendezése, hiszen "a kapunál van egy el nem kerülhető revolució (forradalom). Véres fog lenni, mint az 1789-i, ha ugy rohan ránk az idő, mint ott, mikor a legnagyobb résznek semmi politikai egzisztenciája nem volt még, vagy olyan fog lenni, mint a francia 1830-i, mikor a proprietas (birtokbírhatás) a legnagyobb convulsiók (lelki harcok) közt respektáltatik, mert a nagyobb résznek valami egzisztenciája már van. Ily csendes reformációt hozni hazánkra a mi legszebb tisztünk". Vagyis a szükséges és elkerülhetetlen változtatásokat azért is meg kell tennünk, mert azokban az országokban, ahol ezeknek ellenállnak, törvényszerűen forradalom következik be, ami a magyarságra nézve - saját hazájában számaránya miatt is - végzetes lehet.
A föld és az ingatlanforgalom szabaddá tétele után az állampolgári jogegyenlőség deklarálásának kell következnie. Magyarországon 1848 előtt a polgári jogok teljességével csak a nemesség rendelkezett. E kiváltságos rend tagjai elvileg csak a királytól függtek, csak katonai szolgálatra voltak kötelezhetők, arra is kizárólag az ország határait ért idegen támadás esetén, adómentességet élveztek, s törvénysértés elkövetésekor a nemest még akkor sem lehetett előzetes letartóztatásba helyezni, ha a bűntett elkövetését tanúk tudták hitelt érdemlően bizonyítani, ugyanis a nemes embert csak tettenérés következményeként lehetett szabadságától megfosztani. A jobbágy ellen ugyanakkor már gyanú esetén is büntetőeljárás indulhatott, ráadásul első fokon saját földesura ítélkezett felette, amit az úriszék jogintézménye biztosított. A nép megbecsülését a 19. század korszelleme hozta magával. A romantika időszakától kezdődően a parasztságot is társadalmi-kulturális értékek hordozójaként kezdték elismerni. A hanyatló, elkorcsosult nemesség helyett a népben vélték felismerni a tisztelt régiség, az archaikus sajátosságok megőrzőjét. Mindinkább tudatosult az értelmiségi-nemesi körökben, hogy milyen nagy szerepe volt a népnek a magyar nyelv fennmaradásában, fejlődésében. Értékként fogadták el kultúráját, s ezáltal a népet a nemzeti sajátosságok fenntartójaként és első számú hordozójaként ismerték el. Széchenyi erkölcsi alapon is tarthatatlannak ítéli a jobbágy-földesúr jogi megkülönböztetés fenntartását. Véleménye alapján osztályos társai csak úgy várhatják el, hogy az uralkodó tiszteletben tartsa kiváltságaikat, ha ugyanakkor ők maguk is respektálják a szántó-vető nép jogait. Ezért a jobbágyságra is ki kell terjeszteni a nemesi szabadságjogokat, hogy csak a törvény és jog hatalma alatt álljon, a földesúri bíráskodás rendszerét, az úriszéket pedig meg kell szüntetni.
A törvény előtti egyenlőség kérdéséhez szükségképpen egy újabb kapcsolódik: a képviseleti rendszer problémája. A klasszikus, 19. századi, szabadelvű alapelvekből kiindulva, miszerint a társadalomban minden egyént azonos és teljes jog illet meg - a gazdasági szabadságon túl - a politikai szabadságra is, Széchenyi a parasztokat is képviselethez juttatná. Ebben az esetben is hangsúlyozza a fokozatosság elvét, s egy kétlépcsős reformot vázol fel. Az Országgyűlésben továbbra is a nemesség képviselné valamennyi honpolgár, vagyis a politikai nemzet egészének érdekeit, viszont megyei szinten a parasztok is választhatnának maguknak ún. megyei pártvédet, azaz helyi képviselőt. Mindazonáltal Széchenyi abban bízik, hogy föld népe által majdan delegálandó megyei küldöttek a nemesség, illetve az ún. honoráciorok (nem nemesi származású értelmiség) soraiból fognak kikerülni, s mennyire nem alaptalanul, ezt bizonyítja, hogy az 1848. évi 16. törvény alapján a negyedévenkénti megyegyűlésekre a községek választott képviselőikként döntően a helybéli papot és jegyzőt választották. (Nem is szólva a népképviseleti alapon 1848-ban összeülő országgyűlés csaknem kizárólagosan nemesi jellegéről.) A "legnagyobb magyar" és kortársainak politikai filozófiájában ugyanis alapvető tételnek számított, hogy a méltányosságon alapuló jogkiterjesztésért cserében az átalakulás folyamatában és az "új systemá"-ban a vezető szerepet a nemesség fogja játszani. Széchenyi szenvedélyes hangvétellel érvel saját igaza mellett, amikor arról ír, hogy "ne mulasszuk el ezen időt, melly soha vissza nem jön", tehát értsünk az idők szavából és újuljunk meg, mert ellenkező esetben bűnt követünk el, nemcsak nemzetünk, hanem az egész emberiség, de az isteni akarat ellen is, hiszen a krisztusi megváltáseszme az evilági tökéletesülésben jelöli meg az emberiség földi útját, ennek hordozói, megvalósítói pedig - Széchenyi meggyőződése szerint - az egyes nemzetek. A magyar nemzet haladásának letéteményesei és irányítói csak a kormány és a nemesség - ezen belül is az arisztokrácia - lehetnek, mert "Istenen kívül csak ő kezeikben van helyeztetve az ország Jövendője". A demokráciát viszont teljes mértékben elvetette, s bár elvileg még a köztársasági államformát is elfogadhatónak tartotta, gyakorlatilag azonban "a respublicák eddigi próbái - pedig semmi egyéb mint egyedül inteligentia hija miatt - mindig sikertelenek valának", azaz a kiművelt emberfők hiánya okozza, hogy az idő még nem alkalmas a népképviseleti rendszer országos szinten történő bevezetésére.
Az állampolgári jogegyenlőség bevezetésével szükségképpen együtt kell járnia a közteherviselésnek. Törvényszerű tehát, hogy minden állampolgár a társadalom, illetve a neki politikai keretet adó állam fenntartásának terheiből kivegye a részét. Ennélfogva a cél a bármilyen jogcímen alapuló kiváltság, így a nemesi adómentesség megszüntetése is. Széchenyi e téren is a fokozatosság elvét hirdeti. A közteherviselés bevezetése első lépéseként törvénybe iktatandó, hogy a megyei közigazgatás és az országgyűlés költségeit, valamint az infrastrukturális hálózat (utak, folyamok, csatornák stb.) fenntartásának terhét a nemesség is viselje jövedelme arányában. Az már a 19. század első felében is példa nélkül álló jelenség a civilizált világ országaiban, hogy valamely társadalmi réteg a közterhek viseléséből egyáltalán ne vállaljon részt. Csupán a Habsburg Birodalmon belül maradva, az osztrák örökös tartományok rendjei például már a 18. század közepe óta rendszeres állami adófizetésre voltak kötelezve. Széchenyi úgy érvel birtokostársai számára, hogy a közteherviselés teszi majd lehetővé a modern közlekedési hálózat és az infrastruktúra kiépítését, valamint a kultúra és közművelődés finanszírozását.
Széchenyi nemcsak a kiváltságos nemességtől, hanem a rendi polgárságtól is áldozatot várt a haza jövőjének oltárán. Ezért a Stádium 9. törvényében azt javasolja, miszerint az egyedárusítási jogokat, azaz a monopóliumokat, a céheket, továbbá a limitációkat, vagyis a hatósági ármegállapítást el kell törölni. Ezek rendszere ugyanis akadályozza a közszorgalmat, nem teszi érdekeltté a termelőt újabb tőkebefektetésekre, s nincsen egészséges piaci verseny sem annak szereplői között. Széchenyi egy kardinális jelentőségű dologra is felhívja a figyelmet: "Most terményeink s készitményeink hazánkban alig kelnek el, s ha elkelnek is, árok minden esetre fölötte potom. S valljon miért? Mert nincs vevő! Vevő pedig miért nincs? Mert a legnagyobb rész nem birhat ingatlan földet mint sajátot, mert nincs de facto a törvények által eléggé pártolva, hanem de facto az ország mind kül-, mind belterheit csak ő viseli, mert a monopóliumok, czéhek, limitatiók stb. minden szorgalomágra halál-leplet vonnak; szóval, mert az ország legtöbb lakosi sem testi sem lelkikép nincsenek emberhez illőleg kifejtve; s valljon miért nincsenek annyira kifejtve, mint a menyire mind reájok, mind ránk, mind az egészre nézve leghasznosb, legbátoritóbb, legdicsőbb lenne? Mert nincsenek emancipálva".
A Stádium utolsó három (10-12.) törvényjavaslatát szerzője már nem részletezi, ám ezek a nemzeti önrendelkezés szempontjából megkerülhetetlen jelentőségűek. Tehát már 1835-től be kell vezetnünk a latin helyett a magyar hivatalos nyelvet (valójában erre majd 1844-ben került sor), Magyarország kormányzásának ügyeibe a bécsi, birodalmi államigazgatási hivatalok nem szólhatnak bele, hanem kizárólag a Magyar Helytartótanács (az akkori kormány) illetékes ezekben a kérdésekben, s végül a közélet tisztasága, az állam normális működése megteremtésének fő garanciája és feltétele: a nyilvánosság.
A kor nagy kihívásai, nemzetünk fennmaradásának érdeke, az erkölcs és az isteni szándék egyaránt azt követelik az 1830-as években, hogy módosítsuk alkotmányunkat, hiszen minden történelmi korszak más politikai berendezkedést kénytelen alkotni magának, hogy a nagy célt, az emberi lélek tökéletesülését elérhesse. Ahogyan a Stádiumban olvashatjuk a ma is nagyon ajánlott és megszívlelendő, bölcs eszmefuttatást: "A jelenkornak némileg módositott regimen kell, mert valamint az, ami az egyesztendősnek felette jó táplálék, már nem elégséges a tizesztendősnek, s ami ennek igen jó, tán nem elegendő megint a husz esztendősnek, s így tovább a kilencven esztendősig, szintugy más volt a Árpád ideje alatt a Magyarnak hasznos, más Corvin, megint más Károly alatt s ma megint más, annó 2000 pedig ismét más leend". S talán ez a metaforikus kép fejezi ki leginkább Széchenyi egész koncepciójának a lényegi mivoltát: ha a naprendszerből egy bűntől rothadó föld kivettetik vagy egy új csillag születik, a világegyetem vonzástörvényei fennmaradnak, még ha az egész természete némileg meg is változik.
(Folyt. köv.)
Lipusz Zsolt - Kuruc.info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready