2020. április 6., hétfő, Vilmos, Boglárka napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:12 A marokkói király amnesztiával harcol a koronavírus ellen22:53 Kórházba szállították a brit miniszterelnököt22:48 Tónus IX: öld meg a bankot!22:28 Az Egyesült Államok tisztifőorvosa szerint "ez lesz a mi Pearl Harbourunk, a szeptember 11-énk"22:07 Dániel Péter antifasizmusától Donáth Anna rasszizmusáig - Heti progresszió (XXII.rész)21:26 Törökországban ismét mintegy háromezer új fertőzöttet diagnosztizáltak20:53 Egy nap alatt csaknem 11 ezren tértek haza Ukrajnába20:21 Ausztriában a 12 ezret is meghaladta a koronavírussal fertőzöttek száma20:04 Megölte egyéves kislányát egy budapesti nő19:45 Csehország francia betegeket gyógyít19:21 Kevesebb halott egy nap alatt, de ismét emelkedett a diagnosztizált fertőzöttek száma Olaszországban 18:58 Meghalt 108 éves korában "az allergia nagyapja"18:46 Toroczkai: koronavírus és a propagandaháború - fontos, hogy ne üljünk fel sem az orosz, sem a kínai, sem az amerikai propagandának17:59 Otthoni tornával bővül az M5 kulturális csatorna oktatási sávja17:37 Könyveket, folyóiratokat tett elérhetővé online a Történettudományi Intézet
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Ezeréves átok? Történelmi vázlat a magyar külpolitika mozgásteréről és útkereséseiről (II. rész)

Reklám

Tarnóczy Szabolcs vitaindító cikkére adott írásom első részében megpróbáltam 1711-ig felvázolni azokat a főbb kihívásokat, külpolitikai irányváltásra kényszerítő világpolitikai fordulatokat, amelyekre a magyar diplomácia hivatott vezetőinek válaszolniuk kellett történelmünk folyamán az Árpád-házi királyoktól a Rákóczi-szabadságharc végéig, 1711-ig.

Monarchia-címerábrázolás 1915-ből (kép: Wikipédia)
A dolog természetéből adódóan 1526 után a Habsburg Birodalom részévé vált állam esetében szuverén magyar külpolitikáról nem lehetett beszélni, azonban az országot vezető nemesi elitnek többé-kevésbé mindig lehetősége volt a magyar érdekek érvényesítésére a diplomáciában, nevezetesen a törökkel való viszony kérdésében. (Az erdélyi külpolitika más utakon és diplomáciai pályán mozgott.) A magyarországi rendek ezt az 1604 és 1711 között zajló rendi-függetlenségi küzdelmek eredményeként kötött kompromisszumokkal, az 1606. évi bécsi békétől az 1711-ben aláírt szatmári egyezményig újra és újra ki tudták a maguk számára Bécstől kényszeríteni. Ennek eredményeként alakult ki az ún. rendi dualizmus rendszere, ami az uralkodó és a rendek közötti kölcsönös hatalommegosztáson nyugvó kormányzati szisztémát jelentette. A 18. század első kétharmadában a belpolitikai konszolidáció, az ország újjáépítése, a volt török hódoltság területének gazdasági-államszervezeti integrálása volt a legfőbb nemzetstratégiai kérdés. Külpolitikai ügyekben a hazai politikai osztálynak Ausztria európai dinasztikus háborúit illetően kellett állást foglalnia az említett időszakban. Két, egymással összefüggő nagy összecsapásról van szó, az osztrák örökösödési háborúról (1741-1748), valamint a hétéves háborúról (1756-1763). A két konfliktus tétje egyrészt a gazdasági fejlettsége miatt kiemelkedően fontos tartomány, Szilézia birtoklása, másrészt a Habsburgok uralmának fennmaradása volt.
Ez utóbbi azért került veszélybe III. Károly (1711-1740) halálakor, mert a bajor Wittelsbach-dinasztiából származó Károly Albert (1726-1745) nem ismerte el az 1723. évi Pragmatica Sanctio hatályát, amely deklarálta a Habsburgok leányági örökösödési jogát. Így Mária Terézia (1740-1780) trónja rögtön az ifjú királynő uralma kezdetén veszélybe került. A magyar rendek előtt megnyílt a lehetőség arra, amiért még jó három évtizeddel korábban Rákóczi alatt fegyveres harcot folytattak: végérvényesen detronizálhatják a Habsburgokat. Mégsem éltek a lehetőséggel. Közismert, hogy az 1741. évi pozsonyi országgyűlésen a nemesség egy emberként sorakozott fel uralkodója mellett, és szeptember 11-én „Vitam nostram et sanguinem consecramus” (Életünket és vérünket áldozzuk!) felkiáltással állt ki mellette. Másnap 100 ezer főnyi hadsereget is megszavaztak számára. Jó okuk volt persze minderre. Egyrészt az 1711. évi szatmári békével megszilárdított rendi dualizmus rendszere kiválóan működött, másrészt az országlakosok nyugalmat és békét akartak. Ugyanakkor Magyarország függetlenné válása – akárcsak a Rákóczi-szabadságharc idején – a nemzetközi diplomácia magas fórumain szóba sem került, tudniillik a bajor választó nemcsak az örökös tartományokra, hanem az egész Habsburg Birodalomra igényt tartott.
Az újabb külpolitikai kihívásokra adandó feleletek a 18. század végétől foglalkoztatták ismét a politizáló rendet, a nemességet, amikor két nagy jelentőségű európai esemény történt, amely közvetlenül is érintette Magyarország jövendőjét. Az egyik a francia forradalom, majd a belőle következő ún. napóleoni háborúk (1796-1815) sorozata volt. Ennek során a francia császár több alkalommal is legyőzte a Habsburg Birodalom haderejét, sőt 1809-ben magát Bécset is elfoglalta, és a hagyomány szerint Batsányi János által lefordított kiáltványt intézett a magyarokhoz. Ebben az Ausztriától való elszakadásra hív fel, majd így zárja a nevezetes proklamációt: „Gyülekezzetek össze azért Rákos mezejére, régi őseitek szokása szerint; tartsatok ott igaz nemzeti gyűlést! És adjátok tudtomra végzéseiteket”.
Nemességünk azonban nem kívánt élni a Napóleon által felkínált lehetőséggel: a Habsburg Birodalom keretei között maradtunk továbbra is. Ennek alapvető oka az volt, mint a hét évtizeddel korábbi „vitam et sanguinem” határozat kinyilvánításának: semmilyen racionális külpolitikai érvet nem lehetett felhozni amellett, hogy a Habsburg-érdekszférába való tartozást egy másik, ezúttal a francia váltsa fel. Másfelől kiváltságos rendjeink – a csekély számú kivételtől eltekintve, amelynek krémjét egyébként is likvidálta Bécs 1795-ben, az ún. Martinovics-összeesküvés megtorlásaképpen – úgy rettegtek a francia forradalomnak az oltárt és trónt ledöntő, a nemesi és egyházi privilégiumokat megszüntető és ezáltal a társadalmi rendet erőszakosan felforgató kaotikus következményeitől, mint ördög a tömjénfüsttől, arról a korántsem elhanyagolható körülményről már nem is szólva, hogy az általános európai konfrontáció és az 1806. évi, Anglia ellen irányuló francia kontinentális zárlat meghirdetése nyomán fellépő ún. háborús konjunktúra gazdasági aranykort hozott még a kisnemesség számára is Magyarországon. Egyszóval nem volt egyetlen olyan motivációs tényező sem, amely nemességünket a fennálló politikai rendszer bármilyen jellegű reformjára, megváltoztatására ösztönözte volna.
A másik drámai fejlemény részben a fentebb vázolt eseményekkel párhuzamosan zajlott északi határainknál a 18. század utolsó negyedében, s konkrétan Lengyelország háromszori felosztása (1772, 1793 és 1795) volt hatalmas szomszédai, Ausztria, Poroszország és Oroszország között, amelynek következtében a nagy múltú közép-európai hatalom 1918-ig megszűnt önálló államisággal rendelkező ország lenni. A magyar nemesség politikai kedélyeit elsősorban az orosz terjeszkedés borzolta, amely szétválaszthatatlanul összefonódott a modern nacionalizmusok 19. század eleji születésével és a pánszláv fenyegetés rémével. Minthogy a magyarság aránya a 18-19. század fordulóján az 50%-ot sem érte el saját hazájában, ráadásul a nemzetiségi lakosság túlnyomó többsége – a németek és a románok kivételével – szláv volt, teljesen érthető és reális volt a nemességnek a pánszláv törekvésektől való félelme. A reformkori politikai és irodalmi elit gondolkodására, közéleti megnyilvánulásaira, a Habsburg Birodalom jövőjével kapcsolatos állásfoglalására döntően hatott – különösen a herderi jóslat következtében – a pánszláv veszélytől való félelem, illetve az ennek elhárítására irányuló külpolitikai törekvés. Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” egy egész kötetet szentelt ennek a magyarságot létében fenyegető problémának a taglalására (Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében 1843).
A 19. századi magyar szabadelvű gondolkodás nemzeti önállósággal kapcsolatos alaptétele az volt tehát, hogy Magyarország hatalmas szomszédainak, az egységesülő Németországnak és a pánszláv törekvések fő patrónusának, a cári Oroszországnak a szomszédságában önállóan meg nem állhat, ráadásul a lakosság mintegy fele részét kitevő nemzetiségek szeparatista törekvései önmagukban is fenyegetik a történelmi magyar állam létét, ezért külpolitikai tekintetben a legfőbb magyar nemzeti érdek a Habsburg Birodalom fenntartása. Pontosabban: ha van a kettős monarchiának egyetlen nemzete, amelynek elemi érdeke a közép-európai államszövetség mindenáron való fenntartása, az éppen a magyar. Természetesen ez nem zárta ki a reformkori szabadelvű nemesség azon politikai szándékát, hogy a fennálló, szerinte aszimmetrikus struktúrájú birodalmon belül, politikai-nemzeti jellegű reformokkal egyensúlyi állapotot hozzon létre az államalakulaton belül Ausztria és Magyarország között, tehát minimálisan is a kölcsönös függőség, az interdependencia állapotának megteremtése volt a végcélja.
Az első kísérlet, a forradalmi koncepció csődöt mondott 1848-ban, s a következmény az egységes, centralizált, osztrák-német jellegű monarchia létrehozása lett (Bach-korszak és a provizórium 1850-1865), amelyben a magyar nacionalizmus érvényesítésére nem nyílott lehetőség. Az 1867. évi kiegyezés viszont lényegében kölcsönös függőségi állapotot teremtett a dualista elvek alapján átszervezett birodalom két nemzete között. Tarnóczy Szabolcs megemlíti hivatkozott cikkében, hogy a kiegyezés szükségképpen vezetett Trianonhoz, és voltaképpen Kossuthnak a dunai népek összefogására javaslatot tevő koncepcióját kellett volna inkább valóra váltani. A magam részéről ezt a kérdést másképpen látom. Kossuth 1862-es dunai konföderációs tervének lényege ugyanis az volt, hogy Magyarország, Horvátország, Szerbia és Románia egy szövetségi államot hoznának létre, amelynek keretében belpolitikájukat önállóan intéznék, a had-, kül- és kereskedelemügy viszont a központi kormány hatáskörébe tartozna. Ezzel a tervezettel két alapvető probléma volt már születése pillanatában. Az első és legfőbb az, hogy az államszövetség létrehozásához föl kellett volna számolni a Habsburg Birodalmat, amelyre csak háború útján volt esély és lehetőség. 1848-1849-ben bebizonyosodott, hogy Ausztriával szemben Magyarország katonai ereje nem elegendő, illetve az európai nagyhatalmak a kontinentális egyensúly fontos láncszemének tartják Ausztriát, és fennmaradásáért hajlandók akár a katonai fellépésre is, végső soron ez eredményezte az orosz intervenciót. A másik feloldhatatlan nehézség Kossuth tervezett konföderációs államával kapcsolatban a benne majdan résztvevő államok nacionalizmusainak összebékítése volt. Ez 1848-1849-ben sem sikerült, tehát meglehetősen minimális esély mutatkozott arra, hogy másfél évtizeddel később mindez megvalósítható lesz. (Miként a mai napig lehetetlen vállalkozásnak tűnik e nemes elgondolás valóra váltása.) S mindennek tetejébe a magyar nemesi elit nem is óhajtotta a közép-európai államszövetség létrehozását. Általánosan elterjedt elv volt köreikben, hogy ha már a teljes szuverenitás visszanyerése az adott európai hatalmi viszonyok között lehetetlen, akkor az Ausztriával való viszonyunkat kell egy kompromisszumkötés árán rendeznünk, akár a '48-as elvek korrekciója révén is.
Deák és Andrássy Gyula, a reálpolitikusok ennek a társadalmi közhangulatnak megfelelően cselekedtek. A páratlan jogi műveltséggel rendelkező „haza bölcse” maga is a teljes szuverenitás visszanyerését tekintette volna ideális állapotnak, ám nagyon is tisztában volt vele, hogy az adott európai és birodalmi viszonyok mellett ez teljesen lehetetlen. Álláspontja az volt, hogy a ’67-es kompromisszum olyan mértékben biztosította Magyarország önállóságát, mint 1526 óta még egyetlen politikai rendezés sem. Hiszen a kiegyezés belügyeit tekintve teljes függetlenséget biztosított hazánknak, ami pedig a közös kül- és hadügyeket illeti (továbbá a kettő fedezésére szolgáló pénzügyeket), ezeket 1867 előtt abszolutisztikus módon az uralkodó intézte, s a magyaroknak csak esetlegesen lehetett befolyásuk e fontos ügyek alakítására, 1867-től azonban az a két nemzet intézi közösen, amelyeket ez megillet. Kossuth persze az ún. Kasszandra-levelében azonnal elítélte a „deáki tettet”, mondván, hogy a modern nacionalizmusok korában egy olyan idejétmúlt, soknemzetiségű államalakulatot konzervál, amelyet pusztán az uralkodóház, illetve a közös uralkodó személye kapcsol össze, s a dinasztikus nagyhatalmi érdekek által majd Ausztria magával rántja Magyarországot olyan háborús konfliktusokba, amelyekhez semmiféle nemzeti érdek nem köt minket, így végső soron hazánk áldozat lesz azon a máglyán, amelyen az osztrák kétfejű sas meg fog égni. Végül is ez a történelmi forgatókönyv valósult meg – mondhatnánk. Azonban nem lenne helyes a mából visszatekintve megítélni a kiegyezést. Ugyanis az 1867-ben még egyáltalán nem volt bizonyos és előrelátható, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlik, pontosabban felbomlasztják a szabadkőműves háttérhatalom ügynökeinek és helyi rezidenseinek hathatós aknamunkája révén. Ráadásul, akárcsak 1848-ban az európai nagyhatalmak 1867-ben is a dualista monarchia fenntartása mellett voltak, azonban 1918-ra, az első világháború végére a győztes antanthatalmak megváltoztatták ezt a korábbi külpolitikai koncepciójukat. Tehát egy metaforikus képpel élve, amennyiben Kossuthnak igazat adnánk a Kasszandra-levelet illetően, akkor ítéletalkotásunk hasonlatos lenne ahhoz az emberéhez, aki a nyári hőségben úgy okoskodik, miszerint fölösleges dolog volt télen fűtenie, hiszen most meleg van.
Trianon egyetlen kedvező hozadéka volt, hogy Magyarország csaknem 400 esztendős birodalmi lét után visszanyerte teljes állami szuverenitását. Az 1920-1944 közötti korszakban tehát végre ismét lehetőség adódott önálló magyar diplomáciai érdekképviseletre, amelynek a Horthy-korszak magyar állama a lehetőségekhez képest meg is felelt. Az első világháborút követően a kirabolt, területének és népességének kétharmad részétől megfosztott Magyarországot a teljes külpolitikai elszigeteltség és a kisantant blokádja is sújtotta. Ehhez képest már 1927-ben Bethlen István miniszterelnök Mussolini Olaszországával, majd Gömbös Gyula kormányfő 1933-ban Hitler Németországával kötött szövetséget. Az aktív, revíziós külpolitikának köszönhetően sikerült elrabolt területeink egy részének visszaszerzése is (első bécsi döntés 1938-ban, a kárpátaljai önálló honvédségi akció 1939-ben, a második bécsi döntés 1940-ben, a Délvidék visszacsatolása 1941-ben), azonban a második világháborús bukás katasztrofális helyzetbe hozta hazánkat: a tengelyhatalmak háborús vereségének minden következményét viselnünk kellett. Jóvátételi fizetési kötelezettséggel sújtotta a győztes angolszász-szovjet koalíció Magyarországot, s a háborús vereség legsúlyosabb következményeként 1945-ben a szovjet birodalom vazallus országává lettünk, államterületünket 46 esztendőre megszállták a vörös cár katonai egységei, az önálló magyar külpolitika előtt minden kapu bezárult. Budapest csupán Moszkva előzetes jóváhagyásával hozhatott bármilyen stratégiai vagy nagyobb horderejű diplomáciai döntést.
A várva-várt fordulat 1990-ben érkezett el. Magyarország formailag visszanyerte szuverenitását, az orosz megszálló erők utolsó egységei is távoztak 1991-ben, a „harmadik köztársaság” állami függetlensége látszólag azóta is jogfolytonos. Csaknem negyedszázad távlatából azonban ma már világosan kirajzolódik a „rendszerváltoztatás” valóságos mibenléte és jelentősége. A globalista hatalmi háttérerők a színfalak mögött már jó előre megírták a „rendszerváltoztatás” történelmi forgatókönyvét. Első lépésként 1973-tól, illetve 1979-től kezdődően az ún. adósságcsapda monetáris zsákutcájába irányították helyi rezidenseik révén Magyarországot, majd ennek logikus következményeként 1982-ben csatlakoztatták hazánkat a két globális pénzügyi terrorszervezethez, az IMF-hez és a Világbankhoz. Második lépésként pedig a politikai struktúra átalakításával a neoliberális szabadpiaci viszonyok megteremtésével, a deregulációval a tőke és áru szabad, korlátozás nélküli mozgása törvényi feltételeinek megteremtésével, a nemzetgazdaság hazai szektorának leépítésével és a privatizációval megteremtették Magyarország totális kifosztásának és gyarmatosításának feltételeit. Ma már teljesen egyértelmű: az 1980-as évektől egyre gyorsuló tempóban egy impériumváltás ment végbe, amelynek következtében Magyarország az ázsiai szovjet birodalom hatalmi-gazdasági érdekszférájából kikerülve az ún. euroatlanti impérium provinciájává lett. A 3. évezred elejére azonban az Atlanti Birodalom a válság, mi több, a pusztulás kétségbevonhatatlan jeleit mutatja, s talán nem tévedünk túlságosan nagyot, ha egy történelmi metaforát alkalmazva a Nyugat-római Birodalom 5. századának éveiben lévőnek vélelmezzük korunk Rómáját. Ebben a helyzetben kiemelten fontos és helytálló Tarnóczy Szabolcs kérdésfelvetése: hogyan tovább? Miféle új utakat keressen a magyar külpolitika, hogy a roskadozófélben lévő atlanti kolosszus romjai majdan ne temessék maga alá?
Túlságosan élénk, prófétai képzelőerő nem szükségeltetik hozzá, hogy lássuk, miszerint századunk közepe tájára teljes világpolitikai paradigmaváltás megy végbe bolygónkon. Jelentősége és következményei szinte felmérhetetlenek és beláthatatlanok. Amennyiben történelmi előzményeket keresünk, jelenünk fejleményei talán a nagy fölrajzi felfedezések előidézte világpolitikai átrendeződéssel, valamint az 1914-1945 közötti nagy háborút követő új világrend kialakulásával állíthatók párhuzamba. A szimbolikus értelemben vett 1492 jelentősége abban rejlik, hogy Európa meghódította, gyarmatosította az egész földkerekséget, a szimbolikus értelemben vett 1945 következménye pedig a bipoláris világrend, majd a globalizáció rendszerének létrejötte lett. S épp napjainkban zajlik a globális világrend keretein belül az első nagy gazdasági és politikai uralomváltás: az Atlanti Birodalom szerepét átveszik az ún. BRIC-országok, vagyis Brazília, Oroszország, India és Kína, illetve a nyomukban feltörő regionális középhatalmak (Irán, Szaúd-Arábia stb.). Kissé vulgarizálva úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egykori kolóniák visszagyarmatosítanak. Ez a drámai globális jellegű kihívás kellően racionális, adekvát válaszadást követel meg a mindenkori magyar kormányzattól.
Tarnóczy Szabolcs tanulmányában hangsúlyozza, hogy új, stratégiai partnereink kiválasztásánál a pragmatista szempontok mellett morális megfontolásoknak is érvényesülniük kell, legalábbis amennyiben a nemzeti radikális politikai erők jutnának diplomáciai döntéshozó helyzetbe. A magam részéről azonban a történelem eddigi menetét tekintve meglehetősen szkeptikus vagyok ezt illetően. A história sok tanulsága közül az egyik mindenképpen az, hogy az idők során a nyers hatalmi és gazdasági érdekek mindig diadalmaskodtak a magasztos erkölcsi elvek fölött. Valószínűleg ezúttal is így lesz. Ami a magyar nemzeti érdek szempontjából talán nem is olyan nagy probléma. Hiszen a globális világrend keretei között a 7 milliárdos emberiség óceánjában a csöppnyi, 14 milliós magyarság számára – de tágabb értelemben az egész ún. európai civilizáció részére is – immár a hamleti „lenni vagy nem lenni” dilemmája vetődik fel. S ezúttal valóban egyfajta történelmi igazságtétel volna a magyar nemzet számára nemcsak a túlélés, hanem a lehetőségekhez mérten a nemzeti újjászületés feltételeinek a megteremtése is a forrongó-átformálódó világban.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready