Tudom, soraink közt is sokan vannak, akik félnek e szembesüléstől, mondván: efféle nyílt eszmecserével ellenségeink kezébe adunk feleslegesen fegyvert, vagy hogy a magyar közélet még nem eléggé felkészült és érett rá. De én inkább Krisztusom szavainak hiszek, aki szerint „az igazság szabaddá tesz”; és ez akkor is igaz, ha nem a hitről és az erkölcsről, hanem a politikáról vagy a nemzeti radikális oldal belügyeiről van szó. Jézus is egy kígyó bölcsességével húzódott vissza, amíg nem jött el az ő órája, de egy galamb őszinte tisztaságával lépett a nyilvánosság színére, mikor eljött a sorsdöntő pillanat. Szerintem számunkra ez a pillanat most jött el: ha sürgősen nem tisztázzuk a magyar nemzeti radikalizmus eszmei egységét, később már aligha lesz módunk erre. Hiszen mind a mai napig nem sikerült megegyezésre jutni a nemzeti radikalizmus hívei körében még a legalapvetőbb közös nevezőket sem! Nemzetünk (és az egész emberiség), történelmének 24. órájában, gyötrő rabságban szenved, egy korábban még soha nem tapasztalt dimenziójú, globális szellemi (és anyagi) válság utolsó fázisaként.

Az elmúlt több ezer évnek számtalan próféciája utalt nemzetünk – a végidők vaskorszakának során betöltendő – megváltói kulcsszerepére. Kiválasztott nép vagyunk, de Atilla szittya népe egy másik Isten másféle küldetésével rendelkezik, mint Ábrahámé. A mi kiválasztottságunk nem mások feletti uralomra felhatalmazó előjog, hanem alázatos, önfeláldozó szeretetszolgálat családunk, nemzetünk és az emberiség javára.

Azonban a radikális keresztény-nemzeti magyarság e mennyei szerepét csak akkor képes betölteni, ha a Szentlélek által új felismerésre tér, újjászületik, és szellemi egységben összeforrva fog össze, a démoni ellenfelek elleni küzdelemben. Sürgősen tisztázni kell tehát identitásunkat és prófétai szerepünk mibenlétét.

Vona Gábor a Jobbik aktuális évadnyitó beszédében pontosan foglalta össze, mik nem vagyunk, s mik vagyunk: „Nem vagyunk kommunisták, mert a mi szellemi centrumunkban nem az osztályhatalom áll, nem vagyunk fasiszták, mert a mi szellemi centrumunkban nem az államhatalom áll, és nem vagyunk nemzetiszocialisták, mert a mi centrumunkban nem a faji hatalom áll. De nem vagyunk demokraták sem abban az értelemben, amit ez mára jelent, mert a mi szellemi centrumunkban nem a pénz és a haszon áll! …”maradunk azok, akik vagyunk: szimplán, egyszerűen magyarok. …A mi szellemi centrumunk a magyar államiságot megtestesítő Szent Korona.”

A Szentlélek bölcsessége megóvta a mozgalom vezetőjét attól, hogy a hungarizmustól is elhatárolódjon, hiszen annak lényege nem más, mint magyarságunk különleges küldetésének tudatos és elkötelezett megélése! A hungarizmus lényege szintén nem az osztályharc, nem a központosított államhatalom, nem a magyar rassz, de nem is a pénz- és hataloméhes, önző szabadverseny-demokrácia. A hungarizmus alapján állva az ember szimplán és egyszerűen magyar, mégpedig nem a rassz tisztavérűsége, hanem a közösség szolgálatának elkötelezett, erkölcsi identitása révén. A nemzet népeit a Szent Korona tan által megvalósuló egység kovácsolja szövetségessé a lelkek megmentéséért folytatott küzdelemben.

A hungarizmus legmeghatározóbb prófétája kétségtelenül Szálasi Ferenc volt, aki a maga sajátos, problémáktól meghatározott korában kísérelte meg szellemi programként összefoglalni nemzetünk identitásának évezredes tapasztalatait; a hét vezér törzsszövetségi vérszerződésétől kezdve egészen Trianonig. Mint egyetlen „nemzeti próféta”, ő sem rendelkezett tökéletes tudással és bűntelen természettel, de őszinte, egész életét hazája szebb jövőjéért áldozó szolgája volt a magyarságnak. Természetesen ő is tisztában volt országunk kulcsfontosságú történelmi szerepével. Érthető tehát, hogy nemzetünk és az emberiség legádázabb ellenségei mindent megtettek azért, hogy méltatlan rágalmakkal feketítsék be személyét és eszmevilágát. Pedig – hatalomra kerülésének körülményeitől függetlenül – tagadhatatlanul ő volt apostoli királyságunk utolsó legitim vezetője. Hogy miért? Mert az ezer éves magyar birodalom vezetői legitimitása sosem elsősorban a pillanatnyi vezető személy elveinek helyességén, de még csak nem is személye erkölcsi tisztaságán múlott, hanem azon, hogy elismeri-e maga fölött a Szent Korona-tant, akar-e hozzá igazodni. Elfogadja-e a Szent István által felajánlott, s Márián keresztül Krisztusra bízott Magyarország égi vezetését, s ennek szolgálatát? Szálasi – bármely hibája ellenére – őszintén törekedett erre, ezért tartotta vezetői tisztségét csakis azután legitimnek, miután felesküdött a Szent Koronára. Ebből viszont az is következik, hogy csak maga a Szent Korona mondhat majd történelmi ítéletet munkássága felett.

Így válik érthetővé nemcsak a mindmáig ellene folyó ördögi rágalomhadjárat; hanem az is, hogy mártírhalála óta a nemzeti radikalizmus egyetlen vezetője sem meri védelmébe venni, hiszen a balliberális látszatdemokráciában ezzel önmaga politikai halálos ítéletét írná alá. Mert nemcsak a holokausztról vagy Trianonról tilos és (élet)veszélyes történelmi kutatásokat vagy párbeszédet folytatni, de 66 év után az úgynevezett „szélsőjobboldali” ideológiákról, így a hungarizmusról is. Több mint fél évszázada sulykolja az emberiség agyába a háborús győztesek balliberális propagandagépezete a maga hazug rágalmait. Pedig a szeretetben fogant igazság az egyetlen erő, mely megszabadíthatja a bűn által megromlott emberiséget a sátán rabságából.

A nemzetközi, szabadkőműves zsidó háttérhatalom kezében levő médiapropaganda minden egyes, a Jobbikról nagy ritkán hírt adó televíziós adásában kötelező műsorszám, hogy meghívott képviselőjét provokációként a holokausztról vagy a történelmi szélsőjobboldalról faggassák; ennek kell kitennie a műsoridő nagyobb részét. Eközben – az állásuk megtartásáért igyekvő műsorvezetők – határozott polkorrekt elhatárolódást követnek, s ha nem kapják meg, következik a szokásos neonáci megbélyegzés. Ezért sem várható el amúgy is mostoha sorsú, radikális nemzeti politikusainktól Szálasiék ideológiai rehabilitációja, ez sokkal inkább a történészek feladata lenne. (Amúgy eléggé megmosolyogtató jelenség: míg az önmagukat méltatlanul „nemzeti-kereszténynek” minősítő politikusok politikai korrektségükben egymást túllicitálva, rendszeresen fröcskölnek Szálasi és nézetei ellen; addig olyan zsidó történészek, mint amilyen például Ungváry Krisztián vagy Karsai László már régen rehabilitálták őt tanulmányaikban. Kutatásaik során kimutatták, hogy Szálasi valójában jót akart nemzetének, és nem tervezte a magyar zsidóság elpusztítását sem!)

A hungarizmus komplex elvrendszerének részletes elemzésére itt nincs módunk, de megpróbálunk rámutatni néhány alapvető elemének aktualitására, idő felettiségére, mi több: transzcendens távlataira is.

Ha spiritiszta médium lennék, először mindenképp a 115 éve született Ferenc testvérrel készítenék interjút, megkérve, mondja el személyes véleményét az elmúlt 20 év elsikkasztott „rendszerváltásáról”, azaz szervezetten átváltott rendjéről. De nem vagyok médium. (Hogyan is hihetnék benne, hogy végül valóban az kerül adásba, aki a műsortervezetben is szerepel? Milyen garanciám lehetne erre, ha még a legbuzgóbb, ájtatos, ír katolikus vénasszonyoknak is a prolongált holokauszt-veszélyről karattyolnak zsidó-keresztény beállítottságú, kóbor démonok? Ki tudja, Szálasi nevében miféle hamis szellem jelentkezne be egy efféle szeánszon, netán tömeges körülmetélkedésre szólítva fel a magyar népet, mert szerinte reálpolitikailag csak így bukdácsolhatunk be a mennyek országának hazudott pokolba?)

Ám a tréfát félretéve – józan paraszti ésszel is könnyen elképzelhető, milyen megsemmisítő kritikát mondana Feri bátyánk az elmúlt húsz év politikusairól éppúgy, mint a maga álkövetőiről vagy önjelölt utódjairól!

Az azonban könnyen belátható, hogy a hungarista eszmerendszer világától egyetlen „fajtánkbéli” sem képes függetlenedni, hiszen az igazság mindig igazság marad, bárki is ébred rá vagy fogalmazza meg. És egymástól függetlenül sem találhatunk rá más-más nemzeti igazságra, mert abból csak egy hamisítatlan létezhet; mégpedig az isteni eredetű.

A nemzetvezető s eszméi emlékének talán még többet ártottak egyes hívei és követői, mint ellenségei. Fiala Ferenc hungarista sajtófőnök visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a ’44-es hatalomátvétel utáni kaotikus időkben számtalan lumpen elem is csatlakozott a mozgalomhoz, akik élősködő magatartásukkal, kegyetlenkedő túlkapásaikkal bemocskolták a testvérek addig közismerten tiszta erkölcsi hírnevét. Később persze ezen kalandorok összes galádságait Szálasi és eszméinek számlájára próbálta írni az ellenséges cionbolsevik propaganda.

A hungarista eszmék a külső csapásokon kívül saját magyar múltunk hibáiból is következtetnek jelenünk problémáinak természetére, kijelölik a jövő céljait, és meghatározzák az eszközöket, melyekkel ezek elérhetők. A nemzeti oldalon a legvitatottabb rendszerint a helyes eszközök mibenléte; a múltból fakadó okok, a jelen diagnózisa vagy a szebb jövő ideái között alig van a testvérek közt lényeget érintő vita. A helyesnek tartott eszközök tekintetében az elképzelések elsősorban a szerint különböznek egymástól, hogy valaki nemzeti-keresztény, avagy keresztény-nemzeti elveket vall-e. Hogy az isteni valláserkölcs szabhat-e határokat, s, a szent nemzeti célok elérésében, s ha igen, úgy miféléket. Elkerülhetetlennek tűnik nemzeti szekértáborunk számára, hogy a döntő ütközetek előtt megpróbáljunk e kérdésben is dűlőre jutni.

A nemzetvezető nem jelölte ki egyértelműen, ki legyen utódja. Ugyanis tisztában volt vele, hogy csak annak lesz vezetői tekintélye a magyarság előtt, csak azt fogja követni a társadalom, aki hozzá hasonlóan keményen megdolgozik népe bizalmáért. Történelmünket elemezve tudta, hogy a vezető karizma nem öröklődik dinasztikusan sem, csupán az őszinte, nemzetszolgáló és tettekben is megnyilvánuló odaadottságra válaszoló isteni kegyelem választhat rá ki valakit. (Mivel magam nem tartozom a jelenleg magukat hungaristának nevező csoportok egyikéhez sem, nincs miért titkolnom, hogy szerintem Szálasi óta senkinek sem sikerült méltó módon nyomdokába lépni. Külső véleményalkotóként nyilván nem azért mondok bírálatot felettük, mert valamely szélsőjobboldali szekta tagjaként a magam „irányzatát” tartom egyedül hiteles hungarizmusnak. Velem ellentétben ők egymást ezért ítélik kölcsönösen hamis örökösnek, akár a felekezeti szektásodások esetében.)

Szálasi halála után nemsokára feltűntek az első önjelölt jogörökösök, előbb a nyugati politikai emigráció sorai közt, majd a vasfüggöny teátrális megszaggatása után a csonka hazában is. Igazságtalanok lennénk, ha nem ismernénk el, hogy a hungarizmus egyetemes – Szálasi személyéhez és szervezetéhez nem feltétlenül kötődő – szellemi hagyatékát őrzők között voltak olyan, az éjszakában fényes fáklyaként utat mutató személyiségek is, mint amilyen Fiala Ferenc, Alföldi Géza, vagy Wass Albert. (Csak néhányat említve meg a legjelentősebbek közül.) De egyikük sem elhivatást, indíttatást arra, hogy Szálasi szerepét átvegye a magyarság vezetésében.

Idehaza az újabb nemzedékekben az övéknél sokkal elszomorítóbb példákat láthattunk. Az ’56-osok közül például senki sem mutatott lelki érettséget arra, hogy belássa ’44 és ’56 hungarizmusának szelleme közötti jogfolytonosságot. Talán egyedül a féltörök Ekrem Kemál volt az, aki nem ijedt meg e következtetések őszinte levonásától! A mélypontok egyike volt vele szemben a magát zsidó rokoni szálakkal prezentáló Szabó Albert meddő munkássága. Azután az angolszász mintájú, agresszív bőrfejű és hardrock mozgalmak kezdtek pályázni a sírjában valószínűleg feszengve forgolódó szegény Szálasi örökségére. Györkös Istvánék „legitim” mozgalma minden őszintesége és tisztasága ellenére Szálasi nézeteit nemigen tükröző elitista vonásokat is mutat, midőn szerény mozgalmi hatásukat a magyar társadalom tömegeinek éretlenségével igyekeznek magyarázni, a Trianoni-probléma köztudatban tartását a siker esélye híján talonba tennék, az utcai tömegmegmozdulásokat populizmusként bírálják, végül a valóban látszat-demokratikus kereteken belüli politikai próbálkozásokat végső soron a hungarizmus elárulásának tekintik. Tisztáznunk kell: Szálasi számára Trianon mindvégig elsődleges volt, hitt a néptömegek erejének szerepében, és nem viszolygott attól, hogy szükség esetén a parlamentben is megkísérelje a forradalmi feladatok végrehajtását. E helyütt illendő pár mondat erejéig megemlékeznünk – korábbi aktivitása okán – Bácsfi Diána szerepéről is. Egyesek zsidónak tartják, de ezt már sok antiszemita árjáról állították. (Az ilyesmit jobb időkben a nagyszülők keresztleveleivel lehetett tisztázni.) Mindenesetre vitathatatlan, hogy kevesen ismerték a hungarizmust olyan megalapozott tudással, mint ő. Azonban – sokakhoz hasonlóan – az ő gerincét is sikerült megtörnie a hungarizmus ellenségeinek: Végül fészekbe piszkítóvá rothadt, valamint beleragadt az ezoterikus okkultizmus bűzlő mocsarába. Mindezen az sem változtat, hogy világos: Természetes jellemgyengeségén túl, kezdettől fennálló pszichés terheltségéből kifolyólag rajta mára már a szánalomra méltó téboly elhatalmasodó tünetei gyaníthatók.

Sajnos a nemzeti radikalizmus ismertebb alakjai is általában beleesnek abba az ellenségeink által ujjongva üdvözölt emberi hibába, hogy egyfajta belterjes tolerencia és pluralizmus híján egymásba kölcsönösen, indokolatlanul, és folyamatosan belemarnak. Az egymástól történő, szennyes-kiteregető, állandó és nyilvános elhatárolódások lényege mindig az, hogy aki szerintük tőlük bármely mértékben balra található, az nyilvánvalóan mind sztálinista ügynök, vagy Moszad-küldte kém, aki pedig jobbra, az zsidók kiirtására készülő, Hitler-imádó fanatikus. (Nem vicc: a katolikus, pacifista, karizmatikus megújulási mozgalmak deklarált tagjaként, már írnak rólam olyat is a világhálón, hogy közveszélyes náci terrorista vagyok, de olyat is, hogy nyilvánvalóan Moszad-ügynök. Ilyen meglepetések halálukig érhetik mindazokat, akik a maguk autonóm, magyar nemzeti radikális ösvényét járják…)

A hungarizmus tiszta eszmevilága ugyanakkor kiválóan alkalmas arra, hogy görbe tükröt tartson, vagy pozitív ítéletet mondjon az utóbbi 20 év nemzeti radikális mozgalmai, vagy ismertebb közszereplői felett. Görbe tükör egy sor biznisz-patrióta, ügynök-provokátor, pszichotikus aberrált, vagy politikai szélkakas számára. Ezzel szemben elismerés azok számára, akik valóban önzetlenül nemzetük szolgálatába állva munkálkodnak. Előbbiek kétes szerepe elemzésre méltatlan, de keserű tanulságként említésre méltó: Csurka István, Bayer Zsolt, Posta Imre, Bencsik András, Tőke Péter, a teljesség igénye nélkül. Utóbbiakat sem soroljuk, nehogy elismerésünkért meghurcolás érje őket…

(Megjegyezzük: Döbbenetes, hogy a belső ellentétek eme kínzó, jelenkori problémáira is milyen bölcs és példamutató választ adott Szálasi hungarista élete és eszmevilága. Számtalan nemzeti radikális bajtársa támadta őt igaztalan vádakkal (jobbról, balról egyaránt), és miután hatalomra került, nem állt bosszút ezért rajtuk, sőt – a magyarság felemelkedésének érdekében békejobbot nyújtva nekik – még kormányába is bevette némelyiküket. Általános elve volt, hogy pártján belül a legcsekélyebb mértékben sem tűrte meg az ideológiai elhajlást, de sikeresen tudott együttműködni más elveket valló, de a magyarság ügyéért őszintén küzdő idegen pártok képviselőivel.

Azonban Szálasi időben felismerte azt is, hogy a vallásilag hitetlen nemzeti radikalizmus fából vaskarika, így eleve sorsszerű szétesésre van ítélve: miért is kellene bárkinek bármely áldozatot hoznia nemzetéért, ha a nemzet gondolata – a családéval együtt – nem isteni eredetű érték? Ha nem ebben a strukturális szeretetközegben szeretett volna a maga képére teremtve, üdvözíteni bennünket Isten?

Ahogyan azt Szálasi is sokszor hangsúlyozta, a hungarizmus esetében nem a vezető személy szerepe a döntő, hanem az eszme töretlen és folyamatos érvényesülése. Vizsgáljuk meg utóbbinak néhány lényegi elemét, mellyel egyben tükröt mutathatunk az elmúlt húsz év legtöbb álnemzeti-keresztény tántorgásának is.

Szálasi már '20-as '30-as években világosan felismerte, hogy Magyarország elsődleges külpolitikai orientációja dél-kelet felé mutat, ahol turáni eredetű, szittya testvérnépek élnek: bolgárok, törökök, perzsák, valamint kaukázusiak. Ezzel szemben óvakodnunk kell a szláv és germán tenger közé szorítva attól, hogy bármelyikükkel is túl szoros, bizalmi kapcsolatba kerüljünk. Az első és a második bécsi döntésből fakadó, kényszerű diplomáciai taktikázása ellenére világosan látta, hogy a pángermán és a pánszláv mozgalmak szemében mi örökre kivetendő fajidegen fehérje leszünk Közép-Európában.

Ugyanakkor tanítása szerint a trianoni katasztrófa a magyar nemzet számára Krisztus kereszthalálának analógiája, mely azonban hitünk szerint feltételezi azt is, hogy nagypéntek után isteni törvény a húsvéti feltámadás. Ezért nem felesleges, hanem termést hozó mag minden hősiesen hozott életáldozat. Mindazonáltal Szálasi gondolatvilágában az erőszak nem a szabadságharc leghatékonyabb és legalapvetőbb eszköze, hanem a legvégső és a legalacsonyabb rendű. (Ezért az érzékeny erkölcsiségért érte számos bírálat még pártján belül is, mondván, hogy túlságosan gyenge kezű sikeresen vezető politikusnak.)

A velejéig vallásos vezér számára teljesen világos volt, hogy Krisztus tanításának követése lehetetlen elsődlegesen minden magyar testvérünk, másodlagosan minden embertársunk egyenlő méltóságának tisztelete és érvényre juttatása nélkül. Ez a keresztényszociális alapeszme szolidaritása, melytől a kétezer éves egyháztörténelme során oly távol sodródtak a felekezetek. A hagyományos, középkori feudalizmus – végül Verbőczy hármas-könyvében deklarált – téveszméjével szemben Szálasi számára kezdettől egyértelmű, hogy mindenki egyenrangú tagja a nemzettestnek, aki magyar identitással és gyakorlatban is bizonyított elkötelezettséggel rendelkezik. Ezért törekedett mind a hungarista mozgalom, mind a hadsereg, mind a közigazgatás, mind a közélet közegében a tekintélyelvű, cím-, és rangkórságos megszólítások beszüntetésére, egészen az „urazásig” bezárólag! A Kárpát-medencében, a Szent Korona uralma alatt mindenki mindenkinek nemzettestvére, legyen bár anyanyelve különböző! Ebből természetszerűleg következnek a magyarok nincstelen vagy nyomorgó paraszti és munkástömegeinek teremtett mivoltukból fakadó, alapvető emberi jogai. Ezeket a korábbi (feudalista nemesi arisztokrácia) és újabb (liberális kapitalizmus) uralkodó rétegek ellenében minden becsületes hungaristának biztosítania kell! Ezekért a keresztényszocialista elvekért nevezte Horthy és holdudvara Szálasiékat „zöld bolsevistáknak”.

A hungaristák számára értelemszerűen, szintén egyedül a zsidóság és a cigányság integrációja látszott problematikusnak. De ennek oka egyáltalában nem a bennszülött őslakosságnak e keletről beszivárgó kisebbségek iránt tanúsított bizalmatlansága vagy kirekesztő attitűdje volt, hanem az emancipációjukra és asszimilációjukra irányuló törekvések teljes kudarca. A nomád kulturális struktúrákhoz ragaszkodó népeknél ugyanis Szálasi szavai szerint hiányzik a „talajgyökeresség és honképesség”, ami jelentősen megnehezíti a súrlódásmentes együttélést. A megoldást a hungaristák ennek ellenére mégsem az – általános, nemzetiszocialista modell szerinti – Európából történő kitelepítésekben, hanem az intenzív integrációra késztetésben, esetleg az önkéntes kivándorlásban látták! Ezért próbálták minden eszközzel megakadályozni a zsidóság németek általi deportálását, amíg erre még szemernyi lehetőségük is maradt.

Kommentár nélkül idézzük fel ezek után Vona Gábor beszédének két rövid részletét, és bátran bízzuk a bölcs olvasókra a következtetések levonását:

”A harcosabb tagjainknak meg kell érteniük, hogy a mi küzdelmünk nem csupán és nem elsősorban fizikai küzdelem. De a politikusabb tagjainknak is el kell fogadniuk, hogy működésünk viszont nem kompromisszumok keresése, hanem harc, harc és harc. Mi ezzel a nemzet- ember- és istenellenes rendszerrel kompromisszumot nem fogunk kötni.”

„Ebben a harcban nem szégyen elbukni, ebben a harcban földön maradni szégyen. Meg otthon maradni. Olyan óriási erőpróba, amelynek sikerén vagy kudarcán az ország jövője áll, vagy bukik. Könnyen megroppanhat még a legerősebb, a legtisztább is közülünk ezen terhek alatt.

De ezért érdemes élni. Ezért érdemes kitartani. Ezért érdemes volt érdemes megszületnünk. És ezért érdemes bíznunk egymásban. Bíznunk kell a Jóistenben is, akitől ne azt kérjük, hogy elképesztő, már-már elviselhetetlen terheinken könnyítsen, hanem azt kérjük, hogy azok teljesítéséhez adjon nekünk elég erőt. Mi nem kérünk kisebb keresztet, büszkén hordjuk ezt a nagyot. Atilla unokái vagyunk, és nem félünk senkitől!”

Végezetül tisztáznunk kell még egy fontos kérdést:

Sokan azt hiszik, mikor a „kitartás” jelszavára gondolnak, hogy ez kizárólag a II. világháború utolsó fázisában, a katonai cselekményekre vonatkozott. Ez alapvető tévedés, hiszen a hungarista köszönés sokkal régebbi keletű volt a mozgalom gyakorlatában. A kitartás a hungarista ember magatartásának legalapvetőbb karakterisztikus jellemvonása. Az a szellemi lételv, mely szerint az Istenhez tartozó, nemzetileg elkötelezett magyarok feltétlenül hűségesek korábbi önmagukhoz, eszményeikhez, és akár életük árán is készek kitartani azon szent ideákért folytatott harcban, melyek – hitük szerint – üdvösségüknek feltétlen feltételei.

Összefoglalva a leírtakat: a hungarizmus szelleme sok ezer éves; egyetemes mivoltában messze túlmutat Szálasi Ferenc személyén és politikai pártjának programján, noha kétségtelenül benne fogalmazódott meg a legpregnánsabb formában. Ezért a Jobbiknak nem kell szégyenkeznie amiatt, hogy eszmevilága a leglényegesebb kérdésekben megegyezik a hungarizmuséval, büszkén vállalhatná e rokonságot akár nyíltan is. De természetesen érthető és elfogadható az is, ha ezt „kommunikációs bölcsességből” nem teszi. Ám az igazságokon, tényeken, mozgató erőkön, erkölcsiségen, vagy eszmeiségen nem változtat, ha más elnevezésekkel illetjük őket. Ha mostantól a hungarizmust, mondjuk „cirmoscica-szerűségnek” nevezzük el, attól még ugyanazon értékekre gondolunk, ha szóba kerülnek.

A szakrális tartalom életben maradásunk, szebb jövőnk elengedhetetlen záloga. Hazánk feltámadásáig, a szebb jövő eléréséig: kitartás!