2020. április 1., szerda, Hugó, Agád napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
10:37 Kína holdjárója már több mint 424 métert haladt előre a Hold távoli oldalán10:12 Rajzfilmhős lett Puskás Ferencből, íme az első rész09:52 New Yorkban olyan magas a halottak száma, hogy hűtőkamionokban tárolják őket09:48 Újra megnyílt a balassagyarmati határátkelő az ingázók előtt09:37 Türkmenisztánban a torkánál ragadták meg a kérdést: egyszerűen "betiltották" a koronavírust09:17 Egy louisianai szektavezérnek "Isten azt mondta", ne törődjön a járvánnyal09:01 Tizenhárom éves fiú a koronavírus legfiatalabb brit áldozata08:50 Fagyos idővel indult az április Erdélyben08:45 Még a végén a macskák számára is kijárási tilalmat rendelnek el08:31 Mától új menetrend szerint közlekednek a budapesti tömegközlekedés járatai08:04 Trump szerint "nagyon fájdalmas két hét" vár az amerikaiakra07:43 Meghalt négy beteg, 525-re nőtt az azonosított fertőzöttek száma, minden megyében van koronavírusos07:32 Először volt hőhullám az Antarktiszon06:56 Több száz egyeddel ritkítja bölényállományát a Yellowstone Nemzeti Park22:55 Felhívta a mentőket azzal, hogy öngyilkos akar lenni, majd rájuk támadt - az ügyészség felfüggesztettel jutalmazná
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Báthory István országegyesítési törekvései

Reklám

1541 történelmünkben tragikus földcsuszamlás volt, amely három részre szakította a középkori Magyarországot, és de facto létrehozott a Magyar Királyság területén, Erdélyben egy új államot, az ország középső területeit pedig egy ázsiai, despotikus jellegű hatalom, a Török Birodalom kebelezte be. Az új, erdélyi állam szembetűnő sajátossága volt, hogy születésétől megszűnéséig nemcsak a császár és a szultán tekintette a világpolitikai körülmények szülte kényszerű, ideiglenes alakulatnak, hanem ilyenként számoltak vele maguk az erdélyi rendek és fejedelmek is.

Báthory István
A török protektorátus alatt álló Erdély és a Habsburgok által uralt királyi Magyarország egyesítése – noha mindkét országrész uralkodói és vezető politikusai vallották szükségességét – a korszak legnehezebb feladatának bizonyult. Szétválaszthatatlanul kapcsolódott ugyanis a török kiűzésének kérdéséhez, s így kézenfekvő, hogy a Porta minden eszközzel igyekezett az egyesülési kísérletek meghiúsítására. A török nagyhatalom – mai kifejezéssel élve – befolyási övezetének tekintette a tőle függő Erdélyt, amely az ütközőzóna szerepét is betöltötte a két császár birodalma között. Ez a tény alapvetően akadályozta, hogy a királyi országrész és Erdély egyesüljön, akár a hódoltsági terület érintetlenül hagyása nélkül is.
Az erdélyi fejedelem

A Báthory család sárkányfogas címere
Az első erdélyi fejedelemként számon tartott János Zsigmond – aki valójában e titulust soha sem használta, hanem a valós jogi helyzetet tükröző rex electus, választott király címmel élt – halála után az erdélyi rendek az 1533-ban született Báthory Istvánt (1571-1586) választották meg 1571.május 25-én vajdának és a székelyek ispánjának. Ősi, nevezetes nemesi família sarja volt, a sárkányfogas Báthory-címer eredete a hagyomány szerint arra vezethető vissza, miszerint az ősapa, Opos egy sárkányt fullasztott az ecsedi lápba. A donációt II. András király írta alá hívének az általa vezetett keresztes hadjárat idején 1217-ben, szemben Jeruzsálemmel, a Tábor-hegy alatt. A választás megfelelt Isztambul akaratának, hiszen a török követ által hozott fermánban, azaz piros zsákba varrt szultáni parancsban is Báthory neve szerepelt, ugyanakkor az újonnan választott uralkodó a Fejedelmi Tanács tagjai előtt titokban esküt tett a magyar királyra, I. Miksára (1564-1576) is: engedelmes alattvalója lesz, a vajdai tisztséget és a reá bízott várakat, amikor az uralkodó kívánja, átadja neki. Báthory azonban hamar önállósította magát a napi politikában, különösen miután osztrák hercegnőt kért feleségül, de kérését Bécsben visszautasították. Sőt, nyíltan a Habsburgok kreatúrája, Bekes Gáspár ellen fordult, akit Báthory uralmának megdöntésére szemeltek ki, s akinek ezért menekülnie kellett 1573 őszén Erdélyből. Bekes I. Miksa támogatásával, haddal tért vissza két év múlva Erdélybe, azonban Báthory 1575. július 8-án Kerelőszentpálnál nagy harc után megfutamította ellenfelét, ezzel végleg megszilárdította fejedelmi hatalmát Erdélyben.

Bekes Gáspár
A győztes még a csatamezőn ítélkezett az uralma megdöntésére fegyvert emelők közül azok fölött, akik a kezére kerültek, hat előkelő nemest felakasztatott, majd Kolozsvárra összehívta az országgyűlést, ahol folytatódott a megtorlás. Itt Bekes Gáspárt és lázadó társait fej- és jószágvesztésre ítélték. Többségük vezérükkel menekülőben volt, tehát rajtuk nem tudták az ítéletet végrehajtani, kilenc főurat azonban az országgyűlés berekesztése után így is lefejeztek, 34 székelyt pedig kötél által végeztek ki. A kép teljességéhez tartozik azonban az is, hogy az ellene lázadó, de igen tehetséges Bekes Gáspárnak a későbbiekben megbocsátott, aki 1579-től haláláig híven és értékesen szolgálta őt.
Az új fejedelem nem volt kegyetlen, vérengző természetű, de a híres latin történetíró, Sallustius alapján – Padovában járt egyetemre, ott szerezte humanista műveltségét, s az universitas híres diákjainak emléket állító szoborparkban ma is látható alakja a városban – vallotta, hogy a pártütőt sújtó ítéleten emberi könyörületből – ha a haza üdve forog kockán – senkinek sem szabad enyhítenie. Másrészt a 16. század nagy államelméleti teoretikusának, Machiavellinek A fejedelem című alapműve ide vonatkozó útmutatása alapján járt el, eszerint: „Az uralkodónak nem kell attól félnie, hogy kegyetlennek tartják és megrágalmazzák, ha egységben és biztonságban tartja alattvalóit. Mert egy kevés vér kiontásával könyörületesebb lesz a fejedelem, mint némelyek, akik merő könyörületből szabad folyást engednek a rendetlenségnek, ez pedig öldöklésre és rablásra ad alkalmat. A rendetlenség általában az egész közösséget veszélyezteti, az uralkodó által elrendelt kivégzések pedig egy-egy személy ellen irányulnak.”.
Mindeközben nagy horderejű, világpolitikai jelentőségű diplomáciai és katonai történések zajlottak le Európában, amelyek a későbbiekben alapvetően kihatottak Báthory országegyesítési elképzeléseire is. Az egyik esemény a görögországi Lepantónál 1571. október 7-én vívott tengeri ütközet volt. Az egyesített spanyol-velencei-pápai-genovai-máltai flotta megsemmisítő győzelmet aratott a török hajóhad fölött V. Károly (1516-1556) törvénytelen fiának, II. Fülöp (1556-1598) spanyol király féltestvérének, Don Juan de Austriának a vezetése alatt. Lepantónál tört meg a törökök hatalmának varázsa, amely addig szinte megbilincselte az európai közvéleményt. Igaz, ezt követően a Porta minden haderejét a szárazföldi hadviselésre összpontosíthatta, ez egyben azt jelentette, hogy még mindig félelmetes erejükkel fokozzák majd a nyomást az osztrák Habsburgokra, bár ekkoriban, a drinápolyi békét (1568) követően épp 25 éves fegyvernyugvás volt a két birodalom között, s a török másik nagy, keleti ellenfelével, Perzsiával háborúskodott. A korszak ezzel párhuzamos, meghatározó történelmi eseménye már Magyarország és Erdély tőszomszédságában következett be. Az akkori Európa legnagyobb kiterjedésű államában, Lengyelországban (pontosabban a Lengyel – Litván Unióban) kihalt 1572-ben a Jagelló-dinasztia.
Ekkor Báthory nagy horderejű diplomáciai tervezgetésekbe kezdett, hiszen neve azonnal szóba került a lehetséges királyjelöltek között. Igaz, a lengyelek először a francia Valois Henriket választották meg, ő azonban 1574-ben bátyjának, IX. Károlynak a halála után hirtelen elhagyta Lengyelországot, hogy elfoglalja a francia trónt. III. Henrik (1574-1589) néven. (Később a francia vallásháborúban, mely az akkori Európa legkegyetlenebb harca volt a református hugenották és katolikusok között, szomorú véget ért: palotájában kegyetlenül meggyilkolták). Ekkor a lengyel nemesség két pártra szakadt: a főurak Miksa császárt, a köznemesség pedig Báthory Istvánt választotta meg. Erdély ura mellett elsősorban az a reálpolitikai érv szólt, hogy mögötte állott a török, s Lengyelország biztonsága szempontjából nem volt közömbös, hogyan alakul viszonya a Portához, maga is határos lévén az Oszmán Birodalommal. Ekkor Bécsben úgy döntöttek, hogy kiiktatják Báthoryt a jelöltek sorából, s így került sor Bekes Gáspár fentebb már említett, kudarccal végződött katonai akciójára 1575 nyarán.
Lengyelország trónján
Voltaképpen 1575-ben Lengyelországban – a magyar történelemből is oly jól ismert, 1440-ben és 1526-ban is megvalósult – kettős királyválasztás történt, így az időtényezőnek fontos szerep jutott: ki lesz a gyorsabb. Báthory azonnal cselekedett. Megállapodott a lengyel nemességgel, hogy felesküszik a lengyel alkotmányra, és kívánságukra az utolsó Jagelló nővérét, a nála 12 évvel idősebb 54 esztendős Annát is feleségül veszi. Ehhez adalékként tudnunk kell, hogy a 16. században a női átlagéletkor 30 év körül mozgott. Ráadásul, miként az udvari körökben közismert volt, Anna hercegnő ifjabb korában sem volt előnyös külsejűnek mondható, s az időmúlás nyilván nem éppen kedvező változásokat eredményezhetett nőiségén. Báthory István egyúttal követeket menesztett a Portára, Moszkvába és a tatár kánhoz, hogy a diplomáciai bonyodalmakat elkerülje. 1576. januárban közölte a Medgyesre összehívott országgyűlésen az erdélyi rendekkel, miszerint elfogadta a lengyel királyságot és Krakkóba kell költöznie, bátyját, Kristófot viszont vajdaként Erdélyben hagyja.

Jagelló Anna
Báthoryt 1576. május 1-jén a Wawel székesegyházában lengyel királlyá koronázták, és másnap házasságot kötött Jagelló Annával. István király fáradtságról panaszkodva rögvest saját lakosztályába húzódott előle, s a források szerint a „mézesheteiben” mindössze háromszor lépte át neje lakosztályának küszöbét. Egy – nyilván nem minden történeti alap nélkül való – lengyel anekdota szerint a fényes esküvő estéjén, amikor az uralkodót az országnagyok a hálóházba kísérték a királyi nász elhálására, s az meglátta hálóruhában a kendőző szereitől megfosztott aráját, lába gyökeret vert a küszöbön, és kijelentette kísérete tagjai felé fordulva: „Kaszaboljatok inkább össze, de ezt nem kívánhatjátok tőlem!” Hívének, Jan Zamoyski kancellárnak nagy rábeszélő munkába került, hogy Báthoryt „jobb belátásra” bírja. A király későbbi – enyhén szólva tartózkodó – férji magatartása sok pletykára adott alkalmat a lengyel királyi udvarban. Azt is beszélték, hogy „meg van babonázva”. (E feltételezésen korántsem kell csodálkoznunk, amikor még napjainkban EU-biztosok is alkalmaznak tanácsadóként vajákosokat, jövendőmondókat és csillagjósokat, miként teszi azt Neelie Kroest).1579-ben pedig az a hír reppent fel, hogy a királyi pár válik, és a kancellár a következő szejm ülésén arra hivatkozva tűzi napirendre a kérdést, miszerint államérdek kívánja, hogy Lengyelország királya szabaduljon a már kora miatt is meddő Jagelló Annától. Hivatalos válás ugyan nem lett, de a királyi pár többnyire egymástól sok száz kilométer biztonságos távolságban tartózkodott, ami megkímélte Istvánt attól, hogy a férji kötelességteljesítések alóli kibújáshoz ürügyet keressen.
Igaz, Báthory esküt tett a lengyel rendi alkotmányra, de már bemutatkozó beszédében kifejtette uralkodói hitvallását, amely méltó volt egy igazi magyar főúrból lett királyhoz:
„Nem juhakolban, hanem palotában születtem és nevelkedtem. A szegénység sem hozott ebbe az országba, mert mindig volt mit ennem és magamra öltenem. Ezért szeretem és megvédem szabadságomat. Isten akaratával ti választottatok királyotokká. Kérésetekre és sürgetésetekre jöttem ide. Ti tettetek a fejemre koronát. Így hát királyotok vagyok, nem faragott vagy festett báb. Uralkodni és parancsolni akarok és nem tűröm, hogy tanítóim legyetek! Őrizzétek szabadságotokat, de úgy, hogy ne váljon visszaéléssé”.
Mi több, később egy alkalommal vérig sértve hű lengyeleit, kiszaladt száján a beismerés: Isten nem a lengyelek, hanem a magyarok számára teremtette őt. (Érdekességképpen jegyezzük meg: lengyel alattvalóival mindig latinul, az erdélyiekkel magyarul érintkezett).Egyúttal az erdélyi vajdai cím helyett, amely a magyar király fennhatóságának elismerését és vazallusi függést jelentett, felvette az Erdély fejedelme címet, hiszen most már nemzetközi jogi értelemben is a magyar királlyal egyenrangú, szuverén uralkodó volt ő is.
Lengyel királyként szükségképpen belekeveredett az Oroszországgal való konfliktusba, s folytatnia kellett az ún. livóniai háborút, amely már 1558 óta zajlott kisebb-nagyobb megszakításokkal, s a Lengyelországhoz tartozó Litvánia oroszok lakta részeiért, illetve a Balti-tengeri kijáratért folyt. István király 1579-ben támadásával meglepte IV. Rettegett Iván (1547-1584) orosz uralkodót – aki először vette fel a „minden oroszok cárja” titulust – hiszen nem Livónián keresztül indította meg a hadjáratot, hanem egyenesen orosz területre nyomult be ettől keletre, s három heti harc árán elfoglalta Polock várát, majd 1580-ban Nyugat-Belorusziát vette birtokba, tehát áthelyezte a harcokat orosz területekre. 1581-ben azonban elakadt az invázió Pszkov városánál, ezt követően 1582 januárjában 10 évre szóló fegyverszünet jött létre Báthory István és Rettegett Iván között, amelynek értelmében a cár lemondott Livóniáról és a Litvániához tartozó belorusz földekről Polock városával együtt. Tény, hogy magyar uralkodó vagy hadvezér ilyen katonai sikert az oroszokkal szemben sem azelőtt, sem azután nem ért el soha.
Az országegyesítés terve
Báthory azonban az orosz bonyodalmak közepette, pontosabban ezek ellenére sem mondott le soha Magyarország területi egyesítésének és a török kiűzésének tervéről. Voltaképpen már a lengyel korona után is azért nyúlt, hogy háttérországot szerezzen Erdély számára egy olyan erő megteremtésére, amely képessé teszi őt komoly európai hatalmi tényezőként a Habsburgokkal szembeni fellépésre, az egységes Magyarország megteremtésére és a török kiűzésére. A Horthy-korszak jeles történésze, Szekfű Gyula ezt így fogalmazta meg: „Báthory István a lengyel trónon is megmaradt magyarnak és megmaradt erdélyinek: minden lengyel gondja mellett is folyton a magyarság sorsán töprenkedett”. Célja Magyarország és Erdély saját uralma alatt történő egyesítése volt, a lengyel-magyar perszonálunió formájában. Ennek a célnak vetette alá Oroszország elleni katonai akcióit is.
Báthory maga így fogalmazta meg ez irányú politikai célkitűzését 1578 elején, Mágócsy Gáspárhoz, a Felvidék egyik leghatalmasabb urához írott levelében: „Énnekem az Isten jól látja szívemet, minden munka, fáradság, sőt az halál is édesnek látszanék, hogy az én hazámnak ilyen szükségiben segíthetnék”. De ahhoz, hogy valamit fegyveresen kezdeményezzen, előbb biztosítania kell a hátát IV. Iván cár támadása ellen. A másik feltétel pedig az, hogy a töröknek nem szabad beavatkozási lehetőséget adni, mert eddig is az volt a baj, hogy „az német és magyar veszett össze, az török végezte el az játékot”. Az ország egységét megteremtendő, két eshetőséget latolgatott. Az egyik: a szabad királyválasztási jog gyakorlása Rudolf király halála – „kit én igen beteg embernek értek” – után. Ugyanis „ekkor megh szabadulnátok, és minden zene-bona nélkül szabad választástok lenne, és ez a világ sem rágalmazna sem tütöket, sem azt, az ki oltalma alá venne”. A másik: A Habsburg-uralom lerázása fegyveres felkeléssel és idegen segítséggel. Lengyel-erdélyi hadakra azonban nem lehet számítani, hisz épp küszöbön állott István király háborúja Rettegett Ivánnal, s a kétfrontos háborút minden korban lehetőleg minden épeszű hadvezér el akarta kerülni. Azonban a magyarság tragikus sorsáról – máig megszívlelendő sorok ezek – a következőképpen vélekedik: „Magyarország eleitül fogva az két vagy inkább három felé húzás-vonás miatt vesztett. A széthúzást kell megszüntetnünk ha megmaradást, jó hírnevet akarunk szerezni, avagy Istennek kedves dolgot cselekedni”.

Renée de Rieux
Báthory tisztában volt vele, hogy a török uralma végzetes volna Erdélyre és Magyarországra egyaránt, s hogy az ország talpraállításának előfeltétele az oszmánok visszaszorítása. De a Habsburg-uralmat sem kívánta, mert úgy vélte, a dinasztia és a Német Birodalom geopolitikai súlypontja nem Magyarországon van, és politikai érdekeik nyugathoz kötik őket. Báthory, hogy a két világbirodalom között minél függetlenebbé váljék, Erdély trónjára lépve, szinte azonnal európai perspektívájú diplomáciai tevékenységbe kezdett, hogy a fejedelemséget bekapcsolja a nagyhatalmi politika sodrába. Kapcsolatot keresett a Habsburg-ellenes hatalmakkal, elsősorban Franciaországgal, s a Valois-házból szeretett volna feleséget kapni. A házasság azonban nem jöhetett létre, részint mert a török vazallus kicsiny ország fejedelmét Párizsban nem tekintették egyenrangú és méltó partnernek, részint mert a menyasszonynak ajánlott hölgy enyhén szólva is kétes hírnévnek örvendett. (Nevezetesen és a történelem különös pikantériájaként ez a bizonyos Renée de Rieux, a majdan elfoglalandó lengyel trónon elődjének, III. Henriknek volt az ágyasa – ekkor 1574-et írunk még).

XIII. Gergely
A másik hatalom, amelyhez sikeresen közeledett a katolikus Báthory, a pápaság volt. Ezt két tényező is megkönnyítette. Az egyik abban rejlett, hogy a Szentszék ekkor korántsem volt a Habsburgok elkötelezett szövetségese, mint a későbbiekben, sőt a naptárreformjáról – ma is ezt az ún. Gergely-naptárat használjuk – elhíresült XIII. Gergely (1572-1585) pápa még nyíltan szembe is fordult Béccsel. Mi több, Habsburg-ellenesség jellemezte ez időtájt a rekatolizáció harcos élcsapatát, a jezsuitákat is, akiket Báthory 1579-ben befogadott Erdélybe. Ettől függetlenül és ezt megelőzően a pápai nunciust, aki a Habsburgokhoz húzott és lengyel királyságát meg akarta akadályozni, azonnal 1576. május 1-jén történt megkoronázása után, kíméletlenül kiutasította Lengyelországból. Hiába no, a politika nem olyan sakktáblaszerű dolog, miként azt a kívülállók és naivak hajlamosak elképzelni és rózsaszín ködképeken át látni vélni.
Ettől függetlenül a Szentszékkel való igazi együttműködés korszaka 1576 után érkezett el, és nem is István király, hanem XIII. Gergely volt a kezdeményező fél. A jezsuiták közvetítésével induló tárgyalások azonban nem szorítkoztak csupán István király és Lengyelország megnyerésére, kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottak Erdélynek is. A 16. század második felére a katolikus államok politikai szövetsége, a Keresztény Liga két fronton is támadásba lendült: Nyugat- és Közép-Európában a protestantizmus, Kelet-Európában pedig az ortodoxia ellen. S e szempontból földrajzi helyzetét tekintve kulcspozíciót foglalt el az akkori Európa legnagyobb területű állama, Lengyelország, amely a katolicizmus, a protestantizmus és az ortodoxia geopolitikai törésvonalán feküdt, ugyanakkor hagyományosan katolikus államnak számított. E szempontból azonban Erdély is igen jelentős szerepet játszott, hiszen ha a pápai politika itt is megvetheti a lábát, innen, mint szilárd bástyáról nyomulhat minden irányba, a Magyar Királyságban uralkodóvá vált református vallás, a Moldvával és Havasalfölddel kezdődő görögkeleti relígió, illetve a magyarországi hódoltságon és a Balkánon át az iszlám-hívők ellen, akiknek megkeresztelkedéséhez és a katolikus valláshoz való csatlakozásához ezekben az időkben idealisztikus-romantikus reményeket fűztek. (A történelem különös fintora, hogy Európa iszlamizációja jó fél évezreddel később már korántsem tartozik a romantikus képzelgések délibábos eszmei kategóriájának világába). A „nagy terv” megindításának alapfeltétele Lengyelország és Erdély megszerzése volt, ez utóbbiak fontosságát különösen a Jezsuita Rend nagyhatalmú generálisa, Claudius Aquaviva hangsúlyozta. Báthory és XIII. Gergely között éveken át folytak a tárgyalások, míg a megegyezés megtörtént, és Báthory István mint lengyel király és erdélyi fejedelem csatlakozott a Keresztény Ligához. Lengyelország oldalán így Erdély bekerült az európai nagypolitika színpadára.

Antonio Possevino
Az európai katolikus egység megszervezésének egyik legnagyobb formátumú képviselője, Antonio Possevino jezsuita szerzetes volt, a szentszéki diplomácia talán legtehetségesebb embere. Egyszerre volt művelt humanista és megrögzött fanatikus, aki azonban a realitásokat sohasem hagyta figyelmen kívül. Róma őt rendelte a lengyel király mellé, az ő történelmi feladata volt a nagy szövetség összekovácsolása, egyszersmind a nyugati és a keleti egyház egyesítésének az előkészítése. Az időpont, tekintettel a török perzsa hadszíntéren való lekötöttségére, a lehető legalkalmasabbnak látszott. Báthory győzte őt meg, hogy mindennek az előfeltétele az oszmán hatalom kiszorítása Magyarországról és a Balkánról. Possevino a katolikus világközösség érdekeit, az egyházpolitikai szempontokat tartotta szem előtt, s nagy terveiben Erdély és Magyarország ügye csak eszköz volt. Báthory viszont a politikai-hatalmi viszonyok és a „nemzeti egység” szempontjából mérlegelte a dolgokat, s ebben a vonatkozásban a török kiverése elsősorban Magyarország érdekeit szolgálta. Erdély és a királyság egyesítésének, a Habsburgoktól való elszakadásnak ugyanis ez volt az előfeltétele. Meggyőződése szerint Erdélynek egyetlen lehetősége van: „a magyarságban felolvadás, Magyarországba visszatérés”, de ez a Magyarország ne legyen többé Habsburg kézen.
István király utolsó éveit a török európai összefogással történő kiűzésének előkészületei töltötték ki. Tisztában volt ennek elkerülhetetlenségével, hiszen mint maga többször is mondta: „ha valamely fejedelem egy ű maga erejével megveri az török császárt, lovászul szolgálom én azt”. A Possevinóval közösen kidolgozott támadási tervben, melyet XIII. Gergely is jóváhagyott, a kezdeményezés és a hangsúly Báthoryn és az általa kitűnően megszervezett lengyel hadseregen nyugodott, amelynek erdélyi alakulatok is a részét képezték. A terv Erdély és Magyarország részvételével is komolyan számolt, Báthory magyar királysága, a lengyel-magyar perszonálunió – amelyről a terv kimondottan nem emlékezett meg – a nagy hadjárat során, a török kiűzését követően válhatott volna valósággá.
Báthoryt politikai realitásérzéke viszont könnyelmű katonai-diplomáciai kalandokba bocsátkozni nem engedte. Krédója volt, hogy meg kell várni mindenben a magától kínálkozó jó alkalmat, mert, ahogy írta „soha jól nem esik – nem végződik –, az mit ember mód-adatás nélkül, csak tulajdon indulatjából kezd”. Ezért a királyi országrész főrendjeivel csupán titkos, előzetes tárgyalásokba bocsátkozott. Ismeretes például, hogy kapcsolatban állott Nádasdy Ferenccel, a híres törökverő „fekete béggel”, de egyik levelének tanúsága szerint maga rótta meg a főurat, amikor az egy nagyon bizalmas, nagy horderejű értesülést közölt vele, s mindezt nem titkosírással tette. Ettől függetlenül a királyi országrészben egybehangzó jelentések szerint széltében-hosszában elterjedt, hogy „gyalázkodva beszélnek a császárról és dicsérik Báthoryt, mindenfelé azt kívánnák, hogy a német kurafiakat az országból kiűznék”.
Hogy mi történt volna, ha a nagy törökellenes háború Báthory vezetésével megindul, s hogyan alakult volna Magyarország 17. századi története, soha nem tudhatjuk már meg, ugyanis a magyar történelem egyik legnagyobb, európai formátumú államférfiúja 1586. december 12-én életének 53. évében a litvániai Grodnóban váratlanul elhunyt. Olyan történelmi nagyságunk távozott vele az élők sorából, akit Európában is ismertek és elismertek, s előtte csak két magyar királynak adatott meg osztályrészül: Luxemburgi Zsigmondnak és Hunyadi Mátyásnak. Krakkóban a waweli székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra, síremléke ma is megtekinthető.
Epilógus
Báthory István a magyar történelem egyik legnagyobb, de paradox módon az egyik legkevésbé ismert alakja. Pedig ha valaki megérdemelné, hogy monográfiák sorozata szülessen róla, akkor éppen ő az. Igazi, minden tekintetben nagyformátumú politikus volt, a 16. század második felének egyik legjelentősebb uralkodója. Európai hatalmi tényező. Tény, lengyel királyként, de mint a fentiek is bizonyítják, egész életében igaz magyarként. Modern szóhasználattal, mindvégig a „nemzeti egység” megteremtése lebegett szeme előtt, ez vezérelte egész politikai életútján. Báthorytól távol állott mindenféle provincializmus, ismét csak modern kifejezéssel, képes volt globális összefüggések keretei között szemlélni a politikát, s benne hazája, Magyarország helyzetét, lehetőségeit és reális történeti célkitűzéseit. Jelenkori politikusaink nem minden haszon nélkül forgathatnák és olvasgathatnák levelezését, illetve a róla megjelent – méltatlanul kevés számú – történeti feldolgozást, talán ez esetben belpolitikai kultúránk színvonala is emelkedne valamelyest, s a magyar külpolitika sem követne el ennyi szerencsétlenkedést a nemzetközi diplomácia fórumain. De mindenképpen sokkal több Báthory köztéri emlékműre és utcanévre lenne szükség, hogy a köztudatban ezáltal is kitörölhetetlenül és örökre rögzüljön e kiváló és nemes hazánkfia neve.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready