Végidős válságaink során számtalanszor elemezzük az erkölcsi és a gazdasági válságot, de szinte alig esik szó egy jellegzetes járulékos jelenségről, a kultúra válságáról, noha ez rendszerint időben megelőzi a másik kettőt. A jelentősége abban áll, hogy a vallás mellett a kultúra az a társadalmi jelenség, mely az ember, mint szellemi lény identitásának elsődleges meghatározója. A hitében meggyengült, s kultúráját veszítő teremtmény ki van szolgáltatva a sátán megsemmisítő dühének. A kultúra nem a fejlődés társadalmi „terméke”, amint azt a liberalizmus belénk sulykolt hamis dogmája tanítja; hanem a természetes és a természetfeletti szférák szakrális találkozása, mely térben és időben változhat, de lényege, hogy transzcendentális életerővel tölti el a teremtett világot. Mindenesetre szoros kölcsönhatásban áll a vallással és az erkölccsel, nem véletlen a kultúra és a kultusz közös szógyök. A nagy valláserkölcsi megújulások rendszerint megtermékenyítik a művészeteket, melyek az esztétikum erejével visszahatnak az ember lelki-erkölcsi életére.

Amikor a zsidó cionista messianizmus prófétái elérkezettnek látták az időt, hogy előkészítsék a zsidóság Jahve általi világuralmát, tudták, hogy a nem-zsidók ellenállása kudarcba döntheti a nagy tervet. (Természetesen a terv alapvető, szükségszerű eleme volt önmaga szigorú leplezése, s amennyiben részletei időnként mégis napfényre kerülnének, ezek antiszemita, paranoiás összeesküvés-elméletként való megbélyegzése.) A zsidó nép isteni kiválasztottságát olyan feladatnak tekintették, mely elsősorban természetes előjogokkal jár, hiszen csakis egy magasabb rendű, isteni rassz lehet képes az alacsonyabb rendű, állati szintű gojok vezetésére. Csakhogy amíg ezt a gojok nem hajlandók belátni, dacosak, lázadók, irányíthatatlanok maradnak. Ezért kezdték, a messiás paradicsomi birodalmát előkészítendő, fontos eszköznek tekinteni a gojok kísértését és megrontását. Be kellett bizonyítani számukra alacsonyabb rendűségüket, és azt, hogy a zsidóság uralma nélkül kipusztulás fenyegeti őket.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyve rendkívüli fontosságot tulajdonít e tervben a keresztény kultúra kipusztításának. (Nyugodtan eltekinthetünk itt és most a zsidók hiábavaló és kétségbeesett hamisítási vádjainak cáfolatától. Hiszen az eredetiség legfőbb bizonyítéka, hogy a jegyzőkönyv pontjai a rákövetkező évszázadban hajszálpontosan, tervszerűen, sorra valósultak meg!) De e korai programterv még csak azt taglalta, hogy általánosságban hogyan tervezik az ifjúság érdeklődésének elfordítását attól, az erkölcsi lezüllesztés segítségével. Ám konkrét módszereik később tapasztalhatóan kifinomultabbakká, összetettebbekké váltak. A keresztény kultúra szétrohasztásához komplex stratégiát dolgoztak ki, melyet csak gondos elemzés alapján tudunk rekonstruálni.

Alapvetően kétfrontos támadást nyitottak a keresztény művészetek ellen: részben fokozatosan háttérbe szorították a kulturális hagyományok ápolását, részben megkezdték a kortárs művészetek elidegenítését a társadalomtól. Ezen felül sáskamódra ellepték a még pénzt hozó művészetek minden területét. Olyan fajta genetikai aránytalanságot tapasztalunk, ami elképesztő és teljességgel megindokolhatatlan. Egyfajta feje tetejére állított numerus clausus-nak lehetünk tanúi: gyakorlatilag minden harmadik vagy negyedik művész zsidó származású, ami népességi számarányukhoz képest egyszerűen abszurditás! Természetesen egy általuk kialakított, a hagyományos esztétikai értékeket tagadó és mellőző értékrendben az érvényesüléshez, sikeres karrierhez első sorban nem tehetség szükséges, hanem összeköttetések. S ezek köztük már több száz éve szövődnek. Annak arányában engedik a komolyzene kultuszát még virágozni, amilyen mértékben még némi bevétel haldoklása közben kisajtolható belőle. De teljes elfojtása mindenképp eldöntött tény, hiszen hosszú távon erőt adhatna a gojnak az ellenállásra. (A komolyzene kultuszának teljes beszüntetéséhez szükségük volt elsődlegesen az oktatásügy tökéletes ideológiai irányításának megszerzésére, melynek fontosságát szintén hangsúlyozta a jegyzőkönyv. Másodlagosan pedig a médiavilág kiépítésére és teljes kontrolljára, valamint ezen belül a reklámipar megteremtésére és irányítására is.) Megteremtik a mesterségesen létrehozott, folyamatosan alakítandó művészi-esztétikai divatízlést, melynek mérgét kábítószerként, szinte észrevétlenül szuggerálja a média a társadalmi tömegekbe. A hagyományok tiszteletét és értékeinek ápolását egyidejűleg „maradiság, haladásellenesség” címén gúny tárgyává teszik. A racionalista oktatásügy liberális technokratává nevelő reáltárgyai a sikerorientált társadalomban amúgy is túlterhelik a diákokat, ennek „enyhítésére” fokozatosan korlátozzák, majd beszüntetik a hagyományos humán keresztény kultúra oktatását. A kortárs művészetben eleinte a „haladó, modern” alkotói stílusirányzatokat erőltetik és támogatják, melyben az esztétikum szerepét lassanként teljesen felváltja a kényszeres újdonságkeresés, szerzői individualizmus, polgárpukkasztó botránykeltés és a primitivizmusra való törekvés. Ez – egy vékony elit, szakmai sznobréteg kivételével – elidegeníti a társadalmat a kortárs művészetektől. Az igénytelenségre nevelt polgár végül mintegy automatikusan fordul az értéktelen, olcsóan fogyasztható szórakoztatóipari könnyű műfajok felé, mely ugyanakkor tehetségtelen, élősködő művelőik számára is milliárdos bevételeket biztosít. A tehetség helyett a lobbizó korrupt kapcsolatok biztosítják a sztárok karrierjének lehetőségét. Így alakul ki a könnyűzene iparága, de még azon belül is kimutatható az egyre sekélyebbé váló nívó. E szennykultúra forrásává mára már tradicionálisan az USA vált, mely mintegy visszafertőzi Európa kulturális életét. Esztétikai ideológusaik természetesen megbélyegzik e kulturális moslék kritikusait, a kereslet-kínálat hazug piaci elvét hangoztatva, s arra hivatkozva, hogy az esztétikai ízlés mindig korfüggő és relatív. Az érvelés rendkívül tetszetős, kár, hogy hamis. Az természetesen igaz, hogy egy-egy kor művészi stílusai, formái változnak és alakulnak az idő múlásával, ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy objektíve egyenlő esztétikai értéket képviselne mindegyikük! Ha beszélhetünk egyes hanyatló korszakok válságáról, akkor az is logikusnak tűnik, hogy ezt esztétikai romlás is kísérheti a kultúra területén. (Pontosan azon hegeli elv alapján, mely szerint a mennyiségi változások egy határt elérve minőségivé alakulhatnak.)

Érdemes konkrétan is vizsgálni ezt a folyamatot. Akár az irodalmat, akár a képzőművészeteket, akár a zeneművészetet vesszük alapul. Korunk romlásának végső fázisa a reneszánsz idején kezdődik meg, ami nem abban áll, hogy az ember figyelme a transzcendens helyett emberközpontúvá válik; hiszen az ókori antik művészetek – emberközpontúságuk – ellenére a transzcendentális és a humán energiák egységét közvetítették és tükrözték. A reneszánszban ezzel szemben megfigyelhető a két világ lassú egymástól elszakadása és egymással szembe kerülése, melynek logikus következménye lesz majd a racionalizmus és a felvilágosodás egyre veszélyesebb ragályának elterjedése. A barokkban már nem az emberi istenül meg, sokkal inkább az isteni degradálódik emberivé. Mint minden korban, természetesen itt is adódnak szabályerősítő kivételek, ahogyan a legkiégettebb korokban is küld prófétát Isten, aki által felkínálja az eltévelyedett emberiség számára a visszatalálást az aranykorba. Ilyen prófétai személyiség volt – akár a reneszánsz idején B. Michelangelo – mindenek előtt J. S. Bach, kinek alkotói-esztétikai minősége ezért haladta meg kora bármely stilisztikai sablonját. Ehhez képest természetesen a klasszicizmus – minden esztétikai erénye ellenére – további hanyatlást jelent. A romantika idején megfigyelhetünk egy heroikus küzdelmet a középkorral elvesztett holisztikus látásmód visszaszerzésére, de ez már a „bölcsek” egyre aktívabbá váló manipulációi miatt sem vezethetett tartós sikerre.

A XX. század elejére megjelenik az avantgárdé, ez a mesterséges aberráció, mely végleg megkezdi a kortárs művészetek teljes elidegenítését az örök esztétikai értékektől. Egyidejűleg – mintegy alternatívaként – megjelenik az olcsó szórakoztatóipar, mely egyre igénytelenebb mesterséges tápot kínál a képzetlen rabszolga-tömegeknek. Van bizonyítéka ezen esztétikai-filozófiai tételnek? Szerintem eléggé meggyőző a folyamatok alapos elemzése.

Vizsgáljuk először az irodalmat, mert hagyományai alapján ez a legkevésbé absztrakt művészeti ág, ezért itt a legkönnyebb nézetünk bizonyítása. Az irodalmi realizmus megjelenése – néhány kivételtől eltekintve – a prózát éppúgy, mint a költészetet szinte dokumentációvá degradálta. Felmerül a kérdés: minek olvassuk is azt, amit az életben ezer más formában így is megtapasztalunk? Esztétikailag miért szép ez, s mennyiben közvetíthet felemelő, reményt nyújtó katarzist? Általában véve elmondhatjuk, hogy azon a regényírók tudtak munkásságuk során társadalom-alakító prófétává válni, akik a realizmus ellenére megőrizték a romantika transzcendens elemeit is. Épp a magyar irodalom erdélyi ága a legszebb példa erre, a Nyirő József – Szabó Dezső – Wass Albert vonal. Az avantgárdé felől ma már sokan valljuk, hogy kiúttalan zsákutcának bizonyult, mert a buzgó keresések során valójában sehová sem talált el az irodalom, legfeljebb a teljes csömörbe és nihilizmusba. Az irodalom hivatalos esztétái ennek ellenére makacsul hangoztatják ezen irányzatok immanens értékeit, de a felmérések azt bizonyítják, hogy e szerzők, a még könyvet olvasók vékony rétegeiben sem igazán népszerűek, amilyen hirtelen divatba jöttek, épp oly gyorsan ki is menetek a divatból. Shakespeare-t még mindig szívesen olvassuk, de néhány perverz mániákuson kívül ki olvassa ma már Sartre-ot vagy Camus-t vagy Beckettet? Persze mi is tisztában vagyunk vele, hogy egy-egy mű esztétikai értéke nem függ az olvasók számától, mégis az a véleményünk, hogy a jelenkorunk válságaival heroikus módon küzdő ember aligha kap katartikus lelki erőt e szerzők meglehetősen deprimáló és letargikus műveiből. Ahogyan más művészeti ágakban, itt is felfuttatták – mintegy alternatívaként – a szemét-ipart, ponyvákat, krimiket, kalandregényeket.

Az utóbbi évtizedekben, főleg Angliában, komoly törekvések történtek egyfajta új, több rétegű, kompromisszumos hibridműfaj megteremtésére, mely megkísérli egyidejűleg kielégíteni az igénytelenebb és az igényesebb közönséget is. E három monumentális, kultikus eposz a Narnia krónikái, A gyűrűk ura és a Harry Potter. Hely és idő híján itt nem részletezzük e kísérletek sokat vitatott irodalmi értékét, azonban tény, hogy a szerzők legalábbis megkíséreltek, elődeiknél mélyebb eszmeiséggel választ keresni az emberiség jelenlegi válság-korszakára. Ez még akkor is igaz, ha a társadalom többségének még tudatáig sem jutott el e művek mélyén rejlő szellemi tartalom, és első sorban a „bölcsek” milliárdjait növelte a rájuk rakódó show biznisz. E törekvések mégis kivételnek számítanak, egészében elmondhatjuk, hogy – minden eltérő vélemény ellenére – az irodalom válsága egyetemes és kilátástalan. A vizuális média fokozatosan visszaszorítja a könyvek hagyományos szerepét a társadalomban, nem csoda, ha még érettségi előtt is olvasási és szövegértési nehézségekkel küzdenek a fiatalok. A vizuális kábítószerek egyre inkább irányítható robotokká teszik az embert.

A képzőművészetek terén hasonló a helyzet. Hogy a múzeumok ki ne ürüljenek, kampányszerű időszaki kiállításokat nyitnak, divatos „workshop”-okkal egybekötve, világvárosokban megrendezik a múzeumok éjszakáját, mikor kedvezményes belépőjegyekkel végig lehet rohanni 6-8 múzeumon; mindezek kétségbeesett kísérletek arra, hogy a társadalmat valamennyire kultúra-közelben tartsák, s a kongás miatt be ne kelljen zárni, a főleg már csak japán turisták által látogatott intézményeket. A drága képeskönyvek nem fogynak, kiadásuk egyre gazdaságtalanabb. A modern tárlatok még kevésbé látogatottak, a kortárs képzőművészek többségének stílusa leginkább óvodás gyermekeink mázolmányaira hasonlít, ha nem is mindig éri el utóbbinak ihletettségét. Az izmusok e területen is pusztítottak: nem csupán a nonfiguratív színek és formák kaotikus világa szorította ki a figuratív festészet magától értetődő adottságát eszmei mondanivalók közvetítésére; de – ahogyan a médiában – itt is megfigyelhető a pornográf és blaszfémikus elemek hivalkodó botránykeltése, hiszen ez az utolsó, kétségbeesett próbálkozás az egyébként érdektelen, potenciális közönség műterembe csábítására. A szobrászat és az építészet terén hasonló a helyzet. Hogy ez a társadalomból közönyt és undort kiváltó kortárs művészet miért nem pusztul ki teljesen, annak egyetlen magyarázata, hogy a cionisták politikai támaszai a tehetségtelen, élősködő, liberális művészeket, adópénzeinkből, ideológiai szajhaként kitartják.

Nézzük végezetül, mi történt a zene világában! Az iskolákból kiszorított humán nevelés hiányában az operaházak, komolyzenei koncertek közönsége elöregedett, egyre kevesebb művészt képesek eltartani. Az operaelőadásokat a rendezők terrorja fullasztja botrányba, meghamisítva a szerző és a művek eredeti eszmeiségét.

Létezik-e a zeneesztétikai értékeknek objektív mércéje? Nos, a stílusváltozások során nem csupán a formai differenciálódás változásait figyelhetjük meg, hanem az arányok bizonyos mértékének objektív pszichológiai, esztétikai hatását is. A harmónia vagy diszharmónia érzetét keltő művészi elemek egyáltalában nem tekinthetők relatív értékűnek. Ezt bizonyítják az érzékelés határai is: például bizonyos lelki érzések érhetők el a hangerő dinamikai fokozásával, de ezt végletekig növelve eljutunk a hangnyomás olyan mértékéig, mely már csak azért sem keltheti többé esztétikai örömérzetünket, mert hallósejtjeinket szétroncsolva egyszerűen megsüketít! (Jellegzetes a diszkó- és rockkoncertek okozta maradandó halláskárosodás.) Ha a hangmagasságot, a frekvenciát növeljük vagy csökkentjük az emberi hallástartomány alá vagy fölé (infrahang vagy ultrahang); akkor sem tudunk már a rezgéshullámok segítségével esztétikai élvezetet nyújtani, mivel érzékelni sem vagyunk képesek e rezgéseket. (Pontosabban az infrahangok nagyon is kihathatnak, csak nem esztétikai élvezetet nyújtva: hiszen bizonyos mélységű és hangnyomású rezgésekre berezonálhatnak belső szerveink, melynek következménye enyhébb esetben hányinger, de súlyosabb esetben még halál is lehet!)

Ennél nehezebben bizonyítható, hogy például ha egy alaphang a felhangsorában fellelhető konszonáns hangokkal együtt szólal meg, az kortól és stílustól függetlenül esztétikai örömérzetet szül a hallgatóban; ezzel szemben a disszonáns hangzatok negatív lelki benyomásokat keltenek. Természetesen a konszonáns és disszonáns hangzatok váltakozása (harca) épp a drámai kifejezés eszköze lehet. A kérdés tehát itt elsősorban az, hogy a zenei kifejezések összbenyomása a remény vagy a reménytelenség felé vezeti pszichológiailag a műélvező hallgatót. Nos, ennek megítélése már eléggé nehezen meghatározhatónak és igazolhatónak tűnhet; ám az objektív értékek megismerésének korlátai nem jelentik, hogy ezen értékek nem is léteznek a valóságban. A művészet egyik legfontosabb funkciója, hogy a válságos idők embere számára ne csak tükrözze a kor iszonyatát, hanem reményt is adjon, az isteni aranykorhoz történő visszatalálásra. Hogy az elfajzott, dekadens devianciába hajszolt, kortárs művészetek esztétikailag képtelenek betölteni e funkciót, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a társadalommal egyre jobban elidegenednek egymástól. Ha a kortárs zene esztétikailag kiutat és vigaszt nyújtana, logikus, hogy nem válna egyre vékonyabb „réteg-művészetté”, hanem egyre többen menekülnének hozzá vigaszért.

Lássuk most, mi a helyzet a könnyű műfajokkal! Ezeket eredetileg azért tenyésztették ki és menedzselték a „bölcsek”, hogy az erkölcsileg könnyed életszemléletet sugallják az ifjúságnak. Ezt már kezdetben világossá tette a hippi mozgalom, a szabad szerelem, a könnyű drogok használata e műfajok fogyasztói körében. Egy fiatal számára, aki kortársai okán eleve bizonyos divat-bizniszek éppen uralkodó könnyűzenei hatása alá kerül, fel sem merül, hogy szándékosan szoktatták káros, mesterséges tápanyagra, esztétikai kábítószerre. A könnyűzene történetében a stílusjegyek váltakozása mellett is vannak bizonyos formai elemek, melyek állandóaknak tűnnek, s épp ezekből vezethető le e műfaj objektív alkalmatlansága az esztétikai élvezetek katartikus, éltető hatására. Ezek a következők: a már említett hangerőfokozás a pszichés és halláskárosodás határáig. A szöveg pár soros, strófikus szerkezete, primitív és/vagy dekadens tartalma, a monoton ritmika túlsúlyba helyezése az amúgy csökevényes, torzószerű, és igénytelenül egyszerű dallami és harmóniai elemek hátrányára. Ezek a könnyűzene objektív, mérhető karakterei a XX. század második fele óta, mindmáig. Amikor igényes módon differenciálódni kezd, elindulva a folklór, a jazz, vagy a klasszikus zene irányába, mindjárt elveszti hagyományos és uralkodó romboló karakterét, de a selejthez hozzá szoktatott ifjúságot már szinte lehetetlen ízlése fejlesztésére bírni.

Itt szükséges szólnunk a radikális nemzeti oldal egy rendkívül fontos kultúrpolitikai megfontolásáról. Szerintem nyilvánvaló, hogy a „bölcsek” kultúránkat irtó tarolása ellen hosszú távon csak úgy tudunk eredményesen küzdeni, ha az ifjúságot – először talán csak alternatívaként – visszaszoktatjuk a hagyományok szeretetére, egészen addig, amíg maguk is meg nem értik és át nem érzik, hogy többet ér a gyémánt, mint a műanyag. Más nemzeti ideológusok viszont azt állítják, hogy a könnyűzene megnemesíthető, ha hazafias, forradalmi szövegekre írják ugyanazon stílusú zenei elemeket. Szerintem ez nagyon veszélyes öncsalás. Aki ugyanis esztétikai élvezetében nem válik egyre igényesebbé, az bármilyen nemes elvekről is hallgat szövegeket, a zene formai-esztétikai korlátai miatt nem tud kapcsolatba lépni a transzcendens erőkkel, így az eszmei tartalom nem tudja szellemi harcossá nevelni, ezért védtelen marad a korszellem erkölcsi kihívásaival szemben is. (Éppúgy, mint egy lelkes gárdista, aki nem kap folyamatos kiképzést, ezért az első bevetés során fizikailag kidől a sorból.) Mikor a nemzeti rock fontosságáról, annak fontos politikai funkciójáról hallok, megvallom, engem mindig kiráz a hideg. Szemita eredetű, mesterséges, gyógyíthatatlan kórokat hordozó, transzcendentális esztétikai élvezet nyújtására eleve képtelen formai, és stílusjegyeken alapuló zenei műfajoktól várjuk, hogy az ifjúság alkalmassá váljon egy szebb jövő építésére?! Hiszek az isteni, tiszta, szent tradíciókban. Hiszem, hogy csak az ősi gyökerekből juthat tápanyag a rügyekbe boruló tavaszi ágakhoz. Inkább próbáljuk megszerettetni az ifjúsággal Bachot, bármennyivel nehezebb is ez utóbbi feladat…