A nagy törökverő fia, Mátyás (1458-90) király a déli végeken békére törekedett a törökkel, hiszen fő politikai célkitűzése - Zsigmond király (1387-1437) példáját követve - a német-római császári cím megszerzése volt. Mátyás, megértve a nagy történelmi kihívást, saját uralma alatt kívánt egy, az osztrák örökös tartományokat, Csehországot, Sziléziát és Magyarországot is magában foglaló közép-európai monarchiát létrehozni. Sajnos, ezt a tervet neki csak részben és rövid időre sikerült megvalósítania, a koncepció valóra váltói majd a Habsburgok lesznek, megteremtve 1526-ban a róluk elnevezett birodalmat.

Mátyás király tervét még olyan jeles kortársai is értetlenül fogadták, mint a jeles humanista, Vitéz János, illetve tanítványa, első költőnk - a rövidesen újratemetendő pécsi püspök -, Janus Pannonius is, akik 1471-ben a törökellenes aktív külpolitika elhanyagolása miatt összeesküvést szőttek Mátyás ellen. Nagy királyunk valóban csak abban az esetben indított támadó, megtorló hadjáratot a török ellen, ha ezt déli szomszédunk előzőleg a végek ellen indított támadásával kiprovokálta.

A legnagyobb szabású török támadás I. Mátyás uralkodása alatt 1479-ben érte az országot. Igaz, nem sokkal korábban uralkodónk még azt írta II. Mohamed szultánnak, hogy a viszálykodás megszüntetése mind török, mind magyar érdek, s ehelyett „könnyebb lenne más fejedelmek rovására bővítenünk a hatalmunk alatt álló területet”. Mindhiába. 1479 nyarának végén a ruméliai (Rumélia - a török birodalom európai része) beglerbég helyettese, Isza bég indult mintegy 40 000 főnyi hadsereggel Erdély feldúlására. (Más források szerint "csak" 15-20 ezres volt a török ármádia, de így is jóval nagyobb létszámú a magyarnál - a szerk.)

Báthory István erdélyi vajda a rendelkezésére álló csekély erőkkel, kb. 10 000 (más források szerint még kevesebb) emberrel, a vármegyék nemességével, a székelyekkel és a szászokkal azonnal a pusztító ellenség nyomába indult. A török támadás célja a fosztogatás és a zsákmányszerzés volt, Erdély gazdag arany- és ezüstbányáiból kívánták feltölteni a felséges szultán kincstárát, és természetesen minél több rabszolgát óhajtottak az isztambuli és más emberpiacokon értékesíteni.

Báthory és Isza bég seregeinek összecsapására Gyulafehérvártól délnyugatra, Szászváros közelében, a Maros-balparti Kenyérmezőn 1479. október 13-án délelőtt került sor. Az erdélyi vajda katonái rossz előjelnek tartották, hogy rögtön az ütközet kezdetén vezérük lova az első lépéseknél elbukott lovasával, ezért arra kérték őt, hogy vonuljon vissza az első vonalból. Báthory válasza azonban az volt, hogy ezen a napon valamennyien két lehetőség közül választhatnak: vagy az utolsó szálig levágják az ellenséget, vagy becsülettel és dicsőséggel halnak meg. A török négyszeres túlereje azonban hamarosan diadalmaskodni látszott. Báthory először a balszárnyon harcoló szász gyalogosokat, majd a jobbszárnyon küzdő székely könnyűlovasságot kényszerült saját vértesei mögé visszavonni. A reménytelen helyzetben a vajda ellentámadásra szánta el magát: nehézlovasságával visszaszorította Isza bég derékhadát, ám hamarosan újra felülkerekedett a túlerő: a törökök minden oldalról bekerítették a hatszorosan sebesült Báthoryt és seregét. Az ütközet eme válságos pontján azonban feltűnt hadával a törökök hátában a rettegett törökverő katona, a temesi ispán címet viselő Kinizsi Pál, vérteseivel és könnyűlovasságával.

Mátyás kiváló udvari történetírójától, Antonio Bonfinitól tudjuk, hogy Kinizsi két karddal (!) indult a csatába, és, mint az üvöltő oroszlán, mindenütt vérben gázolt. Mindent és minden ellenséges katonát letiport maga körül, fegyverétől úgy hullt az ember, mint a fűszál. Kinizsi Pál felmentő serege érkezésének köszönhetően az oszmánok katasztrofális vereséget szenvedtek. Gyalogságuk szinte az utolsó emberig megsemmisült, de a lovasság is súlyos veszteségeket szenvedett. Forrásaink szerint 25 000 török harcos maradt a csatatéren, vagyis Isza bég elveszítette katonáinak csaknem 2/3 részét! Igaz, a vitéz erdélyi vajda is nagy árat fizetett a győzelemért: 8 000 harcosa halt hősi halált a kenyérmezei viadalban, tehát az emberveszteség az erdélyiek részéről 80%-os volt. A törökök levágása és megfutamítása után a magyarok elfoglalták a török tábort, és visszaszerezték az ellenségtől a rablott holmikat és értékeket, a foglyokat pedig kiszabadították.

Érdekes, és a kor szokásait híven tükrözi, ahogyan Bonfini leírja a csatát követő lakoma és vitézi tánc lefolyását. Amikor az általános vigasság a tetőpontjára hágott, a katonák Kinizsit is táncba hívták. A hagyomány szerinti egykori nagyvázsonyi, rettenetes erejű molnárlegény a kör közepébe ugrott, és keze segítsége nélkül, pusztán a fogával derekánál felragadott a földről egy megölt óriási törököt, majd fergeteges körtáncba kezdett vele. Persze, aki a hagyomány szerint fél kézzel tartott hatalmas malomkövön nyújtotta át a vadászatban megfáradt Mátyás királynak az enyhülést adó boros kelyhet, attól az embertől már ilyen mutatványokon sem csodálkozhatunk.

A kenyérmezei győzelemnek óriási jelentősége volt: ezt követően a törökök magyar területen lényegében 1521-ig, Nándorfehérvár elfoglalásáig nem próbálkoztak nagyobb betöréssel, illetve katonai akcióval.

Az 1479. október 13-ai győzelemnek - nem utolsósorban - művészettörténeti jelentősége is van. A családi hagyomány szerint Báthory vajda az ütközet előtt fogadalmat tett, miszerint ha Isten győzelemre vezérli a keresztény magyar harcosok fegyvereit, abban az esetben a Mindenható dicsőségére templomot emeltet Nyírbátorban, abban a városban, melyről családja a nevét vette. Minthogy ebben az időben közéleti szereplőink többsége számára az adott szó szentsége még létezett, különösen amennyiben a fogadalom égieknek tétetett, a nagyszerű Báthory István emeltetett is mindjárt két templomot. Mindkettő a magyarországi kései gótika gyöngyszeme. Az egyik, a mai - egyébként a kolozsvári, Farkas utcai református templommal stílusbeli rokonságot mutató - ugyancsak református templom, a másik pedig a minorita szentegyház. Ez utóbbinak érdekessége, hogy ma már barokk belsővel csodálhatjuk meg, hiszen az oláh Petrasko vajda 1587. évi rablóhadjárata során hadai kifosztották és feldúlták a templomot és a hozzá tartozó kolostor épületét. Ide, ebbe a templomba temetkezett az alapító maga is 1493-ban.

Kinizsi egy évvel később, 1494-ben hunyt el, őt a nagyvázsonyi pálos kolostorban helyezték örök nyugalomra. A mai kicsinyes, gyáva, férfiatlan korban ezek a hősök és ezen jeles évfordulók adhatnak erőt valamennyiünknek, hogy el tudjuk viselni az elviselhetetlent.