Az utca és a kormány, a jobb és a bal terrorja közé szorulva két tűz között találta magát a civil társadalom. Közben úgy tesz, mintha nem tudná, miért és hogyan került ilyen lehetetlen helyzetbe. Pedig leginkább neki, azaz nekünk kéne tudnunk. Kardos Gábor filozófus megkísérelte a meglehetősen bonyolult szituáció átfogó elemzését és a kiút megfogalmazását.

Egyre kevésbé vicces, ahogy a régi Kádár-kori viccek újra aktualizálódnak. Például az, hogy „szólásszabadság van, csak szólás utáni nincs”. Bár ma inkább úgy mondhatnánk, hogy gyülekezési szabadság van, csak gyülekezés utáni nincs.

Ha egy jogállamban előre bejelentett békés tüntetés résztvevőit azonosító jelvény nélküli rendőrruhás alakok minden látható ok nélkül, szakszerűtlen módon és szabálytalanul lerohanják, a tömeget fejmagaságban kilőtt könnygázgránátokkal és gumilövedékekkel oszlatják, akkor teljes joggal és minden rosszhiszeműség nélkül csak azt feltételezhetjük, hogy rendőrnek öltözött és félfasiszta milíciaként fellépő huligánok jól szervezett terrorakcióját látjuk.

Egyet semmiképpen sem feltételezhet jóhiszeműen a jogkövető magyar állampolgár: hogy a köztársaság rendőrségének akcióját látja. Ilyen esetben nemhogy nem kötelessége engedelmeskedni, de alkotmányos kötelessége az illetékes rendőri, illetve terrorelhárító szerveket haladéktalanul értesíteni.

A milicisták valódi rendőri akciót imitáló hangos felszólításai sem változtatnak a lényegen, hiszen a békés tüntetőknek joguk van részt venni bejelentett demonstrációjukon, ahol minden jel szerint a rendőri beavatkozás volt illegális, azoknak nem volt ott keresnivalójuk.

Az istenadta, istenverte nép

Amennyiben egy bíróság azt feltételezi, hogy ilyen egy rendőri akció a Magyar Köztársaságban, és a jogkövető állampolgárnak minden ilyen esetben engedelmeskednie kell, azzal a bíróság saját függetlensége és legitimitása felett mond ítéletet. Az már vérbíróság. Mivel jogállamban ilyen rendőri intézkedés nem lehetséges, ezért valami mást láttunk. Ebben az esetben nem rendőrségről, hanem milíciáról kell beszélnünk. A közvéleményt szándékosan manipuláló félelemkeltés latin neve pedig terror. A kérdéses akció tehát terrorakció volt. Nem csupán „túlkapás”.

Történelmi válsághelyzetekben a legdöntőbb tényező az, hogy mit tartunk realitásnak, és minek nem fogadjuk el a lehetőségét sem. Egy demokráciában jogunk van rémálomnak tartani és visszautasítani mindazt, amit egy diktatúra realitásként kényszerít ránk. Ez a döntő különbség, és ezért tűnik néha szinte észrevehetetlennek az átmenet a demokráciából a diktatúrába, mert oly törékeny és jobbára csak szellemileg megfogható a különbség a valóságos és a látszatdemokrácia között. Mégis mindig különbséget lehet tenni, és 56 példája pontosan azt mutatja, hogy sohasem kell realitásként elfogadni a diktatúra által diktált rémálmot, a félelem rendszerét. Mert csak az fél, aki valóságosnak tartja és elfogadja a rémálmot.

A demokrata bibói ismérve, hogy nem fél. Az ő rendje és rendszere a bizalom realitására épül, nem a félelemére. Ugyan nem szokás idézni a kontextust, de Bibó kifejezetten a forradalom kapcsán mondta, hogy demokratának lenni annyit tesz mint nem félni. A demokrata azért nem fél többek közt a rendőrruhás milicistáktól sem, mert nem hajlandó rémálomban élni.

Különös katarzison mentünk keresztül. Most végre mindenki láthatta, milyen rendszerben élünk, a demokrácia látszatai mögötti hatalom nyers valóságát, igazi természetét. Nemcsak a 89-es váltás óta, hanem tulajdonképpen a hatvanas évek óta úgy néztük a dél-amerikai banánköztársaságok, az afrikai vagy ázsiai diktatúrák milíciáinak és politikai rendőrségének brutális tömegoszlató akcióiról kapott képeket, hogy ilyesmi nálunk elképzelhetetlen. Most láthattuk, hogy nálunk is ez van.

Az események hatására egyre többen vannak és egyre aktívabbak azok, akiknél a pártpolitikai kettős látás elmúlt, vagy legalábbis múlófélben van, és ma már viszonylag tisztán látják, hogy csak egy ország van, mégpedig nyakig abban a slamasztikában, amibe a kétpártrendszer csődje juttatta. 56-ban is válságos volt a helyzet, nyílt diktatúrával kellett farkasszemet nézni, de megvolt a közös akarat és világraszóló teljesítményt nyújtott az ország. És most? Még az állítólag demokratikus rendszer által elvben biztosított jogokkal és lehetőségekkel sem élünk. Mi, civilek (vagy populárisabban a nép) éppúgy nem élünk demokratikus jogainkkal és nem teszünk eleget legelemibb politikai kötelességeinknek, ahogy képviselőink. Ezért nyújtunk ilyen szánalmas képet az országról önmagunk és a világ előtt. Ilyen hozzáállással akkor is válságban lennénk, vagy hamar válságba kerülnénk, ha a gazdasági feltételek amúgy kedvezőek lennének.

Nem a „politikai elit” nem él önrendelkezési jogával, hanem mi, civilek. Az istenadta, istenverte nép. Ujjal mutogatunk azokra, akiket mi hagytunk elfajulni, mi hagytuk, hogy durván visszaéljenek választóik felhatalmazásával, és a visszaéléseik lelepleződése után is hatalmon maradjanak. Mi hagytuk, tehát a mi felelősségünk mindaz, ami most történik. Nemcsak a vezetők viselkedtek úgy, mintha a politikai felelősség fogalmát sem ismernék, hanem a nép, a civil társadalom sem ismeri politikai felelősségét. Illetve nem gyakorolja, ami lényegében ugyanaz. Szó sincs itt a hatalmukkal és mandátumukkal visszaélők felmentéséről, csupán arról, hogy miért nem történik meg az a változás, amit egyébként a nagy többség szeretne – mégsem tett érte gyakorlatilag semmit egészen a mai napig. Azonban 2006 október 23. e tekintetben fordulatot jelent. Immár nem két párt vagy két világnézet áll egymással szemben, hanem – megint egyszer – a hatalom és a nép. Hatalom alatt a „politikai osztály” (marxista terminussal az uralkodó osztály), nép alatt pedig a civil társadalmat érthetjük.

A kétpártrendszer csődje

A kérdés egyszerű: egyáltalán mire jó a jelenlegi kétpártrendszer? Túl azon, hogy tragikus mértékben és teljesen fölöslegesen megosztja a társadalmat, még a gazdasági és politikai stabilitás minimumát sem volt képes biztosítani. Bár fő feladata a közrend biztosítása lenne, erre nemhogy nem képes, de épp a kétpártrendszer fenyegeti leginkább a közrendet. Mivel tehát a kétpártrendszer csődöt mondott, itt a történelmi lehetőség egy valódi rendszerváltásra, egy valóban plurális demokrácia megteremtésére. A civil társadalmon múlik. Rajtunk.

A népszavazás elsősorban ennek megvalósításával jelenthetne megoldást és nem a kormányprogram elutasításával, az ellenzék hatalomra segítése érdekében.

A Kádár-rezsim még ügyelt arra, hogy a horthysta csendőröket idéző lovasrendőrséget ne vesse be, de a globális piacdiktatúra mai régensét ilyen csekélységek már láthatóan nem foglalkoztatják. Vagy beszéljünk arról, miért példátlan Európában a gumilövedékes tömegoszlatás, ami még a mostaninál sokkal durvább szituációkban sem fordul elő.

Beszéljünk arról, miért csak a harmadik világ durvább diktatúráiban lehetséges az, ami demokráciákban elképzelhetetlen műhiba, illetve rendőri túlkapás, hogy egy bejelentett, békés demonstrációról távozókat ilyen extrém eszközök alkalmazásával oszlatják szét és fejmagasságban lövik a könnygázgránátokat, ami súlyos, akár halálos sérüléseket is okozhat. Már több fórumon idézték egy német szakértő véleményét, aki szerint ilyen eszközöket és így legfeljebb Sri Lankán és a harmadik világ legkevésbé demokratikus rendszereiben használnak a kormánymilíciák. Gergényi a már földre került emberek bántalmazásáról azt nyilatkozta, hogy egy rohamban „ki kibe botlik bele, az a hibakeresés csimborasszója”. Érdemes megnézni a képeket ezekről a rendőri „botlásokról”.

Gergényi persze elégedett volt saját döntéseivel és azok végrehajtásával, ami – ha lehet – még aggasztóbb, mert ebből kiderül, mennyire nincs fogalma arról, hogy nézne ki egy demokráciában a valóban bejelentetlen demonstrációkkal szembeni rendőri fellépés.

Bár horthysta rendőrséget megszégyenítő erőszakkal léptek fel, a parlament ezzel kapcsolatban sem működik: az emberi jogi, rendészeti és nemzetbiztonsági bizottságok együttes ülése a kormánypárti képviselők és rendőri vezetőik kivonulásával kudarcba fulladt.

Nem mellesleg: vajon van, aki még komolyan azt gondolja ebben az országban, hogy az őszödi botrány óta a kormány és az ellenzék napi 24 órában nem hatalmi harccal, hanem a csőd szélére került ország megmentésével foglalkozik? Ebben összegződik a képviseleti demokrácia hatalmon levő rendszerének totális csődje, és ezért nem elég a kormányfő lemondása a válság megoldására.

Magát a csődöt mondott rendszert kell szanálni és egy működőképessel felcserélni. Ehhez nyilván nem elég a parlamenti ellenzék kormányra kerülését célzó népszavazás, hanem kifejezetten rendszerváltó népszavazásra van szükség, mert ez az egyetlen békés lehetőség a válság tartós megoldására és a magyar demokrácia intézményrendszerét illetően egyértelműen megrendült közbizalom helyreállítására. Ugyanakkor a rendvédelmi szerveknél teljes átalakításra van szükség, hogy ilyen, a magyar rendőrség történetének legsötétebb napjait, leginkább a fasiszta csendőrséget idéző akciók lehetőségét is egyszer s mindenkorra ki lehessen zárni.

(Magyar Hírek)