Június tizenharmadika van, három óra körül jár az idő. A Paprika vendéglő teraszán Toroczkai László ebédel. Okosan teszi, közeleg a hagyományos trianoni tiltakozó menet ideje, s bár az elmúlt tíz esztendőben mindig rendben lezajlott, Magyarországon ma sohasem tudhatja az ember, mikor köt ki egy cellában, és ott csapnivaló a koszt.
Szállingóznak az emberek a Regnum Marianum hűlt helyére, már érkeznek a rendőrségi kisbuszok is ötösével, slattyog a vízágyú, megérkezett az aknavető és pásztáznak a kamerák.
Tizenhat óra harminckét perc. Most kezdődne a megemlékezés, a Magyar Gárda szépen felsorakozott, legalább négyszázan állnak fegyelmezetten, hármas sorokban. Sok a civil, itt van a Pax Hungarica szép zöld ingben, de a kezdés várat magára.
Egy fekete személyautó áll be a parkolóba, a vezetője kiszáll, és megkérdezi: miféle tüntetés ez itt? A mellettem álló férfi szűkszavúan ennyit mond: A Hatvannégy Vármegyéé. Aha, mondja az érdeklődő, és visszaül a sofőrülésre. Te ne tudnád? - veti még oda foghegyről a megkérdezett. Valóban, spicliillat száll. A szag erősödik, emberünk folyamatosan a telefonját babrálja, laposakat pislog, les, mint a hároméves, aki azt hiszi, nem látják. A szeme sem áll jól. Mindenkit szemügyre vesz, hallgatózik. Mint kiderül, a késés oka az, hogy a rendőrök belekötöttek Budaházy György betyárjaiba, ingerelte őket az arc elé kötött fekete kendő. Civakodtak vagy fél órát.

Senki nem mozdult, nem türelmetlenkedett.
Végül elérkezett a pillanat, az esemény nyitóakkordja Siklósi András verse volt, amelyet ő maga mondott el. Haláltánc, rémes víziókkal, nekünk fújnák a talpalávalót, de ebből nem esznek. Egyenként persze elhullanánk, gyászunk van ma is, Ekrem Kemál György tegnap megtért a Mindenhatóhoz.
Emlékeztünk rá is egy percnyi csöndes vigyázzal.
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom életében az első esemény volt, amikor egy európai parlamenti képviselő is felszólalt. Szegedi Csanád, aki az eszmélő magyarok jóvoltából kimegy Brüsszelbe, s ott Morvai Krisztinával és Balczó Zoltánnal lerántja a tudatlanság és a szándékos ámítás rossz abroszát az européer asztalról, elmondta: először a Benes-dekrétumok eltörléséért szállnak ringbe, aztán a trianoni gyalázatos határok ledöntését akarják elérni.
Minden embernek küldetése van, azt neki betöltenie Isten előtt való kötelessége. Ha az Európai Parlament nem szeret, hát ne szeressen. A magyar érdek, legyen az felvidéki, kárpátaljai, székely, erdélyi, délvidéki, csonkaországi, előrébb való nekünk mindennél.
Novák Előd egyetértőleg bólogat.
Felzendül a „Vesszen Trianon!”, mellettem egy férfi telefonál, a rendőrök megkurtították a felvonulást, a francia követség érinthetetlen terület. Nocsak, ők félnek a legjobban?
Zagyva György Gyula elmondta, háromszor változtattak az útvonalon, hogy a rendőrség elfogadja az eredeti időpontra tervezett felvonulást. Nem sikerült. Akkor végre leesett: a cél nem más, mint egy betiltott tüntetés feloszlatása a kampánycsend ideje alatt. Az eredmény: égő kukákat, lángoló autókat „híven” közvetítő kamerák, és a beszart kispolgár a karosszékben a tévé képernyője előtt. Az édes álom valóban álom maradt, Toroczkai László úgy döntött, nem ad ilyen magas labdát.
A lehető legjobban tette.
Június huszonhetedikén tüntetés lesz a Venyige utcai börtön épülete előtt, hallottuk Budaházy Györgytől. A megalapozott vád nélkül fogságba vetett honfitársainkért kell kiállnunk. Szép, veretes öv díszíti fekete betyárruháját, rajta tarsoly, pörge kalapján toll. Végre együtt vagyunk. Annyi megosztási kísérlet, annyi egymásnak uszító sunyi akarat ellenére végre, végre együtt.
A menet elindul, hosszan kígyózik. Az első állomás a Szlovák Nagykövetség épülete. Útközben egy fához láncolt, megrogyott, fehérre festett kerékpárt látni. Az abroncsokat kiszedték, a gumik csálén kornyadoznak. Akár a kormányt látnám, mondja valaki, és igaza van.
A követség előtt a felvidéki HVIM egyik képviselője szól. A szlovákok azt mondják, meg fogják ölni a HVIM ottani vezetőit. Hát tessék, itt vagyok, öljetek meg. Nem teszitek? Féltek? Az életünket is feláldozzuk, ha kell, Magyarországért.
A fiatal rendőrök, akik a román nagykövetség épületét védik, kínosan feszengenek. Nézek a szemükbe. Nem állják. Két másodperc sem telik el, és néznek mindenhova, égre, földre, de a szemembe nem. Nem tudom, ők mit áldoznának Magyarországért, honfitársaikért, de boldogtalannak látszanak, amikor ellenünk állítják ki őket.
Szima Juditot ajánlanám nekik, kérjenek védelmet tőle, ha olyan feladatra vezénylik ki, amit nem vesz be a gyomruk.
A XII. kerületi Turul bontását biztosítani MAGYAR RENDŐR NEM MEHET KI!
A román képviselet elől távozunk.
Nini, fekvőrendőr, mondja egy nő, és az aszfaltot bámulja. Tényleg az. Egy laposra gázolt sün fekszik a villamossíneken.
Az utolsó állomás a szerb követség.
Itt Toroczkai László szólt hozzánk. Megértettük, mi a feladatunk, és tudjuk, csakis egymásért érdemes küzdenünk. Győztünk, de most kezdődik az igazi háború. A felkészülés idején túl vagyunk, mostantól magyar a magyarért az utolsó leheletéig harcolni köteles.
Értettük.
Úgy lesz.
A Magyar Gárda a Hősök terén elkiáltotta magát:
Adjon az Isten szebb jövőt! Megrezdült rá a kövezet, és néhány szabad madár lehullt.
Elkezdődött. 
Kucsera Zsuzsa