A szervezők színes kiadványokkal, a Szentest körülölelő 27 km-es védvonalat, és az abban elhelyezkedő véderő helyzetét bemutató korabeli térképvázlattal kedveskedtek a túra résztvevőinek, illetve az előzetesen regisztrált diákok Csordás Eörs Isten ügyének katonája című könyvét is átvehették.

Bartus Ádám, a HVIM szentesi vezetője és egyben a túra főszervezője, az indulás előtt történelmi áttekintetést adott Magyarország háborús szerepvállalásáról és hadszíntérré válásáról. Bevezetőjében kitért arra is, hogy milyen alakulatok és hogyan kerültek a Szentes köré kiépített védelmi vonalak mögé, illetve a városért vívott harcok részleteit is ismertette a megjelentekkel.

Az V. Vitéz Vastagh György Emléktúrán több koszorút is elhelyeztek. Az elsőt a szentesi születésű Pirity Mátyás, a finnek és a szovjetek között zajló, úgynevezett téli háború hősének emléket állító táblánál. Megemlékeztek az egykori védvonal közelében fekvő bánomháti temető sarkában található tömegsírnál, ahol több mint egy tucat szentesi huszár és egy munkaszolgálatos megcsonkított teste nyugszik. Ők a várost 1944. október 8-án ért déli irányú támadás során estek áldozatul az őrposztjukon a páncélosokkal támadó szovjeteknek, akik legéppuskázták őket, majd a lecsupaszított holtestek többségét saját kardjaikkal lefejezték. A környékbeliek temették el mindannyiukat a város határában már akkor is meglévő temető szélében, és azóta is ott nyugszanak mindannyian.

A túra résztvevői a városi egykori repterét maguk mögött mögött hagyva értek el ifjabb kisbarnaki Farkas Ferenc egykori páncélos hadnagy kopjafájához, ahol - a fentebb említett helyszínekhez hasonlóan - kopjafát helyeztek el, elmondták a Hiszekegyet, illetve a történteket is felelevenítette Bartus. A kopjafa a társai életét önfeláldozó módon megmentő hadnagy hősi halálának helyszínét mutatja, de a közelben ma is áll az a tanya, amelynek tulajdonosa a harcok csitulását követően az udvaron eltemette az alig 20 esztendős honvéd holttestét.

Végül megkoszorúzták a Szentest Csongráddal összekötő vasúti híd szentesi hídfőjén található emléktáblát, amelyen az eredeti, felrobbantott híd megmaradt pillérén hirdeti vitéz Vastagh György ezredes nevét. Ezen a helyszínen Bakondy Imre tüzér törzsőrmesterről is megemlékeztek, aki szintén az ostrom egyik hőse volt. A Szentesért vívott harcok komolyságát az is jól mutatja, hogy az itt tanúsított vakmerő hősiességért mind Vastagh ezredes, mind pedig Bakondy törzsőrmester megkapták a Magyar Arany Vitézségi Érmet. Ennek a legmagasabb magyar katonai kitüntetésnek mindösszesen 62 viselője volt a háború során, a tiszti fokozatát 22-en, a legénységit pedig 40-en érdemelték ki.

A túra zárószakaszán egy közös főhajtás erejéig megálltak a Szentesen hősi halált halt lengyel pilótáknak (Pawel Szejnowski és Jan Lewandowski) állított emlékműnél. Ők voltak azok a brit katonai szolgálatot vállaló lengyel repülők, akiknek 1944 augusztus elsején végzetes találkozásuk volt a szentesi hidat védő magyar légvédelemmel. A gép további 4 fős személyzete még ki tudott ugrani a gépből, ők épp bőrrel kerültek magyar hadifogságba. A háborúban ugyan ellenségek voltunk, de a két nép legendás barátsága megmaradt, így a túrázók is fontosnak tartották a tiszteletadást a hősi repülőhalált halt lengyelek emléke előtt.

Az V. Vitéz Vastagh György Emléktúrát Szentes városvezetése és a helyi sajtó részéről a teljes mellőzöttség és elhallgatás kísérte a múlt években is, amely az idei évben sem változott. A szervezők tájékoztatása szerint egyedüli támogatást a Gyarapodó Magyarországért Alapítvány segítsége jelentette, akik jóvoltából egy korábban nem látott igényességű tájékoztató anyag kerülhetett a túrázók kezébe.

(Forrás: a szervezők tájékoztatása és a Szentes Hősei Facebook-oldal nyomán)

Szabadkán született 1896-ban. A hadapródiskolát befejezve 1915-ben zászlósként került ki a frontra. Még abban az évben előléptették hadnaggyá, 1917-ben pedig főhadnaggyá. Az első világháború ideje alatt háromszor kapta meg a "Legfelsőbb dicsérő elismerés" (Signum Laudis) kitüntetést.

1941-ben már alezredessé léptették elő és kinevezték az 1. gépkocsizó zászlóalj parancsnokává. A Don-kanyarba az az 1. páncéloshadosztályhoz sorolt 1. gépkocsizó lövészdandárral került ki 1942 nyarán. A hídfőcsatákban kitűnt példamutató személyes bátorságával. A keleti hadszíntéren kapta meg a II. osztályú német vaskeresztet és a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét hadiszalagon a kardokkal.

A nagy szovjet áttörés idején itthon tartózkodott szabadságon. 1943-ban előléptették ezredessé, majd 1944 őszén ezredével újra a frontra vezényelték. Ezrede szeptembertől folyamatosan harcban állt az Arad-Temesvár felől előretörő 2. Ukrán Front egységeivel. Szeptember 13-án csapataival visszafoglalta Aradot. Legsúlyosabb harcait szeptember 30. és október 9-e között vívta.

Október 9-én kitört alakulatával a szentesi hídfőből, és visszafoglalta az orosz páncélosoktól körülzárt Tisza-hidat. Ezzel az akcióval lehetővé tette sok száz honvéd számára a kimenekülést a körülzárt hídfőből. A vállalkozás közben az ezredes a tüzérségi tűztől súlyosan megsebesült, Kecskemétre vitték a csapatkórházba, de az orvosi beavatkozás ellenére másnap belehalt sérüléseibe. Katonai tiszteletadással temették el Budapesten (családja közbenjárására 1968-ban az igazi otthonában, Balatonalmádiban, a Szent Imre Plébániatemplom sírkertjében helyezték végső nyugalomra). A Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet post mortem kapta meg a honvédség 13. tagjaként. Rendkívüli emberi tulajdonságai miatt beosztottjai példaképüknek tekintették, és megtiszteltetésnek vették, hogy alatta szolgálhattak. Katonái a harctéren az ő nyugalmából, biztonságából és személyes bátorságából merítettek erőt.

1944. október 8-án, az ellenséges tűz alatt álló szentesi Tisza hídon, önként jelentkezőkből álló osztag élén vontatójával öt ízben átment a folyó keleti partjára, tüzérosztályának négy lövegét a hozzájuk tartozó értékes műszerekkel és híradóanyaggal együtt vakmerő bátorságával mentett meg az ellenség kezére jutásától.

Kitüntetései: Magyar Arany Vitézségi Érem, Magyar Bronz Érdemkereszt, Tűzkereszt, Szolgálati Jel, Felvidék, Erdély, Délvidék Emlékérem.

A háború végén orosz hadifogságba esett, ahonnan 1948 júliusában térhetett haza.