Itt nyeltem egy nagyot, és gyorsan elszámolva tízig az agyam vad zakatolása mellett felidéztem általános iskolai tanulmányaim történelemóráit. Szerény tudomásom szerint ekkor még nemhogy a fent említett állam, de még az elődje, Csehszlovákia sem létezett. Ez történelmi tény, amit a jelenkori hatalom egy tollvonással megváltozat.

Valahol érthető a kapálózás, a területek mellé történelmi tettek, nagyságok nem jártak. Hát vegyük el a másét. A gond az, hogy az ilyen „ferdítéseken” generációk nőnek fel, akik a magyarokat a Duna másik oldalára kívánják. Ugyanebben a cipőben jár a cseh és szlovák történetírásban meghonosodott Uhorsko kifejezés is.

A Magyar Királyság tényét nehéz megemészteni, és ezzel 1000 évet legitimálva arról beszélni, ami valójában volt. Így hát minden, ami az 1920 előtti történelmi Magyar Királyságot érinti az ő párhuzamos világukban Uhorsko gyűjtőnév alá került. Egy állam, ami nem magyar volt, hanem többnemzetiségű népek közös gyűjtőhelye.

Ezt a logikai gondolatmenetet folytatva viszont akkor most sem beszélhetünk Szlovákiáról, hiszen nem csak egy nemzet országa. A közhiedelem szerint borzasztó elnyomásban éltek, de úgy, hogy számban nem fogytak, hanem gyarapodtak. A fenébe, irigylésre méltó diktatúra lenne a felvidéki magyarság számára ilyen állapot. Mára nem 450 ezren lennénk, hanem másfél millióan.

Természetesen csak mindaddig használatos az Uhorsko megnevezés magyartalansága, amíg a mai mítoszgyárosoknak megfelel. Ha pejoratív, negatív színben kell feltüntetni az akkori államalakulatot és keseregni egy jót az elnyomók kegyetlenségén, akkor már nem derogáló a „magyar” kifejezést használni. Egy Miava (Myjava) melletti emlékmű a puszta szélén a dicső múltat idézi. A szabadságát vágyó nép felkelését a magyar hadsereg ellen, mindezt 1848-ban.

Egy nép nem akkor válik naggyá, ha mozaikkockákból összerakva innen-onnan múltat gyárt magának - jegyzi meg a szerző.