A történeti kutató munkája soha nem érhet véget, a tegnapi rejtélyek megfejtése után jön megannyi újabb kérdőjel, az elfeledett ok-okozati viszonyok újraértékelése, a mások által elhagyott nyomok újra azonosítása. Többször leírtam már: az ismeretanyag lépésről lépésre történő bővülése szüntelen kiegészítésekkel, javításokkal, frissítésekkel jár, enélkül nincs hiteles publikáció sem. A hiánypótlás nem hátrány, hanem elengedhetetlen folyamatkövetés. A régóta ajtónyitásra váró csontvázak akkor is kiesnek a rozzant szekrényből, ha egyébként szörnyű időket élünk, aggasztó napi gondokkal.

2010-ben megjelent tanulmányomban elsőként dolgoztam fel az átmentett és elhallgatott állambiztonsági múlt tetten ért következményeit az első szabadon választott magyar országgyűlés (1990-1994) képviselői körében. Legalább 25 állambiztonsági hálózati személy jutott be a T. Házba minden törvényes kontroll nélkül, a politikai pártok megalkuvó, hanyag és felelőtlen közreműködésével.

És a sornak még nem volt vége. 1994-ben folytatódott a gátlástalan politikai kalandorság. Négy év nem volt elég az alapos tájékozódáshoz, a tanulságok levonásához. Az „Ügynökök az országgyűlésben” című kötetemben további 8 képviselőről bizonyítottam cáfolhatatlan érintettségét.

[Felsoroltam még több olyan képviselőt, akinek valószínűsíthetően szintén hálózati múltja volt, de valamelyik bizonyíték hiányzott ahhoz, hogy teljesüljenek a törvényes előírások (2003. évi III.tv.1.§ (5)) szerinti kritériumok a hálózati személy fogalmához.]

S itt álljunk meg azért, amiért ezt a rövid tanulmányt írom. Néhány hete avatott értelmiségiek – köztük kutatók – kötetlen beszélgetésén jeles professzor ismerősöm felhívta a figyelmem arra, hogy az általam felsorolt, bizonyítottan érintett, 1994-ben mandátumot szerzett képviselők köréből kimaradt egy: a III/III-as Dr. Simon Imre, „Erdős” informátor, akit az MSZP vitt be 1994-ben Békés megyei területi listáján. Jót mosolyogtunk, mert természetesen nem volt semmilyen „pártos” okom erre, csak akkor még nem dolgoztam fel teljesen a hiányolt képviselőt.

„Erdős” csak akkor bukott le, amikor működni kezdett az átvilágítási törvény (Az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről és a Történeti Hivatalról szóló 1996. évi LXVIII. örvénnyel módosított 1994. évi XXIII. törvény.)

Az átvilágító bírók Dr. Gondos Imre elnök vezette II. sz. Bizottságának 1997. július 02-i határozatában foglalt felszólítására Dr. Simon Imre országgyűlési képviselő (MSZP) 1997. augusztus 8-án nyújtotta be lemondását az Országgyűlés elnökének. Gál Zoltánhoz címzett levelében a tényleges ok helyett így indokolta távozását:

„Az utóbbi hetekben … életemben olyan változások következtek be, amelyek miatt csökkenteni kívánom közéleti szerepvállalásomat. Ennek első lépéseként teszem meg lemondásomat.” (ÁBTL 5.1. – 00/8006/1997/12).

Tudományos kutatóként az állambiztonsági mágnesszalagok 2018-ban történt megnyitása után, 2020 szeptemberében találtam meg Simon Imre, „Erdős” informátor személyi nyilvántartó lapját a szalagok hálózati adattárában (ÁBTL, H-2.3.2), ami kiegészült 1966-ban kelt 6-os kartonjával (ÁBTL – 2.2.2.) és jelentéseinek Munka dossziéjával, melyet 3.1.2. M-31528 számon őriz az ÁBTL.

Simon Imre (1947. január 6, Szakmár, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, Farkas Veronika) nagyszülei mindkét ágon Kalocsa környéki gazdálkodók voltak. Édesapja: Simon Ignác előbb egyéni gazdálkodó, majd tsz-tag, anyja szintén gazdálkodó, azt követően a szakmári termelőszövetkezetben dolgozott. István bátyja mérnök-közgazdász, Ignác öccse közgazdász és programozó matematikus. 1972-ben nősült, felesége: Szepesi Zsuzsanna kémia-fizika szakos középiskolai tanár, két lányuk született: Ágota (1973) és Judit (1977).

Kalocsán érettségizett 1965-ben, az I. István Gimnáziumban. Hódmezővásárhelyi sorkatonai szolgálat (1965-1966) után Szegeden, a József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karán folytatta tanulmányait, 1971-ben szerzett matematika-földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet.

Két évig Budapesten az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének kutatója, majd 1973 őszétől Békéscsabán az intézet alföldi kutatócsoportjának főmunkatársa. 1974-ben egyetemi doktori címet szerzett, majd kutatását a moszkvai Lomonoszov Egyetem levelező aspiránsaként folytatta (1976-1980). Kandidátusi fokozatot ért el 1980-ban, disszertációjának témája: A területi differenciálódás vizsgálata matematikai módszerekkel alföldi példákon.

Hazai és külföldi szaklapokban számos publikációja jelent meg területfejlesztéssel, településfejlesztéssel, az agrártérségek átalakulásával, az elmaradottság és a hátrányos helyzet feltárásával, elemzésével kapcsolatosan. Szerkesztője az Alföldi Tanulmányoknak és az Alföldi Társadalomnak. A Regionális Kutatások Központja alföldi kutatócsoportjának vezetője 1984 és 1991 között.

1991. januárjában megválasztották a Békés Megyei Közgyűlés elnökének. 1995-ben tagja a Dél-alföldi Regionális Befektetési Társaság felügyelőbizottságának. Békés Megye Szociális Alapítványa (1991) és a Békés Megyéért Vállalkozásfejlesztési Alapítvány (1992) kuratóriumának elnöke. A Magyar Urbanisztikai Társaság Békés megyei szervezetének 1993-ban lett az elnöke.

Politikai pályafutása során előbb KISZ-évfolyamtitkár az egyetemen.1970-ben belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba. 1989. október 6-án átlépett az MSZP-be. 1991. januárjáig a békéscsabai szervezet elnökségének és a párt országos választmánynak is tagja. Az 1990. évi országgyűlési képviselőválasztáson sem a párt megyei, sem annak országos listáján nem jutott be a parlamentbe. Ugyanebben az évben az önkormányzati választásokon a békéscsabai MSZP-lista vezetőjeként tagja lett a városi képviselőtestületnek.

1994-ben ismét a megyei közgyűlés elnöke. 1992-től a strasbourgi székhelyű Európai Régiók Gyűlése vezetőségének tagja, az egészségügyi és szociális kérdésekkel foglalkozó bizottság alelnöke. A magyar megyei önkormányzati szövetségek részéről tagja a szintén strasbourgi központú Európa Tanács Regionális és Helyi Hatóságok Állandó Konferenciájának.

Az 1994. évi országgyűlési választásokon egyéni jelöltként nem indult, ám szerepelt az MSZP Békés megyei területi listáján (2.) és az országos listán (47.) is. Mandátumot a megyei listáról szerzett. Kezdetben az Országgyűlés európai integrációs ügyek bizottságának tagja, majd a környezetvédelmi bizottságé, az IPU magyar csoportja magyar-orosz baráti tagozatának elnöke, a magyar-belga baráti tagozat alelnöke, a magyar-kubai tagozat tagja. Az MSZP frakcióban a területfejlesztési munkacsoportban dolgozott. Az orosz nyelvet felsőfokon, az angolt középfokon beszélte.

Miközben egyetemi előfelvételisként sorkatonai szolgálatát Hódmezővásárhelyen töltötte (1965-1966), az alakulat elhárító tisztje, Tóth hadnagy felfigyelt rá, s néhány személyes beszélgetés után úgy ítélte meg, hogy alkalmas az egyetemi hallgatók körében végzendő felderítő munkára. A jelölt ekkor még csak a középiskolai tanulmányai alatt szerzett politikai tapasztalatairól, észrevételeiről számolt be. Ennek alapján 1966. június 3-án a BM Csongrád megyei Rendőr-Főkapitánysága Politikai Osztályának III/III Alosztálya „Erdős” fedőnéven, hazafias alapon beszervezte ügynöknek. Alosztályvezető: Dán István r. százados, csoportvezető: Bóka István r. őrnagy. Beszervezője és első kapcsolattartója Juhász György r. alhadnagy volt, foglalkoztatási vonala - nyilvántartó kartonja szerint – „speciálisan ifjúsági”. Dossziészáma: H-46513, irattárba helyezve: B-118701 és M-31528 dosszié.

„Erdős” ügynök június 13-án még Hódmezővásárhelyen, az alakulat elhárító tisztjének szobájában találkozott III/III-as kapcsolattartójával, aki miután felvilágosító válaszokat adott kérdéseire, egyebek között ezt írta jelentésébe:

„E kérdések megbeszélése után az ügynök kijelentette, hogy ezek ismeretében szívesen áll rendelkezésünkre és együttműködésünk során személyekre való tekintet nélkül jelenteni fogja a tudomására jutó ellenséges tevékenységre utaló jelzéseket.”

Szeptemberben az ügynök megkezdte egyetemi tanulmányait, első jelentései után kapcsolattartó tisztje megállapította:

„Véleményem szerint a bizalmas munka számára nem okozott lelki problémákat”

Melyek azok a témakörök, amelyeket „Erdős” jelentései a leggyakrabban érintenek a következő években (1966-1970)?

 

Jelentéseit tartótisztjei váltakozva minősítették operatív szempontból értékesnek vagy értéktelennek. 1969-től egyre inkább azt tapasztalták, hogy „Erdős” felszínesen látja el a kapott feladatokat, azok végrehajtását igyekszik elodázni, kezdeményező készsége csökkent, a megbeszélt találkozási helyeken („Utasellátó” Étterem, „Anna” Presszó, „Hungária” Söröző, stb.) késve vagy egyáltalán nem jelenik meg.

1970. szeptember 19-én megtartott találkozójukon Simon Imre bejelentette, hogy az egyetemi MSZMP szervezet előterjesztése alapján a felsőbb szerv jóváhagyta párttagsági felvételét. Erre való tekintettel az állambiztonsági hálózati személyek köréből 1970. október 28-án kizárta a Csongrád megyei ÁB szerv.

Ettől a naptól kezdve, sok éven át, fényes karrierje végéig, soha senki, egyetlen hivatalos szerv, parlamenti tisztségviselő vagy bizottság, de saját pártja sem érdeklődött esetleges állambiztonsági múltjáról, mint előre lépésének akadályáról, s ő sem tájékoztatott arról senkit. [MSZP frakcióvezető: Szekeres Imre, a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöke: Boross Péter, 1994. 06. 28. -1996. 04. 15., Kónya Imre, 1996. 04. 16. – 1998. 06. 17.]

Az elhallgatott és átmentett titkosszolgálati múlt fájdalmasan és kitörölhetetlenül hozzátartozott a rendszerváltás torz erkölcsi arculatához. Nem változtatott azon a már említett átvilágítási törvény sem, amely a BM III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség hálózati személyei közül csak a III/III. Csoportfőnökség érintettjeit szűrte ki, a többiek számára kiskaput hagyott, az átvilágító bírók eljárási gyakorlata kijátszható volt.

Gondoljanak csak arra a példára: hogyan vitte be a Fidesz-KDNP még 1998-ban is a parlamentbe Polonyi Kornélt, a „Tóth József” fedőnevű III/II-es informátort a Veszprém megyei területi listájáról az átvilágító bírók asszisztálása mellett. S miként töltötte ki idejét zavartalanul az informátor 2002-ig, amiért is aztán derék munkásságával állami kitüntetést érdemelt ki Áder János köztársasági elnöktől. [Lsd. idézett kötetem, 204-218 oldalát, valamint a további példákat.] Igaz, az ügynökök kitüntetésében Ádert felülmúlta Mádl Ferenc és Göncz Árpád is.

De nem az átvilágítási törvénnyel kezdődött a cinikus hazugságok sora, hanem még az új parlament 1990. május 2-i megalakulása előtt. Ahogy erről hivatkozott könyvemben is írtam: a volt BM. IIII/III. Csoportfőnökség 1990. január 18-i, jogutód nélküli megszűnése után a hálózat tagjainak egy részét, akik vállalják a további szolgálatokat, átmentik a szerveződő új kémelhárításhoz, a február 14-én megalakuló Nemzetbiztonsági Hivatalhoz. A tovább szolgálóknak így eltüntetik a politikai rendőrséghez kötődő múltját, őket majd nem is kell átvilágítani. Az akció oly sikeres az érintettek körében – rendszervváltó mentőakció néhány nap alatt -, hogy az NBH a megalakulása után is tovább válogat egészen május közepéig, s a múlt embereiből feltölti a hírszerzés és a bűnügyi felderítés, valamint a katonai hírszerzés és elhárítás megritkult hálózatát. Miközben a BM Roosevelt téri székházának alagsori páncéltermében magához véve eltüntet kb. 17-18 ezer személyi kartont, adatlapot az operatív nyilvántartóból, megsemmisíti a „Különösen fontos, titkos” (KFT) minősítésű hálózati személyek dokumentációját.

Az MDF meghirdette „Tavaszi nagytakarítás” elmaradt, az Antall -, majd a Boross kormány alatt folytatódott a megalkuvások sora, 1994-től pedig miért is változtatott volna mindezen Horn Gyula, - nem ők ígértek rendszerváltást.