- Főleg Londonban élő magyar hazafiaknak nevezném magunkat, de vannak szimpatizánsaink és barátaink szerte az Egyesült Királyságban. Ez egy baráti társaság, amit az azonos világnézet, a tettrekész hazafiság köt össze.

- Tevékenységünk többrétegű. Megemlékezéseket szervezünk nemzetünk ünnepein, gyásznapjain, sajátos megmozdulásokkal tiltakozunk bizonyos igazságtalanságok ellen, mint ahogy tettük azt a székely zászló kiakasztásával is a román nagykövetségre. Legnagyobb rendezvényünk a most már évek óta rendszeresen megrendezésre kerülő, a trianoni békediktátum igazságtalanságára figyelmeztető demonstráció.

Ezeken kívül előadásokat is szervezünk az itt élő, hozzánk hasonlóan gondolkozó magyaroknak, egyrészt a “tisztábban látás”, “ébresztés” végett, másrészt, hogy elérhető közelségbe hozzunk neves közéleti személyiségeket. Ezeket az előadásokat általában adományok gyűjtésére is felhasználjuk, amivel aztán a Kárpát-medencében élő magyar testvéreink ilyen-olyan terveit támogatjuk. Végül, de nem utolsó sorban egy baráti közösséget építünk, hogy a magunkfajták az angol emigrációban is megtalálhassák, és információkkal, tapasztalatokkal, tanácsokkal segíthessék egymást.

- Felvonulásnál még nem tartunk, ahhoz tömeg is kéne. Ehelyett egy helyben táborozunk London valamely forgalmas pontján (Parlament tér, Hyde Park, Downing Street), látványos molinókat helyezünk ki, szórólapokat készítünk, amiket az arra járó angoloknak, no és a turistáknak osztogatunk, hadd tudjanak róla, milyen igazságtalanság történt velünk annak idején, és történik a mai napig emberek százezreivel Európa közepén. Mit tudunk ezzel elérni? Nyilván nem sokat. Ez egy jelképes kiállás, amivel azt üzenjük a világnak: ez a történet még nincs lezárva, nem felejtünk, és nem nyugszunk bele, nem, nem, soha ! Anyagi és fizikai lehetőségeinkhez mérten szeretnénk felhívni minél többek figyelmét, hogy mi folyik a világban.

- Sokan érdeklődéssel, de többnyire teljes értetlenséggel. Az arra járó románokon és szlovákokon kívül senki nem hallott még erről a dologról sohasem. És nem értik, hogy mit akarunk egy 93 évvel ezelőtti eseménnyel kapcsolatban. Arról, hogy az utódállamokban mennyi magyar él most is, és milyen körülmények között, fogalmuk sincs. Amikor ezt röviden elmeséljük nekik, hitetlenkedve hallgatják. Azt gondolják, ha vannak is nemzeti kisebbségek Közép-Európában, azok bizonyára úgy élnek ott, mint az Egyesült Királyságban a skótok vagy a walesiek... Ezért is nagyon fontos ez a kiállás, a tájékoztatás. Ha csak három emberben elültettünk valamit, és este megnézi az interneten, hogy miről is van szó, már azzal is tettünk valamit az ügy érdekében.

- Igyekszünk tabudöntögető előadókat, hazafias politikusokat, közéleti személyiségeket meghívni, de terveink között szerepel a jövőben Angliában játszó magyar sportolókat is meghívni, hogy a sportkedvelőknek teremtsünk egy különleges lehetőséget. Az elmúlt években vendégünk volt többek közt Murányi Levente, Vona Gábor, Morvai Krisztina, Gaudi-Nagy Tamás, Kőházy Fanka Deli, Bogár László, Juhász Oszkár, Pörzse Sándor, vagy legutóbb Skype segítségével Budaházy Gyuri, és Szaniszló Ferenc is ígéretet tett, hogy idén eljön hozzánk.

- Nem mindenki és nem feltétlenül, de vannak köztünk jobbikosok, gárdisták, vármegyések, és olyanok is, akik nem kötődnek párthoz vagy politikai csoportosuláshoz, csupán egy tenni akaró hazafias közösséghez akarnak tartozni külhonban is.

- Változó. A Vona-, a Morvai-, és Gaudi-Nagy-előadásokon kb. 160-an voltak, a többin kevesebben. Ha azt nézzük, hogy kijön ide az Edda vagy Ákos koncertezni, és ilyen alkalmakkor 600-800 magyar is összejön, hogy bulizzon egyet, akkor ahhoz képest ez nem sok. De ha azt nézzük, hogy ebben a szegmensben rajtunk kívül senki nem szervez semmit, semmilyen más politikai csoportosulás nincsen, akkor nem olyan rossz. Negatív visszajelzés eddig egyáltalán nem volt, annál több köszönet és gratuláció. Mi azt mondjuk, már akkor megérte egy ilyen előadás megszervezése, ha új arcokat látunk, új embereket ismerhetünk meg, és örömöt szerezhettünk a jelenlévőknek.

- Ez még 2010-ben történt, egyik előadásunk előtt egy, a magyarokat előszeretettel antiszemitázó újságíró egyikünket megkereste, hogy interjút szeretne velünk készíteni az egyik prominens itteni újság számára. Tudni kell, hogy ez a nőszemély ennél az újságnál a Közép- és Kelet-Európával foglalkozó rovat vezetője, és persze teljesen véletlenül zsidó származású, így aztán zsigerből utál mindent, ami jobboldali vagy tradicionális, minket, magyarokat pedig különösen. Ezt nem is nagyon palástolja, írásaiból sugárzik a gyűlölet, de, mint tudjuk, nekik szabad. Mindezeket mérlegelvén, úgy gondoltuk, hogy inkább nem fogunk jópofizni vele. Interjú így nem lett, de sebaj, írt rólunk ehelyett egy riportot, aminek az volt a lényege, hogy mi mocskos nácik vagyunk, és minden normális britnek kutya kötelessége fellépni ellenünk. És láss csodát, másnaptól megindultak a fenyegető telefonok a pub ellen, amit az esemény helyszínéül választottunk. Szerencsére a tulajdonos egy korrekt ír úr volt, aki szimpatizált a magyarokkal, és nem hátrált meg, nem fújta le a dolgot. Nem akarom most részletezni, mikkel fenyegették őt is, minket is, csak annyit ebből, hogy be lett ígérve egy durva antifa tüntetés ellenünk, aminek a helyszínt adó pub és a mi csontjaink szétzúzása lett volna a végkifejlete.

- Hogyne. Az volt a válasz, hogy nem muszáj nekünk előadást tartani, akár el is halaszthatnánk. De nem kell aggódni, mert ha mégis ragaszkodunk a tervünkhöz, a Metropolitan Police ura a helyzetnek, meg leszünk védve...

No, a kérdéses napon meg is jelent vagy tizenöt lerobbant, koszos, szakadt punk meg antifa, hogy demonstráljanak ellenünk. Szórólapokat osztogattak a járókelőknek, mi is kértünk belőle emlékbe, adok is majd egyet. Az egyik félrészeg punkot megkérdeztük, ugyan honnan értesültek a mi kis rendezvényünkről, hiszen ők angolok, mi meg csak magyar fórumokon hirdettük az eseményt. Kiderült, hogy neki például fogalma sincs, hogy mi ellen tüntetnek, de valakik fizettek nekik azért, hogy ott ácsorogjanak két órát. Aztán jött két rendőr, és hazaküldték őket, mert elfelejtették bejelenteni a tüntetést. Később még benézett négy másik rendőr, mert kaptak egy telefonos bejelentést, hogy tömegverekedés van, persze semmi ilyesmi nem történt.

Akár nevethetnénk is utólag az egészen, ha az ír tulajdonostól a következő héten nem vette volna el az önkormányzat a pub bérleti jogát. De elvették. Hivatalosan valami adózási szabálytalanságra hivatkozva, de gyakorlatilag azért, mert a “magyar fasisztákkal” cimborált. Rajta álltak bosszút, ha már nekünk nem tudtak keresztbe tenni...

- Biztosan lehet, de nekünk eddig nem sikerült. Az átlagos angol nacionalista olyan, mint amilyennek nálunk a vicclapok bemutatják a szkinhedeket. Kopaszok, szeretnek alkoholizálni, verekedni és buták. (Tisztelet a kivételnek, akik biztosan léteznek, de még nem sikerült találkoznunk velük.) A probléma csak a legutóbbi tulajdonsággal van, de ez éppen elég arra, hogy ne tudjunk összefogni velük. Egyszerűen nem képesek megérteni, hogy a közép- és kelet-európai bevándorlók közül a többség nem azért érkezett Angliába, hogy lerombolja az ő civilizációjukat. Utálnak minket, és egy kalap alá vesznek a színesbőrű meg a muszlim bevándorlókkal. Nem gondolkoznak a fehér és keresztény népek összefogásában. Illetve annyiban, hogy majd ők összefognak az USA-val, és együtt lenyomnak mindenkit.

- A többség. De ne legyünk igazságtalanok, a többség nálunk, magyaroknál is félre van vezetve, nem igaz? Mi talán annyival állunk jobban, hogy nálunk az idősebb generációk élnek egy hazugságból felépített álomvilágban, a fiatalok közül viszont egyre többen ébrednek, így a folyamat iránya reményt keltő. Angliában viszont az idősebbek morognak a bajszuk alá, mert ők még az ötvenes években a brit birodalomban születtek, és egy teljesen fehér és angol országban szocializálódtak. Ők még emlékeznek, hogy milyen volt akkor, és látják, hogy milyen most, és érthetően nem túl boldogok emiatt. A fiatalok viszont kétségbe ejtőek. A nagy jólét elpuhította őket, a média kilúgozta az agyukat. A divat a fiúkat elnőiesítette, a lányokat a prostiság felé tereli. Hihetetlen mértékű az alkoholfogyasztás, a multikulti pedig teljesen elfogadott dolog lett. Az a nagyon kevés angol pedig, aki látja és érti, hogy mire megy ki a játék, meg se mer mukkanni. Érthető is, elképesztő nyomás van rajtuk. Itt jóval keményebben büntetik a normális gondolkozást, mint Magyarországon.

- Példákkal próbálnám illusztrálni, amit mondok.

Itt törvény tiltja, hogy állami alkalmazott egy “szélsőséges párt” tagja legyen. Szélsőséges párt persze csak egy van, a BNP, (British National Party), akik egyébként szókimondás terén a mi Jobbikunknak a nyomába sem érhetnek, de ettől még karanténba vannak zárva. Nos, néhány éve valakik megszerezték ennek a pártnak a tag nyilvántartását, és felrakták az internetre. A bulvársajtó hetekig hozta nyilvánosságra a neveket, fényképpel, lakhellyel, munkahellyel együtt. Több ezer rendőrt, katonát, orvost, tanárt rúgtak ki azonnal a munkahelyéről, mert kiderült róluk, hogy egy “szélsőséges párt” tagjai. (Ennyit a fene nagy demokráciájukról.) Rengetegnek azonnal költözni is kellett, mert a környékbeli színesbőrűek beazonosították őket, és megkezdődött a terrorizálás. Képzelhetjük, ezek után hányan szerettek volna belépni ebbe a pártba...

Tavalyelőtt pörgött az interneten az a videó, amiben egy angol nő a villamoson szidja a bevándorlókat, talán emlékszünk még rá. Nos, börtönbe került érte. (Ennyit a vélemény- és szólásszabadságról.) Ezek után érthető, ha mindenki kétszer is meggondolja, hogy mit beszél az utcán, vagy nyilvános helyen.

De a legdurvább: néhány éve egy londoni általános iskolában, egy kilencéves (!) angol kislány tiszteletteljes levelet írt az iskolája igazgatójának, amiben megkérte, hogy helyezzék át egy másik osztályba, mivel az osztályában ő volt az egyetlen angol, az összes többi osztálytársa indiai volt, ráadásul mind urdu nyelven beszéltek. Mármint szünetben, mert az órán persze angolul. Így vele pont szünetben nem beszélt senki, ő nem értette, hogy a többiek mit beszélnek, nem vették be a játékba, és egyedül érezte magát. Ezért kérte, hogy tegyék át egy olyan osztályba, ahol angol gyerekek is vannak. Érthető, nem? Na mi lett? Átrakták? Nem. Kirúgták az iskolából, rasszizmus vádjával ! Kilencévesen! (Ennyit a toleranciáról.) Vajon azok a szülők, akik mindezt olvasták az újságban, milyen tanácsokkal eresztették másnap gyerekeiket az iskolába?

És ezekhez hasonló esetek minden héten történnek itt, a sajtó pedig lelkesen beszámol róluk. Ez ám a népnevelés! De nevezhetnénk pszichikai terrornak is. Ezért mondom, hogy itt azok is teljes csendben vannak, akik egyébként látják, hogy mi történik. Félnek. És ne legyenek kétségeink, a háttérhatalom Magyarországon is, meg mindenhol máshol ugyanezt a terrort akarja általánosítani! Nagyon remélem, hogy a magyarságba beletörik a bicskájuk! És nagyon remélem, hogy a világszerte egyre több “felébredt” ember kitalálja a módját, hogy miképpen tudjuk ezt a sátánista háttérhatalmat eltakarítani a világunkból!

- Örömmel mondhatjuk, hogy a Londonban élő lengyel hazafiakkal nagyon jó kapcsolatot építettünk ki. Na persze a népeink közt meglévő több évszázados barátság miatt ez nem volt nehéz. Látogatjuk egymás rendezvényeit, és a hétköznapokban is tartjuk a kapcsolatot. Komoly közös terveink vannak a jövőre nézve, de erről most még nem mondanék semmit, legyen meglepetés!

- Először is, nem vagyunk sem civil, se semmilyen szervezet, ez egy baráti társaság. Másodszor, valóban naiv a kérdés, “természetesen” nem a válasz. Saját magunk finanszírozzuk a rendezvényeket, megmozdulásainkat. Sőt inkább mi szoktunk alapítványokat támogatni, nem fordítva. Gazdag magyar emigráns? Hát én olyannal még nem is találkoztam...

- Eddig saját zsebből és szimpatizánsaink adományaiból fizettük a költségeket. És hadd pontosítsak egy dologban: még egyetlen előadónk sem fogadott el egy penny honoráriumot sem! Mindenki ingyen, szeretetből volt itt, mint ahogy a mi programjaink is ingyenesek természetesen. Ami korántsem egyértelmű, hiszen voltam én már olyan március 15-i megemlékezésen itt, Londonban, amire 5 fontért belépőjegyet kellett venni!

- Tiszteljük és becsüljük a HVIM munkásságát, és sajnos van igazság ebben a mondatban, nagyon sokan valóban csak elköltik a pénzüket. Mi önkéntes alapon amolyan tagdíj gyanánt adakozunk rendszeresen, ebből fedezzük a kiadásainkat. Lehet, hogy voltak olyan vármegyések és vannak olyan magyarok, akik valóban fittyet hánytak a tagdíjra és elsörözték a pénzt, de mi a saját szabadidőnkből és pénzünkből igenis áldozunk hazánk érdekében, erőnkhöz képest. Ha valaki azt hiszi, itt kolbászból van a kerítés, az téved. És egy ilyen, megyényi városban az is szép, hogy egyáltalán összetartunk és találkozunk. Az emberek többsége kényszerből jön külföldre, hitelt, adósságot törleszteni. Ők az itteni megélhetés kifizetése után minden maradék pénzüket hazaküldik. Ezek mellett, ha valaki bedob havi 10 fontot a nagy közös kalapba, azt is nagyon meg kell becsülni. Meg is becsüljük.

- Nagyon egyszerűen, el kell jönni az általunk szervezett programokra. Megtalálhatóak vagyunk Facebookon Magyar Magvető néven, és van egy facebookos oldalunk is Londoni Magyar Magvető néven, ahol megtekinthetők videóink azokról az előadásokról és eseményekről, amiket felvettünk.

És van egy villanyposta címünk is: magyarmagveto@gmail.com

Nem vagyunk egy zárt társaság, ellenkezőleg, minél több magunkfajtával szeretnénk tartani a kapcsolatot. Rengeteg magyar él mostanában Londonban és az Egyesült Királyságban, akár össze is tarthatnánk. Régi igazság : “Egységben az erő”!

(Olvasónktól)