Az American Renaissance című folyóirat főszerkesztőjének a beszédét azért is érdemesnek tartom közölni, mert a cionista vezérlésű média a legképtelenebb, sok esetben egymásnak is ellentmondó vádak özönével illette a rendezvény szervezőit és résztvevőit. Mondták rájuk, hogy „fasiszták”, „nácik”, „őrültek”, „bolondok”, „provokátorok”, „izraeli ügynökök” és ki tudja még, mi minden mást. A habzó szájú gyűlölködők (és a felcsattanó kórustól megrettent nemzeti érzelmű emberek) közül kevesen vették azonban maguknak a fáradságot, hogy kiderítsék: valójában miféle elgondolásokat és elveket kívánnak a nyilvánosság elé tárni a rendezvényen felszólaló „fajvédő nácik”? Az alábbi beszéd elolvasása után talán kevesebben fognak öklöt rázni és vádaskodni, és többen kezdenek el gondolkodni, vagy akár a szerzővel vitába szállni.

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ma itt, Önök előtt beszélhetek. Szeretnék köszönetet mondani a támogatóknak és szervezőknek, akik nélkül ezt a nagyszerű rendezvényt nem lehetett volna megtartani.

Sok lehetőségem van amerikai barátaimhoz szólni, de most megragadom az alkalmat arra, hogy európai eszmetársaim előtt is beszéljek.

Hálás vagyok azért is, hogy a saját anyanyelvemen szólhatok Önökhöz. Mi, amerikaiak nem beszélünk valami jól idegen nyelveket, és én megköszönöm Önöknek, hogy meghallgatnak engem azon a nyelven, amely sok jelen lévő számára nem anyanyelv, hanem másodikként vagy harmadikként megtanult nyelv.

Mi azért vagyunk itt, hogy Európa jövőjéről beszéljünk. De akkor vajon mit keresek itt én, aki amerikai vagyok?

Természetesen azért jöttem ide, mert noha az USA állampolgára vagyok, ugyanakkor európainak is vallom magam. Az én országomat ugyanis olyan emberek alapították, akik minden tekintetben európaiak voltak. Nyelvük, vallásuk, kultúrájuk, intézményrendszerük alapvetően és kizárólagosan európai jellegű volt. Ereikben is európai vér csörgedezett. Az én őseim főképpen angolok, de vannak közöttük skótok, hollandok és francia hugenották is.

Ezért Európa az én ősi otthonom, az én szellemi és kulturális hazám.

Európa ősi hazája sok millió, a kontinenstől több ezer mérföldre élő embernek. Olyanoknak is, akik Ausztráliában, Új-Zélandon, Kanadában vagy éppen Dél-Afrikában élnek. Nagyon sokan közülük lélekben velünk vannak ezen az estén, mert nekik is mindennél fontosabb Európa jövője, hiszen ők azokon a távoli földeken szintén megteremtették a maguk Európáját.

Hölgyeim és Uraim! Amikor én Európáról beszélek, akkor egy példátlanul értékes kulturális építményre gondolok, melyet őseink alkottak meg több mint ezer éven át! De gondolok a hasonlóképpen példátlanul értékes genetikai örökségre is. A mi európai kultúránk nem választható el azoktól az emberektől, akik azt létrehozták. Minket, európaiakat, mindnyájunkat, a biológia bizonyos alapvető szinten egyesít. Mi ugyanabból a „törzsből” származunk. Mi, akik ebben a helyiségben összegyűltünk, sokkal inkább hasonlítunk egymásra külsőleg, mint bárki másra, aki Európán kívül született.

Én úgy gondolom, hogy ha meg akarjuk érteni és védeni a szeretett Európánkat, alapvető fontosságú, hogy felismerjük: mi (európaiak) egyetlen rasszhoz tartozunk. Egyetlen más rasszhoz tartozó emberek sem lettek volna képesek felépíteni Európát, és egyetlen más rassz sem fogja megvédeni és méltó módon továbbadni ennek az egyedülálló civilizációnak az örökségét. Ebben az értelemben a mi népünk (az európaiak) és a mi civilizációnk egy és ugyanaz: ahol európaiakat találunk, ott megtaláljuk Európát is; és ahol megtaláljuk Európát, ott vannak az európaiak is.

Európa a mi kiterjedt családunk, és természetes számunkra, hogy szeretjük a családunkat, és a legjobbakat kívánjuk minden tagjának. Egy szép napon mindnyájan meg fogunk halni, de mindegyikünk egy parányi szerepet játszik Európa történetében. Hisszük és reméljük, hogy a mi népünk csodálatos öröksége sohasem fog kiveszni a világból.

Engedjék meg, hogy egy kissé elidőzzek a rassz kérdésénél. Teljesen általánossá vált az értelmiség körében, hogy kétségbe vonják a rasszoknak még a létezését is. Mint az ostobaság olyan sok formája, a rasszok létének a tagadása is az Egyesült Államokból ered. A manapság elterjedt elképzelés szerint a rassz egy társadalmi illúzió, egy önkényesen megteremtett kategória. Ez a vélemény oly mértékben téves és olyannyira butaság, hogy kizárólag ideológiai előfeltevéseken alapulhat.

A rasszok közötti különbségek ugyanis rendkívül szembeszökőek. Általában azt feltételezzük, hogy egy anya genetikai szempontból sokkal közelebb áll a gyerekéhez, mint más gyermekekhez a világban. Holott ez nem mindig van így. Például egy dán nőnek egy nigériai férfitól származó gyermeke távolabb áll az édesanyjától genetikailag, mint bármely más, találomra kiválasztott dán gyerek, mivel a dánok és a nigériaiak között oly mértékű a genetikai különbség.

A rassz az evolúció évezredes fejlődésének eredménye, melynek következtében az egyes rasszok tagjai közötti különbségek nem pusztán külső megjelenésben mutatkoznak meg, hanem a képességekben és a temperamentumban is.

Az európaiak sajátos, csak rájuk jellemző tulajdonságaival magyarázható, hogy az európai társadalmak olyannyira hasonlók, függetlenül attól, Közép-Európában vagy a Föld ellentétes oldalán, Új-Zélandban találhatók-e.

De miért beszélek én egy Európa jövőjével foglalkozó konferencián a rasszokról? Azért, mert nincsen Európa európaiak nélkül. Nincsen Európa az olyan emberek nélkül, mint mi. Csak az európaiak „törzséhez” tartozó emberek hozhatták létre Európát az én kontinensemen (vagyis Amerikában – a ford.), és csak ők képesek azt ugyanitt megőrizni.

Az Európára leselkedő veszedelem mindenütt óriási. Mint Önök is tudják, 1960-ban az Egyesült Államok lakosságának 90%-a volt fehér. 1965-ig olyan bevándorlási törvény volt érvényben, amely megtartotta az ország európai jellegét. Csakhogy akkor gyökeresen megváltozott a politika, és azóta a színesbőrű és ázsiai bevándorlók özönlenek az USA-ba. Napjainkban az Egyesült Államok lakóinak 62-63%-a fehér bőrű. Az előrejelzések szerint 28 esztendő múlva a fehérek kisebbségbe szorulnak.

Az én országom, az Egyesült Államok rohamos sebességgel szűnik meg egyfajta „előretolt, külső Európa” lenni. A következmények pedig katasztrofálisak. Ennek ellenére, ahelyett, hogy fel- és elismernénk ezt a ránk szakadó katasztrófát, és megpróbálnánk megérteni annak okait, az amerikaiak eldöntötték, hogy a katasztrófát nem tekintik katasztrófának, hanem éppen ellenkezőleg: áldásnak tartják.

Amerika hivatalos ideológiája a „sokféleség a mi erőnk” jelszaván alapszik. A „sokféleség” pedig ebben az értelemben a rasszok, nyelvek, vallások stb. minden elképzelhető keveredését jelenti. Sok ember állítja, hogy a „sokféleség Amerika leghatalmasabb erőforrása”.

Ugyanakkor a valóságban természetesen a sokféleség a legnagyobb gyengeség forrása, mert a különböző csoportokat egymás ellen fordítja, és bizalmatlanná teszi őket. A világ minden részén, ahol az eltérő nyelvű, vallású és más-más fajhoz tartozó népek ugyanazon a területen kénytelenek élni, elkerülhetetlen a konfliktus. Mindez a természet törvénye, de az amerikai hivatalos ideológia át kívánja írni a természet törvényét.

Az amerikaiaknak a sokféleség iránti imádata időnként komikus jelleget ölt. Régebben George Casy tábornok volt az amerikai fegyveres erők főparancsnoka Irakban. Ő egyszer azt mondta, hogy „szilárdan hisz abban, hogy az amerikai hadsereg ereje a sokféleségből fakad”. Azt is mondta, hogy az USA hadserege erős, de nem azért, mert jó a felszerelése, vagy, mert kiváló a kiképzése, hanem azért erős, mert többek közt feketék, mexikóiak és Fülöp-szigetiek is megtalálhatók a soraiban. Ez az a fajta őrültség, amit az amerikaiak szeretnek mondogatni.

Az amerikai „sokféleség” ideológiája valójában a bevándorlás eszközével végrehajtott nemzeti öngyilkosság: az európai népesség felváltása az Európán kívüliekkel.

Én írtam egy könyvet arról, ami napjainkban Amerikában zajlik. Úgy hiszem, könyvemet aktuálisnak fogják találni, mivel az amerikai betegség megérkezett Európába is. Hosszabb távon a vén kontinens is ugyanazzal a fenyegetéssel kényszerül szembenézni, mint Amerika. Nagy-Britanniában például a jelenlegi előrejelzések szerint a fehérek 2066-ra válnak kisebbséggé. Franciaországra és Németországra ugyanilyen sötét jövő vár.

1900-ban Európa népessége háromszor akkora volt, mint Afrikáé. 2050-re, csupán 150 év elteltével, Afrika lakói háromszor annyian lesznek, mint ahányan Európában élnek. És vajon ezek az afrikaiak Afrikában akarnak maradni? Aligha. Ők is Európában szeretnének majd élni.

Európában a kormányok mindenütt idegenek millióinak engedik meg a letelepedést. A vezetőink nem értik meg, hogy egy nemzetnek nincs értékesebb kincse, mint a kultúrája és minden más néptől különböző genetikai öröksége, amely kultúrájának a létrejöttét lehetővé tette. Ezeket a kincseket a rendelkezésünkre álló leghatalmasabb eszközzel kellene megvédeni: az állam segítségével. Az állam nem teljesíti legszentebb kötelezettségét, amikor idegenek millióinak engedi meg, hogy letelepedjenek egy adott ország területén. Kulturális vagy genetikai szempontból nézve a bevándorlás nemigen különbözik egy katonai inváziótól.

A bevándorlási politika nemzeti politika. A bevándorlás meghatározza egy nemzet eljövendő genetikai összetételét. Ha a bevándorlók nagy része Szomáliából vagy Hondurasból érkezik valamely nép körébe, akkor ez a nép rövidesen Szomáliához és Hondurashoz válik hasonlóvá.

Mindebből világosan megérthető, miért roppant veszedelmes és káros dolog azt hirdetni, hogy rasszok márpedig nem léteznek. Ez az állítás lényegében nem más, mint egy nép felkészítése a saját felszámolására, miközben azt mondják az embereknek, hogy „nem, nem lesztek kicserélve idegenekkel, azok lényegében ti magatok vagytok”.

Csakis a fehér emberek hisznek el ekkora képtelenséget. Biztosak lehetnek benne, hogy a japánok vagy éppen a pakisztániak egyáltalán nem tartják illúziónak a rasszok létezését.

Mai előadásom témája az európaiak világméretű testvériségének szükségessége. Nekünk, európaiaknak, nem nemzeti keretekben kellene gondolkodnunk, mert meg kell értenünk: közös a sorsunk.

Hangsúlyozom, hogy amikor az európaiak testvériségéről beszélek, nem kívánom azt állítani, hogy az európaiak egyformák. Merthogy egyáltalán nem azok. Európa kebelén belül sok nemzet létezik, és ezeknek a nemzeteknek az államain belül különféle régiókat találunk, melyek mindegyikének saját, másoktól különböző és gyönyörű jellegzetességei vannak. Remélem, hogy mindegyik nemzet és régió a jövőben is létezni és fejlődni fog.

Amit én Önöktől kérek, az nem más, mint hogy minden fehér emberre – éljenek bárhol a világon – úgy tekintsenek, mint európai testvérükre. Mi, amerikaiak, az új-zélandiak vagy éppen afrikánerek nem élünk ugyan az európai kontinensen, de mindegyikünk európai. Részei vagyunk az Önök nagy családjának. Szükségtelen mondanom, hogy a kormányunk szóra sem méltat, sőt a valóságban gyakran igyekszik elhallgattatni minket. De ha nem is hallható a hangunk, jelen vagyunk: mi az Önök tengeren túl élő testvérei vagyunk.

Ugyanakkor arra ösztönzöm Önöket, hogy ne csak a tengeren túlra tekintsenek, hanem elsősorban hazai keretek között is gondolkodjanak. Mert talán könnyebb egy magamfajta amerikaira testvérként tekinteni, mint egy közvetlen szomszédot testvérnek tartani. Szeretném jelezni, hogy tisztában vagyok azzal, milyen súlyos sebeket ütött a magyar nemzeten a trianoni béke. Tudom, hogy a magyaroknak vitáik vannak a szomszédaikkal, és a sérelmeket, a gyászt bizony nagyon nehéz oly sok évtizeden át elviselni.

És mégis, ennek ellenére azt mondom, hogy a mi közös civilizációnk fennmaradása a legnagyobb cél, és esetenként előfordul, hogy valamely nagy célunk elérése érdekében le kell mondanunk más, kisebb horderejű vágyunk megvalósításáról. Korunk legfontosabb kérdése az, hogy Európa és az európai ember fennmarad-e vagy sem. Csak remélni tudom, hogy nem várjuk meg, amíg a közöttünk élő algériaiak, kínaiak vagy afrikaiak fognak rádöbbenteni arra, hogy (fehér – a ford.) szomszádaink végső soron a testvéreink.

Talán most sokan Önök közül azt gondolják: „Mit is tudhat egy amerikai a katonai invázióról és a háborúban elszenvedett vereségről? Mit is tudhat egy amerikai arról a megaláztatásról, amit egy darabokra szakított nemzet lányainak és fiainak kellett elviselniük?”

Pedig vagyunk jó páran, akik minderről tudunk valamit. Az én őseim között a katonakorban lévő férfiak mindegyike szolgált az Amerikai Konföderáció (a déli államok szövetsége az 1861-65 között lezajlott polgárháborúban – a ford.) hadseregében. Mindegyikük egy nemzethez tartozónak érezte magát, és ennek a nemzetnek volt kormánya, szárazföldi hadereje és haditengerészete, nemzeti valutája, postaszolgálata. Nagyon erős volt bennük a nemzeti öntudat. És négy esztendőn keresztül hősiesen harcoltak nemzetük védelmében, az idegen invázióval szemben. Végül azonban vereséget szenvedtek, szeretett nemzetüket pedig felszámolták.

Fiatalabb koromban haragudtam az északiakra. Mindig nagyon szerettem a Konföderáció győztes csatáiról olvasni. Manapság azonban már nem szívesen teszem. Mert még a diadalaink is tragédiák voltak. Mert a győzelmek annyit jelentettek, hogy eredményesebben gyilkoltuk a testvéreinket, mint ők minket.

Ugyanez a megállapítás az első és a második világháborúra is igaz. Ez a két háború volt a mi népünk (vagyis az európaiak – a ford.) peloponnészoszi háborúja. (A peloponnészoszi háborút a Spárta irányítása alatt álló poliszok koalíciója vívta az Athén vezette déloszi szövetségbe tömörült görög városállamok szövetségével Kr. e. 431 és Kr. e. 404 között – a ford.) Mindkét világégés anyagi és szellemi téren egyaránt katasztrófának tekinthető. Számos európai nép a mai napig hordozza azokat a mély sebeket, amelyeket ezek a háborúk nekik okoztak.

A Konföderáció egykori hívei és leszármazottaik végül megbékéltek a vereséggel. Nem tudom megjósolni, miképpen fognak Közép-Európa sebei begyógyulni, de hiszek abban, hogy a gyógyulás gyorsabb lesz, ha emlékezetünkben tartjuk azt a mindennél nagyobb veszélyt, mellyel az európaiak szembenézni kényszerülnek.

Mindez annál is inkább aggasztó a számomra, mert attól tartok, én nem csupán egy nemzetet veszítek el. Mert miután elveszítettem a Konföderáció államait, napjainkban veszítem el az Egyesült Államokat is. Éspedig azért veszítem el, mert a kormányom, amely egykor megvédte Európát és annak genetikai örökségét, szélesre tárta a kapukat a bevándorlók előtt. Amerika egy hatalmas, korábban sohasem létezett, mindenfajta önazonosság nélküli, kevert állammá vált. Amerika vezetői meggyújtják azt a máglyát, amelynek tüzénél az országunk végleg elhamvad!

De ennek, kedves barátaim, nem lenne szabad megtörténnie.

És annak ellenére, hogy az Egyesült Államok megsemmisíti saját magát, ez az ország még mindig hatalmas és befolyásos állam, amely olyannyira arrogáns és erőszakos, hogy úgy gondolja, joga van akaratát másokra ráerőltetni az egész világon. Az Egyesült Államok ma mindenütt a legnagyobb ellensége az egészséges, európai nacionalizmusnak és önvédelemnek. Ha bárki öngyilkosságot akar elkövetni, az USA segítséget fog nyújtani neki. Ha viszont egy nemzet élni akar, az USA az ellensége lesz.

Érdemes felidézni Wesley Clark amerikai tábornok szavait, aki a NATO Szerbia elleni légi bombázásait vezényelte 1999-ben. Akkoriban a következőket mondta: „Európában nincsen helyük etnikailag tiszta államoknak. Ez egy 19. századi eszme, mi pedig a 21. századba kívánunk átlépni, ami csak a soknemzetiségű államokkal együtt lehetséges.”

Clark szerint tehát Franciaország nem lehet francia, Magyarország nem lehet magyar, Olaszország nem lehet olasz. Minden államnak egy zagyvalékká kellene átváltoznia, mint ahogyan az Amerikával is történt.

Ez az őrültség kerítette hatalmába az én országomat.

Egész Európára nézve a legnagyobb veszélyt a „sokféleségnek” ez a mérgezett ideológiája jelenti, amit az USA mindenkire rá akar kényszeríteni. (Kivéve persze Izraelt – a ford.) Nyugat-Európa már hatalmas adagot bevett ebből a méregből. Az USA és Nyugat-Európa gazdagságát felhasználva megveszteget másokat, annak érdekében, hogy fogadják el a „sokféleségnek” ezt az ideológiáját. Mindemellett az Egyesült Államok a kultúra területén is mérgezi a világot a filmek, a televízió és a zene segítségével.

Úgy hiszem, hogy a Varsói Szerződés korábbi államai egyelőre ellenállnak, azonban versenyt futnak az idővel. Vajon képesek lesznek a kulturális és faji szempontból is öntudatos közép-európai nemzetek talpra állni, és megerősödni még azelőtt, hogy halálos adag dózissal mérgezné meg őket a betegebb, de gazdagabb Nyugat? Vagy talán az egészségesebb közép-európai népek segédkezet nyújtanak az Európa megmentésén munkálkodó erőknek, és együttesen sikerül megóvniuk Európát a pusztulástól? Azt hiszem, ezekre a kulcsfontosságú kérdésekre adott válaszokon múlik Európa jövője.

Engedjék meg, hogy összefoglaljam ma esti előadásom legfontosabb gondolatait. Először: Európa mindenütt ott van, ahol európaiakat találunk, függetlenül attól, a vén kontinensen élnek-e vagy pedig a tengeren túl. Másodszor: ami bennünk, európaiakban közös, az nem csak a kultúra, a történelem, az életmód, de rokonságban is állunk egymással, és ezt a rokonságot mi rassznak nevezzük. Harmadszor: Európa, bárhol is legyen, élet-halál harcban áll a kiszorítására törekvő idegenekkel, akik olyan módon alakítják majd át a társadalmainkat, hogy őseink rá sem ismernek többé.

Nekünk bajtársaknak kell lennünk ebben a nagy csatában, ami azért folyik, hogy megvédjük mindazt, amit olyannyira szeretünk, és megvédjük Európát.

Napjainkban a frontvonalak nincsenek ugyan világosan meghúzva, a válság nem tűnik kiélezettnek, de a mi generációnk számára ez a harc thermopülai, a poitiers-i vagy a máltai sorsfordító ütközetekhez hasonlítható.

Európa népei, testvéreim, fogjunk össze! Együtt kell küzdenünk, mert akkor győzni fogunk!

(Fordította: Perge Ottó)

Kapcsolódó: Beszámoló az újabb holokausztot tervezgető, gaz fajvédő nácik budapesti összejöveteléről