Igen, már öt éve, hogy visszavonultam a közélettől és ezt komolyan is gondolom. Pedig az életem volt az újságírás, azon belül is a politikai publicisztika. Állítólag nem is csináltam rosszul, pedig szinte nagyipari elvárások szerint kellett dolgoznom: a szerkesztés és korrektúrázás mellett havonta minimum négy, de jellemzően öt cikket vártak el tőlem. Amikor otthagytam a Magyar Fórumot, az első másfél évben szinte fizikai szenvedést okozott, hogy nem kell egymás után írnom és határidőre leadnom a cikkeket. Az azt megelőző húsz esztendőben ugyanis életformámmá vált az írás, a szerkesztés. Ezért, szinte kényszerűen továbbra is ugyanazt csináltam, mint addig: írtam, írtam mindennap, és mert a szerkesztőségekben való kilincselés nem a stílusom, sehova nem hívtak, sehonnan nem kerestek meg, így aztán könyvek formájában adtam ki opusaimat.

Négy, de eltérő műfajban. Még 2011-ben adta ki a Kairosz Kiadó a negyven évnyi kutakodásomat összefoglaló Szabó Dezső Enciklopédiát. Személy szerint én, ezt tartom a legjelentősebb irodalomtörténeti munkámnak, annak ellenére, hogy úgy szakmai, mint sajtóvisszhangja a nullával volt egyenlő. Innentől kezdve már a legteljesebb szellemi függetlenséget biztosító magánkiadásban adtam ki könyveimet, a Memoártöredékeket 2012-ben, a Völgyi beszédet 2013-ban és most a Képaláírások címűt.

A Szabó Dezső Enciklopédia lényegében egy író életét és életművét felleltározó lexikon, amely alapvetően adatol, számba vesz, felsorol, dátumokat, címeket, eseményeket, személyeket és műveket lajstromoz. Mindezt ábécé-sorrendben. A Memoártöredékek valójában önéletírás, amely 60 év felett már kiköveteli magát minden íróemberből. Voltaképpen izgalmas korban éltem, a rendszerváltozás éveiben, 1989-től a Hunniát szerkesztettem, később, 1992 végén kerültem át a Magyar Fórumhoz, pontosabban indíthattam el Csurka István jóvoltából a Havi Magyar Fórumot. A Magyar Út Körök Mozgalom, majd a MIÉP megalakulásának eseményeit egészen közelről láthattam, amiként a párt 1998-as parlamentbe jutását és a későbbi szomorú pártleépülést is. Nincs kétségem afelől, hogy az olvasók nagyobbik része főleg ezen fejezetek miatt vette kézbe a Memoártöredékeket, semmint az én gyermekkori emlékeim miatt. Az viszont tény, hogy visszaemlékezéseimnek egyetlen olyan sora sincs, amely Csurka István halálát követően íródott volna. Az egész könyv még az ő életében készült el, és én reménykedtem, hogy ő maga is az olvasók között lesz. Sajnos, váratlan halála néhány hónappal korábban következett be, mint a memoárkötetem megjelenése.

Örülök, hogy így látod. Tudod, először csak spontán kezdtem el keresgélni, később aztán már tudatosan is igyekeztem kialakítani azt az irodalmi hangzást, ami mai önmagammal autentikus. A Magyar Fórumtól való távozásom óta radikálisan szakítottam a politikával, pontosabban szólva a pártpolitikával, mivel a mai Európában a politika csakis pártpolitika lehet, ezért igyekeztem az egyetemes emberi mondanivalók felé elmozdulni. A Völgyi beszédnek már a címe is, amely a jézusi hegyi beszéd evilági, magyar pandanja próbál lenni, erre utal. Legújabb könyvem, a Képaláírások ugyancsak ezen a műfaji pályán mozog.

Nézd, ha az írói életműveket nagy vonalakban elemezzük, akkor hagyományosan két fő kategóriát szoktunk megkülönböztetni: a szépíróit és a közíróit. Persze, jellemzően egy életművön belül is kettéválaszthatók a szépírói és közírói művek, amire leglátványosabb példát Szabó Dezső vagy Németh László írásai adják. Én a szépírói területen soha nem jeleskedtem, már a kezdetektől, a Hunnia indulásától közíró voltam. 2011-ben viszont, a Csurkával kialakult vitám és a MIÉP botrányos szétesése okán úgy döntöttem, hogy többé nem leszek az, befejezem a pártpolitikától csepegő közírást. Az írást viszont semmiképpen nem tudtam és nem akartam abbahagyni, így jutottam el a nekem testhezállóbb műfajhoz, amit nevezhetünk akár meditatív irodalomnak is. Ez esztétikailag a szépirodalommal is mutathat némi rokonságot, de alapvetően filozófiai, hittani, művészet- és szellemtörténeti kérdések, azaz örök és egyetemes felvetések adják a gerincét.

Olvashattál egy keveset, mivel a vér nem válik vízzé, és negyedszázados politikai publicisztika után nehéz nem észlelnem dolgokat, még nehezebb nem reagálni rájuk. Olyan ez, mint amikor a vén cirkuszi ló meghallja a trombitaszót. Csakhogy azt is észre kellett venned, hogy ezek a kis szösszenetek már semmi, de semmi pártelfogultságot, pártosságot, pártérdeket, voksreményeket nem képviselnek. És ez nagyon fontos, főleg nekem.

Valószínűleg igazad van. Ami abból óhatatlanul is kimaradt, az most ebbe bekerült. Különben is régi rögeszmém, hogy az író nem egyes könyveket ír élete során, hanem egyetlenegy és oszthatatlan életművet. Majdnem mindegy, hogy gondolatai mely köteteiből szólalnak meg. A fő, hogy megszülettek.

Hering J. - Kuruc.info