Alább olvasható Prohászka Ottokár püspök 1923-as, húsvét alkalmából megfogalmazott közéleti állásfoglalása. Az esetleges áthallások a jelenkor számára - sajnos - nem írhatók a véletlen számlájára.
Prohászka Ottokár: Keresztény nemzeti föltámadás
A föltámadás nagy ténye bemutatja az Urat, a szenvedő s megváltó embert, mint Istent s megpecsételi hitünket. A föltámadt Krisztus sugalmazta sz[en]t. Pált, aki mondotta: Tudom, kinek hittem s megnyugszom benne! Ezt a nagy tettet is megelőzték nagy szavak s hatalmas igék, – megelőzte az egész evangéliumnak édes s biztató szava; de mindennek a sok szép, édes s fölséges szónak hitelt az a nagy tett, a föltámadás szerzett.
Ebből is látszik, hogy tettek nélkül a legszebb szó is csak csengő érc és pengő cimbalom. A gyújtó s lángoló szavak tömjénfüstje után is kellenek a nagy tettek áldozatai; mert ezek nélkül üres és semmitmondó szavalás a legszebb szónoklat is.
Valamikor az Úr Jézus erre az ő nagy tettére, föltámadására támaszkodott a hitetlen világgal szemben; úgy kell a keresztényeknek s a keresztény nemzeti irányzatnak is nemcsak nagyokat mondaniok, hanem nagyokat tenniök. Nekik is a nagy igéket nagy tényekkel kell megtámasztaniok.
S mi legyen a keresztény nemzeti irányzatnak nagy tette? Más nem lehet, mint a föltámadás. A föltámadásból ismerték meg a Messiást s hasonlóképpen, a keresztény nemzeti irányzatnak keresztény élet s keresztény lelkület szellemében való feltámadásából ismerjük majd meg mi is, hogy a nagy valósággal s nemcsak szavakkal állunk szemben.
Kezdetben tényleg úgy indult minden, mintha feltámadásunk volna: a vörösök szétszaladtak, a szocialisták tüdővérzést kaptak, a zsidók szégyenkeztek, a liberálisok elvonultak, s biztos s bátor pózban léptek elő, kik magukat kereszténynek vallották. Abban is hasonlított ez az új korszak a föltámadáshoz, hogy az erkölcsi föloszlás, a züllés, a korrupció, a lelki rothadás, szóval a halál mintha meghátrált volna. A szociáldemokraták a tökkel s gerstlivel való általános népboldogítás letűnte után úgy festettek, mint a gyerek, aki sárba esik születésnapi ajándékával kezében. Sáros, piszkos a gyerek is, keze is, meg az ajándék is. Az ajándék a szociáldemokrácia nemzetet megböjtöltető fölsülésében a marxizmus. Ebből talán most már senki sem kér. A szabadkőművesség patkányhada úgy tűnt el, mintha kámfor lett volna, pedig rendesen nem ettől illatos, hanem más növénytől s ostoba hókuszpókuszainak csodájára jártunk el a Podmaniczky utcai „rendházba”, (a Magyar Symbolikus Nagypáholy székháza volt Budapesten a Podmaniczky utca 45. sz. alatt, 1920-ban a szabadkőműves szervezetek feloszlatása után a MOVE központja lett) megnézni a halálfejeket, a koporsót, melyre a nagyra hivatott jelöltek állítólag bele is feküdtek, a kardokat, melyek az átlag makkabeusi ősökkel rendelkező kultúrlovagok ülései előtt le voltak szúrva s csodálkoztunk azon, hogy felnőtt emberek ily gyerekségek keretéből merik öltögetni nyelvöket a kereszténységre, s égbe emelkedő művére, a keresztény kultúrára. Így volt ez, s ezek után méltán a legjobbat remélhettük.
De két hibája volt a mozgalomnak.
Az egyik az, hogy keresztény nemzeti kurzust akartunk csinálni keresztény emberek nélkül. Azt pedig nem lehet. A kereszténység pedig nemcsak program és szó, hanem élet. Keresztény ember csak az, aki Krisztust magára öltötte, akiben Krisztus él. Ha ilyen emberek nincsenek, vagy kevés van belőlük, akkor nincs föltámadás!
Az egyik az, hogy keresztény nemzeti kurzust akartunk csinálni keresztény emberek nélkül. Azt pedig nem lehet. A kereszténység pedig nemcsak program és szó, hanem élet. Keresztény ember csak az, aki Krisztust magára öltötte, akiben Krisztus él. Ha ilyen emberek nincsenek, vagy kevés van belőlük, akkor nincs föltámadás!
A másik nagy hiba az volt, hogy selejtes s jellemtelen firmák maradtak hivatalokban a keresztény nemzeti kurzus alatt is, olyanok, kik, ha kell, kalapot emelnek a templom előtt, de azért tudnak cincogni a patkányokkal s üvölteni a farkasokkal is. Mindezek az emberek nem szívbeli, hanem szóbeli keresztények, – mivel nem élő, hanem holt, vagyis inkább hulla-keresztények, azért aztán mint idegen test állnak útjában az egységes keresztény nemzeti konszolidációnak.
Ezeknek a hibáknak fölismerése egyre inkább tért foglal, a nemzeti éledés ébred, a keresztény öntudat erősen állást foglal ez önmérgezés ellen, s reméljük, hogy ez úton mégis csak, bár lassan, de biztosabban eléje megyünk a valóságos nemzeti föltámadásnak. Ez a mi nemzeti hitünk s reményünk.
Forrás: Válogatás Prohászka Ottokár közszerepléseiből, 1919–1927. (Cikkek, interjúk, beszédek)