A valláskárosultak, azaz a szektások igen jellemzően követnek el önmaguk és mások kárára őrültségeket, kegyetlenségeket, ebben sem különbözve a politikai szélsőségesektől és más kettyós elmeháborodottaktól, főleg, mivel ezek a csoportok élesen nem határolhatóak el, sőt. A Jonestown-i tömeggyilkosság nem is jellegében, hanem leginkább méretében vált emlékezetessé, mert más szempontból bántóan sablonos, mondhatni, unalmas eseménysorról beszélhetünk.

A „Népek Temploma” nevű politikai-vallási szektát, akik ezt elkövették, egy Jim Jones nevű metodista (de a metodista egyházból eltávolított) prédikátor alapította. Jones 1931-ben született Indiana államban, meglehetősen szegény családba, és szülei is finoman szólva, kattantak voltak. Apja első világháborús veterán, a helyi Ku-klux-klán egyik vezetője volt, akire egy szélsőjobboldali, veszélyesen agresszív, iszákos és műveletlen figuraként emlékeztek. Anyja neurotikus, pszichésen terhelt nő volt, meggyőződése, hogy ő szüli a messiást. Nagy szegénységben éltek, amire a harmincas évek gazdasági válsága csak rátett, apja nem dolgozott, de rossz anyagi körülményeikért természetesen a zsidókat tette felelőssé tanulatlansága, munkakerülése és rossz modora (és vélelmezhető poszttraumás stressze…na talán, akkor mégse tévedett akkorát?) helyett. Az ifjú Jim apuka pofonjaitól azzal a lendülettel a ló másik oldalára érkezett, sokadik példáját adva azzal, hogy a látszólagos szélsőjobb (ha nincs mögötte erkölcs és ész) és a látszólagos (meg a valós…) szélsőbal mennyire egymásba tudnak csúszni: a meglehetősen okos fiú szellemi iránymutatást nem adó családja mellett öntevékeny módon igyekezett tanulni, kiváló eredménnyel el is végezte a középiskolát, és Hitlertől Leninig mindent olvasott, amit csak össze tudott szedni, meg is szédült tőle rendesen, és azt megjegyezte, hogy az ideológiából mindig könnyebb megélni, mint munkából: majd 20 évesen belépett a kommunista pártba, amely az 1950-es évek Amerikájában nem volt feltétlenül bölcs dolog. Egyetemre jelentkezett, de azt otthagyta, végül párttagként végezte a metodista teológiát és lett metodista lelkész, de a metodista egyházából azért lépett ki, mert az adott gyülekezet nem fogadta be a feketéket. (Nem ismerem közelebbről a metodistákat, de a kor amerikai metodistáit a szememben ez a két momentum: kommunistát felvesznek lelkésznek, de Krisztushoz igyekezni akaró négernek, csak, mert néger, ajtót mutatnak, eléggé sok mindent elmond.) A hatvanas évek „felszabadítás” doktrínája idején Che Guevara szimpatizánsaként lépett fel, és ékes példáját adta annak, hogy a keresztény mozgalmak Latin-Amerikában (mivel ott az „elnyomó” és a „népellenes” sokszor egy jobboldali katonai juntát és papíron jobboldali, elméletben konzervatív, valójában szabadkőműves, tőrőlmetszett tőkéseket jelent) milyen könnyen sodródhatnak át a politikai baloldalra, sőt, kommunistabarát ideológiává silányulhatnak. Nem kell hozzá sok, csak egyszerűen ki kell húzni Krisztust…

Jim Jones (érdekes, de álnévként az ő nevét viselte a Bruce Willis által megformált Jimmy „Tulipán” Tudesky a „Bérgyilkos a szomszédom” című komédiában is: a tömeg-bérgyilkoshoz jobb név nem is passzolna, bár nyilván az USA-ban a „Jimmy Jones” egyenértékű nálunk a „Kovács József”-el) egyébként nagyon híres prédikátor volt, beszédeit rengetegen hallgatták: az 1960-as 1970-es évek Amerikáját már elérte a szellemi káosz, a dekadencia, ha a mai történések mögül vizsgálva még aranykor volt is. Így a félig megemésztett, liberális ideológiával fűszerezett, minden bajért a rasszizmust és a fehér szupremáciát okoló prédikátort 1975-ben a „legkiválóbb amerikai egyházatya” díjjal, majd 1977-ben Martin Luther King-díjjal jutalmazták. Ismerős, ugye? Ekkor már rendszeresen túrázott Brazíliában, Guyanaban, ott is híveket toborozva 1961-ben alapított szektája számára, mely a „Népek Temploma” (People’s Temple) nevet kapta. Az USA-ban Kaliforniában (hol másutt…) építette ki kommunáját, amelyet Lukács György és Pol Pot is megirigyelhettek volna, természetesen a kollektív béke és egyenlőség eszméjével. A tagoknak – akik több mint kétharmada afroamerikai volt, mivel Jones keresztény szellemű, igazságos, rasszizmusellenes közösségként reklámozta magát – teljesen alá kellett vetni magukat a karizmatikus vezetőnek, akinek paranoiája és irányításmániája egyre súlyosbodott. Mivel a CIA egyre jobban figyelte tevékenységét, hivatalosan a nukleáris világháború miatti aggódás miatt tervezte elhagyni a „rasszista és fasiszta” Egyesült Államokat, 1977 márciusában egy mindentől távol eső földbirtokot vásárolt Guyanaban az erdő közepén, és mintegy 1200 hívével oda telepedett, hogy ott megalapítsa a Földi Kommunista Mennyországot. Birtokát Guyana fővárosa, Georgetown után elnevezte Jonestownnak.

A recept a szokásos: önmagát Istennek nevezte ki, feltétlen tiszteletet és imádatot követelt meg. A táborból kitiltotta a Bibliát, kijelentette, hogy a keresztény istenkép bálvány, a valódi isten az Elv.

Meghirdette a népek nagy egyenlőségét, amely természetesen azt jelentette, hogy a szektatagoknak látástól vakulásig dolgozniuk kell kevéske élelemért, folyamatosan agyzsugorító előadásokat kell hallgatniuk a boldog jövőről, míg a vezérnek az egyenlőség jegyében joga van minden asszonyhoz. A tagok – szekták alapjellemzője – megfélemlítés áldozatául estek, a családokat szétszakították – aki hagyományos családban akart élni, azt szexistának és elitistának bélyegezték, „megtanulták”, hogy a szex az csak önzés, és a homoszexualitás „természetes”, aki pedig a tudást és a teljesítményt tiszteli, az fasiszta. Levelet nem írhattak, a birtokot nem hagyhatták el, külsősökkel kapcsolatot nem tarthattak. Míg egy „keresztény” szektában a szektán kívülieket (így a szektatagok rokonait is) az ördög szolgáinak minősítik, Jones „Népek Templomában” ezt a „fasiszta” könnyen megkapható jelzője vette át.

1978 végére az ott élők USA-ban maradt családtagjai az amerikai hatóságokhoz és a CIA-hoz, végül pedig a kongresszushoz fordultak, aggódva agymosott rokonaikért. Az USA kongresszusa a guyana-i kormányhoz fordult, akik azt válaszolták, hogy a Jones-szekta tudomásuk szerint nem követ el semmi törvénysértőt, ezért őket nem érdekli, de ha az USA aggódik az ott élő állampolgáraiért, küldjenek vizsgálóbizottságot, és ők segíteni fogják a munkájukat. 1978 novemberében meg is érkezett egy külügyi vizsgálóbizottság, amelyet Leo J. Ryan kaliforniai képviselő vezetett. Az ekkor már súlyosan amfetaminfüggő és paranoid Jones, úgy látszott, sikeresen félre tudja vezetni a Patyomkin-művészettel, és a boldog, vidám arcokkal a vizsgálókat, de Ryanhez egy odacsúsztatott cetlin az egyik szektatag jelezte, hogy súlyos bajban vannak. Ezért Ryan folytatta a vizsgálatát, és mintegy két tucat szektatag jelezte neki, hogy menekülni akar, vigye őket haza. Jones prédikátor némi alkudozás után ezt kénytelen volt megengedni, majd mikor a vizsgálóbizottság és a menekülők elhajtottak autóikkal a közeli kis helyi reptér felé, Jones paranoid döntést hozott: fegyvereseket küldött utánuk, akik mindenkit lemészároltak. A kijózanodó vezér hamar rájött, hogy egy kongresszusi képviselő meggyilkolását, amiről ráadásul felvételek is készültek, nem úszhatja meg, itt mindennek vége. Ezért a kollektív öngyilkosságot választotta.

A közeli városban nagy mennyiségű kálium-cianidot és nyugtatókat, főleg andaxint vásároltak, ezt üdítőitalba keverték be (ekkoriban a legtöbb dél-amerikai országban nemcsak kokaint, dinamitot, de ciánt is simán lehetett venni). Jones összehívta „híveit”, és elmondta nekik: a világ a bűnébe belepusztul, közel az ítéletnap, ezért üdvösségüket csak tömeges öngyilkosságukkal biztosíthatják. A többség önként, mások kényszer hatására, de megitták a ciános italt, mielőtt gyerekeiket is megitatták vele, mint Magda Goebbels. A mintegy 800-1000 mg/liter kálium-cianidot tartalmazó folyadékból három deci fejenként vígan halálosnak bizonyult. Még jó, hogy „igazi” kólába keverve itták meg. Ha azt itták volna, amit a multinacionális cég, nekünk, kelet-európai prosztóknak szán, és répacukor helyett kukoricából nyert fruktóz-glükóz szörppel van édesítve, úgy jártak volna, mint Raszputyin, akit az édes madeirai borba kevert cián nem ölt meg, mivel a glükózzal reagálva megkötődött. Jones megrökönyödve kénytelen lett volna legéppuskáztatni őket, ahogy „antifasiszta” csekista eszmetársai egyébként szoktak…

1978. november 18-án összesen 912 szektatag halt meg ciántól, további hat ember, közöttük a szektavezér lőtt sebbe halt bele. Ez persze csak napokkal később került megállapításra (lásd az újságcikket), mivel a guyanai hatóságoknak nem volt egyszerű dolguk ennyi (már bomló) holttestet összegyűjteni és azonosítani egy, a városi infrastruktúrától távoli ranchon. Nem tisztázott, hogy Jim Jones öngyilkos lett-e szektája kivégzése után, vagy valamelyik embere lőtte agyon. Az áldozatok közül 317-en 14 év alattiak voltak. Bár az első hírek arról szóltak, hogy a szekta valamennyi tagja végzett magával, valójában több tucatnyian el tudtak rejtőzni vagy az erdőbe menekülni, ezek napokkal később szivárogtak elő, sőt, egy idős néni – végül ő értesítette a hatóságokat – egyszerűen átaludta az egészet.

Ahogy Kolozsi Ádám írta: „Jonestown borzalmát 40 év után sem lehet sem megérteni, sem elfogadni. A tragédia akkor sem nagyon illeszthető be az ember működéséről általában gondoltakba, ha számos kutatás, vallástudományi, szociálpszichológiai elmélet törekedett a magyarázatára. Jim Jones beteg személyisége, halálról való mániákus fantáziálása, hívei fölötti totális uralkodni akarása, droggal súlyosbított vallási (valójában: szélsőbaloldali politikai, a valláshoz annyi köze volt, mint liberálisnak a szabadságjogokhoz – a szerző) pszichózisa, súlyos paranoiája az egyik oldalon, a vallási csoport kollektív félelmei, külvilággal való szembenállása, világvége-várakozása a másikon – ezek mind fontos elemek az utólagos értelmezésben. Jonestown fontos tanulság persze abból a szempontból is, hogy mennyire veszélyes lehet egy olyan csoporthelyzet, melyben nincsenek ellenvélemények, nincs a tagokhoz elérő külső kritika, az istenített vezetőnek mindenki teljesen alárendelődik, és képtelenek észrevenni, hogy vele együtt menetelnek az őrületbe. Jim Jones, akinek valóban az 1984 volt az egyik kedvenc könyve, egy végig (és azon túl is) vitt orwelliánius mikrovalóságot teremtett.”

Nyilván Kolozsi, mint liberális újságíró nem fog önmagában és elvtelentársainak olyan kérdést feltenni, hogy ez esetben miért az a „demokrácia ellensége”, aki kérdéseket tesz fel és kritikákat fogalmaz meg…

Mi pedig felsóhajthatunk: ennyit „fejlődött” a világ 40 év alatt: ma már nem szükséges elvonulni a guyana-i dzsungelbe ahhoz, hogy az ember dühtől és szektás agymosástól eltorzult arcú, a „fasizmus iránti félelemtől és a rasszizmus iránti megvetéstől” kollektív öngyilkosságba menekülő tömegeket lásson. Mára ez lett a nyugati világban a „norma".

Szerintem a következmények se kétségesek…

(A szerző olvasónk.)