– Megindultak ellenünk is a harckocsik, azok a modernebb típusok, amik ellen benzines palackokkal már nem, csak páncéltörő eszközökkel lehetett eredményesen harcolni. Viszont a mi páncéltörő ágyúinkat a megelőző párnapos tűzszünet alatt a szakembereik bemérték, és ezeket első nap kilőtték mind. Ekkor én is megsebesültem egy szilánktól. Az Illés utca sarkán volt egy szemészeti klinika, ott egy ilyen rögtönzött kötözőt csináltak, oda vittek engem is. Fejsebet kaptam, lenyírták a hajamat, leborotválták a fejemet, kitisztították és összekapcsolták a sebet.

– Egy szovjet harckocsi rálőtt a Kilián laktanyára, egy szilánk lepattant az épületről, és átrepült keresztbe hozzánk. Az volt a szerencsém, hogy egyrészt a szilánk már el volt fáradva, másrészt a fejemen volt a jó erős, vastag svájcisapkám, s ez sokat felfogott a szilánk erejéből. Sok vért vesztettem, bent voltam a kötözőhelyen, amikor olyan fél kettő felé bekiabáltak, hogy aki tud, meneküljön – akit lehetett el is vittek innen – mert az oroszok már a Ludovikánál vannak. Mindenki eltűnt – aki nem tudott járni, azt személykocsiba tették – mert elterjedt, hogy az ilyen kötözőhelyeknél az oroszok lemészárolják a sebesülteket. Ez lehet, hogy igaz volt, lehet, hogy nem, mindenesetre mi ketten egy fiatalabb sráccal – akinek a nyakát érte egy lövés – egymást támogatva menekültünk vissza a mieinkhez. Ő aztán bement a Práter utcai iskolába, én meg visszamentem a Vajdahunyad utcába, ahol nekem a csoportom volt. Ekkorra már kicsit összeszedtem magam, így befogtak egy PAK 40-es ágyúhoz lőszeradagolónak. Sajnos ezt az ágyút is nemsokára kilőtték az oroszok, itt is hatalmas szerencsém volt, mert én éppen hátul voltam lőszerért, mikor az ágyú telitalálatot kapott. Ha a közelében vagyok, biztos azt nem éltem volna túl.

Mindez 4-ke délutánján történt, de olyan 5-6 óra felé csitultak kicsit a harcok. Ekkor a parancsnokom átvitt a Práter utcába, ahol egy pincében kaptam egy PPS géppisztolyt három tárral, és a tiszta vér ruhám helyett kerestünk számomra valami egyenruhát is. De hát én olyan kis vékony gyerek voltam, hogy végül egy női rendőr zakó és nadrág volt jó rám. Viszont alighogy visszaértünk a helyünkre és lepucoltam, betáraztam a PPS-t, kaptunk egy telefont, hogy menjünk át a Royal szállóhoz, a Dob utca sarkára 10-12 emberrel, mert ott az oroszok támadásra készülnek.

A feladatunk az volt, hogy megakadályozzuk, hogy itt át tudjanak átjutni a szovjet csapatszállító teherautók és a páncélautók – az oroszok gyalogságot nem hoztak – ezért két utcát is le kellett fognunk. Tudtuk napokig tartani magunkat, sőt egy-két ilyen csapatszállítót meg is tudtunk semmisíteni, de 8-án már elfogyott a lőszerünk, így megtört az ellenállásunk. Ekkor azt a parancsot kaptuk, hogy a fegyvereket és minden igazolványunkat – a személyi kivételével – adjunk le, és kettesével szépen szivárogjunk át, a Széna téren, Margit hídon keresztül, a Szilágyi Erzsébet fasorba, és onnan a Szabadság-hegyre. Ott volt egy ilyen bunkerszerű épület, s benne egy rádióállomás – az adóvevőnkkel tudtuk tartani a kapcsolatot a még ellenállókkal – ezt kellett nekünk biztosítani, védeni éjjel-nappal, sőt, még a kaját is nekünk kellett odavinni a rádiós kiskatonáknak. Ez 11-éig működött, s akkor onnan is mindenki lelépett. Egyébként a Corvin közben meg a Széna téren volt a leghamarabb fegyvercsend ők 8-áig tartották magukat, viszont Csepel az egészen 11-éig. Ezt ők azért tudták megtenni, mert a Soroksári út felől nem tudtak bejönni az oroszok – ott szétlőtték ezeket a harckocsikat, meg egyéb páncélautókat – de végül Szigetszentmiklós felől egy deszantos alakulat a folyón átkelve, hátulról foglalta el Csepelt. Legtovább a pécsiek álltak ellen, de mikor az oroszok lerohanták a várost – mivel nekik csak kézifegyvereik voltak – ők felvonultak a mecseki erdőkbe, s onnan ki-kicsaptak az orosz konvojokra, meg teherautókra. Ez tartott vagy tizenhárom napon keresztül, ők voltak a mecseki láthatatlanok. Még mikor működött a rádiónk, belehallgattunk a beszélgetéseikbe, elmondták, hogy még van egy kis lőszerük, meg élelmük az erdőben, de nem tudják, meddig tarthatják magukat. Ezek az ottani fiatalok legvégül egy kis romos kastélyba húzódtak be.

Nálunk pedig 12-én – mivel gyakorlatilag már mindenféle robbanások, meg lövések megszűntek a város felől, s ez az ellenállásunk végét jelentette – úgy döntött a parancsnok, hogy mindenki menjen haza, amerre tud. Lehetett volna az is a választás – ezt feltették szavazásra – hogy fegyverrel, pokrócokkal, élelemmel, teherautóval megpróbálunk nyugat felé elmenni. De hát nagyon gyengén – csak karabélyokkal – voltunk fölszerelve, lőszer alig volt, így mindenki a hazamenetel mellett döntött. Láttuk, hogy ez már a végjáték, minden befejeződött, így 12-én én is hazamentem Pomázra.

– 1957 januárjától kezdve Kádárék kiadták az úgynevezett fehér könyveket öt kötetben. Ezekben benne voltak azok a felvételek, amiket a nyugati fotósok csináltak a forradalom alatt, és nyugati lapokban megjelentek. A könyveket széles körben terjesztették, hátha a képekről valakik felismernek valakit a forradalmárok közül, s akkor azt el tudják fogni. Engem is felismertek a képeken, és letartóztattak ötünket a Vajdahunyad csoportból, engem 1957 nyarán. A Tolnai Lajos utcában volt politikai főosztály, ott három és fél hónapig tartott a nyomozás, majd utána, októberben átadtak az ügyészségnek minket. A vád ellenünk a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés volt. De az volt a szerencsénk, hogy nekünk nem volt egyetlen parancsnokunk sem, akit utolértek, közülük mindenki kiment nyugatra.

– Igen, mert ahhoz, hogy tudjanak halálos ítéleteket hozni, olyan hamis tanúkat idéztek be, akik azt mondták, hogy mi is ott voltunk a pártház ostrománál. Találtak két olyan megzsarolt embert, aki a Köztársaság téren volt, és emiatt első fokon halálbüntetésre elítélték őket. Nekik azt mondták, hogyha minél több embert felismernek azokból, akik ott voltak a harcok folyamán, a téren, akkor eloszlik a bűn súlya. Emiatt több életfogytiglani, meg 15 év ítélet lesz, és kevesebb lesz a halálbüntetés, így azt ők is megúszhatják. De ugyanakkor jött egy olyan rendőr százados tanú, a Gergely utcai kapitányságról, aki ott elmondta, hogy 30-án – ránk mutatott ötünkre, a két lányra, a két fiúra, meg énrám – hogy mi mind az öten ott voltunk, és kifosztottuk a kapitányságot. Most egyszerre két helyen nem lehettünk, ez világos, egyébként is a két Jóska csak elsején vagy másodikán a tűzszünet alatt jött oda a Corvin közbe.

– Azt tudni kell, hogy akiket a pártház ostrománál meg tudtak csípni – akár a képeken, akár valós tanúkkal, vagy akár mint nálunk is, két hamis tanúval – akkor azok menthetetlenek voltak. Az ügyész is úgy mondta a vádbeszédet, hogy kérem a tisztelt bíróságot, hogy az első öt vádlott esetében a törvény teljes szigorát alkalmazza, vagyis halálbüntetést kért ránk. A perben Wittner Marika volt az elsőrendű vádlott, én voltam az ötöd rendű vádlott.

De a bíróság végül csak négy halálos ítéletet hozott, én azonnal tizenhárom évet kaptam. 1959-ben volt a fellebbviteli tárgyalásunk a Fő utcában, akkor a Marikának levették a halálos ítéletét, mert ő nem volt 20 éves – csak 19 éves volt – 1956-ban, és volt egy olyan törvény, a férfiaknál 16, a nők esetében viszont 20 év volt a kivégezhetőség korhatára. A tárgyalásunk február 23-án volt, a három halálraítélt harcostársamat már 26-án felakasztották.

Szerintem engem azért sem ítéltek végül halálra, mert volt előttem már másik három halálos végrehajtandó ítélet. Nekem maradt másodfokon is a 13 év.

– Hat és fél évet voltam börtönben, mert édesanyám a betegségemre való tekintettel beadott két kegyelmi kérvényt is. Pomázon is voltak nemzetőrök, akiket már hazaengedtek ekkor, édesanyám pedig arra is hivatkozott, hogy én fiatalkorú voltam, mégis még mindig a börtönben vagyok. Persze, akinek fegyver volt a kezében, azt nem engedték könnyen haza így például Wittner Marikát sem.

– Azt tudni kell, hogy azért csinálták ’63-ban az amnesztiát, mert a forradalom leverése miatt addig Magyarországnak semmiféle szavazati joga nem volt az ENSZ-ben, csak egy megfigyelő lehetett, mindenféle felszólalás és minden egyéb nélkül. Emellett Hruscsovnak – a szovjet vezetőnek – is állandóan a fejéhez vágták, az úgynevezett magyar ügyet az ENSZ közgyűléseken. ’62-ben ezt megunták az oroszok, és azt mondták a Kádárnak, hogy akkor csináljon valami felülvizsgálatot, emiatt ’63 márciusában nagyjából olyan 70-80 százalékát hazaengedték a politikai foglyoknak. De azok nem harcosok voltak, hanem csak politikai ellenfelei a rendszernek. Tehát én nem márciusban szabadultam amnesztiával, mint a többiek, hanem októberben egyéni kegyelemmel, mert nagyon beteg voltam.

– A villanyszereléstől letiltottak, mert a koponyasérülésem miatt epilepsziás rohamaim voltam éveken keresztül már bent a börtönben is. Erre föl engedtek haza hamarabb is úgy, hogy a hátralévő hat és fél évet öt évre próbaidőre felfüggesztették. A próbaidő alatt, ha mondjuk, valahol egy pofont adok valakinek, vagy verekedésbe keveredek, akkor vittek volna vissza a börtönbe letölteni a fennmaradt időszakot.

Visszakerültem a munkahelyemre – ahonnan a börtönbe elvittek – itt majdnem, hogy ölben vittek végig. Nagyon szerettek a dolgozók, a barátaim, a régi kollégák így aztán kaptam egy jó védettséget a felfüggesztett alatt. Időnként persze kellett jelentkeznem a rendőrségen, és tudtam azt is, hogy megfigyelnek. Egy főhadnagy járt be a céghez, ő mindig kutatgatott utánam, kérdezősködött, oda kellett figyelnem mindenre a viselkedésemben.

Egyébként ’78-ban fölkeresett egy őrnagy a munkahelyemen, és azt mondta nekem, hogy hallom, hogy magát nem engedték ki dolgozni külföldre. S azt is mondta, nézze, nekünk van lehetőségünk ezt elintézni, de mivel mi is a piacról élünk, ehhez az kell, hogy ön is segítsen nekünk. Mondtam neki, ne haragudjon, de ezt – amit most ön itt tőlem kér – én még bent sem csináltam, pedig ott kaptam volna kedvezményeket érte. Azért sem, mert én nem tudnék soha a barátaimnak, a szomszédjaimnak, a kollégáimnak a szemébe nézni, hogyha én valakire jelentenék. Ezt így megmondtam az őrnagynak, mire ő azt válaszolta, jó, akkor maradjunk annyiban, hogy lelkiismereti okokból nem dolgozik velünk együtt, s ezzel vége is lett ennek a dolognak.

Elteltek közben az évek, megindult egyfajta változás a politikában is. Eljött 1989, természetesen én is ott voltam a nevezetes újratemetésen, de már előtte 1988 őszén megalakult a POFOSZ – a Politikai Foglyok Szövetsége – és annak is tagja lettem.

– Egyáltalán nem bántam meg. Mi most egy konszolidált helyzetben élünk, s ez óriási különbség az akkori időkhöz képest. De már akkor is, amikor kijöttem ’63-ban a börtönből a korábbi évekhez képest – ’59-ig még meg is rugdostak a börtönben minket – nagy volt a változás. Ezért is volt az, hogy a Kádárnak nagyon hamar szemet hunytak az emberek, és már május elsején óriási tömeg ujjongott neki ugyanott, ahol ujjongtak annak idején a forradalmároknak, a Hősök terén.

Azt mondom, hogy nem volt értelmetlen a sok száz ember halála a forradalom alatt, mert ez volt az ára annak, hogy már nem jöttek vissza a régi rákosista idők, a szocialista táboron belül nálunk valósult meg a gulyáskommunizmus, és mi lettünk a szocialista táborban a legvidámabb barakk. Biztos vagyok benne, hogy ez az 1956-os eseményeknek is köszönhető!

Kapcsolódó: Interjú egy Corvin közi szabadságharcossal (I. rész)