Az 1956-os népfelkelés és szabadságharc leverésére november 4-én emlékezünk, a második szovjet katonai intervenció azonban korántsem jelentette az ellenállás végét. A legsúlyosabb fegyveres harcok egy része éppen a következő napokban zajlott, később pedig a munkástanácsok, a röplapterjesztők és a néma tüntetéseken részt vevő nők folytatták a küzdelmet. Bank Barbara történész az Indexnek arról beszélt, hogy az ellenállás különböző formái a Kádár-rendszer évtizedei alatt is fennmaradtak, ezért szerinte az 1956-os szabadságharc történetét nem lehet november 4-ével lezárni.
 Üllői út, az ISZ-3 harckocsi és a felkelő háttérben a Kilián laktanya a Ferenc körút sarkán 1956-ban (fotó: Klausz Ádám / Fortepan) |
November 4-e az 1956-os szabadságharc leverésének emléknapja, ám a szovjet csapatok második katonai intervenciója nem jelentette az ellenállás azonnali megszűnését. A magyar szabadságharcosok több helyen még napokig, sőt egyes térségekben ennél is tovább folytatták a fegyveres küzdelmet – mondta el az Indexnek Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja.
„November 4-én, hajnalban indul a második szovjet intervenció. De egyes helyekre csak napokkal később jutnak el a megszálló csapatok” – mutat rá. A történész szerint a fővárosban is változatos formában folytatódott az ellenállás. November 4-e után számos fiatal lány letette a fegyvert, és a sebesültek ellátásában vállalt szerepet. Közéjük tartozott a mindössze 15 éves Szeles Erika is, aki már segítőként vesztette életét.
Bank Barbara hangsúlyozta, hogy a szovjet támadás után nemhogy azonnal megszűntek volna a harcok, hanem több helyen éppen ekkor kezdődtek a legsúlyosabb összecsapások. Különösen november 7-én vesztették életüket sokan a szabadságharcosok közül, köztük nagy számban 15-16 éves fiatalok
– mutat rá a szakember.
Csepelen és a Mecsekben is tovább harcoltak
A történész felidézte, hogy a Gubacsi híd környékén és Csepelen különösen kitartó ellenállással találkoztak a szovjet csapatok. A magyar fegyveres csoportok felszámolásához a támadóknak külön erősítést kellett a térségbe vezényelniük.
A fővároson kívül is több jelentős ellenállási központ működött. Az egyik legismertebb Pécs környékén alakult ki, ahol a „mecseki láthatatlanok” néven ismert fegyveres csoportok folytatták a harcot. A szabadságharcosok november 3-án és 4-én kezdtek felhúzódni a hegyekbe. A mintegy kétezer emberből álló csoportosulás nagy része november 14–15-ére feloszlott: egyesek elmenekültek, mások megadták magukat, illetve elhagyták az országot. Bank Barbara szerint azonban voltak olyan ellenállók is, akik még a következő év tavaszán, márciusban, áprilisban vagy akár májusban is a Mecsekben bujkáltak.
Hozzátette: hasonlóan kitartó fegyveres ellenállásról tudunk például Keszthely és Rezi térségében is.
Mindez azt mutatja, hogy november 4-e csupán a szovjet hadművelet kezdetének időpontja, nem pedig a szabadságharc minden formájának lezárása
– hangsúlyozza a történész.
Röplapozás – ellenállásból állambiztonsági provokáció
A fegyveres felkelőcsoportok felszámolása után sem szűnt meg a rendszerrel szembeni szervezett fellépés. Bank Barbara szerint az egyik legfontosabb ellenállási formává a röplapok készítése és terjesztése vált. Az illegális kiadványokkal igyekeztek napirenden tartani a forradalom követeléseit, és tiltakozni a szovjet megszállás, valamint a törvénytelen Kádár-kormány ellen. A röplapterjesztés egészen 1957 januárjáig, februárjáig folytatódott.
A történész ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a fokozatosan újjászerveződő állambiztonság egy idő után maga is bekapcsolódott az ilyen akciókba, mégpedig provokációs céllal.
A hatóságok saját röplapok terjesztésével vagy az ellenállási kezdeményezésekbe történő beépüléssel próbálták azonosítani azokat, akik továbbra is hajlandók lettek volna fellépni a rendszer ellen.
Így az ellenállás egyik fontos eszköze fokozatosan a politikai rendőrség csapdaállításainak terepévé is vált.
Fekete ruhában, némán, fegyvertelenül a tankokkal szemben
A fegyveres harcok és a nyílt utcai demonstrációk ellehetetlenülése után az ellenállás különösen megrendítő formáját jelentették a nők néma tüntetései. Bank Barbara felidézte, hogy Budapesten, Egerben, Veszprémben, Pécsen és számos más településen lányok és asszonyok ezrei vonultak az utcákra fekete ruhában, szótlanul tiltakozva a forradalom leverése és a megtorlások ellen
 Práter utca torkolata, szemben a József körút 77., 75. és 71-73. számú ház (fotó: Album079 / Fortepan) |
A történész elmondta, hogy a hatalom végül nem mert erőszakkal fellépni ezekkel a néma demonstrációkkal szemben, ez azonban a résztvevők számára egyáltalán nem volt előre kiszámítható.
Nem kellett szabadságharcosnak lenni az internáláshoz
Az 1956-os év végére fokozatosan kiépült a Kádár-rendszer intézményes megtorló gépezete. Bank Barbara szerint a letartóztatások és internálások tömeges jellege alapján könnyen arra lehetne következtetni, hogy rendkívül sokan vettek részt a forradalom utáni aktív ellenállásban.
A történész azonban hangsúlyozta, hogy a megtorló intézkedések áldozatai között nagy számban voltak olyanok is, akik nem vettek részt a fegyveres harcokban.
A „közbiztonsági őrizet” alá helyezettek, vagyis internáltak jelentős része korábban politikai okokból bebörtönzött személyek voltak, akik a felkelés idején szabadultak ki. Másokat pusztán azért vettek őrizetbe, mert az állambiztonsági nyilvántartásokban politikailag megbízhatatlanként szerepeltek.
 Rákóczi út - Akácfa utca sarok. Felgyújtott szovjet BTR-152 páncélozott lövészszállító jármű és egy aknavető (fotó: Fóti István örökösei / Fortepan) |
A hatóságok ezeket az embereket tömegesen gyűjtötték össze az 1956 végét követő hónapokban. Az internáltak száma csaknem elérte a húszezret.
A Szovjetunióba hurcoltak története sokáig tabunak számított
Bank Barbara külön felhívta a figyelmet azokra a magyarokra, akiket a felkelés leverése után a Szovjetunióba hurcoltak kihallgatásra. A történész szerint ezekről az elhurcolásokról már 1956-ban is terjedtek hírek országszerte, nyilvánosan azonban évtizedeken keresztül nem lehetett beszélni róluk.
Bank Barbara Váradi Natália kárpátaljai történész kutatásaira hivatkozva elmondta:
a Kádár-kormány vezetői tudtak az elhurcolásokról, sőt Kijevből és Moszkvából konkrét jelentéseket és névsorokat is kaptak az érintettekről.
A történész hangsúlyozta, hogy a Szovjetunióba szállítottak között nemcsak felkelők voltak. Előfordult, hogy a szovjet hatóságok válogatás nélkül fogtak el embereket az utcán, hasonlóan az 1944–1945-ös tömeges elhurcolások során alkalmazott módszerekhez.
Bank Barbara szerint az áldozatok történetének megismerése és emlékezetük megőrzése az 1956-os megtorlások története feldolgozásának máig fontos feladata. Úgy véli, az áldozatok sorsa a rendszerváltás után sem kapott kellő figyelmet.
A munkástanácsok jelentették az ellenállás új központjait
A szabadságharc leverése után az ellenállás egyik legfontosabb szervezeti keretét a munkástanácsok jelentették. Bank Barbara szerint ezek a testületek nem egyszerűen a politikai tiltakozás intézményei voltak, hanem a munkás önigazgatás gyakorlati megvalósítására törekedtek.
 Üllői út, kiégett szovjet BTR-152 páncélozott lövészszállító jármű, háttérben 30. és 32. számú ház (fotó: Matthaeidesz Konrád / Fortepan) |
A dolgozók olyan vezetőket választottak a vállalatok élére, akik szakmailag alkalmasak voltak az üzemek irányítására, nem pedig kizárólag politikai megbízhatóságuk alapján kerültek pozícióba. A történész hangsúlyozta, hogy a munkástanácsok működése megmutatta: a vállalatok irányítása a pártállami káderkiválasztás nélkül is megszervezhető.
Kialakul a munkásönigazgatás, választmányok jönnek létre, a dolgozók sokévnyi hazug propaganda után tényleg saját kezükbe veszik az üzemeket
– fogalmazott.
Bank Barbara szerint a munkástanácsok meglepően eredményes működése különösen nagy veszélyt jelentett a berendezkedő Kádár-rendszer számára. A helyzet ellentmondásosságát szerinte az is mutatta, hogy az új hatalom hivatalosan Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevezte magát, miközben a munkások által létrehozott önigazgatási szervezetekkel került szembe.
Kádárék kezdetben nem merték felszámolni a munkástanácsokat. Tárgyalásokat kezdtek velük, és azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy partnerként kezelik a dolgozók választott képviselőit. Ezek azonban csupán időnyerést szolgáló manőverek voltak – mutat rá a szakember.
Valójában a hatalom fokozatosan igyekezett korlátozni, leépíteni a munkástanácsokat, illetve saját, politikailag megbízható embereivel felváltani azok vezetőit. Ahol ez nem vezetett eredményre, ott erőszakos eszközökhöz folyamodott.
A történész példaként az 1957 januárjában Csepelen történteket említette, ahol a munkástanácsokkal szembeni fellépés letartóztatásokkal és sortűzzel is együtt járt.
Mikor ért véget valójában az ellenállás?
Bank Barbara szerint az 1956-os forradalom utáni ellenállás lezárásának időpontját nem lehet egyetlen dátumhoz kötni, hiszen az is értelmezés kérdése, mit tekintünk ellenállásnak.
A fegyveres harc, a röplapterjesztés vagy a munkástanácsok tevékenysége mellett ugyanis a diktatúrával szembeni fellépésnek számos kevésbé látványos formája is létezett. Ellenállásnak tekinthető például, ha egy pedagógus nem volt hajlandó a forradalomról szóló hivatalos propagandát tanítani, vagy ha a valós eseményekről beszélt diákjainak.
Ugyancsak a rendszer elleni kiállás egyik csendes formája lehetett, ha a szülők elmondták gyermekeiknek, mi történt valójában 1956 őszén, vagy ha magánlakásokban, szűk körben emlékeztek meg az eseményekről.
Bank Barbara hangsúlyozza: ezek az egyéni és közösségi gesztusok akkor is hozzájárultak az 1956-os szabadságharc emlékezetének megőrzéséhez, amikor a nyilvános tiltakozás már lehetetlenné vált.
Nemcsak megbélyegezték, feledésre is ítélték 1956-ot
A történész szerint a Kádár-rendszer emlékezetpolitikája idővel jelentősen átalakult. A szabadságharc leverése utáni években a hivatalos propaganda következetesen ellenforradalomként beszélt 1956-ról, és igyekezett lejáratni annak résztvevőit. Később azonban a rendszer egyre inkább a történtek elhallgatására törekedett.
Bank Barbara felidézte, hogy a hivatalos szóhasználatban az ellenforradalom mellett, illetve helyett fokozatosan megjelent az „októberi sajnálatos események” kifejezés is.
A történész szerint a cél már nem pusztán a szabadságharc negatív értelmezésének fenntartása volt, hanem az is, hogy 1956 emléke fokozatosan kiszoruljon a közbeszédből.
Bank Barbara szerint sokak számára 1989-ig nem volt konszolidáció
A történész az 1963-as amnesztia utáni időszak szokásos történeti értelmezését is árnyalta. Felidézte, hogy a Kádár-rendszernek ezt a korszakát gyakran konszolidációként emlegetik, ami azonban szerinte nem jelenti azt, hogy minden magyar ember számára normalizálódtak volna az életkörülmények.
Különösen igaz ez az 1956-os szabadságharc miatt elítéltekre és családtagjaikra, akik még hosszú évtizedeken át viselték a politikai megtorlások következményeit.
Bank Barbara példaként Pákh Tibor életútját említette. A rendszerrel évtizedeken keresztül szembeszálló ellenállót többször bebörtönözték, pszichiátriai intézetbe is zárták. Utoljára 1988. október 23-án tartóztatták le, vagyis több mint három évtizeddel a forradalom után is hatósági megtorlással kellett szembenéznie.
Bank Barbara szerint az ilyen életutak azt mutatják, hogy a konszolidáció kezdete nem mindenki számára volt 1963 vagy az 1970-es évek. Azoknak, akik továbbra is nyíltan szembeszálltak a diktatúrával, sok esetben csak az 1989-es rendszerváltás hozott valódi változást.
„Egy diktatúra soha nem puha”
Bank Barbara a Kádár-rendszerrel kapcsolatban gyakran használt „puha diktatúra” kifejezést is helytelennek tartja.
Egy diktatúra soha nem puha, ha meg puha, akkor nem diktatúra
– szögezte le.
A társadalom jelentős része az 1960-as, 1970-es és 1980-as években nyugodtabb és anyagilag kedvezőbb életkörülményeket tapasztalhatott, mint az 1950-es években. Ez azonban nem változtat azon, hogy a rendszer továbbra is elnyomó rezsimként működött, és kész volt keményen fellépni azokkal szemben, akik megkérdőjelezték a hatalmát, vagy akár csak ennek a gyanúnak az árnyéka vetült rájuk – mutatott rá a történész.
Felidézte, hogy egyes állambiztonsági iratok nyilvánosságra hozatalával összefüggésben az elmúlt napokban sok szó esett arról, hogy a kommunista állambiztonság több mint százötvenezer hálózati személyt foglalkoztatott.
Ugyan, minek kellett ennyi ügynök, ha mindenki olyan elégedett volt?
– tette fel a kérdést.
Bank Barbara szerint az 1956-os felkelés utáni ellenállás története éppen arra figyelmeztet, hogy a szabadságharcot vérbe fojthatták ugyan, a diktatúra nagyon sok erkölcsi és szellemi kárt okozott, de a magyar társadalom tudatát, lelkét nem sikerült teljesen megtörni.
