Bezár!
2020. július 10., péntek, Amália, Kenese, Alma napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
14:24 Az érem másik oldala13:57 Kizuhant egy négyéves kislány egy kőszegi ház második emeleti ablakából 13:50 Vádemelést javasol a rendőrség a szentendrei "palántaültetők" ellen13:23 Ismét ki lehet végezni a szövetségi bíróságok által halálra ítélt gyilkosokat az Egyesült Államokban - az Európai Unió (!) nem győz tiltakozni12:53 Molotov-koktélokat képzeltek a megszállók két sétálgató palesztin kezébe12:31 Az elvtársak sértődékenyek, ha szóba kerül az ujgurelnyomás12:11 Megérkezett a zseniális mini léghűtő a kánikula ellen (x)11:39 Motorbalesetben vesztette életét egy fideszes országgyűlési képviselő11:13 Nem jött be az Alzának a Black Friday Matter10:56 Moszkva: immunitást alakított ki az első klinikailag tesztelt orosz Covid-19-vakcina10:46 Jegybank: maradjon meg a 15 ezer forintos értékhatár a bankkártyás érintős fizetéseknél10:02 Csütörtök este már nem borogattak kukákat Szerbiában09:42 Igazi kincset talált Trump09:16 Meghalt két beteg, hárommal nőtt a fertőzöttek száma Magyarországon08:55 Bolívia ideiglenes elnök asszonya is megfertőződött
24 óra legolvasottabbjai

Kultúra ::

Partitúrákkal egy nemzetért - interjú Győriványi Ráth György karmesterrel (II. rész)

Reklám

 Az interjú első része ide kattintva olvasható.
– A liberális politikusok állítása szerint a „szabad” piacgazdaságban a piac szabályozza önmagát, a kereslet és a kínálat szükségszerűen alakítja ki a társadalom egészséges gazdasági életét. Ezt az eleve kérdéses értékű elvet azután kiterjesztik az élet más területeire is, például a kultúrára, s ezen belül a művészetekre is. A tradicionalisták azonban azt állítják, hogy az örök értékekre mindenkor tudatosan kell nevelni a társadalmat! Hiszen a nagy történelmi vallások is abból indulnak ki, hogy egy hajdani aranykor után mindmáig folyamatos hanyatlás tapasztalható, s mivel az ember eltávolodott az isteni értékektől, értelemszerűen megváltásra szorul. Az isteni talentumokkal megáldott küldöttek feladata, hogy segítsék a társadalmat visszatalálni a mennyei paradicsom felé visszavezető ösvényekre. Ezen kívül felmerül annak gyanúja is, hogy a kereslet-kínálat tetszetős elve csak ürügy a világuralomra törő, globális, liberális háttérhatalmaknak: Szándékosan nevelik szellemi igénytelenségre az embereket, hogy az olcsó kulturális szemetet drágán rájuk lehessen sózni, s ez által egyben könnyebben kizsákmányolhatóvá is váljanak. A szellemi értékek keresletéről és kínálatáról, a művészi elhivatottság értelméről faggatlak. 
– Sajnos azt kell állítanom, hogy a jelenlegi rendszerben sincs ez másképpen. A kultúra területén minden idők legnagyobb pénzelvonása zajlik, de ugyanakkor – miközben nem telik a múzeumoknak villanyszámlára – múzeum-negyed tervezésébe kezdtünk. Az operaházban nem futja az előadásokra, de az Erkel-színház felújításáról álmodunk, és már van is ember, aki pénzeket vesz fel a koordinálásra. Miközben ugyanitt elmaradnak premierek, Los Angelesnek Bánk bánt szeretnénk finanszírozni, és máris több ember utazgat ez ügyben. Itt nem kell mindenért a liberálisokat okolni, nézzünk előbb magunkba. Valóban jól sáfárkodunk az értékeinkkel?
Ami az ízlésalakítás (nevelés-oktatás) kérdését illeti: Bonyolult dolog, én vigyáznék rá, hogy a fiataloknak bármi áron ne akarjuk a torkán lenyomni a klasszikus zenét, lehet, hogy éppen a saját zenéjükön keresztül lehet a legjobban megfogni őket.
Mindenesetre, valóban hiteles emberek kellenek a meggyőzéshez.
– Mint korábban már említettük, Téged nemzeti érzelmű művészként tart számon a közvélemény. Mint ismeretes, a kommunizmus fénykorában a hatalom megakadályozta, hogy magyar művészek nemzetközi karriert futhassanak be. Ezzel szemben napjainkban, szétlopott és lepusztított hazánkból folyamatos agyelszívás folyik. Ám aligha lehet elvárni egy fiatal tehetségtől, hogy puszta hazafiasságból mondjon le egy világhírű karrier esetleges lehetőségéről; s helyette maradjon idehaza tehetségét kibontakoztatni nem tudó, betanított munkás, építsen karriert egy számára idegen szakmában, vagy éppen váljék segélyből tengődő munkanélkülivé. Szerinted mi lenne a megoldás e tekintetben, hogy Magyarország szellemi megújhodása is valóban végbemehessen? 
– Mint mondottam, én szerencsémet épp annak köszönhettem, hogy Magyarországon nem kellettem. A mai helyzetben sajnos mindenkinek csak azt ajánlhatom, ha tud, menjen legalább tapasztalatot szerezni, azzal az elhatározással, hogy egyszer majd hazatér; hiszen itt a kultúra területén reménytelen lesz a helyzete. Főleg mert az ad hoc intézkedések közepette szerencsétlen emberek vesztik el megélhetési lehetőségeiket. Minden igazgató-váltáskor több tucat ember élete változik meg. Menesztik őket, vagy csak mellőzik, és helyükbe mások kerülnek. Ez ugyan természetes folyamat, csak az nem, hogy ez évente többször történjék meg. Az alatt a rövid esztendő alatt, mikor most az Operaházban szerettem volna segíteni az átmenetet, 5 felső vezetőt éltem meg.
Egyfelől értékeinket jobban meg kellene becsülnünk; ugyanakkor őszintén és időben kellene megmondani azoknak, akik nem a pályára valók, és nem hitegetni őket egy fényes karrier reményével, csak azért, hogy tanáraiknak meglegyen a fejkvótájuk; de ez már egy másik téma.
– A valóban nemzeti elkötelezettségű kormányoknak kötelessége lenne, hogy a költségvetésből különösen nagy összegeket fordítsanak a kultúra ápolására. A művészetek, a művészek mind erkölcsileg, mind anyagilag pozitív diszkriminációra szorulnak. Azonban – miközben a „most sajnos semmire sincs pénz” szokásos szlogenjét halljuk – újra meg újra egyfajta sajátos kettős mércét tapasztalunk: A politikai hatalom szempontjából korrekt művészek ugyanis milliárdos kormányzati megbízásokat kapnak, akkor is, ha esetenként valóban igényes művészi teljesítmény nem rejlik tevékenységük mögött. Egyidejűleg a nemzeti-keresztény tábor hagyományos értékekre orientálódott művészei szó szerint éheznek. Tehát úgy tűnik, első sorban politikai akarat kérdése, hogy van-e a művészetre elegendő pénz, és azt valódi értékek ápolására fordítjuk-e. Öngyilkos politikának tűnik, hogy – akár súlyos gazdasági válság idején is – a felelős döntéshozók éppen a szellemi táplálékokon spóroljanak. Szokás példaképpen az egészségügy felvirágoztatásának elsődlegességére is hivatkozni. Ám tény, hogy a művészetek nyújtotta katarzis nem csak mentális regenerálódást jelent az emberek számára, hanem pszichoszomatikusan kihat testi egészségükre is, és preventív módon tartja meg őket testileg-lelkileg teljes értékű személyiségnek. A művészet szellemi gyökereink ápolása nélkül tehát nem lesz a jövőnek lombozata, bármilyen tűrhetőnek tűnhet is a fa törzsének állapota. Mi a véleményed a pénzherdálásról illetve a takarékosságról a kulturális életben, a művészetben?
– Sajnos valóban egy szűk réteg részesedik a javakból. Ennek azonban az is az oka, hogy hiányzik a fej a rendszerből. Hiányzik a kulturális elit a jobboldali politikai kormányzásból. Nem Aczél elvtársat hiányolom, de kell, hogy valakinek szívügye legyen a magyar kultúra, és elég erős, és politikailag befolyásos legyen, hogy a céljait elérhesse. Nézzük meg például, hogy a foci milyen jelentős támogatásokat kap. Nem tőlük sajnálom, hiszen a sportnak is fontos szerepet kell játszania egy egészséges nép életében. A példával csak az érdekérvényesítő képességet szerettem volna szemléltetni.
– Kényes témához érkeztünk. A liberális, parlamenti demokráciák politikusai nagyon értenek hozzá, hogy választások előtt csodás, mennyei ígéretekkel álljanak elő, annak megfelelően, milyen reményei lehetnek a választók legtöbbjének. Hatalomra jutva azután lassanként mindig kiderül, hogy ezek az ígéretek különböző okoknál fogva nem beválthatók. Legtöbbször azért, mert akik ígérték őket, azok sem gondolták komolyan. A nagy középpártok hovatovább olyan biztosak a vetésforgó alapú hatalomra jutásban, hogy arrogáns módon ígérgetnek olyasmit is, amiről egy félkegyelmű is világosan látja, hogy képtelenség betartani. De az is gyakran előfordul, hogy az ígérgetők tehetségtelenek, vagy rossz eszközökkel próbálják megvalósítani céljaikat. Ha azonban mégis felelősek, tehetségesek, és jó eszközöket választanak, akkor az ellenzék aknamunkája miatt nem teljesülnek a tervek. Létezik azonban egy – bizonyos összeesküvő körök által, a médiákban hamis összeesküvés-elméletnek bélyegzett – modell is, mely szerint az ígérgetőket vagy korrumpálja, vagy megzsarolja valamivel e láthatatlan világuralmi háttérhatalom. Ha pedig néhány kivételesen magas erkölcsiségű politikus ennek ellenére megpróbálja a társadalomnak tett ígéreteit betartani, akkor őt egyszerűen likvidálják. (Lásd Jörg Haider esetét.) A hívő ember persze ennek ellenére küzd, mert – Madách szavaival – „az ember célja a küzdés maga”. Ám nem csak az idealista politikus küzd akkor is, ha nagy az ellenállás, hanem az elkötelezett művész is! Munkásságod alapján úgy tűnik, te is a Don Quijote-típusú személyiségek közé tartozol. Ugye hiszel egy szebb jövőben?
– Bár igaz lenne ez a teória, de lassan közelről megismerve a politikai életet, el kell hogy keserítsem az összeesküvés elméletet gyártókat. Ugyanis ha lennének összeesküvők, lenne, ki ellen harcoljunk. Így azonban csak a nemtörődömség és a középszerűség általános ellenségével kell harcolnunk. Ez pedig még a szélmalom-harcnál is rosszabb.
2006-ban abban a szerencsében volt részem, hogy egy befolyásos Fidesz-közeli politikus megkért, segítsem munkáját tanácsaimmal a zenekultúra területén. Szívesen tettem, mert végre azt láttam, hogy valaki próbálja előkészíteni egy esetleges kormányzati változás esetén végzendő munkáját. A 2006-os választási kampány során aztán emberünknek azzal kellett szembesülnie, hogy a Fidesz nyilvánossá tett rövid kormányprogramja egyetlen szóval sem említette a kultúrát! Erre rímel aztán, hogy a 2012 kormányváltáskor, és azóta is hajmeresztő improvizáció folyik a kultúrában, és példának okáért „egy év – 5 igazgató” operai működésem során senki, egyetlen egyszer sem keresett meg, hogy megkérdezze, mit javasolnék az Operaház működésével kapcsolatban. Viszont mindennapi működésünket kormányzati szinten szinte naponta nehezítették.
Az én álmom egy olyan kormányzat lenne, aki a döntések előtt leül a szakma képviselőivel egyeztetni, kidolgozza a hosszútávú stratégiát, és azt finanszírozási döntésekkel is alátámasztja. Mindenki figyelmébe ajánlom Klebelsberg Kuno levelezését „Opera-ügyben” az akkori pénzügyminiszterrel. Erős megszorításokat alkalmaztak, de egy körültekintő stratégia mentén. Az ezt követő időszak volt a Magyar Operaház egyik legsikeresebb periódusa.
Ezzel szemben ma inkább arra buzdítják a tenni vágyó embereket, hogy inkább dőljenek hátra, és élvezzék megszerzett pozícióikat, ahelyett, hogy megbolygatnák a kialakult érdekszférákat.
– A zeneművészet jövőjének alakulása nagymértékben függ a zeneoktatás minőségétől. És itt nem csak a szakmai képzésre gondolok, hiszen tudtommal abban még mindig a legjobbak közé tartozunk a világranglistán. De vajon évtizedek múlva lesz-e kinek komolyzenét játszani, megtelnek-e majd a koncerttermek, fognak-e a fiatalok még operába járni? E kulturális krízis persze szintén globális; mégis kétségbeesett, de buzgó kezdeményezéseket láthatunk olyan országokban, melyeknek döntéshozói valóban aggódnak a művészetek kétes jövője miatt. A bécsi operaházak például rendszeresen szerveznek gyermekeknek készített, speciális előadásokat, hogy megszerettessék velük a komoly zenét. Milyen reformokra lenne szükség szerinted nálunk a humán szaktárgyak iskolai oktatásában, a média világában, és a kulturális életben?
– Szoktuk szidni a kommunista rendszert, de ott a zenei oktatás és általában a kultúra finanszírozása működött, talán hála Kodály Zoltán hihetetlen „lobbierejének”.
Mindenekelőtt ezen a téren is el kellene dönteni, mit akarunk.
Ha a tendencia az, hogy egyre kevesebb a pénz a zenekarok finanszírozására, akkor erről a zenészképzésnek is tudomást kell vennie. Felelőtlenség az utcára bocsájtani a fiatal művészek százait, ezreit, miközben munkahelyek szűnnek meg, és jól kvalifikált 40-50 évesek kerülnek egyik napról a másikra az utcára; és ez drasztikus mértékben fog még fokozódni, ha ezen az úton megyünk tovább. Azért azt ne felejtsük el, hogy ma talán egyetlen más városban sincs annyi hivatásos zenekar, mint nálunk, Budapesten. Még Londonban vagy Berlinben sincs ennyi. Vidéken is luxus, hogy egy városi zenekar fenntartása helyett majdnem mindenütt kettő van. Persze minden együttes alulfinanszírozott. Természetes idealistaként azt mondom: elég pénz kell, és akkor fizethetünk mindent, De mivel nincs, és ahogy látom, nem is lesz, ki kellene választani azokat az együtteseket, amelyeket az állam finanszírozni kíván, és azokat amelyeket nem. A Rádió együttesei vegetálnak, a Concerto Budapestet idén rendkívüli segéllyel megmentették, de meddig lehet ezt így csinálni? A budapesti színházak esetén ugyanez a helyzet. Egyszerűen kicsi a torta, és sok a szelet.
Vagy sütni kell sokkal nagyobb tortát, vagy a meghívottak számát kell a tortához igazítani. A
kiéheztetés nem jó politika, mára már minden kulturális intézmény haldoklik, ki lassabb, ki gyorsabb halállal.
A túloldalon viszont látnunk kell, hogy a fiatalok kultúrára való nevelését nem szabadna ennyire elhanyagolnunk. Sajnos azonban a Kodály-módszer szerinti oktatást én már kissé idejétmúltnak látom. Amennyire jó volt ez a maga idejében, annyira maradi ez a televízió világában A fiatalokat ma már a ma nyelvén kellene megszólítani, és a kultúra felé terelni, erre viszont új szemléletre és olyan pedagógusokra lenne szükség, akik ezt az új nyelvet beszélni képesek.
– Ha objektívan vizsgáljuk korunk kulturális válságát, akkor látnunk kell, hogy a hazánkban megfigyelhető kórtünetek többé-kevésbé általános ragályként pusztítanak az egész, fejlettnek hazudott nyugati társadalomban is. (Ez természetesen nem jelenti, hogy nincsenek kivételek, pozitív törekvések, vagy hogy kilátástalan lenne a küzdelem, és ez hazánkra is igaz.) Az egyik tipikusnak nevezhető járvány az operaéletben a liberális rendezők terrorja a zenei hagyományok felett. Nyilván senki sem kívánja, hogy manapság ugyanúgy adjanak elő egy operát, mint száz évvel ezelőtt; akár egy irodalmi kiadó egy ősnyomtatvány reprint kiadását. Azonban az operarendezések többségére elmondható, hogy gondolatiságukban teljességgel elidegenednek a művek hagyományos értelmétől, súlyosan megsértve ezzel nemcsak a szerző eredeti szándékát, hanem meghamisítva magát, az örök érvényű művet is! (Hogy ne is beszéljünk most újra Alföldi idegborzoló rendezéseiről, említsük meg, hogy Bécsben tanúja lehettünk már koncentrációs táborban játszódó Trubadúrnak éppúgy, mint annak, mikor Csocsoszán nem követett el harakirit, e helyett az amerikai követség dolgozói szúrták hasba a Pillangókisasszony fináléjában. Ezen aberrált rendezők diktatúrája – a sznobokat kivéve – elriasztja az igényes műélvezők nagy részét is, akik ezek után inkább elmaradoznak az amúgy is méregdrága előadásokról, és inkább otthon, CD-ről hallgatnak operákat.) A karmester mindezt tapasztalva csupán vállát megvonva legyinthet erre, vagy elérheti e beteges rendezői szubkultúra dominanciájának visszaszorítását, korlátozását? 
– Én inkább abban látom a problémát, hogy ezekből az avantgárd törekvésekből Magyarország – a kommunizmus bezártsága miatt – kimaradt. Így Magyarországon erre a modernkedő rendezői színházra akkor támadt igény, amikor a nagyvilágban épphogy kezd kimenni a divatból. Számomra egyébként ennek a modern rendezői világnak a kliséi már ugyanolyan unalmasak és szánalmasak, mint a tradicionális színjátszás „kisrököny-nagyrököny” effektusai. Sajnos itt sincs másról szó, mint a tehetségről vagy tehetségtelenségről. A tehetséges rendező, a modern szemléletben is megtalálja az adott darab mondanivalóját, és elég alázatos ahhoz, hogy saját személyét és gondolatait ne akarja mindenáron az eredeti szerző akaratával szembe- és fölé állítani. A kérdés darab-függő is; egy Macbeth elviseli, hogy akár náci, vagy kommunista diktatúra idején játszódjék, egy Traviata viszont értelmét veszti, ha kiveszik saját korából. Ekkor már a darab egész erkölcsi gondolkodásmódja egyszeriben értelmét veszti.
- Adódtak-e munkásságod során olyan különleges pillanatok, mikor megéreztél valamit Isten és ember katartikus találkozásából? Mikor megélhetted, hogy megváltói élményt közvetítesz, mely valóban a Szellem újjá szülő erejével hat a zenehallgató emberre? De – mivel jó humorú embernek ismernek – arra is kérnélek, mesélj el néhány olyan esetet is, amin olvasóink jót kacaghatnak. Engedd meg, hogy cserébe én is elmeséljek neked egy általad talán még nem ismert történetet, mely Nikolaus Harnoncourt-ról, a neves karmesterről hallottam. Egy alkalommal, Beethoven Missa Solemnisének próbái közben magyarázta az egyik énekesnőnek, hogy a Credo szövegében, a „unam sanctam catholicam et apostolicam ecclesiam” („hiszem az egy, szent, katolikus, és apostoli Anyaszentegyházat”) dallamát intenzívebb katolicizmussal próbálja énekelni. Ám a hölgy így védekezett: „De Maestro! Hiszen én protestáns vagyok!” Harnoncourt azonban cseppet sem jött zavarba, csupán legyintett: „Nem baj, ezt a hiányosságot is mindjárt rendbe hozzuk néhány percen belül!”
– Én ezeket a pillanatokat nap mint nap átélem. Hiszen zsenik műveit tanulmányozhatom: olyan „emberekét”, akik valamiféle direkt kapcsolatban vannak az Istennel. Én hiszek abban, hogy egy-egy jó előadáskor ez a kapcsolat és ennek üzenete a közönséghez is eljut.
Köszönöm Harnoncourt történetét. Éppen azt a mondatot emelted ki, amelyet nem tudok elviselni a római katolikus szertartásban. A Hiszekegyet általában a hívők monotonul adják elő, mintha csak iskolai feladványt mondanának fel. Ide tartozik a „szenvedett” és „keresztre feszítették” rész is. Az egyetlen mondat, amelynek viszont mindig nyomatékot adnak, az a: „Hiszek az egy anyaszentegyházban”.
Belőlem pontosan mindig ez a pártosodás hiányzott. Én a Hiszekegy többi részét szeretem. Szerintem Beethoven is, és a többi nagy szerző is így volt vele. Egyik sem tudott mit kezdeni ezzel a mondattal.
De hadd meséljek el egy derűsebb történetet is. A főiskola ideje alatt néhány évet a BM Szimfonikus Zenekarnál dolgoztam. Sok mulatságos történetet szült, hogy az irányítók nem igazán értettek a zenéhez. Egy évben vehettünk 4 darab kürtöt az akkori NDK-ból. Ez nagy szó volt akkoriban. A sikeren felbuzdulva, a következő évben egy angol kürtöt szerettünk volna venni. (Ez ugyebár az oboa egyik válfaja.) Jött is rögtön a kérdés: „Miért, az NDK-kürtök nem voltak jók?”
Sajnos a helyzet mára sem lett jobb, a Rádió Zenekar fenntartói komolyan megkérdezték, miért megy a zenekar egy időben szabadságra, miért nem külön-külön. Vagy hogy a hárfás miért nem tanul meg másik hangszeren is, ha amúgy csak kevés dolga akad a darabokban.
– Befejezésül engedj meg nekem néhány személyes, de szokásos kérdést. Először épp egy olyat, melyet a művészek általában nem szeretnek, illetve válaszukban szeretnek kikerülni, nehogy beskatulyázzák őket: Mely stílusok, szerzők, vagy művek állnak szívedhez, személyiségéhez a legközelebb, és miért?
- Kikapcsolódásképpen, „töltekezésként” általában mivel töltöd a szabadidődet?
- Végezetül pedig szokásos módon arról kérdezlek: milyen szakmai terveket dédelgetsz a közeljövőre nézve? 
– Én nagyon sokféle zenét szeretek. Bach miatt lettem zenész. Talán Brahms, Beethoven és Bartók a kedvenc szerzőim, operában pedig Verdi és Puccini. Természetesen Mozart minden mennyiségben. Nagyon sokat vezényelek szerte a világban Bartókon kívül még más magyar szerzőket is, elsősorban Dohnányit, Lisztet és Kodályt. Szeretem a jazzt, de a jó népzenét is. Még a jó cigány zenét is. Egyik nagy vágyam Dohnányi Ernő magyarországi elismertetése mellett, hogy a magyar műzenét, amely színtiszta magyar hungaricum, ugyanúgy elkezdjék feltérképezni, mint Bartók és Kodály idején a magyar népzenét. Ennek is az utolsó pillanata lenne itt.
Már sok éve vidéken élek, ahol gazdálkodással is foglalkozom. A kert és az állatok, ahol a legjobban kikapcsolódom. Az egykoron a magyar lótenyésztés problémáinak megoldására Széchényi behozott néhány angol mént, köztük Furiosot és North Start, akiknek köszönhetjük a Furioso-North Star fajtát. Ennek már sajnos kevés egyede él Magyarországon. Ezt a lófajtát tenyésztem, vagy inkább tartom a gazdaságomban. Több csikónk úgy született, hogy én is személyesen segédkeztem a fedeztetéskor. A nálunk született lovak aztán operahősök nevét viselik, így van Tosca, Scarpia, vagy Don Giovanni, de korábbi lovaink felölelték az operairodalom nagy részét. Van még Aranka és Gyöngyi nevű szürke marha tehenünk, akikre Bodza nevű kuvaszunk vigyáz. Alma nevű vizslánk nemrégiben kölykezett, s Hubertus nevű fia velünk maradt.
Az élet sokfelé sodor, és sok mindent csinálok szívesen; legtöbbször azt, amivel éppen foglalkozom. Igyekszem a magyar zene hírnevét terjeszteni legjobb tudásom szerint a nagyvilágban, és amikor igény mutatkozik rá, Magyarországon is igyekszem segíteni a lángokat meggyújtani és őrizni.
– A Kuruc.info olvasótábora nevében köszönöm az interjút, sok sikert és szebb jövőt kívánok küzdelmes munkásságodhoz, Isten bőséges áldásával.
Tarnóczy Szabolcs
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready