2020. április 6., hétfő, Vilmos, Boglárka napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:12 A marokkói király amnesztiával harcol a koronavírus ellen22:53 Kórházba szállították a brit miniszterelnököt22:48 Tónus IX: öld meg a bankot!22:28 Az Egyesült Államok tisztifőorvosa szerint "ez lesz a mi Pearl Harbourunk, a szeptember 11-énk"22:07 Dániel Péter antifasizmusától Donáth Anna rasszizmusáig - Heti progresszió (XXII.rész)21:26 Törökországban ismét mintegy háromezer új fertőzöttet diagnosztizáltak20:53 Egy nap alatt csaknem 11 ezren tértek haza Ukrajnába20:21 Ausztriában a 12 ezret is meghaladta a koronavírussal fertőzöttek száma20:04 Megölte egyéves kislányát egy budapesti nő19:45 Csehország francia betegeket gyógyít19:21 Kevesebb halott egy nap alatt, de ismét emelkedett a diagnosztizált fertőzöttek száma Olaszországban 18:58 Meghalt 108 éves korában "az allergia nagyapja"18:46 Toroczkai: koronavírus és a propagandaháború - fontos, hogy ne üljünk fel sem az orosz, sem a kínai, sem az amerikai propagandának17:59 Otthoni tornával bővül az M5 kulturális csatorna oktatási sávja17:37 Könyveket, folyóiratokat tett elérhetővé online a Történettudományi Intézet
24 óra legolvasottabbjai

Kultúra ::

Partitúrákkal egy nemzetért - interjú Győriványi Ráth György karmesterrel (I. rész)

Reklám

Beszélgetésünk apropója és előélete
Mindjárt elöljáróban szíves elnézésedet kell kérnem: azt reméltem ugyanis, hogy beszélgetésünk a nemzeti radikalizmus „hivatalos”, nyomtatott sajtótermékében lát majd napvilágot. Sajnos ez az elképzelés nem válhatott valóra, mert az illetékesek az interjú témáját (anyagbőségre való tekintettel!) nem ítélték olyan fontosságúnak, hogy azt belátható időn belül közölni tudják. A zenészek Bach fúgáiból jól ismerik az úgynevezett tématorlódásokat, csakhogy az ő csodálatos motívumai fontosságuk szerint valóban egyenrangúak. A sajtó tematikai szempontjaira ez nem minden esetben jellemző. Egy WC-s nénivel, egy mézeskalácssütővel vagy egy kisállattenyésztővel készített mély-interjút a szerkesztők alkalomadtán aktuálisabbnak vélhetnek, mint a szakrális rítusok áldozópapjainak vallomásait. Így most spontán dramaturgiaként élhetjük meg, hogy hazánk szellemi újjászületésének folyamatában – szokás szerint – ismét a szabad művészetek maradnak a társadalmi- és kulturális élet mostohagyermekei.
Ezért jelenik meg hát ezúttal beszélgetésünk egy jóval radikálisabb fórumon. Bíztam benne, hogy ez nem rettent vissza téged, ahogy korábban az sem zavart, hogy csak a Népszabadság hasábjai közt kaphatott helyet zenei életünk válságos helyzetéről írott bíráló elemzésed. Az Evangélium szerint alkalmasint a kövek is megszólalhatnak, s a háztetőkről is világgá kiáltható a Szellem által szabaddá tevő igazság. A dr. Barki Éva jogászasszony által Bécsben szervezett szimpóziumon hallottalak felszólalni – mely Magyarország jó hírnevének védelmét tűzte ki célul, midőn a nemzetközi balliberális média hazánk ellen indított általános hecckampányt. Egyszer azt írtad nekem, hogy mindenről sajátságos véleményed van, s minden oldalon ki szoktad verni a biztosítékot. Hát tessék, csak rajta, nálunk nagyfeszültségből nincs hiány; itt aztán tetszés szerint kiöntheted a szívedet. De ráadásul még többlet-áldásokkal is jár bátor hajlandóságod: fórumunkat igazolhatóan legalább tízszer annyian olvassák, mint a nyomtatott nemzeti radikális sajtót. Sőt gondolataidat így az egész világmagyarság olvashatja majd. Ráadásul kevésbé kötnek terjedelmi korlátok; részletesebben, kevésbé félreérthetően fejtheted ki gondolataidat. 
Győriványi Ráth György pályája 
A komolyzene rajongói számára persze aligha szükséges Győriványi Ráth György életének és munkásságának részletes bemutatása. Ám a fiatalabb nemzedékeket az utolsó vörös évtizedek hozzá nem értő és mindmáig ható kultúrpolitikája elidegenítette a komolyzenétől, hazánk e tekintetben is újra missziós területté vált. Úgy tűnik, a piacgazdaság – sok más terület mellett – itt is csak további romlást, pusztítást hozott, hovatovább mintha lassan már egész Európa feledni kezdené kora középkorig, sőt még régebbre visszanyúló zenei gyökereit. Ebben a helyzetben nehéz küzdelmekkel teli prófétasors vár a legtehetségesebb titánokra is.
Karmesterünk 1961-ben született Budapesten, zenei tanulmányait trombitán, csellón és zongorán kezdte. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola karmester szakán diplomázott Lukács Ervin növendékeként, majd Somogyi László szombathelyi és Kurt Masur weimari kurzusain képezte tovább magát. Leonard Bernstein ösztöndíjával Franco Ferrara sienai mesterkurzusán vett részt. Solti György ösztöndíjasaként a Tanglewood Music Fesztiválon Leonard Bernstein, Seiji Ozawa és Gennadij Rozsgyesztvenszkij növendéke lett.

1986-ban elnyerte a Magyar Televízió 5. karmesterversenyének harmadik-, valamint közönségdíját. Ugyanebben az évben megnyerte a pármai Toscanini Karmesterversenyt is.
Nemzetközi opera- és koncertkarmesteri karrierje több tucatnyi stációjának felsorolása helyett legyen elegendő megjegyezni, hogy munkássága során Ausztrália és Afrika kivételével már számtalanszor beutazta a földgolyóbist.
Beszélgetésünk
– Hazai pályádat gyakran nehezítették konfliktusok, melyek Adynak a Hortobágy poétája című verse sorait juttatják eszembe: „Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle.” Győriványiról is nyugodtan állíthatjuk – és ezzel sajnos nincs egyedül a magyar kultúrtörténetben –, hogy teljesítménye a nemzetközi porondon elismertebb, mint szeretett hazájában. Pedig közismert keresztény-nemzeti elkötelezettségéről, jobboldaliságáról. Több generációs, mintegy öröklött kötődésekről is beszélhetünk? Hiszen Győriványi Sándor, nagybátyád jelentős kisgazda politikus volt, és az első Antall-kormány munkaügyi minisztere; testvéred, Győriványi Gábor pedig jelenleg is a Szentszék nagykövete. Magától értetődő volt a családban a nemzeti-keresztény szellemiség? Kérlek, mesélj néhány szót bevezetőként a családi közegről, amelyben nevelkedtél!
 – A családom csendes ellenálló volt. Mindig büszkén, de nem kérkedőn mesélte nagybátyám, a volt miniszter, hogy a legnagyobb budapesti középiskolát vezethette pártonkívüliként, és a statisztikák szerint ez igen ritka lehetőség volt. Édesapám a dohányiparnál a nemzetközi főosztályvezetői beosztásig vihette, mert nem volt hajlandó belépni az MSZMP-be; édesanyám viszont sokáig és sikeresen vezethette a 13. kerületi Zeneiskolát anélkül, hogy belépett volna a pártba. Testvéremmel együtt még az úttörő mozgalomban részt vettünk, de fel sem merült, hogy a KISZ-be felvételünket kérjük. Emlékszem, első gimnáziumban tájékoztatást tartottak. Én éppen akkor érkeztem haza egy családi Ausztria-Görögország turistaútról. Az agitátor éppen arról beszélt, hogy nyugaton milyen elnyomó a rendszer, és milyen rosszul élnek ott az emberek. Mire én, a kis elsős felálltam, és megkérdeztem, volt-e propagandistánk már nyugaton, mert én bizony éppen onnan jövök, és egészen mást tapasztaltam. Ezek után reakciósnak bélyegeztek, viszont senkinek nem jutott eszébe többé mozgalmi kérdésekben hozzám fordulni. Visszatérve édesapámra, nagyon várta a változásokat, és nagyon elkeseredett, amikor látta, hogy az oly áhított rendszerváltozáskor éppen a dohányipart és a szeszipart privatizálták elsőnek, pedig ezek voltak legjövedelmezőbb iparágaink, és az új helytartók éppen a korábbi kommunista kádervezetők lettek. Ezt sohasem tudta megbocsájtani. Levelet írt Antall Józsefnek is, akit jól ismert; valamint sokat kritizálta miniszter testvérét és kormányát, hogy nem számolnak le az előző rendszer maradványaival.
– A közismert csali mese itt és most így szól: volt egyszer, hol nem volt rendszerváltás. Ha szeretném a krimi műfaját, a Magyar Állami Operaház utolsó két évtizedének megírt története biztosan díszhelyen állna könyvespolcomon. A szakmai intrikákon kezdve, a korrupción és egyéb pénzügyi bűncselekményeken át, a politikai és személyes marakodásokig minden barbárság megtörténhetett a művészet e Grál-templomának szent falai között. Mintha csak az országos politikai botrányok hű miniatűr másolatát látnánk. A démoni erők (zenei) kultúrát pusztító hatását én három fő irányban látom megvalósulni: egyfelől a 66 éves kommunista rendszer szakmán belüli, korábbi kiszolgálói tusakodnak egymással hatalomátmentésük érdekében. Ezen túlmenően, a mindenkori politikusok tékozló gazdaságpolitikája nyomán támadt pénzhiány miatti kaotikus marakodás folyik a művészek közt, a puszta megélhetésért. Végezetül a nemzeti elkötelezettségű, vagy az inkább kozmopolita beállítottságú kollégák hagyományosnak mondható, karrierépítő szakmai rivalizálása is folyamatosan tapasztalható. Hosszú történet, de vegyünk csak egy példát: hogyan lettek a nemzetközileg is kiváló akusztikájúnak elismert, 100 éves Erkel Színház lebontási, majd felújítási tervei a kultúrpolitikai csatározások eszközévé? Összességében hogyan értékeled az elmúlt 22 év zilált zenei életét, ezen belül az Operaházét?
– Ez valóban megérne egy hosszabb értekezést, írtam is erről egy könyvet „Én és a Viperaház” címmel, de aztán letettem a kiadásáról. Így is van elég ellenségem. Visszautalnék a családomra. Egyik karácsonykor történt: nagybátyám akkor miniszter volt, én pedig pályám elején jártam. Az Operaház dolgozói sztrájkba léptek: mind felmondtak.
– Szerinted mit kellene tenni? – kérdezte nagybátyám.
– Szerintem itt a vissza nem térő alkalom – mondtam. – Fogadjátok el, és építsetek ki egy új operaházi működést.
Persze nem így lett, pedig akkor tényleg meg lehetett volna csinálni.
Az Erkel színház kérdése sokkal nehezebb. Valamikor külön színházként működött, külön vezetéssel, saját művészeti arculattal, népszínházként. Az '50-es években a jobb állami kontroll érdekében összevonták az Operaházzal, és így működött 2001-ig. Akkorra az Erkelt egyre nehezebben lehetett közönséggel megtölteni, és az Operaház egyre nagyobb anyagi gondokkal küzdött.
Rockenbauer Zoltán volt akkor a kulturális miniszter, és valóban szerette volna az Operaházat megreformálni. Én azzal a koncepcióval nyertem meg a pályázatot, hogy az Andrássy úti épületben működő operát – a legjobb erőket felhasználva a működtetéséhez – úgynevezett „nemzetközi színvonalú” operaházzá fejlesztjük, az Erkel színházban pedig jó minőségű, de a nagyközönségnek szóló előadásokat, vidéki, és ifjúsági programokat szervezünk. (Hasonló kettős, sikeres koncepcióval működik másfél száz éve Bécsben a Staatsoper és a Volksoper! - a kérdező megjegyzése.) Mindemellett pedig nyaranta, három év alatt felújítjuk a színházat.
Ehhez a fajta működtetéshez persze pénzre is szükség volt: a kormányzat példátlanul nagy mértékben, háromszorosára emelte a színház költségvetését. Ezt a pénzt mi minőségarányosan osztottuk el, minősítettük a színház művészeti dolgozóit; és, figyelembe véve azt is, hogy már évek óta a legjobb művészeinket elcsábította a „nyugat”, olyan fizetéseket határoztunk meg, amellyel a legjobbak valóban jól kereshettek. Emellett maradt volna évente 500 millió forint a felújításokra is.
Persze ez a stratégia nagy személyes feszültséget is keltett. Utólag el kell ismernem, jogosan. Előfordult ugyanis, hogy az egy pultnál ülő két hegedűs között akár 100 000 forintos fizetéskülönbség is volt, amit – különösen a szocialista rendszerhez szokott művészek – nehezen viseltek. Ezen kívül is sok egyéb érdekszférát sértettünk, részben kialakult erőviszonyokat változtattunk meg, részben a gazdasági ügyeskedéseket kívántuk leállítani.
Az MSZP választási győzelme után természetes volt a reakció: az új miniszter hivatalba lépésének másnapján lefejezte az Operaház vezetését, és visszahívta a régi vezetést, amely aztán minden korábbi rendelkezésünket megsemmisítette. Háromszoros támogatással kielégítette az elégedetlenkedőket, felemelte mindenkinek a fizetését egységes szintre, így bérekbe fagyasztotta a teljes állami támogatást, közte az Erkel színház felújítására szánt összeget is.
Ezek után, mivel minden miniszter szerette volna csökkenteni az Operaház költségeit, nem maradt más hátra, mint műszakilag veszélyesnek nyilvánítani az Erkel színházat, és az így már egy színházra „felezett” Operaház dolgozói létszámát csökkenteni.
Mára már csak annyi ember dolgozik az Operaházban, amely egy színház működésére elegendő. Ezért megdöbbentő, hogy az Erkel megnyitásáról beszél a kulturális kormányzat, miközben se pénz, se ember nincs a működtetésére. Persze azért a színházat egy jobb időben meg kellene nyitni: nagyon várjuk azt a kultuszminisztert, aki végre át akarná látni az Operaház és Erkel színház (persze ugyanígy az egész magyar kultúra) működését, és stratégiát dolgozna ki ezen intézmények működtetésére és finanszírozására.
– Többek közt, személy szerint Te is sokszorosan megszenvedted a művészet rendeltetéséhez méltatlan politikai csatározásokat, csoda, hogy nem csömörlöttél meg, nem keseredtél el, nem fáradtál még bele lelkileg az állandó vitákba, vádaskodásokba, meghurcolásokba, s egyéb politikai perpatvarokba. Mi adta mindehhez a páratlan lelki erőt, töretlen lelkesedést, következetes kitartást? 
– Én nagyon szerencsés embernek mondhatom magam. Először is azt választottam hivatásul, ami egyszersmind az életem értelme is: a zenét. Hála Istennek, valamiféle tehetséget is kaptam hozzá, amelyet nagyon korán el is ismertek, keresett, jól fizetett karmester lettem. Ez anyagilag hamar függetlenné tett a hazai csatározásoktól.
Persze szerettem volna már fiatalon is idehaza dolgozni. A Televízió Karmesterversenyén elért közönségdíjamnak köszönhető népszerűségem hatására ugyan jó lehetőségeket kaptam mint vendégkarmester, de vezető zenekaraink, bár valamennyien vezető gondokkal küzdöttek, „szerencsére” nem találtak érdemesnek, hogy komolyabb feladattal bízzanak meg. Így maradt a külföld.
Hiányzott Magyarország, de szeretettel és megbecsüléssel vettek körül idegenben. Közben a család, négy gyerekem idehaza cseperedett, úgyhogy nem szakadt meg egy pillanatra sem a kapcsolat az anyaországgal.


Próbálok, és újra próbálok segíteni. Amikor tudok, szívesen állítom hadba mindazt a tapasztalatot, amelyet a hosszú évek során a nemzetközi zenei életben szerezhettem. Harcos típus vagyok. Hiszem, hogy a kudarcok és néhány csata elvesztése gazdagabbá, erősebbé teszi az embert. Ez engem egyáltalán nem lankaszt.
Az idő pedig általában engem igazol. Az Operában nagy vonalakban mégiscsak az történik, aminek az alapját 2001-ben letettem. Az pedig lehet, hogy jól van így, hogy a problémák megoldása pár hónap helyett évtizedekre húzódik, így mindenkinek van ideje a változásokat megemészteni. Én sajnos nem tudok ilyen lassú tempóban dolgozni, így tulajdonképpen mindig egy bomba szerepét játszom. Valamit megvalósítok, ami kiveri a biztosítékot; majd évek alatt rájönnek, hogy mégiscsak úgy lett volna jó, ahogy elképzeltem. Sajnos néhány dolog megfordíthatatlan, de mindig kialakul olyan helyzet, amely hosszú távon, ha jól sáfárkodnának vele, akár még jobb is lehet, mint az eredeti terv.
– Egy ily sokáig elnyomott és rabszolgasorban tartott, régi identitását újra kereső nép felemelkedése érdekében egy nemzeti érzelmű, de nemzetközileg is (el)ismert művésznek rendkívül fontos feladatai lehetnek. Hiszen személyében mintegy „eleven hungarikumként” hirdeti, hogy mi is sajátos küldetéssel rendelkező, egyedi és nélkülözhetetlen virág vagyunk a nemzetek tarka mezején. Mint hazánk sok földet bejárt képviselője, milyennek tapasztaltad hírünket a nagyvilágban? Mit tehetnénk, hogy sajátos nemzeti, kulturális értékeinket jobban megismerhesse a népek közössége?
– Mindenekelőtt magunkat kellene meggyőzni minderről, és persze kellene egy irányelv, amelynek mentén haladnánk. Ugyan a művészetbe is be akar törni a globalizáció, de a magas kultúra területén az igényes közönség mégiscsak azt akarja látni, és hallani, ami egy- egy nemzet sajátja.
Ha Olaszországba megyünk, nem hamburgert fogunk enni, nem a multik egyenépületeit nézzük meg, hanem az olasz kultúrával találkozunk. Verdit hallgatunk, és Róma utcáin gyönyörködünk a templomokban és palotákban, miközben Chiantit szürcsölgetünk a pármai sonka mellé. És minderre az olaszok büszkék. Nem akarják ledönteni a Colosseumot, hogy helyébe egy új pláza épüljön, és a tömegétkeztető láncok is sorra mennek tönkre, mert az olasz mégiscsak egy trattoriában érzi jól magát...
Ugyanezt kellene idehaza is elérni. Legyünk büszkék sajátos értékeinkre, persze anélkül, hogy túlzásokba esnénk! Nem minden lesz attól jó, hogy magyar. És nem mindent kell eltaszítanunk, csak mert külföldről jön. Ezt a kényes egyensúlyt kell megtalálni, és akkor minket sem lehet majd skatulyába zárni.
Tarnóczy Szabolcs
(Folytatjuk)
Győriványi Ráth György honlapja: www.rath.info.hu
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready