Az Olajfák hegyének tövében, a Getszemáni kertben a bizánci kereszténység korszakában pompás bazilika állt, amelyet a Szentföldre a Kr. u. 614-ben betörő pogány perzsák leromboltak. A XI. század végén Palesztinába érkező európai keresztes lovagok a bizánci templom helyén újat építettek, ám a muszlim visszahódítás után ezt is lerombolták, romjai a föld alá kerültek, az emléke feledésbe merült. Miután eltűnt a templom, amelyet Krisztus halálfélelmének, agóniájának helye, sziklája fölé építettek, idővel a Getszemáni kertből a közeli Árulás, vagy Getszemáni barlangba tevődött át a Jézus halálfélelme misztériumának helye, vallásos tisztelete. Az agónia tiszteletének új helyszínéről tanúskodik a barlang északi beszögellésében olvasható XIV. századi latin nyelvű fölirat: His factus est sudor ejus sicut guttae sanguinis decurrentisin terram” (Itt olyan volt az Ő verejtéke, mint a földre hulló vércseppek).

Pécsváradi Gábor obszerváns ferences tartományfőnök szentföldi zarándoklatáról, pontosabban az Olajfák hegyének lejtőjén levő Bét Págéj településen tett látogatásáról a virágvasárnap közölt írásunkban már említést tettünk. A Jeruzsálemi utazás című, 1983-ban magyar nyelven is napvilágot látott úti beszámolójában Pécsváradi azt is leírja, hogy mit látott 1515-ben és 1516-ban az Olajfák hegyének nyugati tövében elterülő Getszemáni kertben, ahol Jézus a nagycsütörtöki utolsó vacsora után az elfogásáig és elhurcolásáig tartózkodott. A „Getszemáni majorban” a korábbi, tehát a bizánci keresztény korban épített Ecclesia Elegans (Pompás templom), majd annak lerombolása után jóval később, a XI. század legvégén Jeruzsálembe érkezett európai keresztes lovagok emelte Agónia templom már nem létezett a magyar ferences zarándoklatakor.

Pécsváradi Gábor beszámolójából kiderül: a szentföldi Oszmán-Török idők (mert korábban jártak arrafelé a szeldzsuk törökök is) kezdetén, 1516-ban a helybeli keresztények már úgy tudták, hogy Krisztus itt, az Árulás barlangjának keleti részében könyörgött háromszor, átélve a halálfélelmet, vérrel verítékezve az Atyához, s nem pedig a kissé távolabb, egy kőhajításnyira levő mai Agónia-bazilika főoltára előtti sziklán. További érdekesség az, hogy Pécsváradi is átveszi azt a szentföldi keresztény hagyományt, amely szerint a Getszemáni (Árulás) barlang Jézus nagyszüleinek, a Szent Anna és Szent Joachim tulajdonát képező földingatlanon volt:

„Ott, ahol az Úr háromszor könyörgött az Atyához, és kérte, hogy ha lehet, vegye el tőle a szenvedés kelyhét, van egy tágas barlang Szent Joachim és Anna kertjében. Azért járt oda az Úr hűségesen imádkozni, mivel az nagyapjának és nagyanyjának kertje volt. A barlang a Jozafát völgyében (A Kidron völgy északi részének elnevezése – H. J.), az Olajfák hegyének lábánál, s kelet felőli (helyesen: nyugat felőli – H. J.), a Jeruzsálem felé néző oldalánál; a város kapujától ötszázharminc lépésnyire”, írja Pécsváradi.

„Az Úr szenvedése után az elfogatás helyén, amint némelyek gondolják, Szent Ilona nagy templomot építtetett. (…) De ó, fájdalom ma már nyoma sincs, és a hely a hitetlen pogányoké. Ami még súlyosabb, az Úrnak 1515-ik évében pontosan az a hely, ahol az Urat elfogták, két kert között, még olyan tiszta volt, hogy a hívők megcsókolhatták és megérinthették. Az elfogatás helyén ugyanis egy nagy, földből kiálló kő volt. De az Úr 1516-ik évében némely hitetlen pogányok, akik azt látták, hogy a ferences testvérek gyakran fölkeresik ezt a helyet föltöltötték azt kövekkel, és más tiszteletre méltó helyeket is, a mi gyalázatunkra és minden Krisztusban hívő kereszténynek és Jézus Krisztusnak bántására”, tudósít az Árulás barlangjának és környékének 1516-os állapotáról Pécsváradi Gábor.

A 19 x 10 méter alapterületű, átlagosan 3,5 méter magas barlangot 1955 novemberében elöntötte a közeli Kidron patakból bezúduló víz. Szinte minden berendezés tönkrement, sok minden eltűnt az áradás folyamán. Megrongálódott a három oltárkép, teljesen megsemmisült a bizánci és a keresztes korból való mozaikpadló. A keresztesek festette mennyezetfreskóból azonban megmaradt néhány részlet. Az 1956-57-ben elvégzett restaurálást az a Virgilio Canio Corbo ferences atya vezette, aki a többi között Capernaumban föltárta Szent Péter lakóházát, eredményesen kutakodott a jeruzsálemi Szentsír bazilikában, majd szentföldi munkáját háromkötetes könyvben összegezte. Az Árulás barlang-kápolna megóvására Virgilio Corbo gátszerű védőrendszert épített a restaurálás során, s a sziklabarlang nappali megvilágítására üveggel fedett nyílásokat vágott.

Umberto Noni olasz festő műve az Árulás barlangjának három oltárképe. A ferencesek egyik szentföldi „házi” festőjeként ismert Noniról a képzőművészeti lexikonok nem sokat írnak, így a négykötetes magyar sem. Az innen-onnan fölcsipegetett információk alapján annyit azonban megtudhatunk róla, hogy az észak-olaszországi Triesztben (Trieste) született a XX. század elején, s 1923-ban még a Római Képzőművészeti Akadémia hallgatója, amikor a szentföldi ferencesek fölkérték az Antonio Barluzzi által a galileai Tábor hegyen épített, s 1924-ben fölszentelt Krisztus Színeváltozása Bazilika mozaikjainak megalkotására. A Betlehem melletti Pásztorok mezején a szintén Barluzzi építette Angyal-kápolna három oltárképét is Noni alkotta 1954-ben. A múlt század '50-es éveiben az írországi Cork város Szent Ferenc templomának belső mozaikdíszítése szintén Noni műve.

Umberto Noni a szentföldi ferencesek fölkérésére Rómában, 1939-ben, már a Tábor hegyi Krisztus Színeváltozása Bazilika mozaikjának megalkotását követő elismeréstől övezve megfestette az Árulás barlangjának három oltárképét. A főoltár mögötti sziklafalra három táblára festett oltárkép van fölerősítve. Az alkotás középpontjában Krisztus világos vörös öltözékben a mennyre szegezett tekintettel és fohászra emelt kézzel imádkozik az Árulás barlangjában. Tőle jobbra és balra tizenegy apostol imádkozik. (Júdás, a tizenkettedik még nincs itt, de nemsokára megérkezik és elárulja a Mestert.) A Megváltótól jobbra a képen kissé sötétebb vörös színű öltözékben térdepel a legfiatalabb tanítvány, János, „akit kedvelt Jézus”. Umberto Noni is csukott szemmel ábrázolja Szent Jánost, s ezzel a megjelenítéssel az olasz művész utal az evangelista lelki szemei előtt lejátszódó, később bekövetkező eseményekre. János balján világos, csíkos ruházatban térdepel, a göndör és őszes hajú idősebb tanítvány, Péter Simon, a halász, később Róma első püspöke. A főoltárképen Noni a barlang berendezési tárgyait is megjeleníti, így például a kettős sajtolókővel (malomkő) fölszerelt olajprést. Ne feledjük, a Getszemáni (arameusul: Gát-Semáná) név jelentése: olajprés. Láthatunk itt még élelem és ital tárolására alkalmas agyagedényeket, korsókat, köcsögöket.

A főoltártól jobbra, szintén a sziklafalba vájt üregben kialakított egyik mellékoltár képén Umberto Noni Jézust a barlangon kívül, a szabad ég alatt jeleníti meg fénylő fehér öltözékben. Előtte áll Júdás, aki éppen megcsókolni készül. A Megváltó mögött egy olajfa törzsének támaszkodva áll és követi az eseményeket az ifjú Szent János evangélista, s mellette, kezében karddal Simon Péter, aki néhány pillanat múlva fegyverével le is vágja a zsidó főpap egyik szolgájának, Malkusnak a jobb fülét.

A főoltártól balra, a Szűz Mária (és sokan mások) sírbarlangja felőli oldalon álló mellékoltár fölött Umberto Noni az Istenanya test szerinti mennybevételét (assumptio) jeleníti meg. A rossz minőségű fotónkon nem nagyon lehet látni, hogy az imádkozó, már idős Szűzanyát angyalok emelik a mennybe, miközben az egyik apostol rácsodálkozik az üresen maradt sírban talált virágokra.

Muzsinszki Nagy Endrének, a Szentföld, Jeruzsálem és Siófok magyar festőjeként is ismert művésznek nincs alkotása az Árulás barlangjában. Ám van a Kidron patakon túli Sion hegyen, a német bencések emelte Dormitio bazilikában, s egy ideig volt itt is, a Getszemáni-kertben épült, s 1924-ben fölszentelt Nemzetek, vagy Agónia bazilika főoltára fölött. Volt, de a szentföldi ferencesek Muzsinszki Nagy Endre elsődlegesen fára festett képét eltávolították, s a helyére végül egy olasz művész mozaikja került. A Szentföldre zarándokló magyaroknak ennek ellenére a helybeli idegenvezetők mindig azt mondják, a legtöbb úti könyv azt írja, hogy az Agónia bazilika főoltára fölött a magyar festő alkotása látható. A felsőzsolcai születésű, 1945 után a saját népétől is (ha a kommunistákat egyáltalán magyaroknak lehet nevezni) mellőzöttséget elszenvedő Muzsinszki Nagy Endrének, „Jeruzsálem magyar festőjének” mi most azzal szeretnénk némileg igazságot szolgáltatni, hogy szólunk arról a festményéről, amelynek vázlatait itt, a Getszemáni kertben készítette el, majd hazatérése után Magyarországon fejezett be.

Muzsinszki Nagy Endre a múlt század '30-as éveinek legelején hosszabb ideig tartózkodott a Szentföldön, főleg Jeruzsálemben. Ottani, az európai ember számára sokszor nehezen elviselhető körülmények között súlyosan megbetegedett, s az egyik keresztény missziós kórházban feküdve fogadalmat tett: ha fölgyógyul, megfesti Jézus életének és halálának történéseit. A Szentföldön elkészített vázlatokat végül Siófokon fejezte be. A 243 darabból álló sorozat egyik festményének címe: Jézus visszahelyezi Malkus fülét.

Szent Máté és Márk evangelisták csak azt közlik, hogy Jézus kíséretéből valaki levágta a főpap szolgájának a fülét. A harmadik szinoptikus, Szent Lukács evangelista, a görög orvos már azt is tudja, hogy „egyikük” a szolga jobb fülét nyisszantotta le, de Jézus „megérintette a szolga fülét és meggyógyította.” A Megváltó legkedvesebb és legfiatalabb tanítványa, Szent János evangelista további információkkal szolgál: A főpap szolgájának fülét levágó személyt Simon Péternek, míg a szenvedő alanyt Malkusnak hívták. Muzsinszki Nagy Endre tehát a Szent Lukács evangelista által leírt változatot jeleníti meg a festményen: A hófehér ruhában álló Jézus megérinti, visszahelyezi Malkus jobb fülét. A kép jobb oldalán a Krisztus elfogására érkező martalócok, míg baloldalt a Megváltó kíséretének tagjai emelik magasba az éjszakában világító fáklyákat. Az ősz Simon Péter, a tettes, döbbent tekintettel, kivont karddal a kezében, a saját cselekedetén szinte megrökönyödve szemléli Jézus csodatételét.

Az Árulás, vagy Getszemáni barlangnak van egy másik magyar vonatkozása is. Gyürki László teológus, pápai prelátus, a Szentföldet bemutató több kötet kiváló szerzője az Új Ember című katolikus folyóirat 2005. húsvéti számában írja: Ijjas József, egykori kalocsai érsek mesélte neki, hogy amikor 1937-től kezdve mintegy két esztendőn keresztül a jeruzsálemi Osztrák-Magyar Zarándokház gondnoka volt (mármint Ijjas József, az akkor még csak plébános), nagy szeretettel vitte el a magyar zarándokokat a Getszemáni barlangba és büszkén mutogatta nekik Mérő József, bajai lakos keresztjét. Ijjas József már csak azért is nagy örömmel tette ezt, mert ő is Baján született.

Gyürki László kiderítette, hogy Mérő József a XIX. század legelején született Szekszárdon, kitanulta a takácsmesterséget, majd a Dunán átrándulva 1838-ban a Torontál vármegyei Nagybecskerekre (manapság a történelmi Bánság szerb megszállás alatti része – H. J.), s alig öt esztendő múltán pedig a Duna-parti Bajára költözött. Mérő József mélyen vallásos katolikus magyar volt, ám imái nem nagyon találhattak meghallgatásra odafenn, mert egyik sorscsapás a másik után sújtotta: három gyermeke meghalt, az életben maradt fia otthagyta a papi szemináriumot, a leánya pedig az apácakolostort. A felesége aránylag fiatalon, 1860-ban szintén meghalt.

A teljesen magára maradt, megkeseredett Mérő József fogta a baltát és kivágta a bajai házának udvarában álló diófát és a törzséből jókora keresztet ácsolt. A keresztet 1866-ban vállára véve gyalogszerrel nekivágott a Szentföldre vezető útnak. A Balkánon és Törökországon keresztüli hosszú utat nagy nélkülözés és megpróbáltatások közepette tette meg. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Mérő József az útnak induláskor már elmúlt hatvan éves, s a Szentföldre vivő út nagyobbik részét, vállán a nehéz kereszttel muszlim lakosságú vidékeken keresztül kellett megtennie. A keresztet, miután végigjárta vele az ismertebb szentföldi keresztény szent helyeket, 1868-ban, vagy 1869-ben fölajánlotta a Getszemáni barlangot őrző, fölügyelő ferenceseknek, akik azt boldogan elfogadták és akkortól a világ minden részéből oda zarándokolt keresztényeknek a töretlen hit bizonyságaként mutogatták.

Huber Lipót, teológus, a Talmudról írt kétkötetes, 1945 után betiltott könyv szerzője életének tekintélyes részét Kalocsán töltötte. A zombori születésű Huber jóval Ijjas József előtt, 1898-ban járt a Szentföldön, s Az Úr Jézus szülőföldjén című, 1900-ban napvilágot látott, ám a második világháború után szintén betiltott könyvében az általa még „Vérizzadás barlangjaként” (antrum agoniae) ismert Árulás barlangjában látottakról így ír: „Egyik oszlopánál nehéz fakereszt vonja magára a magyar zarándok figyelmét, amelyet 30 év előtt egy bácsmegyei honfitársam, aki hat évi (valójában „csak” körülbelül másfél – H. J.) gyaloglás után ért Jeruzsálembe, vállain hozott ide. Rajta ez egyszerű fölírás olvasható: >>Az Isten Dicsőségére Jézus Szeretetiért ezen Körösztöt Magyarországból, Bajai Lakos, Mérő József, 6 éves zarándok 1868<<”.

Mérő József „körösztje” 1955 novemberéig függött az Árulás barlangjának egyik, akkor még négyzetes alakú tartóoszlopán. A többnyire száraz Kidron patak az említett időpontban a téli hónapokban szokásos esőzések következtében annyira megáradt, hogy medréből kilépve teljesen elöntötte, eláztatta és megrongálta az Árulás barlang-kápolnát és a tőszomszédságában levő Mária sírja barlang-kápolnát. Mérő József keresztje is eltűnt, nem került vissza többé a barlangkápolnába.

Gyürki László az 1970-es évek elején jutott el a Szentföldre, de a keresztet nem találta. Mérő József dédunokájával karöltve igyekezett földeríteni, hogy mi lett a magyar kereszt sorsa, ám a szent helyet fölügyelő ferences atyákat és az áradás utáni restaurálást elvégző személyeket hiába kérdezték, eleinte még válaszra sem méltatták őket. A hajdani bajai keresztvivő ükunokája is folytatta a küzdelmet, készíttetett egy 120 centiméter magas vörösfenyő keresztet, 1996-ban elvitte Jeruzsálembe, s csodák csodájára a ferences atyák befogadták az egykori zarándokkereszt másolatát és elhelyezték az Árulás barlangjában. Az új keresztet elhelyezték az 1956-57-es fölújítás idején restaurált víztároló ciszterna fölötti sziklafalon .

A vörösfenyő kereszt szépen meg van világítva. A Mérő József bajai zarándok emlékére 1996-ban elhelyezett megújított kereszt aljára fölerősítettek egy kis réztáblát a következő fölirattal: „Bajai Mérő József Keresztje Magyar Honból, 1868”. Sajnos a réztáblát időközben lefeszítették a keresztről, s jelenleg csak a szegek helye látszik. De maga a kereszt még megvan.

Hering József – Kuruc.info