Akinek szeme és füle van, látja és hallja, hogy kik azok, akik az utóbbi hetekben, hónapokban, években, sőt évtizedekben a magyarság mocskolását kül- és belföldön egyaránt előszeretettel művelik. Hosszú a sor Landeszmann főrabbitól Kertész Ákosig!

És akkor jön Drábik János, a népszerű leleplező, és a Kiválasztottak című könyvének bemutatóján 2011 novemberében a következőket mondja, miután nyomatékosan kijelentette, hogy ő bizony nem antiszemita: a zsidóság iránti tisztelet iratta vele ezt a könyvet. Mert a zsidóság története egy sikertörténet, amiből nekünk, magyaroknak is tanulni kellene. Aztán Drábik doktor azt is elmeséli, hogy New York-ban töltött évei alatt reformátusként kíváncsiságból eljárkált a zsinagógába, és ott tapasztalta, hogy milyen jó magyarok a Magyarországról elszármazott zsidók. És a zsidó összejöveteleken „rendkívül magas színvonalú előadásokat lehetett hallani, például a magyar irodalomról“! Végül megállapítja, hogy mi magyarok és a zsidók tulajdonképpen rokonok is vagyunk (videó itt).
Na, itt álljunk meg egy szóra!
Drábik doktor rokonságának kutatásával nem óhajtok foglalkozni, csak megjegyezném, hogy a jövőben kizárólag a saját nevében beszéljen, mert hozzám hasonlóan estetleg vannak itt még olyan magyarok, akik ezt a magyar-zsidó rokonságot valahogy nem veszik jó néven!
Jómagam kicsivel több időt töltöttem eddigi életemből külföldön, mint Drábik úr, s bár magam is elég kíváncsi természetű vagyok, azért annyira mégsem, hogy zsinagógákba vagy zsidó összejövetelekre járkáltam volna. Ellenben rendszeresen tanulmányoztam a külföldön kiadott magyar nyelvű zsidó újságokat, mert érdekelt, hogy vajon miképpen vélekednek rólunk, magyarokról. Hát, amit ott olvastam, az bizony elég messze állt a Drábik-féle zsidó-magyar barátságtól meg rokonságtól. Inkább egy több évtizedes gátlástalan magyarellenes hadjáratnak nevezném, amire ott vannak bizonyítékként Az Ember, a Hatikva, a Menora, az Új Kelet régi évfolyamai.
Egy éve töröm a fejem, hogy Drábik János milyen rendkívül magas színvonalú előadásokra gondolhatott a magyar irodalomról a zsidó összejöveteleken. Hát most megtaláltam!
Az Izraelben kiadott Új Kelet című lapban 1966 májusában egy bizonyos Löwenkopf Kálmán cikket írt „Helyénvaló-e a magyar nyelvű színjátszás Izraelben?” címmel. Nem tudjuk, hogy a zsidóság azonosítja-e magát Löwenkopf megállapításaival, de tekintve, hogy a lap az Izraelben élő magyarajkú zsidók legtekintélyesebb lapjában jelenhetett meg és számtalan más példa is bizonyítja – így valószínűnek tartjuk, hogy igen. A tárgyilagosság kedvéért teljes egészében közöljük Löwenkopf cikkét, amelynek ismeretében felvetődik a kérdés, hogy kik azok, akik mesterségesen mélyítik a magyarság és a zsidóság közötti szakadékot, és vajon antiszemitizmus-e az, ha mereven és határozottan visszautasítjuk az előbb említett írásmű arcpiríó megállapításait. A cikk abból az alkalomból jelent meg az Új Keletben, hogy az egyik izraeli színésztársulat magyar nyelven mutatta be Molnár-Neumann Ferenc egyik színdarabját.)
Helyénvaló-e a magyarnyelvű színjátszás Izraelben?
(Az akkói H.O.K. védnöksége alatt rendezendő Molnár Ferenc esthez)
Panasz érkezett hozzám, felzúdulás más törzsbeliektől, hogy nem ildomos Izraelben, az állam 18. esztendejében idegennyelvű kultúrát terjeszteni. De különösen nem becsületes dolog egy izraeli erkölcsi testületnek terjeszteni azt, vezetőjének nyilvánosan mellé állni és propagálni.
Molnárék egy régi világba visznek minket, – mondja a kritika – amelyben azonban csalódtunk, amely bennünket becsapott, kipusztított, gázkamrába küldött. Attól a néptől, amelyik ezt tette, fájdalommal a szívünkben elfordultunk mi kevés megmaradottak. Ez igaz!
De kultúrájuk, nyelvük, az más. Ahhoz mi is hozzájárultunk, abban nekünk is jelentős részünk van, számunkhoz képest nagyobb részünk, mint amennyit tőlünk el lehetett várni, nagyobb részünk van, mint magának a gazdanépnek!
Molnár Ferenc, akinek a szavát itt már többször is felidéztük, a mienk. Mienk volt Békefi is, Nóti is és még sok száz más mind. De mi palléroztuk a nyelvüket is. Mi emeltük európai nívóra, mi tettük elfogadhatóvá a nagyvilágban. Főleg a mi könyveinket fordították idegen nyelvekre, s a mi darabjainkat játszották a világ színpadjain. Ehhez a nyelvhez, ehhez a kultúrához nekünk is jussunk van, nem csupán a numerus clausus arányában, ahogy már 46 esztendővel ezelőtt akarták számunkra kiporciózni. Jussunk van hozzá! De már nem sokáig kérünk belőle! Még pár esztendeig, amíg mi öregek élünk. A gyermekeink már lemondanak róla, odaajándékozzák nekik mind azt a szépet, értékeset, amit ezer esztendőn keresztül ott alkottunk. Elvették a vagyonunkat, elvették az életünket, nesztek, vigyétek ezt is, a zsidó agy, a zsidó szellem termékeit is. Mi majd teremtünk magunknak másat, újat, szebbet.
De néhány évig még igenis használjuk, amíg a miénket, az ősi nyelvet és kultúrát teljesen elsajátítjuk. Aztán tessék, fogjátok azt, ami ugyan szintén a miénk volt. Kis József, Molnár Ferenc, Bródi Sándor, Bíró Lajos, Szomori Dezső, Szép Ernő, Zsolt Béla. Kóbor Tamás munkáit. Ki tudná őket mind hirtelenében felsorolni?!
Thália papjait hallgassuk meg tehát szeretettel. A magyar gálut zsidó írói elevenednek meg előttünk, akik azt hitték, hogyha odaadják a gazdanépnek a szívüket, az eszüket, a tudásukat, akkor rendben lesz minden. A zsidó író is, a zsidó színész is, meg a zsidó publikum is, akik a magyar színházak jórészét megtöltötték. Hogy nem így történt, a magyar zsidóság zöme sajnos ezt nem sejtette. Csak akkor eszmélt rá, amikor csak írmagnak maradt meg belőle.
A zúgolódóknak nincs mitől tartaniok.
Nem idegen kultúrát terjesztünk, hanem tiszta zsidót. Nemcsak mi mondjuk ezt, ők állapították meg ezt először, ők vitték papírgyárba, zúzdákba, mert zsidónak találták, mert felülmúlta az ő nyögdécselésüket.
Csak a héja, a nyelve más! De a külső burok nem számít. A magva, a belseje a miénk. ősi talajból sarjadzott. A biblia, a próféták szelleméből fakadt. Mi nem bántunk olyan szigorúan a magunkéval. Mi nem bántuk, ha Ezsiást, Jeremiást, a zsoltárokat annyi nyelvre fordították, ahány nyelv csak van a világon. Nemhogy haragudtunk volna érte, de még büszkék is voltunk rá és vagyunk a mai napig is, hogy megtalálható mindenütt a föld kerekén. Évezredeken át fordítgatták, kommentálták, magyarázták és egy szót sem szóltunk, sőt örültünk hozzá. Ne féltsétek tehát a zsidó kultúrát, a zsidó nyelvet, ettől a másfél-két órától sem, hiszen valójában ez is zsidó.
„...felülmúlta az ő nyögdécselésüket“
Tekintettel arra, hogy az Új Kelet című újság cikkírója és a magyarországi zsidók zöme a magyar nyelvnek a zsidók részéről történő művelését nem csak feltételezi, de állítja is, így elindított a zsidóság részéről egy olyan gondolatfolyamatot, amelyre szükséges válaszolni.
Tudnivaló dolog, hogy Magyarországon a zsidókat az 1867. évi VII. törvénycikk alapján emelték polgári jogokra. Polgári jogra emelni pedig azokat kell, akik ki voltak zárva a polgári jogokból. Akik pedig nem gyakorolhatnak polgári jogokat, azok nem viselhetnek közhivatalokat, nem adhatnak ki írásműveket, különösen nem olyan természetűeket, amelyek az egész ország számára érvényesek. Nem szólhatnak bele az ország nyelvébe, különösen nem olyan szinten, hogy az egész nyelv szabályaira, kifejező készségére hatással lett volna.
Az Új Kelet cikkírója (Löwenkopf Kálmán) állítja, hogy „De mi (mármint a magyarországi zsidók) palléroztuk nyelvüket is, mi emeltük európai nívóra, mi tettük elfogadhatóvá a nagyvilágban!” Cikkének további részében állítja, hogy „a zsidók írásait azért vitték papírgyárba, zúzdába, mert felülmúlta az ő nyögdécselésüket”.
Nyögdécselés alatt bizonyára az 1867 előtti magyar irodalom műveit érti.
Ezek szerint Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Czuczor Gergely, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Madách Imre, Arany János és még százan és százan csak nyögdécseltek. Nyögdécselés volt Széchenyi István Hitel, Világ, Stádiuma, Kazinczy Ferenc, Batsányi János és a többi nyelvújítása és zengzetes magyar nyelve.
Nézzük meg, hogy mit mondanak a magyar nyelvről azok a nem magyar emberek, akik azonban nyelvészek voltak! Megállapításaik még 1867 előttiek, amikor az Új Kelet cikkírója által felsorolt Molnár Ferenc, Nóti Károly, Békefi, Kis József, Bíró Lajos, Szomori Dezső, Szép Ernő, Zsolt Béla, Kóbor Tamás még nem „pallérozták” a nyelvünket, még nem emelték európai „nívóra” és nem tették elfogadhatóvá a nagyvilágban!
1. Brockhaus Lexikon, német nyelvű enciklopédia (Lipcse, 1796):
„A magán- és mássalhangzók szép aránya, a hangok finom árnyalása, minden szótag egyenletes és tökéletes képzése és a magánhangzó-illeszkedés harmóniája pompássá és férfiassá teszik ezt a nyelvet.”
2. Wilhelm Schott kiváló német nyelvész írja 1840-ben (tehát 27 évvel a zsidók magyarországi polgárjogra emelése előtt.):
„A magyar nyelvben olyan üde, gyermeki természetszemlélet él, hogy előre nem is sejthető fejlődés csírái rejtőznek benne. Sok szép lágy mássalhangzója van. Magánhangzóit tisztábban ejti, mint a német. Egyaránt képes velős rövidségre és hatásos szónoki nyitottságra, szóval a próza minden nemére. Összhangzatos felépítése, csengő rímei, kifejezésbeli gazdagsága és zengő hangjai viszont kiválóan alkalmassá teszik, mint a tapasztalat is igazolja, a költészet minden ágára.”
3. Giuseppe Mezzofanti (1774–1849), a nyelvtudományok legnagyobb tudósa, aki élete vége felé ötvennyolc nyelven írt és százhárom nyelven beszélt, ismerve minden hangárnyalatot és nyelvjárást, a következőket felelte mosolyogva, amikor megkérdezték tőle, melyik nyelvet tartja a legszebbnek: ő a saját anyanyelvével, az olasszal szemben elfogult, és azt tartja legszebbnek. De hozzátette egy kis gondolkozás után, hogy az emberi gondolat érzelmek közvetítésére szolgáló nyelvek közül egy kevéssé ismert nyelv, a magyar az, amelyet legkifejezőbbnek tart.
Egy osztrák költőnek pedig ezt mondta 1849-ben (18 évvel a magyarországi zsidók polgárjogra emelése előtt.):
„Tudja melyik nyelvet tartom az olasz és a görög után, minden más nyelv előtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, egy feltündöklő költői lángész még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában...”
A következő idézet is Mezzofantitól származik:
„Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és latinnal egy sorba helyezek? A magyar...” (1836)
4. N. Erbersberg világhírű bécsi tanár 1840-ben. (27 évvel a magyarországi zsidók polgárjogra emelése előtt.)
„Olyan ennek a nyelvnek a szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság, és emellett szorgosan került volna minden közönségességet, kifejezésbeli nehézséget és szabálytalanságot.”
5. Joseph von Machik, horvát nyelvész, a zágrábi egyetem tanára, 1842-ben (25 évvel a magyarországi zsidók polgárjogra emelése előtt) a zenéhez hasonlította a magyar nyelvet:
„Bizonyára, aki csak hallja, ha nem is érti, lágy hömpölygését, fenséges zengését, erőteljes hangját, vágyat érez, hogy megértse.”
6. Sir John Bowring (1792-1872) angol diplomata és nyelvész. Sok nyelvet beszélt, többek között magyarul is. Magyarországon is járt, sok magyar költeményt fordított angolra, és egy antológiát is összeállított, amelynek előszavában a magyar nyelvről 1830-ban (37 évvel a magyarországi zsidók polgárjogra emelése előtt) az alábbiakban nyilatkozott:
„A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlődött, és szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája, a feszített húr erejének kezelhetőségével és rugalmasságával bír. Az angol ember büszke lehet, hogy nyelve magán hordozza az emberiség történetét. Eredete kimutatható, láthatóvá tehetők benne az idegen rétegek, melyek a különböző népekkel való érintkezés során rakódtak egybe. Ellenben a magyar nyelv olyan, mint a terméskő, egy tömbből van, amin az idő vihara egyetlen karcolást sem hagyott. Nem naptár ez, amely a korok változásához alkalmazkodik. E nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok képtelenek megfejteni, azt mellőzik. A nyelvészetben csakúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok alapjai, amelyek egyetlen kőből készültek, nem magyarázhatók. Senki sem tudja, honnan származnak, melyik hegyből szerezték a csodálatos képződményt, vagy miként szállították és emelték helyére, a templomokban. A magyar nyelv kialakulása ennél sokkal bámulatosabb. Aki ennek titkát megoldja, az isteni titkot fogja kifejteni: »Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige.«”
7. Desbordes Valmore francia költőnő 1847-ben (20 évvel a magyarországi zsidók polgárjogra emelése előtt):
„A magyar nyelv hősi-dithirambikus, szinte lángol. Alkalmas nagy hősök, nagy tettek és nagy szerelmek megéneklésére.”
8. Jacob Grimm (1785–1863), nagy meseíró, német egyetemi tanár, a történeti hangfejlődés törvényszerűségeinek felismerője, az első német tudományos nyelvtan megalkotója 1820-ban (tehát már 47 évvel a magyarországi zsidók polgárjogra emelése előtt) kijelentette:
„A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.” (1820)
Végül hadd idézzek még egy későbbi neves személyiséget is, akinek a magyar nyelvvel kapcsolatos véleménye talán mégis csak hitelesebbnek tűnik, mint az öndicséretet az elmebetegség szintjére emelő „nyelvpallérozók” ömlengései.
George Bernard Shaw (1856–1950) ír írófejedelem komolyan tanulmányozta a magyar nyelvet. Egy rádiós nyilatkozatában a következőket mondta:
„... egy igazán tehetséges angol írónak az előbb már említett hatalmas előnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal... Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációban változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest (s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadásra, és ahelyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólás-mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül.”
A fentiek után, azt hiszem, joggal kérdezhetjük: melyik nyelvet csiszolták és emelték európai színvonalra a magyarországi zsidók? Szép nyelvünket csak rontották! Elég lesz a polgárjogra emeléstől elkövetett nyelvrombolásukat helyrehozni, mivel a száz és száz nyelvrontó és a magyar nyelv szabályaival ellentétes szerkesztésű, jiddis akcentussal kiejtegetett szóval csak rontották nyelvünket. Ezt a magyar nyelv – bár kétségtelenül megsínyli – de talán még kiheveri!
Végül, Kertész Ákos után szabadon, mi is kijelenthetjük: a zsidó genetikusan hazug!
Hogy is írta szegény Marschalkó Lajos már évtizedekkel ezelőtt?
„A magyar és zsidó együttélés lehetősége megszűnt. Nincs tovább! Amikor eljön a pillanat és a lehetőség, a magyar sors egy parancsot ad minden jobb- és baloldali magyarnak: – Eltörölni az 1867-es emancipációs törvényt! Megvonni tőlük a magyar állampolgárságot. Aztán humánusan és demokratikusan: ki velük Magyarországról!“
Ámen!
Dobszay Károly
(Kuruc.info)