Elvesztettem Országom, Városom, Orvosi Egyetemem. Semmisnek nyilvánítom. És újat kérek. Mindennapi imámban. A régi helyett, a régi helyén.
Elvesztettem bizalmam a minket képviselni hivatott előljáróinkban. Türelmem is elveszett. És elegem van kakukkékból. Őseim fészket raktak a Kárpátok ölén, városokat hoztak létre és egyetemeket. Szárnyaink alá vett tojásokban lapul az ellen. Saját fiókáinktól szabadulna. Hát senki nem veszi észre a fészekből kilökött fiaink tetemét?
Kellene szégyelljem magam, mert „pogány” őseim állítólag nácik és fasiszták lettek, de hidegen hagy ez a vád. Érzéketlenné tett egyesek túlzott érzékenysége. Merthogy szerintük még mindig várni kéne bizonyos kényes kérdések feszegetésével, hogy ülepedjenek le az indulatok, hegedjenek be a sebek. Az övékéi. Nekünk ne legyenek indulataink és fájó sebeink.
Mindig lesz, kit sérteni fognak jogos követeléseink. Ez csak kifogás, az időhúzás cselvetése. Tolvaj fél a lopástól.
A magyarság sokat adott a környező népeknek. Ezek után erőszakkal és fondorlatosan még el is vettek tőle. Itt az ideje, hogy kapjon: területért jogokat, Trianonért autonómiát, egyetemért önálló magyar tanszéket! És még sorolhatnám, de lássuk be, ez tüneti kezelés lenne csupán, a baj forrása: Trianon. Ma még van értelme küzdeni, mert van kiért. Ne várjuk meg, hogy mindannyiunkat kilökjenek a fészekből!
Ne nézzük tétlenül civil szervezetek áldozatos küzdelmét jogaink kivívása és megtartása végett, és ahelyett, hogy lekicsinyelnénk eredményeiket, elmarasztalnánk nemzetmentő ténykedésük létjogosultságát, inkább kapcsolódjunk be legalább egy támogató aláírással. Ne legyintsünk, amikor magyar asszonyaink és férfiaink magánszemélyként kétnyelvű piaci árcédulákat osztogatnak, halhatatlan íróknak, költőknek állítanak szobrot. Ne merjük azt mondani, hogy maguknak keresték a bajt, mert megnyílik alattunk a föld! És ne feledjük soha: aki embernek nem jó, az magyarnak is csak alávaló lehet!
Véreim, ne hagyjuk elnéptelenedni a Kárpát-medencét! Megveszekedett időknek vagyunk tanúi. Vad, idegen, madarak fiókái próbálgatják szárnyaikat elhagyott fészkeinkben, miközben rendre csillagösvény felé szállnak a lármafa-gyújtók...
Kürti Jenő
Marosvásárhely
Marosvásárhely