Dermedt rémület, elkeseredés és néma harag reszketett végig ma a magyarokon. Minden magyaron, aki csak él Magyarországon, melyet ma egy tollvonással aláírt béke Romániának is, Csehországnak is, Jugoszláviának is, Ausztriának is nevez. A kar, mely sújtani akar, tehetetlenül hanyatlik alá, a fej lecsuklik, a gerinc megroskad, aztán újra kiegyenesedik a megtört, de meg nem hajtható magyar: hiszen a lehetetlenségből hiába akarnak lehetségest csinálni a világ minden hatalmasai. Az akác soha nem terem vadalmát, a tölgy nem hajt csalánvirágot, a rózsatőn nem fakad bojtorján; a magyarokból soha nem lesznek oláhok, rácok, csehek s az ezer esztendő vérözönével megszentelt magyar föld soha nem fogadja be az idegen vért, mely most akarna uralkodni rajta. Minden magyaron végig reszketett a néma harag s az örök tiltakozás villamos árama szaladott végig ma a magyar földeken, véges-végig a Kárpátoktól az Adriáig, Dévénytől Orsováig és a székely bércekig, melyeket feldarabolt a barbár erőszak, de együvé fognak tartozni túl és innen a demarkáción, időtlen időkig.

Ma délután 4 órától kezdve hivatalosan béke van. Benárd miniszter neve már ott áll az okmányon, beszűnt a háború, nincs több ellenség, hat esztendő szörnyű kataklizmájának sötétsége fölött világgá viszi a távíró, hogy: béke van.

Béke? Van-e béke a gyalázatosan megraboltak szívében; lehetne-e béke a rablók lelkiismeretében? Ha ezt nevezik békének – pedig ugye hogyan vágytuk a békét minden jó embernek a földön? –, akkor pokol, sötétség, irgalmatlan gonoszság és tolvajok világa a béke. Ha ezt nevezik békének, akkor felfordult a világ erkölcsi rendje: rablók lettek a tömlöctartók és az emberiség megrontói, nyugalmának felkavarói, jövendő vérözönök magvetői lettek bírák az erkölcs, a jog és az igazság fölött. Hát nem a békét írták ma alá, csak a békeokmányt, mert a békét majd az igazság soha el nem temethető diadala hozza meg. Meghozzák a Kárpátok, a magyar folyók, a magyar völgyek, virágos magyar mezők együvé tartozásának lebírhatatlan fizikai törvényei; meghozzák a magyar szívnek, a magyar munkának, az új életre támadó faji öntudatnak soha ki nem irtható, de percről percre gyarapodó erkölcsi erői. Az lesz majd a béke, a kiengesztelődés, a feledés, a szeretet és a testvériség ideje. De néma düh, erőgyűjtés lesz addig, amit ma minden magyarok egybeforrott tüntető elkeseredése s a nemzetgyűlésnek impozáns ülése is kifejezett.

Emelt fővel állunk a minket megalázó egész világ erejének nyomása alatt. Meggyalázott minket Európa, melyet egy évezreden át védelmeztünk a barbár Kelet meggyalázó ostromai ellen. Lábbal tiportak, szétszaggattak, halálra ítéltek, megosztoztak egy gyönyörű országon, mint egykor a Megváltó palástján a gonoszok, de megtépve, megcsúfolva is tudjuk, hogy a lehetetlenből soha sem lesz lehetséges: Magyarország él és megmarad. A magyarok országában húszmillió ember örök testvérisége tiltakozik az ellen, ami ma a Nagy Trianonban történt a béke nevének örve alatt. A magyar fájdalom hangja végigsikolt az érzéketlen világon, s a jövendő felfigyel a meg nem hallgatott igazság közeledő diadalának szavára.

(Nemzeti Újság 1920. június 5., 1. o.)