Ha figyelemmel kísérjük Izrael „imázsának” és politikai szerepének alakulását a globális színpadon, két dolgot szögezhetünk le.
Az egyik az, hogy a zsidó állam megítélése világszerte romlik. Kivételesen természetesen az olyan helyeken, mint az őt szinte száz százalékban támogató amerikai kongresszus, a V4-ek kormányai és persze Berlin.
De általánosságban Izrael imázsa súlyosan erodálódik. Hiába van zsidó kézben a nyugati média jó része, ötven évnyi megszállás és az izraeli apartheidrendszer napi történései egyre inkább átütik azt a falat, amelyet ezer mismásoló cikk vagy ezer elhallgatás sem tud egyensúlyozni.
 |
Akinek kételye van a leírtakban, nézzen utána zsidó forrásokban, milyennek látták az „antiszemitizmus” helyzetét az amerikai egyetemeken mondjuk tíz évvel ezelőtt és ma.
Izraelt egyre jobban rühellik. Globálisan.
De nem csak a „civil szférában”. És ez a másik leszögezendő tény.
Izrael hajthatatlan magatartását a megszállás és a naponta általa elkövetett háborús és egyéb bűncselekmények terén kezdik nagyon megunni az Európai Unióban is, ahol már vannak hangok, hogy a vele való társulási szerződést nem fogják megújítani, ha e zsidó entitás tovább rabolja el a palesztinok földjét, legyen szó a megszállt területekről, vagy magában Izraelben, és nem hajlandó valódi tartalmat adni a „békefolyamatnak”, amely köztudottan csak arra jó az izraeli megszállóknak, hogy hivatalosan tegyenek úgy, mintha nem onanizálnának naponta azon, hogy milyen jó nekik a megszállás.
Olyan, zsigerileg Izrael-imádók is kezdenek a szélsőjobboldali Netanjahu-klikk ellen fordulni, mint például Charles Michel belga miniszterelnök és nem egy nyugat-, illetve észak-európai kollégája.
Az izraeli miniszterelnök emiatt is rendkívül ideges. Az látszott, hogy már kezd kapkodni. Például azt a döntését, hogy a Templom-hegyen fémdetektorokat telepít, feldühítve vele nemcsak az Izraelben élő muzulmánokat, de az egész muszlim világot, 30 perccel azelőtt hozta meg, hogy elindult ötnapos Budapest-Párizs-túrájára.
A Templom-hegy az egész Közel-Kelet, ha nem az egész világ legrobbanékonyabb pontja. Ott nemcsak a harmadik intifáda törhet ki, de kettétörhet az a titokban létrehozott igen jó kapcsolati rendszer, amelyet Izrael, Szaúd-Arábia és a többi, e királysághoz hasonlóan undorító rendszerű arab országokkal hozott létre zárt ajtók mögött.
Nemcsak arról van szó, hogy a fémdetektorok ügyében most fog összeülni az ENSZ Biztonsági Tanácsa, de az is, hogy az ott kirobbanó konfliktus nyomán összedőlhet egy jó csomó vívmány, amelyek közül a legkevesebb a jeruzsálemi idegenforgalom.
Ugyanúgy a világnak nagyon elege van abból, hogy Izrael már több mint tizenöt éve folyamatosan hazudik arról, hogy Irán fél másodpercre áll egy atombomba gyártásától, amivel, hazudják, az egyébként 350 atomtöltettel felszerelt Izrael „létezésére” jelent halálos veszélyt. És ezért igyekszik megtorpedózni a nemzetközi közösség és Teherán között kötött atommegállapodást.
Hogy Netanjahu és az EU között milyen feszült a helyzet, azt éppen „budapesti beszédében” mondta el, amelyben Európát arra sürgette, hogy álljon le a palesztinok támogatásával.
De még ennél is több történt: Netanjahu olyannyira feldühödött azon, hogy Trump elnök megállapodott Vlagyimir Putyinnal a Szíria déli területére vonatkozó tűzszünetben, hogy nyíltan bírálta azt az embert, akit eddig imádott. Márpedig ezt a dörzsölt izraeli miniszterelnök nem tette volna, ha nem érzi, hogy Trump meglehetősen gyenge.
Így talán érthető, hogy Netanjahunak égető szüksége van szilárd pontokat találni a világban. Ahogyan azt megtalálta abban a Narendra Modi indiai miniszterelnökben, akinek kormánya Izraelhez hasonlóan tart megszállás alatt területeket. Természetesen Kasmír egy részéről van szó.
 |
A Visegrádi négyek a másik szilárd pont. Netanjahu előtt nyílt titok, hogy a magyar miniszterelnök is többi kollégája mellett a hasán elcsúszna Jeruzsálemig, mintsem ne váltaná valóra az izraeli kormányfő bármely kívánságát. Kis túlzással még azt is mondhatnánk, hogy Orbán hajlandó lenne akár két Maccabi-játékot is rendezni egymás után, formabontóan.
Azaz: mind Netanjahunak, mind pedig Orbánnak hatalmas szüksége van egymásra. Orbánnak elsősorban azért, hogy totálisan megzavarja a hazai Mazsihisz-féle zsidókat, ami teljesen sikerült neki, beleértve a Mazsihisz-imádó ellenzéki pártokat és az ellenzéki sajtót, és természetesen a külvilág felől jövő antiszemitizmus vádakat. Erre szokták mondani, hogy win-win helyzet állt elő kettejük, illetve a Netanjahu-V4 közeledése eredményeként.
Janits András - Kuruc.info
Kapcsolódó:
