Gyakori állatfaj ez a tudálékos típus. Ő az, aki minden eseményről tud mindent, természetesen birtokában van a Bölcsek Kövének, de csak akkor veszed észre, hogy véleményt fogalmaz meg, ha az éppen valamiért aktuális vagy felkapott. Elolvasni egy olyan könyvet, ami eltér a „hivatalos” történetírás mantráitól? Soha. Vagdald mindenki fejéhez (főleg azokéhoz, akik nem értenek veled egyet), amit a National Geographic második világháborús műsoraiban, esetleg a középiskolai történelemkönyvekben olvastál, aztán minden oké.

Ma ezek az emberek halotti tort ülnek Európa felett azokkal az európai politikusokkal együtt, akik szerte a kontinensen megemlékeznek, jobban mondva inkább bűnbakot állítanak az „agresszor Németország” képében. Emlékezetpolitikai szinten nagyjából ennyire futja a ma Európájának, de hát a liberális demokráciák – mivel a mennyiséget a minőség fölé helyezik – nem is igényelnek ennél többet. 1945 óta kitart a „bűnbakkultusz”, vagyis a hitleri Németország és szövetségesei okolása körülbelül minden rossz dologért, ami akkor és azóta történt. Ezt az eredendő bűnösséget aztán minden jeles napon újra és újra mantrázni kell látványosan, az egész éves hülyítést meg a média majd úgyis elvégzi.

Az 1939-es év volt az épülő új Németország regnálásának hatodik éve, különböző forrásokból, így például Johannes Öhquist munkájából is jól tudjuk, hogy a nemzetiszocialista Németország csillagzata felmenőben volt ugyan, de korántsem ért még célba, kiváltképp a gazdaság terén. Józan ész szempontjából sem volt Hitler érdeke egy komolyabb fegyveres konfliktus, egy kontinens mértékű pedig végképp nem. Itt jegyzendő meg továbbá az is, hogy 1939. szeptember 1-jén aligha sejtette bárki is, hogy világméretű összetűzés készül kibontakozni, így a világháború kezdetét értelemszerűen az utókor datálja innen. Akkor és ott a német-lengyel, vagy lengyel-német háború a leghitelesebb elnevezés, és itt el is érkeztünk a probléma igazi gócpontjához.

Annak ellenére, hogy Nyugat-Európa mostanság nem különösebben szívleli a lengyeleket, a Harmadik Birodalom utálata a második világháborúban elkövetett vélt vagy valós sérelmek miatt mindig is egy gránitkeménységű korridor lesz a Nyugat és Lengyelország között. Ennek „internacionális ünnepe” egyértelműen 1939. szeptember 1-je. A részletes történelmi áttekintés helyett sokkal inkább célom annak bemutatása, hogy ez a neves dátum hogyan és miként él tovább az utókorban, de bizonyos történelmi kérdéseket természetesen nem lehet megkerülni.

Lengyelországnak van egy történelmi jelentőségű kikötővárosa, amit ma Gdansknak, szebb időkben pedig Danzignak hívtak (én egyébként ma is így hívom) és amely körülbelül az egyetlen olyan város volt, amely az erejét összeszedő és korábban elvesztett területeit folyamatosan visszaszerző Németországot egész Lengyelországból érdekelte. Mivel kis túlzással majdnem az egész város német volt, valamint történelmileg is Németországhoz tartozott, Danzig visszakövetelése teljesen jogos volt. A lengyel kormány azonban – részben Nyugat-Európa álságos biztatására – elzárkózott a németekkel való megegyezéstől, pedig Danzigon kívül a Német Birodalom nem sértette volna Lengyelország határait (egyébként az egy évvel korábban felosztott „szörnyállamból” – történelmi nevén csak Csehszlovákia – maguk a lengyelek is vidáman „falatoztak”, így nem volt különösebb okuk ellenségesen viselkedni a németekkel), a kikötővárost pedig korridor kötötte volna össze az anyaországgal. Hiába tettek méltányosabbnál méltányosabb ajánlatokat a németek, közel egy éven át nem sikerült Danzigról megegyezni, amely végül fegyveres összetűzésbe torkollott, s még csak nem is elsősorban a kikötőváros, hanem a Lengyelországban élő németek ellen elkövetett érthetetlen és értelmetlen pogromhullámok miatt. Merthogy ilyen is volt, attól függetlenül, hogy sokan szeretnek „elfeledkezni” róla. Nagy-Britannia és Franciaország aztán persze – korábbi ígéreteik ellenére – cserben hagyták az általuk feltüzelt Lengyelországot, amely így Németország potenciális antibolsevista szövetségese helyett egy felosztott és megszűnt állam lett. Megérte nekik?

Az európai népek egymással való teljesen felesleges háborúskodása helyett Adolf Hitler és Németország politikai elitje pontosan tudta, hogy az igazi szörnyeteg messze keleten bújt el és bolsevizmusnak hívják. Leszögezzük tehát még egyszer, hogy aligha volt céljuk egy német-lengyel fegyveres konfliktus kirobbantása, annak fényében ráadásul, hogy az addig visszaszerzett területeket is sikerült komolyabb összetűzés nélkül visszacsatolniuk. A cikk elején említett embertípussal nehéz mit kezdeni, de muszáj megemlítenünk, hogy nemzeti, nacionalista körökben is akadnak olyanok szerte Európában, akik agresszorként tüntetik fel a Német Birodalmat az 1939. szeptember 1-jén történtek miatt. Ha másokban nem is, bennük igazán lehetne annyi józan ész és tisztánlátás, hogy képesek legyenek jó nacionalistához méltóan a dolgok mögé nézni. Vagy szándékosan nem teszik meg, ha a Harmadik Birodalomról van szó? Annál nagyobb a baj. Jórészt ugyanezek az emberek azok, akik a második világháborúban tanúsított lengyel magatartást valami érthetetlen módon piedesztálra emelik és szembeállítják a tengelyhatalmak által megálmodott Új Európával. Pedig az igazság az, hogy a világnézetek háborújának tengely általi elvesztését nem csak a lengyelek, de végül minden európai nép megszenvedte. S pontosan az olyan délibábok és értelmetlen vérontások miatt, mint amilyeneket a lengyel kormány követett, vagy amilyen gyilkosságokat a felheccelt lengyelek követtek el.

Tudjunk a dolgok mögé nézni és lássunk a sorok között. Más úgysem teszi meg helyettünk. Soha többé testvérháborút!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Kapcsolódó: Duda és Steinmeier együtt náciztak Wielunban a II. világháború kitörésének 80. évfordulóján