Friss még az „élmény”, hogy szűk másfél hónapja, április utolsó napján kettős tüntetést tartottak Budapesten. Egyiket Ukrajna, másikat Oroszország mellett. Az ezekről a demonstrációkról íródott publicisztikámat itt olvashatják el, ám a szombati események tükrében fel kell eleveníteni a témát.

Az Ukrajna mellett tüntetők ezúttal otthon maradtak, így csak Oroszország mellett tartottak szimpátiatüntetést a már említett Bajza utcában, ahol az Oroszországi Föderáció Nagykövetsége található. A demonstráció szürreális volt. Egyaránt voltak mókás, érthetetlen módon ellentmondásos és bicskanyitogató jelenetei is. Vegyük ezeket sorra, majd vonjuk le az eseményekből a következtetéseket.

Feltűnt, hogy többen keverik a szezont a fazonnal, amikor arról beszélnek, hogy maradjunk ki a háborúból. Lépten-nyomon erről beszélnek a nyíltan oroszbarátok is, így a szlogen többször elhangzott a szombati demonstráción. Csakhogy kimaradni valamiből, az azt jelenti, hogy nem állok egyik oldalra sem, nyíltan meg végképp nem. Lehet egyik másik félnek részkérdésekben igazat adni, különböző aspektusokból szemlélni az eseményeket, de egyik fél mellett sem török lándzsát.

A szombati tüntetés eredetileg az Oroszországot érintő nemzetközi nyomás ellen szerveződött, egyfajta szolidaritásból az orosz nép felé. Ez fajult végül rekord rövidségű idő alatt szélsőséges Putyin-imádásba, zagyvaságokba, a fasizmus szidalmazásába és Bajza József magyar költő, kritikus és politikus meggyalázásába.

A demonstráción többen is felszólaltak, ám mindennek van határa, és az agyérgörcsöt elkerülendő, mi csak Thürmer Gyulával, a Munkáspárt elnökével fogunk foglalkozni. Ő is elég őrültséget hordott össze, de legalább kommunikálni tud. Valószínűleg nem véletlen, hogy tudomásom szerint az Orosz Hírek is egyedül az ő beszédét hozta le.

A Munkáspárt vezetője először arra buzdított, hogy maradjunk ki a háborúból, egy esetleges atomkatasztrófát elkerülendő – ez idáig rendben is van, majd mindenféle kötőmondat nélkül rátért arra, hogy támogatnunk kell az oroszokat a „fasizmussal való leszámolásban”, hiszen „mi nem az ukrán fasiszta vezetéssel, mi nem az ukrán nacionalistákkal vagyunk”, hanem a világbékét elhozó Szent Putyinnal – utóbbit én tettem hozzá, de igazából nyugodtan mondhatta volna, úgyis mindenki tapsolt volna akkor is.

Ennél az ellentmondásnál, amelyet egy lépés választ el attól, hogy szálljunk bele orosz oldalon egy háborúba, még inkább szürreális volt Thürmer két másik gondolata. Az egyik, hogy „mi is emlékszünk, idősebbek, hogy milyen volt a fasizmus a második világháború alatt”, amely azért furcsa, mert Thürmer Gyula 1953. április 14-én született, így ha az elvtársak esetleg nem jutalmazták meg egy időgéppel, nehezen találkozhatott ezekkel a „bizonyára rendkívül megátalkodott, mocskos fasisztákkal”. A másik az „ukrán fasizmus Európába való exportálása” iránt érzett aggodalom, amiért az „Európába milliószámban érkező migránsok” a felelősek, akik „faji megkülönböztetést, szélsőséges nacionalizmust, erőszakot és büntetlenséget” (???) is exportálnak a fasizmus mellett. Utóbbi gondolatot taps kísérte, szóval a közönség valószínűleg nem bajlódott a mondat értelmezésével. Mindegy is.

A Thürmer mögötti oroszbarát installáció egyébként zászlóstól, „Z” betűstől ráesett a Munkáspárt vezetőjére a nagy szél miatt:

A fasizmus teljesen hibás megközelítése mellett van itt még valami, ami további kérdéseket vet fel a demonstrációt illetően. Még márciusban történt, hogy a Bajza utcai kisföldalatti megállót Ukrajnára nevezték át a táblák átragasztásának segítségével (ezek aztán nem sokkal később el is tűntek). Bizonyára a „békepárti” oroszbarát tüntetők sem akartak lemaradni, így a földfelszínen található, Bajza utcai megállót jelző táblát leragasztották és Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin utcára nevezték át, ráadásul úgy, hogy a Bajza utcát arcátlan módon áthúzták, és egy „Z” betűt is illesztettek a „műremekre”.

Van az a mondás, hogy mindenkinek jogában áll hülyének lenni, amit én mindig kiegészítek azzal, hogy amíg nem veszélyeztet másokat. Ha Ukrajna melletti tüntetést lehet tartani, akkor Oroszország mellettit is lehessen, ez tiszta sor. Vagy mindkettőt, vagy egyiket sem. Ám amikor Bajza József – akit egyébként nem kötelező szeretni – nevénél fontosabb egy orosz vezető, akinek a magyarság az égvilágon semmit nem köszönhet, és aki ezrével börtönözi be az orosz nacionalistákat (olyan körülmények közé, amelyekhez képest egy nyugati börtön maga az álom), az már egy teljesen másik kategória, főleg, hogy ráadásul magyar tüntetőkről beszélünk.

Kicsit az az érzésem támadt az „oroszbarát” tüntetést szemlélve, mint amikor valaki annyira vágyik a Nobel-békedíjra, hogy akár még háborút is indítana érte. Aggódnak a békéért, el akarják kerülni az atomháborút, bírálják az USA-t és a „fasiszta Ukrajnát”, majd pár perccel később ugyanabba a háborús retorikába váltanak, és hasonló tetteket hajtanak végre (átragasztás), mint az „agresszor ukránpártiak”.

Nem ismerős ez valahonnan? Dehogynem. Az előző századból is rengeteg példát találunk erre, történetesen éppen a Szovjetunió részéről, akik „csak békét” akartak hozni nekünk, hogy „felszabadítsanak a fasiszta igából” – az már eszükbe sem jutott, hogy talán jó nekünk úgy. Szóval, felszabadítunk, ha akarod, ha nem, a Bajza utca pedig inkább legyen Putyin utca, ha akarod, ha nem.

De hát mit beszélek én itt, ez már egy másik Oroszország, nem a Szovjetunió! Bizonyára e megújulás jegyében börtönöznek be nacionalistákat, tiltanak be „fasiszta műveket”, lengetnek sarló-kalapácsos zászlót, vagy ünneplik meg minden évben Európa porig rombolását.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info