Amikor a napokban ismételten előkerült a most 97 Irmgard Furchner története, akit hatásvadász módon „a nácik gonosz titkáraként” szoktak emlegetni, nem lepődtem meg, azonban azon már kissé igen, hogy Ursula Haverbeck – aki Furchner esete kapcsán rögtön eszembe is jutott – szintén most került ismét reflektorfénybe. A vádlottakhoz ellenségesen viszonyuló médiumok ezúttal sem okoztak csalódást, a maró gúny, amelyet megengednek maguknak, szintén remekül szimbolizálja, kiknek a csecsein nevelkednek, honnan érkezik a pénz és a paripa.

Persze az, hogy fél lábbal már a koporsóban lévő embereket rángatnak bíróság elé és aláznak meg, kiválóan jellemzi a zsidóság faji és vallási felfogását, azt a képet, amelyet a világról (és önmagukról) alkotnak. Ezzel együtt lényegében semmissé vált az Európa ellenségei által csak „holokauszttagadó náci nagymamaként” emlegetett Haverbeckről még 2020 novemberében írt publicisztikám, ahol életének rövid áttekintése mellett szabadulása alkalmából írt üdvözlőmondatokra tettem kísérletet. Az egyszer már tönkretett és elítélt nőn minden jel szerint ismét megbosszulhatják, hogy szembe mert menni a fősodratú felfogással, és elmondta saját véleményét.

Irmgard Furchner szemére elsősorban azt szokás vetni, hogy „sosem viselkedett együttérző” módon a pere során (micsoda felháborító magatartás!), sőt, 2021 szeptemberében, amikor vádat emeltek ellene, „a 96 éves volt náci menekülőre fogta”, ahogy az Index nevű lakájmédia akkor fogalmazott. Hallatlan és botrányos! Nem sétált be a bíróságra önként és dalolva, miközben esdeklő bocsánatkérés közepette egy grimasz nélkül bólogat a rá kiszabott büntetés helyességének? Micsoda arcátlan, bigott viselkedés ez!

Irmgard pere végül 2021 októberében vette kezdetét, ám többen felháborodtak azon is, amiért tagadta, hogy bűncselekményben – gyilkosságok elősegítésében – vett volna részt a stutthofi koncentrációs táborban, ahol titkárnőként működött. Ekkor még a bíróságnak címzett levelében azt írta, hogy „semmi olyat nem tett 18-19 évesen, amiért 96 évesen vállalnia kellene a felelősséget”, ám most, újraindult tárgyalásán már úgy fogalmazott, hogy „sajnál mindent, ami történt, és sajnálja, hogy akkor Stutthofban volt”. Persze ez nem jelenti azt, hogy beismerte volna a „bűnösségét”, inkább sejthető az, hogy ettől arra számít, felhagynak a támadásával, de ebben nyilván csalódnia kell majd. A The Jerusalem Post egyébként sokatmondóan úgy fogalmazott, hogy „végre áttörés” történt Furchner perében. Érdemes ízlelgetni a megfogalmazást, kiválóan szemléltetik ők maguk vele, mire megy ki a játék, és miként is fogják fel a lefolytatott koncepciós pereket.

Az örömtánchoz egyébként hozzákapcsolódik több, kilencvenen fölüli „egykori náci” elítélése, jó részük egyébként sosem került börtönbe, mivel már a végrehajtás előtt elhunytak (vagy halálba kergették őket, kinek melyik opció tartalmazza a nagyobb igazságot). Az a verzió pedig már eszükbe sem jut a vádlóknak, hogy a titkárnőként dolgozó Furchner tényleg nem tudott semmit abból, ami Stutthofban zajlott. Ezen a ponton pedig szívesen szőném tovább a gondolatmenetet, de mint ismeretes, a „véleményszabadság” nevében ez törvénybe ütközne. Mert hát az „igazság” ugyebár biztosan rászorul, hogy így védelmezzék.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info