Az Axióma nevű keresztény cionista YouTube-csatorna szerint: „A nacionalizmus ideológiája a liberalizmus szülötte” és „a nacionalizmus [...] a hazát Isten helyére teszi”.

Békés Márton a „Tihanyi jobboldal” című zsebkönyvében az alábbit mondja:

Bayer Zsolt „Ehhez a nyugathoz?” című írásában ugyanilyen értelemben fogalmaz: „S jön a felvilágosodás, persze, s jön a liberalizmus, ők ketten a polgári forradalmak szülőpárja, s a liberalizmus legfontosabb eleme a szabadságon túl a nacionalizmus”.

Ezek komoly vádak, a fenti alapján ugyanis, ha valaki a nemzeti oldalon nacionalistának tartja magát, akkor szerintük valójában a liberalizmus szekértolója, amellett, hogy a nemzetet Isten helyére teszi. Állításaikat arra alapozzák, hogy szerintük Európában a középkor egy szakaszában (11-14. század) a nyugat egy egyetemes keresztény közösséget alkotott a pápa tekintélye alatt, aminek csak a reformáció vetett véget, és a rá következő, vallásháborúkat lezáró vesztfáliai béke 1648-ban. A nacionalizmus szerintük csak ezek után következett (lásd Axióma-videó).

Már ez a fenti elmélet is erősen megkérdőjelezhető – ők is elismerik például, hogy a 11-14. században is voltak konfliktusok a vallási és a világi vezetés között. A 100 éves háborút (1337-1453 között) pedig két katolikus nemzet vívta egymás ellen (az Angol és a Francia Királyság), ahol a konfliktust a nacionalizmus tüzelte, tehát ez az eszme már akkor is létezett.

Ha tisztább képet szeretnénk kapni, érdemes a történelmet az európai érett középkornál egy térben és időben szélesebb horizonton vizsgálni. Ha a régmúltra visszatekintünk, a különböző kultúrák és vallások egységes eleme az úgynevezett őskultusz volt, amiben a nemzethez tartozás és a vallás nem különült el egymástól. Ezt a mintát gyakorlatilag mindenhol látjuk: a hellenizmusban, az odinizmusban, a sintóban, a római vallásban és a judaizmusban. Isten nemcsak a teremtő, hanem az égi atya is, a nép őse.

Az őskultusz¹ az ősök tiszteletéről szóló hierarchikus rend, ami a különböző szinteken az adott őstől származókat is összefogja. A család például tiszteli az atyát, aki a családot összefogja, az ő közvetlen őseinek (nagyapa, déd- és ükapa stb.) tisztelete pedig származási alapon összefogja a szűkebb, illetve a szélesebb körű rokonságot. A nemzetség, a törzs és a nép ősének tisztelete összefogja a tőlük eredő nemzetséget, a törzset és a népet. Legfelül pedig a legvégső és legrégebbi ős van, az Isten.

A japán sintóban a saját közvetlen ősöktől a klán ősén át juthat el valaki az első császárig, aki a nép ősatyja. A császár Amateraszu napistennő leszármazottja, és a származási sorrend végén, legfelül az első teremtő kami áll. A római vallásban ugyanígy van, a nép ősatyja Romulus, aki Mars isten leszármazottja, Mars pedig Jupiteré. A judaizmusban az Isten, aki a saját képmására teremti Ádámot, az égi atya, ahogyan a jézusi ima is mondja: „Mi atyánk, aki a mennyekben vagy”. Ádámtól Noén és Ábrahámon (a nép ősatyján) át az ősök hosszú láncolatát követve eljuthatunk az egyes ma élő zsidókig. A monoteista judaizmusban tisztelik az ősöket, legfeljebb nem áldozatot mutatnak be nekik, hanem a sírjukhoz vándorolnak el, ami szintén tekinthető szertartásnak.

A fentiek alapján már itt megállapíthatjuk, hogy az Isten-haza-család hármas (ami helyesebben Isten-nemzet-család lenne) összefügg, hiszen ez a három az őskultusz különböző szintjeire utal. A család szintjén a családfő az összekötő kapocs, a nemzet szintjén a nép ősatyja, a legfelső szinten pedig a legvégső ős, az Isten. Az Isten-nemzet-család (mint jobboldali alapelv) az ősök láncolatának, egy földtől az égig érő hierarchiának a kifejezése egyetlen jelmondatban. A nacionalizmus tehát tradicionális, hiszen a régi időkben a nemzet ugyanúgy a transzcendenshez kötődött, mint az Isten és a család.

Kérdés, hogy mi a helyzet az univerzális vallásokkal, ahol az adott nép ősének a fontossága (és ezáltal az adott nemzethez tartozás fontossága) mintha háttérbe szorulna?

A buddhizmus tekinthető az első igazán univerzális vallásnak, amely képes volt különböző kultúrákon átlépve a világ számos régiójában meghonosodni – részben egyes szerzetesek misszionárius munkájának köszönhetően.

A buddhizmus alapvető eleme az ősök részére történő rituális felajánlás (étel, virág, füstölő, víz stb.) – a történelmi Buddha hindu családba született, és maga is ezeket a szertartásokat gyakorolta. Ráadásul a buddhizmus nem kizárólagosságot követelő vallás, ezért más természetvallásokkal jól megfér, amelyeknek hangsúlyos része az ősök tisztelete. Japánban például van aki a sintót követi, van aki a buddhizmust, és van aki a kettő ötvözetét. Ugyanez igaz a mongol tengrizmusra (ami gyakorlatilag megegyezik a magyar ősvallással), amely szintén a buddhizmus mellett létezik párhuzamosan, erőteljes őskultusszal.

Nagyon érdekes az iszlám kérdése, ami univerzális és kizárólagosságot követelő vallás egyben. Az iszlámban nemcsak Mohamed tanításának követése miatt tekintik magukat a hamisítatlan kinyilatkoztatás birtokosának (így Isten népének), hanem Izmáel miatt is, aki Izsák mellett Ábrahám másik utódja, és akitől az arabok származnak. Így az igazhitűségnek van egy etnikai komponense is, attól függetlenül, hogy az iszlámhoz bárki csatlakozhat. Izmáel egyszerre próféta és az arabok ősatyja, Mohamed az ő leszármazottja, számos iszlámhívő pedig Mohamed utódának tartja magát, annak Fatima nevű lányán keresztül (Szajjidok).

A kereszténység talán a leguniverzálisabb vallás, ahol az őstisztelet (és így a nemzettudat) a legkevésbé hangsúlyos. Ezért szoktunk a politikában nemzeti-keresztény oldalról beszélni, ahol a nemzeti rész elkülönül a vallástól. Mindenesetre a katolikus katekézisben is létezik a szeretet rendjének elve, amely szerint jobban kell szeretni a hozzánk közelebb állókat, ami vonatkoztatható a rokonságra és a nemzetre is, mint kibővített családra. (KEK 2199: a szeretet rendje „érvényes a rokoni kapcsolatokra is a családi közösség tagjaival. Megkívánja a tiszteletadást, a szeretetet és a hálát az ősök és az idősebbek iránt.”)

A fentiekből tehát arra következtethetünk, hogy a nacionalizmus és az etnikai tudat ősi eredetű, nem egy modern ideológia, nem a francia forradalom szülötte, hanem mindig is létezett, és valamilyen formában az univerzális vallásokban is jelen van. A nacionalizmusról ezért inkább azt lehet mondani, hogy Európában egy időben ugyan háttérbe szorult, de visszatért. Az sem igaz, hogy eredendően magát Isten fölé helyezné, hiszen láthattuk, hogy hagyományosan egy olyan hierarchiának a része, ahol az Isten felette van.

A kérdéssel foglalkozó tradicionalista filozófusok (Evola vagy Horváth Róbert a Kard, Kereszt, Korona című kiadványban) alapvetően pozitívan állnak a nacionalizmushoz, bizonyos megkötésekkel. Evola szerint a nacionalizmusnak szellemileg felfelé kell irányulnia és nem szabad kollektivizáló jelleget öltenie, de mindez az őskultuszban teljesül.

Ha már a nacionalizmus a téma, akkor szükséges beszélni annak alternatívájáról (a patriotizmusról) és riválisáról (a cionizmusról), mint kapcsolódó fogalmakról. Békés Márton elutasítja a nacionalizmust, és bár szerinte kötelességünk hű magyarnak lenni, „de vallási ihletettségű kultúrában ez a patriotizmus”.

A kérdés tehát, hogy mi a különbség a patriotizmus és a nacionalizmus között, amely fogalmakat sokan azonos értelemben használnak a hazaszeretet kifejezésére. A kettő elkülönítése nincs teljesen letisztulva, de legegyszerűbben azt mondhatjuk, amit a Stanford Egyetem filozófiaszótára is, hogy a patriotizmus az országgal való azonosulást jelent, a nacionalizmus pedig a nemzettel. A patriotizmus középpontjában a terület áll, a nacionalizmus középpontjában viszont a nemzet, a közös nyelv és kultúra, közös eredet és etnikai identitás alapján, és bizonyos esetekben a vallás alapján.

A patriotizmus és nacionalizmus között átfedés van, ha egy etnikailag homogén nemzetről beszélünk, a kettő azonban elkülönül, ha a nemzet nem homogén, vagy ha egy népnek nincs saját országa. A mi esetünkben is elkülönül a kettő, nemcsak a cigányság, hanem a határon túli magyarok miatt is. Az angolszászok példáján a különbség könnyen érthető. Ha valaki angolként jobban azonosul a világ másik felén élő ausztrállal (aki ugyanúgy fehér és az angolszász kultúrát képviseli), mint a tőle száz méterre lakó négerrel vagy arabbal (esetleg utóbbiakkal egyáltalán nem azonosul), az nacionalista. Akinek viszont a területi szempont a fontos, és az országában élőkkel azonosul, az patrióta.

Emlékszem, hogy a patriotizmus, mint idegen kifejezés, csak valamikor 2006 után kezdett bejönni Magyarországra. Korábban azt mondtuk, hogy a kommunisták internacionalisták, ezért mi nacionalisták, vagyis nemzetiek vagyunk. A balliberálisok folyamatos nácizására kezdték el néhányan használni a patrióta kifejezést a nemzeti oldalon is, egyfajta retorikai trükként, ami alatt ugyanúgy a hazaszeretetet értették. Csakhogy az ilyen apró megalkuvások azok, amelyek időnként a pokolba vezetnek. Ha például nem akarunk sem bevándorlást, sem vendégmunkásokat, azt csak a nacionalizmus alapján lehet elutasítani – azon az alapon, hogy ezek az emberek nem magyarok. Ha valaki patriótaként csak a területi szempontot nézi, amikor a legális bevándorlás keretében vendégmunkásokat telepítenek be, az nem tud ezzel szembemenni, hiszen ha egyszer állampolgárságot kapnak, akkor jogilag már ők is magyarok. Ugyanez igaz például a sportra is. Ha a francia labdarúgó-válogatottban csak négerek játszanak, azt egy patrióta elvi alapon nem kritizálhatja, egyedül a nacionalista teheti meg hitelesen.

A fentiek miatt úgy gondolom, hogy a patriotizmusnak a kukában lenne a helye. Célszerű lenne, ha a nemzeti oldal azzal is elkülönítené magát a kóserkonzervatívoktól, hogy ezt a kifejezést nem használja. Ettől még a magyar föld szent (végül is minket vezetett ide a csodaszarvas, mint az Isten küldötte), de Magyarországnak csak a magyarokkal együtt van értelme.

A cionizmussal azért kell foglalkozni, mert a magyar (és európai) politikában nemcsak hogy jelen van, hanem meghatározó érdekérvényesítő erővel is bír. A cionizmus zsidó nacionalizmus, Izrael érdekeinek képviselete, de a fogalom képlékeny, cionizmusnak tekinthetjük a zsidóság határokon átívelő etnikai alapú érdekérvényesítését is, bármely országban.

Biden amerikai elnök nemrég kijelentette, hogy „nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy cionista legyél, és én cionista vagyok”. Elnöksége alatt az amerikai képviselőház határozatot fogadott el arról, hogy az anticionizmus antiszemitizmus. A republikánus Trump ugyanúgy cionista. Ő helyeztette át az amerikai nagykövetséget Jeruzsálembe, a palesztinok ügyében pedig az egyállami megoldás híve. Az Amerikai Cionista Szövetség (ZOA) szerint: „Trump Izrael valaha volt legjobb barátja”.

A fideszes Békés Mártonnak szintén az a véleménye, mint Bidennek, hogy a baloldali (vagy bármilyen) anticionizmus antiszemitizmus. A liberális, humanista Puzsér Róbert szerint a népirtást elkövető és erőszakos területi terjeszkedést folytató Izrael „nem a fasizmus mámoráért apartheid, hanem önmaga védelmében”². Izrael kérdésében tehát ő is félresöpri a humanizmust és az emberi jogi aggályokat.

A fenti példák lényege, hogy Biden és Trump, Puzsér vagy Békés, a fősodratú bal- és jobboldal egyformán elutasítja a nacionalizmust, amikor egy ország európai származású népéről van szó. A baloldal internacionalista, a multikulturalizmus és a nyitott határok politikájának híve. A jobboldal patrióta, a legális bevándorlás híve, bármilyen etnikai öntudat és etnocentrizmus nélkül. Amikor viszont a zsidóságról van szó, akkor mindegyikük ugyanolyan szélsőséges cionista. Ráadásul olyan mértékben, hogy a cionizmusnak még a bármilyen jellegű kritikáját is főbenjáró bűnnek tekintik.

A fentiekből látszik, hogy az egész vita a multikulturális baloldal és a patrióta jobboldal között csak átverés. Ha valaki komolyan a saját nemzete érdekeit szeretné képviselni és a népét megvédeni, akkor mindkettőt el kell utasítania, és csak egyetlen dolognak van értelme, a nacionalizmusnak.

A fentebb hivatkozott Axióma-videó címe: „Lehet-e egy keresztény nacionalista?”, amit meg is válaszolnak: „nem lehet”. De vajon a zsidóság kiválasztottsága mellett hitet tevő Axióma miért nem azt a kérdést teszi fel, hogy lehet-e egy keresztény cionista? Feltehetően azért, mert alapvető ellentét húzódik a hagyományos nemzeti-keresztény ideológia és a keresztény cionizmus között. A kereszténységet ugyanis az egyik a nemzeti eszmével társítja, a magyarsággal, a másik viszont a zsidósággal és Izraellel. És itt ismét kibukik, hogy a cionizmus és a nacionalizmus egymás riválisa, Magyarországon belül is.

Végül megjegyezném, hogy a zsidóság cionizmusa a kiválasztottság tanítása miatt nem hasonlítható össze teljesen más nemzetek nacionalizmusával. Amíg például a magyar törzsek képesek voltak összeállni a hunokkal, vagy letelepíteni a kunokat, addig a zsidóság képtelen az együttélésre másokkal. Az Ószövetség tanúskodik arról, ahogyan a kánaáni népeket vagy elüldözték vagy kiirtották, és ma is ugyanezt teszik a palesztinokkal. Ez a különbség vallási (talmudi) eredetű, a zsidóság megkérdőjelezi más népeknek a velük egyenlő emberi státuszát, így nem vegyülnek el azokkal.

A Fidesz neokonzervatív ideológusainak, véleményformálóinak van három állítása, ami olyan, mintha leadnának három lövést a nemzeti (nacionalista) oldalra a szellemi térben:

Ezeket az állításokat fentebb cáfoltam: éppen a patriotizmus az, ami nem tradicionális, és a Fidesz tolódott el „polgári-liberális” irányba. A keresztény cionizmus szintén nem köthető a hagyományhoz, egy olyan modern vallási irányzat, amelynek célja a keresztények alárendelése a zsidóság érdekeinek.

A konzervatívoknak a nacionalizmus támadása helyett magukba kellene nézni. Végső soron ők voltak azok, akik a nyugaton minden társadalmi kérdésben veszítettek az elmúlt nyolc évtizedben, nem állították meg a bevándorlást vagy az LMBTQ előrenyomulását.

Ma már sokan úgy gondolják, a konzervatívok eleve azért vannak ott, hogy veszítsenek.

(A szerző olvasónk.)

¹Az őskultusznak a római vallásban betöltött szerepéről itt írtam, a magyar ősvallásban betöltött szerepéről pedig itt.

²Puzsér kijelentéséből burkoltan kiolvasható, hogy szerinte Izrael ugyan nem, Dél-Afrika viszont a fasizmus őrült mámoráért volt apartheid. Csakhogy a dél-afrikai fehérek soha nem akartak többet, mint elkülönülve élni a négerektől egy olyan országban, ahol van hely mindenkinek. Élni és élni hagyni. Ezzel szemben Izrael háborús bűncselekményeket és etnikai tisztogatást követett el, és jó eséllyel megáll a népirtás is a Nemzetközi Bíróságon.